Magyar Nemzet, 1965. október (21. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
Vasárnap, 1965. október 24. UTAZÁS LATIN-AMERIKÁBAN Az Atlanti-óceán felett Az SAS DC—8-as utasszállítója késve érkezett Koppenhágából Prágába. A csehszlovák főváros repülőterének tranzit helyiségében a Nemzetközi Újságíró Szervezet végrehajtó bizottságának Santiago de Chile-i ülésére utazó újságíró-csoportja akkorra már tekintélyesen felduzzadt. Lehettünk vagy húszan, egyazon úticéllal, akik közép-európai idő szerint délután negyed hétkor beszálltunk a skandináv légitársaság gépébe. A négy hatalmas letóhajtásos motor feldübörgött és az ezüst testű gép fél hétkor levegőbe emelkedett, hogy elinduljon sok ezer kilométeres útjára. A kapitány svédül, angolul, németül és franciául közölte, hogy hétezer méter magasan repülünk és ötven perc múlva landolunk Zürichben. A szürkület, mint sűrű fátyol egyre szélesebben takarta be az alattunk levő tájat. Elrepültünk Bayreuth, Nürnberg, majd Stuttgart felett, de már csaknem sötét volt, amikor a jobboldali ablaknál feltornyosult a Schwarzwald fekete vonulata. Ekkor narancslét, világtérképet és egész útra szóló menükártyát kaptunk. Tanulmányozásukra már nem jutott idő, mert ismét be kellett kapcsolni a biztosító öveket és este fél nyolc előtt néhány perccel lehuppantunk a fényesen világított zürichi betonpályára. GMT plusz 1 Gépünk negyed kilenckor indult tovább Genf,Lisszabon felé. A kapitány Zürich után bejelentéseinél már elhagyta a svéd szöveget. Ezt portugállal helyettesítette. Zürichben a gép nagyjából megtelt Egy-két szabad hely maradt csupán. — Mikor érkezünk San-tiagóba? — kérdeztem a stewardest. — Tizenöt óra öt perckor — helyi időszerint — válaszolta gondolkodás nélkül. Ez már némi támpontot jelentett. A Zürich—Lisszabon repülési idő két óra húsz perc. Ez még rendben lenne, de mennyit mutat majd az óra? A világtérkép szerencsére erre is válaszolt: Lisszabonban GMT plusz 1. Vagyis, eggyel, több, mint a greenwichi középidő. Magam elé terítettem a menükártyát. A vacsora Saladé de Crevette (ráksaláta), Coq au vin (borban sült kappan), Pomimes parisienne (párizsi burgonya), Bavaroise Grand Marnier (bajorkrém borral leöntve), kávé. Nézegettem az alattunk suhanó sötét tájat. Pontosabban szólva, Svájc éjszaka sem sötét, hiszen Luzern, Bern és Lausanne között a kisvárosok, falvak egész láncolata húzódik. Genf közepe felett repültünk át, a tó foszforeszkáló vizéből sötéten rajzolódott ki Rousseau szigete. Prágától idáig 790 kilométert repültünk. Lisszabonig még 1556 kilométer van hátra. Búcsú Európától A vacsora elhúzódott, alighogy a tálcákat leszedték, máris leszálláshoz készülődtünk. Este fél tizenegy volt, amikor a kerekek a kifutópályát érintették. Kellemes, 23 fokos meleg fogadott a portugál fővárosban. Félórát időztünk itt. Megírtuk az utolsó képeslapokat Európából, kaptunk egy kis üveg portói bort, és máris megkezdődött repülésünk második leghosszabb szakasza, a Lisszabon—Monrovia közti 3675 kilométeres út. A tiszta repülési idő 4 óra 20 perc. Este tizenegykor hagytuk el Lisszabon repülőterét. A társaság lassan elcsendesedett, ittott ugyan még sakkoztak, de aztán egymásután kialudtak az ülések feletti kis olvasólámpák. Ingujjban, hátradőlve megpróbáltunk kicsit szundikálni. A motorok egyhangú, megnyugtató dübörgéssel röpítették a gépet a Szent Vincefok felett, majd pedig egyenesen át Afrikába. A térkép szerint érintettük a marokkói Casablancát, a nyugat-algériai Tindufot, innen végig a Szaharán keresztül