Magyar Nemzet, 1965. október (21. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

Vasárnap, 1965. október 24. UTAZÁS LATIN-AMERIKÁBAN Az Atlanti-óceán felett Az SAS DC—8-as utasszál­lítója késve érkezett Koppen­hágából Prágába. A csehszlo­vák főváros repülőterének tranzit helyiségében a Nem­zetközi Újságíró Szervezet végrehajtó bizottságának San­tiago de Chile-i ülésére utazó újságíró-csoportja akkorra már tekintélyesen felduzzadt. Le­hettünk vagy húszan, egyazon úticéllal, akik közép-európai idő szerint délután negyed hétkor beszálltunk a skandi­náv légitársaság gépébe. A négy hatalmas letóhajtásos motor feldübörgött és az ezüst testű gép fél hétkor levegő­be emelkedett, hogy elindul­jon sok ezer kilométeres útjá­ra. A kapitány svédül, angolul, németül és franciául közölte, hogy hétezer méter magasan repülünk és ötven perc múlva landolunk Zürichben. A szürkület, mint sűrű fá­tyol egyre szélesebben takarta be az alattunk levő tájat. El­repültünk Bayreuth, Nürn­­berg, majd Stuttgart felett, de már csaknem sötét volt, ami­kor a jobboldali ablaknál fel­tornyosult a Schwarzwald fe­kete vonulata. Ekkor narancs­lét, világtérképet és egész útra szóló menükártyát kaptunk. Tanulmányozásukra már nem jutott idő, mert ismét be kel­lett kapcsolni a biztosító öve­ket és este fél nyolc előtt né­hány perccel lehuppantunk a fényesen világított zürichi be­tonpályára. GMT plusz 1 Gépünk negyed kilenckor indult tovább Genf,Lisszabon felé. A kapitány Zürich után bejelentéseinél már elhagyta a svéd szöveget. Ezt portugál­lal helyettesítette. Zürichben a gép nagyjából megtelt Egy-két­­ szabad hely maradt csupán.­­ — Mikor érkezünk San-­­tiagóba? — kérdeztem a ste­­wardest. — Tizenöt óra öt perckor — helyi idő­­szerint — válaszolta gondolkodás nélkül. Ez már némi támpontot je­lentett. A Zürich—Lisszabon repülési idő két óra húsz perc. Ez még rendben lenne, de mennyit mutat majd az óra? A világtérkép szerencsére er­re is válaszolt: Lisszabonban GMT plusz 1. Vagyis, eggyel, több, mint a greenwichi közép­idő. Magam elé terítettem a me­nükártyát. A vacsora Saladé de Crevette (ráksaláta), Coq au vin (borban sült kappan), Pomimes parisienne (párizsi burgonya), Bavaroise Grand Marnier (bajorkrém borral le­öntve), kávé. Nézegettem az alattunk su­hanó sötét tájat. Pontosabban szólva, Svájc éjszaka sem sö­tét, hiszen Luzern, Bern és Lausanne között a kisvárosok, falvak egész láncolata húzódik. Genf közepe felett repültünk át, a tó foszforeszkáló vizéből sötéten rajzolódott ki Rousseau szigete. Prágától idáig 790 kilométert repültünk. Lisszabonig még 1556 kilométer van hátra. Búcsú Európától A vacsora elhúzódott, alig­hogy a tálcákat leszedték, máris leszálláshoz készülőd­tünk. Este fél tizenegy volt, amikor a kerekek a kifutópá­lyát érintették. Kellemes, 23 fokos meleg fogadott a por­tugál fővárosban. Félórát időz­tünk itt. Megírtuk az utolsó képeslapokat Európából, kap­tunk egy kis üveg portói bort, és máris megkezdődött repülé­sünk második leghosszabb sza­kasza, a Lisszabon—Monrovia közti 3675 kilométeres út. A tiszta repülési idő 4 óra 20 perc. Este tizenegykor hagytuk el Lisszabon repülőterét. A társa­ság lassan elcsendesedett, itt­­ott ugyan még sakkoztak, de aztán egymásután kialudtak az ülések feletti kis olvasó­lámpák. Ingujjban, hátradőlve megpróbáltunk kicsit szundi­kálni. A motorok egyhangú, megnyugtató dübörgéssel röpí­tették a gépet a Szent Vince­­fok felett, majd pedig egyene­sen át Afrikába. A térkép sze­rint érintettük a marokkói Casablancát, a nyugat-algériai Tindufot, innen végig a Sza­harán keresztül repültünk Bamakóig. A szundikáló utaso­kat ismét a személyzet verte fel,­­Smorrerbrod damodse-t, vagyis dán nyitott szendvicset és kávét kaptunk. Alighogy kitöltötték a kávét, körülbeül a Ráktérítő magasságában a gépet dobálni kezdte a Szaha­ra­ szélvihar. A csészék ide­­oda csúszkáltak az asztalká­kon, sőt egy nagyobb zökkenő­nél szerteszét gurultak a szé­kek között. A jelzőtáblán ki­gyulladt a »Kapcsolja be a biz­­tosítóövet a felírás. Kisvártatva pedig két stewardess a kapi­tány angol magyarázatát meg­jelenítve bemutatta az oxigén­álarc kezelését és használatát. A két csinos lány magára húzta a gumiálarcot, s mintha divat­­bemutatót tartanának, úgy sé­táltak végig — igaz, kicsit bi­zonytalan léptekkel — az imbolygó gépen. 88 százalékos páratartalom Valahol a Niger és a Senegal folyók forrásvidékénél azon­ban elült a szélvihar, gépünk egyenletesen úszott 9000 méter magasban az őserdők felett. Monrovia előtt a kapitány már csak angolul és portugálul kö­zölte mondanivalóját. Ez volt az első alkalom, hogy ismer­tette a levegő páratartalmának százalékát is. A hőmérséklet megjelölésénél Fahrenheit fo­kokat használt. Nyolcvannégy fokot mondott. Az átszámítási képletet ugyan már régen el­felejtettem és így ahhoz az iskolás módszerhez folyamod­tam, hogy 1,8 fok Fahrenheit megfelel egy fok Gelsiusnak, és mindehhez harminckettőt hozzá kell adni, így kereken 29 fok Celsius jött ki. Ez, és 88 százalékos páratartalom fo­gadott Mexinoviában. Éjjel fél három volt. Itt ugyanis három­negyed órát már hátra kellett igazítani a mutatókat. Előzőleg trópusi eső öntözhette meg a vidéket, mert a pálmafák leve­leiről még csöpögött a víz, s a Rudas nedves hőkamrájára emlékeztetve párolgott, gőzöl­gött az egész repülőtér. Benn az épületben a késői óra elle­nére szálas feketék, libériai lándzsákat, pajzsokat, nyilakat árultak. Egy lándzsát érkezé­sünkkor négy dollárra tartot­tak, közvetlenül a gép indu­lása előtt már leengedték egy dollárra. Éjjel háromkor három sötét­ben szállt fel a gép Monroviá­­ból. Következett az Atlanti­óceán átszelése. Monrovia a keleti hosszúság 10. fokán fek­szik, Vitoria pedig, ahol elér­jük Dél-Amerika partját, a nyugati hosszúság 40. fokán, vagyis ötven hosszúsági fokot repülünk az óceán felett, a tá­volság pedig Rio de Janeiróig 4865 kilométer. Az óriás motorok 880 kilo­méteres óránkénti sebességgel, 12 000 méter magasban röpí­tették délnyugati irányban előre a gépet. Köröskörül min­den tintafekete volt. Utasfül­kénkben újabb •►divatbemu­tató-* kezdődött. A kapitány hangszórón keresztül most az életmentő mellény használatát magyarázta el, a stewardessek pedig magukra vették a mel­lényt, s mutatták az egyes fogásokat. Külön felhívták a figyelmet arra, hogy a mel­lényt csak már a tengervízben szabad felfújni, mert egyéb­ként nem férünk ki a vészkijá­­rati nyílásokon. Ezek után ked­vesen jó éjszakát és kellemes alvást kívántak, majd pedig kialudtak az utasfülke lámpái, s koromsötétben repültünk előre. Nem tudni pontosan, mi­kor szeltük át az Egyenlítőt, de az ablakon kipillantva egy­szerre csak megjelent a szik­rázó Dél Keresztje. Betakaróz­­tam a puha teveszőr pokrócba, s hallgattam a motorok mono­ton búgását. Még arra gondol­tam, hogy mindössze néhány