repültünk Bamakóig. A szundikáló utasokat ismét a személyzet verte fel,Smorrerbrod damodse-t, vagyis dán nyitott szendvicset és kávét kaptunk. Alighogy kitöltötték a kávét, körülbeül a Ráktérítő magasságában a gépet dobálni kezdte a Szahara szélvihar. A csészék ideoda csúszkáltak az asztalkákon, sőt egy nagyobb zökkenőnél szerteszét gurultak a székek között. A jelzőtáblán kigyulladt a »Kapcsolja be a biztosítóövet a felírás. Kisvártatva pedig két stewardess a kapitány angol magyarázatát megjelenítve bemutatta az oxigénálarc kezelését és használatát. A két csinos lány magára húzta a gumiálarcot, s mintha divatbemutatót tartanának, úgy sétáltak végig — igaz, kicsit bizonytalan léptekkel — az imbolygó gépen. 88 százalékos páratartalom Valahol a Niger és a Senegal folyók forrásvidékénél azonban elült a szélvihar, gépünk egyenletesen úszott 9000 méter magasban az őserdők felett. Monrovia előtt a kapitány már csak angolul és portugálul közölte mondanivalóját. Ez volt az első alkalom, hogy ismertette a levegő páratartalmának százalékát is. A hőmérséklet megjelölésénél Fahrenheit fokokat használt. Nyolcvannégy fokot mondott. Az átszámítási képletet ugyan már régen elfelejtettem és így ahhoz az iskolás módszerhez folyamodtam, hogy 1,8 fok Fahrenheit megfelel egy fok Gelsiusnak, és mindehhez harminckettőt hozzá kell adni, így kereken 29 fok Celsius jött ki. Ez, és 88 százalékos páratartalom fogadott Mexinoviában. Éjjel fél három volt. Itt ugyanis háromnegyed órát már hátra kellett igazítani a mutatókat. Előzőleg trópusi eső öntözhette meg a vidéket, mert a pálmafák leveleiről még csöpögött a víz, s a Rudas nedves hőkamrájára emlékeztetve párolgott, gőzölgött az egész repülőtér. Benn az épületben a késői óra ellenére szálas feketék, libériai lándzsákat, pajzsokat, nyilakat árultak. Egy lándzsát érkezésünkkor négy dollárra tartottak, közvetlenül a gép indulása előtt már leengedték egy dollárra. Éjjel háromkor három sötétben szállt fel a gép Monroviából. Következett az Atlantióceán átszelése. Monrovia a keleti hosszúság 10. fokán fekszik, Vitoria pedig, ahol elérjük Dél-Amerika partját, a nyugati hosszúság 40. fokán, vagyis ötven hosszúsági fokot repülünk az óceán felett, a távolság pedig Rio de Janeiróig 4865 kilométer. Az óriás motorok 880 kilométeres óránkénti sebességgel, 12 000 méter magasban röpítették délnyugati irányban előre a gépet. Köröskörül minden tintafekete volt. Utasfülkénkben újabb •►divatbemutató-* kezdődött. A kapitány hangszórón keresztül most az életmentő mellény használatát magyarázta el, a stewardessek pedig magukra vették a mellényt, s mutatták az egyes fogásokat. Külön felhívták a figyelmet arra, hogy a mellényt csak már a tengervízben szabad felfújni, mert egyébként nem férünk ki a vészkijárati nyílásokon. Ezek után kedvesen jó éjszakát és kellemes alvást kívántak, majd pedig kialudtak az utasfülke lámpái, s koromsötétben repültünk előre. Nem tudni pontosan, mikor szeltük át az Egyenlítőt, de az ablakon kipillantva egyszerre csak megjelent a szikrázó Dél Keresztje. Betakaróztam a puha teveszőr pokrócba, s hallgattam a motorok monoton búgását. Még arra gondoltam, hogy mindössze néhány centiméteres alumínium lemez választ el az iszonyú mélységtől. Azután elaludtam. Napkelte az óceánon Arra ébredtem fel, hogy az ég alja világosodni kezdett. Körös-körül még minden sötét volt, de hátra. Kelet felé pillantva, már világos csík emelkedett a tenger fölé. Órám fél ötöt mutatott. És ekkor elkezdődött a páratlan színjáték, a