centiméteres alumínium lemez választ el az iszonyú mélység­től. Azután elaludtam. Napkelte az óceánon Arra ébredtem fel, hogy az ég alja világosodni kezdett. Körös-körül még minden sötét volt, de hátra. Kelet felé pil­lantva, már világos csík emel­kedett a tenger fölé. Órám fél ötöt mutatott. És ekkor elkez­dődött a páratlan színjáték, a napfelkelte az óceánon. Ren­des körülmények között a szürkülettől a Nap felbukka­násáig fél óra telik el. Itt azonban a nappal megszüle­­­tése — mivel csaknem 900 km-rel száguldottunk a Napi elől — másfél órás színpompás folyamattá szélesedett. Először vérvörös, vékony csík jelent meg a keleti látóhatár szélén, majd ahogy ez a csík tágulni kezdett, mögötte megjelent a narancssárga és ez fokozatosan élénk sárgába ment át. A Vég­telen víztükör mintha olvadt fémmé változott volna, s az egymásután felbukkanó szi­várványszínek maguk előtt kergették a korábbiakat. Ami­kor a vörös elért bennünket, úgy tűnt, mintha óriási tüzes katlan lángolna alattunk, de a látóhatár szélén a zöld csí­kot már a kék váltotta fel. A fényesség egyre keményebbé, bántóbbá vált, s aztán egyszer­re csak kibukkant a tengerből diadalmasan a Nap arany­ko­rongja. Új életre támadt az utas­fülke is. A tálcákon gőzben melegített kis törülközőket osztottak ki, ezzel mostuk meg arcunkat, aztán rövidesen már terítettek is. A reggeli közben megszólalt a kapitány is. Kö­zölte, hogy rövidesen elérjük a dél-amerikai szárazföldet. Reg­gel nyolc óra volt, öt órát re­pültünk az óceán felett. De amikor már Rio de Janeiro repülőterén gördültek a kere­kek, az óra mindössze fél hetet mutatott. Rióban három órával van kevesebb, mint Greenwich­­ben és négy órával, mint Buda­pesten. Leszállás után először fe­hérköpenyes fertőtlenítő em­berek lepték el gépünket, bespriccelték az utasfülkét, megvizsgálták oltási bizonyít­ványainkat és csak ezután en­gedtek kiszállni. A repülőtér csalódást okozott. Nem láttunk semmi m­ói jellegzetességet, se a Cukorsüveget, se a Corco­­vanót és az egyemeletes épü­let sem illet a világ legszebb városához. Az első brazil kávé felhörpintése után már repül­tünk is tovább Sao Paulóba. Ragyogó napfény árasztotta el a sötétzöld őserdőket. Negyven­öt perces repülés után szálltunk le Dél-Amerika második leg­nagyobb városában. Sao Pauló­­tól Montevideóig újabb két­órás repülés következett, a tá­volság 1685 kilométer. Az ős­erdők itt már szavannába mentek át és még a nagy ma­gasságból is jól lehetett lát­ni a tanyák között legelésző hatalmas marhacsordákat. A Montevideo—Buenos Aires közötti útszakasz mindössze húszperces repülést jelent, ér­dekessége viszont, a La Plata torkolata. Az óriási folyam olyan iszapmennyiséget zúdít a tengerbe, hogy kétszáz kilo­méter szélességben az Atlanti­óceán kék vize piszkos-barná­ra változik. A Kordillerák fölött Délben negyed kettőkor in­­dulhaltunk Buenos Airesből útunk utolsó szakaszára, San­tiago de Chilébe. Felhőtlen, tiszta nap volt, jól lehetett lát­ni a végtelennek tűnő legelő­ket, aztán a vidék egyre kopá­­rabbá vált, eltűntek a veté­sek, legelők és erdők, helyü­ket sárga homokos, köves si­vatag foglalta el. Egy órai re­pülés után a domborzat ismét változott, a dombok hegyekké nőttek és a gép ismét tízezer méter fölé emelkedett. A Kor­dillerák vad sziklái ragyogtak a napfényben. Az örökhóval borított, félelmetes, hétezer méternél magasabb hegycsú­csok oly közelinek látszottak, hogy szinte az volt az érzé­sünk, alig néhány méterre sik­­lunk el a meredeken lezuha­nó hegyoldalak felett. A jobb­oldali ablakon az Aconcagua égbenyúló szirtjei zárták el a kilátást, balra ugyancsak ki­aludt tűzhányók, az Aspallata és a Tupungato felett siklott el gépünk. Santiago de Chile közvet­­lenül a havasok lábánál fek­szik, így a gépnek a nagy ma­gasságból meredeken kellett leereszkednie. Ha szélvihar dühöng a vakító csúcsok kö­zött, a gépeik kiszállnak egé­szen a Csendes-óceánig és on­nan fordulnak vissza a san­tiagói repülőtérre. Amikor a kerekek földet ér­tek, megnéztem az órát. 15 óra 5 perc volt. Percnyi pontos­sággal tettük meg a 23 órás, tizennégyezerötszáz kilométe­res utat Pethő Tibor Magyar Nemzet ÚJRA RENDEZIK az Akaionia Goethe-gyűjteményét Megjelennek eddig kiadatlan kéziratai Krvisra tudják, hogy Ma­­gyarországon mi­lyen szép és gazdag Goethe­­gyűjtemény van. Sőt — mint szakértők mondják —, Weimar után nálunk van a világon a legtöbb Goethe-kézirat! Ez persze nem azt jelenti, hogy sok kézirata van itt nálunk a nagy költőnek, hanem azt, hogy mivel csaknem minden műve, levele Weimarban van, az itt-ott lehullott darabokból a legtöbbet magyar gyűjtők­nek sikerült összegyűjteniük: összesen 37-et. Ezek ma a Tu­dományos Akadémia birtoká­ban vannak. Az első gyűjtő egy eperjesi születésű ügyvéd, Elischer Bol­dizsár volt. A múlt század má­sodik felében sokat járt Wei­­marba, Lipcsébe s másfelé, s Goethe iránti nagy tiszteletből gyűjtötte a rávonatkozó emlé­keket: kéziratokat, képeket, szobrokat, könyveket. Neki magának nem volt gyermeke, s ezért gazdag gyűjteményét unokaöccsére, Elischer Gyula orvosra hagyta, ő tovább foly­tatta a gyűjtést. Fia, szintén Elischer Gyula volt az első magyar röntgen-orvos: az ak­kor még ismeretlen erejű su­gár felemésztette szervezetét, s a tudomány áldozata lett. Az idősb Elischer Gyula 1895-ben a szép gyűjteményt felajánlot­ta az Akadémiának, s ezzel családja nevének is emléket állított. Az Akadémia palotája földszintjén egy egész szobát Goethe Múzeumnak rendezett be. Mintegy félszázadon át számtalan látogatója volt en­nek a Goethe-szobának, külö­nösen Németországból, ahol a gyűjtemény kincseit számon tartották, ha nem is oly pon­tossággal, mint ahogy a mai tudományos kutatás kívánja. A gyűjtött Goethe-arcképek közt ritkaságok is vannak, két unikum árnyékrajz, melyeket a szakirodalom, a Heller Ágost által készített katalógus szá­mai szerint, “­Elischer 4" és “Elischer 6” néven tart szá­mon. A gyűjteményt ajándékok állandóan gazdagították mind­addig, míg a háborús esemé­nyek tragikus pillanatai el nem következtek. Az Akadé­mia székháza sokat szenvedett, találatok érték, érmen az Aka­démia utca és Roosevelt tér sarkát, ahol az emeleten a Széchenyi Múzeum volt elhe­lyezve. A bomba áttörte a padlózatot, s két terem a föld­szintre zuhant, a Vigyázó-ha­­gyatékra és a Goethe-szobára. A veszteség­benn­yasbab gyarapodás is történt: 1954-ben az Akadémiára hagyta a maga Goethe-gyűjteményét Harsányi (Hellsinger) Móric: Goethének és kortársainak kéziratait, facsimiléket, köny­veket. A gyűjteménynek így összegyűlt, megmentett és megőrzött anyagát most ren­dezi az Akadémia Könyvtára. György József Goethe-kutató vezetésével, ki a gyűjtemény történetét és ismertetését is megírta. A kéziratok csaknem hiánytalanul megmaradtak, s a Goethe életére és környeze­tére vonatkozó régi metszetek nagy része