napfelkelte az óceánon. Rendes körülmények között a szürkülettől a Nap felbukkanásáig fél óra telik el. Itt azonban a nappal megszületése — mivel csaknem 900 km-rel száguldottunk a Napi elől — másfél órás színpompás folyamattá szélesedett. Először vérvörös, vékony csík jelent meg a keleti látóhatár szélén, majd ahogy ez a csík tágulni kezdett, mögötte megjelent a narancssárga és ez fokozatosan élénk sárgába ment át. A Végtelen víztükör mintha olvadt fémmé változott volna, s az egymásután felbukkanó szivárványszínek maguk előtt kergették a korábbiakat. Amikor a vörös elért bennünket, úgy tűnt, mintha óriási tüzes katlan lángolna alattunk, de a látóhatár szélén a zöld csíkot már a kék váltotta fel. A fényesség egyre keményebbé, bántóbbá vált, s aztán egyszerre csak kibukkant a tengerből diadalmasan a Nap aranykorongja. Új életre támadt az utasfülke is. A tálcákon gőzben melegített kis törülközőket osztottak ki, ezzel mostuk meg arcunkat, aztán rövidesen már terítettek is. A reggeli közben megszólalt a kapitány is. Közölte, hogy rövidesen elérjük a dél-amerikai szárazföldet. Reggel nyolc óra volt, öt órát repültünk az óceán felett. De amikor már Rio de Janeiro repülőterén gördültek a kerekek, az óra mindössze fél hetet mutatott. Rióban három órával van kevesebb, mint Greenwichben és négy órával, mint Budapesten. Leszállás után először fehérköpenyes fertőtlenítő emberek lepték el gépünket, bespriccelték az utasfülkét, megvizsgálták oltási bizonyítványainkat és csak ezután engedtek kiszállni. A repülőtér csalódást okozott. Nem láttunk semmi mói jellegzetességet, se a Cukorsüveget, se a Corcovanót és az egyemeletes épület sem illet a világ legszebb városához. Az első brazil kávé felhörpintése után már repültünk is tovább Sao Paulóba. Ragyogó napfény árasztotta el a sötétzöld őserdőket. Negyvenöt perces repülés után szálltunk le Dél-Amerika második legnagyobb városában. Sao Paulótól Montevideóig újabb kétórás repülés következett, a távolság 1685 kilométer. Az őserdők itt már szavannába mentek át és még a nagy magasságból is jól lehetett látni a tanyák között legelésző hatalmas marhacsordákat. A Montevideo—Buenos Aires közötti útszakasz mindössze húszperces repülést jelent, érdekessége viszont, a La Plata torkolata. Az óriási folyam olyan iszapmennyiséget zúdít a tengerbe, hogy kétszáz kilométer szélességben az Atlantióceán kék vize piszkos-barnára változik. A Kordillerák fölött Délben negyed kettőkor indulhaltunk Buenos Airesből útunk utolsó szakaszára, Santiago de Chilébe. Felhőtlen, tiszta nap volt, jól lehetett látni a végtelennek tűnő legelőket, aztán a vidék egyre kopárabbá vált, eltűntek a vetések, legelők és erdők, helyüket sárga homokos, köves sivatag foglalta el. Egy órai repülés után a domborzat ismét változott, a dombok hegyekké nőttek és a gép ismét tízezer méter fölé emelkedett. A Kordillerák vad sziklái ragyogtak a napfényben. Az örökhóval borított, félelmetes, hétezer méternél magasabb hegycsúcsok oly közelinek látszottak, hogy szinte az volt az érzésünk, alig néhány méterre siklunk el a meredeken lezuhanó hegyoldalak felett. A jobboldali ablakon az Aconcagua égbenyúló szirtjei zárták el a kilátást, balra ugyancsak kialudt tűzhányók, az Aspallata és a Tupungato felett siklott el gépünk. Santiago de Chile közvetlenül a havasok lábánál fekszik, így a gépnek a nagy magasságból meredeken kellett leereszkednie. Ha szélvihar dühöng a vakító csúcsok között, a gépeik kiszállnak egészen a Csendes-óceánig és onnan fordulnak vissza a santiagói repülőtérre. Amikor a kerekek földet értek, megnéztem az órát. 15 óra 5 perc volt. Percnyi pontossággal tettük meg a 23 órás, tizennégyezerötszáz kilométeres utat Pethő Tibor Magyar Nemzet ÚJRA RENDEZIK az Akaionia Goethe-gyűjteményét Megjelennek eddig kiadatlan kéziratai Krvisra tudják, hogy Magyarországon milyen szép és gazdag Goethegyűjtemény van. Sőt — mint szakértők mondják —, Weimar után nálunk van a világon a legtöbb Goethe-kézirat! Ez persze nem azt jelenti, hogy sok kézirata van itt nálunk a nagy költőnek, hanem azt, hogy mivel csaknem minden műve, levele Weimarban van, az itt-ott lehullott darabokból a legtöbbet magyar gyűjtőknek sikerült összegyűjteniük: összesen 37-et. Ezek ma a Tudományos Akadémia birtokában vannak. Az első gyűjtő egy eperjesi születésű ügyvéd, Elischer Boldizsár volt. A múlt század második felében sokat járt Weimarba, Lipcsébe s másfelé, s Goethe iránti nagy tiszteletből gyűjtötte a rávonatkozó emlékeket: kéziratokat, képeket, szobrokat, könyveket. Neki magának nem volt gyermeke, s ezért gazdag gyűjteményét unokaöccsére, Elischer Gyula orvosra hagyta, ő tovább folytatta a gyűjtést. Fia, szintén Elischer Gyula volt az első magyar röntgen-orvos: az akkor még ismeretlen erejű sugár felemésztette szervezetét, s a tudomány áldozata lett. Az idősb Elischer Gyula 1895-ben a szép gyűjteményt felajánlotta az Akadémiának, s ezzel családja nevének is emléket állított. Az Akadémia palotája földszintjén egy egész szobát Goethe Múzeumnak rendezett be. Mintegy félszázadon át számtalan látogatója volt ennek a Goethe-szobának, különösen Németországból, ahol a gyűjtemény kincseit számon tartották, ha nem is oly pontossággal, mint ahogy a mai tudományos kutatás kívánja. A gyűjtött Goethe-arcképek közt ritkaságok is vannak, két unikum árnyékrajz, melyeket a szakirodalom, a Heller Ágost által készített katalógus számai szerint, “Elischer 4" és “Elischer 6” néven tart számon. A gyűjteményt ajándékok állandóan gazdagították mindaddig, míg a háborús események tragikus pillanatai el nem következtek. Az Akadémia székháza sokat szenvedett, találatok érték, érmen az Akadémia utca és Roosevelt tér sarkát, ahol az emeleten a Széchenyi Múzeum volt elhelyezve. A bomba áttörte a padlózatot, s két terem a földszintre zuhant, a Vigyázó-hagyatékra és a Goethe-szobára. A veszteségbennyasbab gyarapodás is történt: 1954-ben az Akadémiára hagyta a maga Goethe-gyűjteményét Harsányi (Hellsinger) Móric: Goethének és kortársainak kéziratait, facsimiléket, könyveket. A gyűjteménynek így összegyűlt, megmentett és megőrzött anyagát most rendezi az Akadémia Könyvtára. György József Goethe-kutató vezetésével, ki a gyűjtemény történetét és ismertetését is megírta. A kéziratok csaknem hiánytalanul megmaradtak, s a Goethe életére és környezetére vonatkozó régi metszetek nagy része is. Gazdag könyvanyag, Goethe művei és a rájuk vonatkozó irodalom egészítik ki a gyűjteményt. Goethe kéziratai: néhány levél és jegyzet, saját kezűleg írt meghívók, könyvtári kölcsönzési cédulák, hivatalos iratok, tudományos jegyzetek. A teljes Goethe-kiadás most készülő kiegészítő kötetében először fognak szerepelni mind a magyarországi Goethe-kéziratok. Ezek közt találunk két kis költeményt is: az egyik négysoros, tréfás találós vers a krumplira. Ajándékba írta Goethe egy barátjának, aki őt ebédre hívta meg. Egy másik, nyolcsoros vers, Goethe felfogását tükrözteti vissza a klaszszikus művészetre vonatkozólag. Azt is kevesen tudják, hogy e nézetének kialakulására a pozsonyi születésű Oeser Frigyes festő és esztétikus — kitől Goethe rajzolni tanult — volt elhatározó befolyással. Oeser leányainak: Friderikának és Vilmának kettős arcképét (Goethe barátjának, Tischbeinnek képe után készült metszetben) szintén megtaláljuk a gyűjteményben. E két nő, különösen Friderika, egyike volt azoknak a nőknek, kikhez Goethét barátság fűzte. Goethe kézirataihoz csatlakozik egy rajz és két kis vízfestmény is: az egyik weimari, a másik ilmenaui részletet örökít meg. Goethe kortársainak kéziratai közt megtaláljuk csaknem mindazokat a nagy neveket, akik akkor a német irodalom és tudomány jelesei voltak. Legértékesebb ezek közt Schiller levele Körnerhez, melyben Goethe Ifigeniájának első weimari előadásáról ír. Ifigéniát a hírneves Corona Schröter játszotta, Pyladest pedig maga Goetle, Herder, Wieland, Klopstock, Kotzebue, Lavater, a két Humboldt, Liszt és számtalan más nagyság szerepel a levélírók között, s még Beethoven is egy kottarészlettel. Ha kissé figyelmesebben elmerülünk ezeknek az emlékeknek vizsgálatába, egy egész kor, egy nagy irodalmi és művészeti élet, egy páratlanul gazdag szellemi központ elevenedik meg előttünk rajtuk keresztül. Goethe e kor szellemi központja, s köréje gyűlnek a kor nagyjai, személyes kapcsolatok, levelezés, rajzok, arcképek, festmények küldése, gondolatok kicserélése által. Goethe közvetlen köréből leveleik vagy egykorú arcmásaik révén sokan képviselve vannak a gyűjteményben. Goethe apja, anyja és nagyszülei, fia és menye, szülőháza s mind az életében nevezetes helyek régi metszetekről tekintenek itt ránk. Későbbi feleségének, Christiane Vulpiusnak is megtaláljuk itt arcképét és egy levelét. De sok más nőalak is feltűnik előttünk, vagy írásuk vagy arcképük révén. Legismertebb “I Lk0° te Buff, már Thomas Mann híres regényéből is: “Lette Weimarban*'. Goethe mint fiatal jogász ismerte meg Lottet Wetzlarban. A bájos fiatal lány kisebb testvérei közt, “mint a csillagok közt nyájas hold világa", nagy hatást tett a magános Goethére. Lotte Goethe jogász társának, Kestnernek a jegyese volt. A hármas barátságnak így csak szakítás lehetett a vége, és Goethe szívének gyötrelmét a Werther keserveiben írta meg. Lottenak két névaláírását is őrzi a gyűjtemény nyugtábon, és több arcképét, egykorú metszetekről és a Deutsches Haus rajzát, melyben Lotte lakott, s ahol a kapu előtti padon olyan sokszor üldögéltek együtt hármasban. Elischer halála után, 1898- ban kapta a gyűjtemény az akkor már 95 éves Ulrike von Lewetzownak egy rokonához intézett levelet. Az öreg nő kusza vonásaiból vajon mit olvas ki egy mai ember, aki megszokta, hogy az írásban is a lélek tükrét lássa? Ez a csodálatos nő az utolsó azok közt, akik a nagy költő szívét lángra lobbantották. Csaknem gyermeklány még, s az akkor még, 1823-ban, szinte egészen francia Strasbourgban nevelkedett. Goethének nevét sohasem hallotta. Marienbadban nyaral anyjával — kinek Goethe hajdan szintén tette a szépet... Ulrike és két húga Goethe állandó társai sétáin és a társas játékokban, mesél nekik, játszik velük, mint egy nagyapa a gyermekekkel. Ulrike nem is sejti, hogy az agg költőben milyen szenvedély gyűlt lángra iránta, hiszen sohasem beszél róla, nem árulja el egy rebbenéssel sem. Csak barátja, Károly Ágost herceg veszi észre , s megkéri kezét az anyától Goethe számára ... A leányka anyja kérdésére azt feleli, hogy Goethe nagyon kedves neki, s ha egyedül állana, talán segítségére tudna lenni. De Goethének gyermekei vannak! A költő nem tudta tehát szívét, ezt a bezárt bimbót kinyitni, és a fényes ajánlat sem szédítette el Ulrikét. Mi maradt hátra Goethe számára? Mint egykor Wetzlarban: a menekülés ... összetört szívvel hagyja el Marienbachot, s még útközben Weimarig megírja a híressé vált Elégiáját, melyről az irodalomtörténészek azt mondják, hogy Petrarca óta senki sem fejezte ki az elhagyatottságot és magánosságot olyan erővel, mint ez a költemény. Ezzel azonban Goethének ereje ki is merült, összetörtént betegen fekszik lakásában, halálával számolnak. Betegségének hírére barátja, a muzsikus Zelter siet hozzá, s el nem hagyja őt egy percre sem. Mint később leírja: a beteg mindig újra és újra felolvastatta magának a Marienbach elégiát és zokogva temette arcát a párnák közé. Talán éppen az elérhetetlenség, hozzáférhetetlenség vonzotta a sikerekhez szokott költőt Ulrikéhez. Ulrike szíve soha nem nyílt ki másfelé sem. Tizenöt kérőjét kosarazta ki. Elvonultan élt csehországi birtokán és vezette gazdaságát. Híven őrizte Goethe emlékét, képét, s a tőle kapott mezei virágokat, amelyeket sétáin szedett neki, de sohasem beszélt Goethéről és minden kíváncsi szem elől elzárkózott. Csak egészen az élete vége felé szólalt meg némelyek előtt, s akkor is csak keveset mondott. “Szerelemről szó sem vett — mondta egyik látogatójának — Goethe nagyatyám lehetett volna.” A fáradt, szinte fásult és mindenről lemondott költőt ez a nagy érzés, miután majdnem megölte, új élettel hatotta át. És erőt adott neki ahhoz, hogy befejezze a Faustot. Ez a mű szinte egész életén át foglalkoztatta Goethét, de már hoszszú évek óta csonkán hevertette, nem tudta befejezni. És most, most meg tudta írni végre a végét — halála előtt alig pár nappal — és hogyan! ki papo— életében önmatyasára koncentrált Goethe egy szép és tiszta női lélek hatása alatt elérkezik ahhoz, hogy a boldogságot a másokért való élésben találja. Valamikor itáliai útján mélységes hatást tett rá a látvány, miként csapoltatja le a pápa óriási munkával a pontini mocsarakat, miként válnak termővé, életadóvá, sok ember otthonává a mérhetetlen nagy terméketlen és egészségtelen területek. Ez a nagy élmény elevenedik meg most a Faustban: a másokért élő áldozatosság tisztítja meg Faustot és ad neki belső békét. A mű utolsó sora: Az örök nőieség emel fel minket a magasba! — Ulrike emléke elé hódolattal letett vallomás. Mikor Ulrike von Lewetzow 1899-ben meghalt, a weimari Goethe Társaság egy Goethe kertjében nyílt őszi virágokból font koszorút küldött ravatalára. Nincs sok tudomásunk róla, hogy hazánkfiai közül kik találkoztak életében Goethével. Toldy Ferencről tudjuk, hogy felkereste őt. De minthogy Goethe alig tudott valamit Magyarországról, beszélgetésük nem vált különösebben érdekessé. És mégis volt valami kapcsolata Goethének Magyarországgal. A II. Józseffel elégedetlen magyarok egy része szerette volna Károly Ágost weimari nagyherceget megnyerni magyar királynak. Goethe lett volna a minisztere. Készült is Goethéről egy karikatúra, mely csizmásan, vitézkötéses, szűk, magyar huszárnadrágban ábrázolja őt. A régi Goethe-ábrázolások közt “Goethe maskara-kosztümben" néven szerepelt. Csak újabban derítették fel a kép történelmi hátterét! A lassanként újra rendezendő és hozzáférhetővé váló Goethe-gyűjtemény élő emléke marad a költő iránti hódolatnak. Az irodalom és tudomány kutatóinak nagy értékű anyagot őriznek és tartogatnak az élettelen papírlapok. H. Boros Vilma 11 SALOPPVERSENY vásárnál) 11 órai kezdettel MÉNESEK NAGYDÍJA Osztrák telivérek részvételével