is. Gazdag könyv­anyag, Goethe művei és a rá­juk vonatkozó irodalom egé­szítik ki a gyűjteményt. Goethe kéziratai: néhány le­vél és jegyzet, saját kezűleg írt meghívók, könyvtári kölcsön­zési cédulák, hivatalos iratok, tudományos jegyzetek. A teljes Goethe-kiadás most készülő kiegészítő kötetében először fognak szerepelni mind a ma­gyarországi Goethe-kéziratok. Ezek közt találunk két kis köl­teményt is: az egyik négyso­ros, tréfás találós vers a krumplira. Ajándékba írta Goethe egy barátjának, aki őt ebédre hívta meg. Egy másik, nyolcsoros vers, Goethe felfo­gását tükrözteti vissza a klasz­­szikus művészetre vonatkozó­lag. Azt is kevesen tudják, hogy e nézetének kialakulásá­ra a pozsonyi születésű Oeser Frigyes festő és esztétikus — kitől Goethe rajzolni tanult — volt elhatározó befolyással. Oeser leányainak: Frideriká­nak és Vilmának kettős arcké­pét (Goethe barátjának, Tisch­­beinnek képe után készült metszetben) szintén megtalál­juk a gyűjteményben. E két nő, különösen Friderika, egyi­ke volt azoknak a nőknek, kik­hez Goethét barátság fűzte. Goethe kézirataihoz csatla­kozik egy rajz és két kis víz­festmény is: az egyik weimari, a másik ilmenaui részletet örö­kít meg. Goethe kortársainak kézira­tai közt megtaláljuk csaknem mindazokat a nagy neveket, akik akkor a német irodalom és tudomány jelesei voltak. Legértékesebb ezek közt Schil­ler levele Körnerhez, melyben Goethe Ifigeniájának első wei­mari előadásáról ír. Ifigéniát a hírneves Corona Schröter játszotta, Pyladest pedig maga Goetl­e, Herder, Wieland, Klopstock, Kotzebue, Lavater, a két Humboldt, Liszt és szám­talan más nagyság szerepel a levélírók között, s még Bee­thoven is egy kottarészlettel. Ha kissé figyelmesebben elme­rülünk ezeknek az emlékek­nek vizsgálatába, egy egész kor, egy nagy irodalmi és mű­vészeti élet, egy páratlanul gazdag szellemi központ eleve­nedik meg előttünk rajtuk ke­resztül. Goethe e kor szellemi központja, s köréje gyűlnek a kor nagyjai, személyes kapcso­latok, levelezés, rajzok, arcké­pek, festmények küldése, gon­dolatok kicserélése által. Goethe közvetlen köréből le­veleik vagy egykorú arcmásaik révén sokan képviselve van­nak a gyűjteményben. Goethe apja, anyja és nagyszülei, fia és menye, szülőháza s mind az életében nevezetes helyek régi metszetekről tekintenek itt ránk. Későbbi feleségének, Christiane Vulpiusnak is meg­találjuk itt arcképét és egy le­velét. De sok más nőalak is feltűnik előttünk, vagy írásuk vagy arcképük révén. Legismertebb “I Lk0°­ te Buff, már Thomas Mann híres regényéből is: “Lette Weimarban*'. Goethe mint fia­tal jogász ismerte meg Lottet Wetzlarban. A bájos fiatal lány kisebb testvérei közt, “mint a csillagok közt nyájas hold világa", nagy hatást tett a magános Goethére. Lotte Goethe jogász társának, Kest­­nernek a jegyese volt. A hár­mas barátságnak így csak sza­kítás lehetett a vége, és Goethe szívének gyötrelmét a Werther keserveiben írta meg. Lotte­­nak két névaláírását is őrzi a gyűjtemény nyugtábon, és több arcképét, egykorú metszetek­ről és a Deutsches Haus rajzát, melyben Lotte lakott, s ahol a kapu előtti padon olyan sok­szor üldögéltek együtt hármas­ban. Elischer halála után, 1898- ban kapta a gyűjtemény az akkor már 95 éves Ulrike von Lewetzownak egy rokonához intézett levelet. Az öreg nő ku­sza vonásaiból vajon mit ol­vas ki egy mai ember, aki megszokta, hogy az írásban is a lélek tükrét lássa? Ez a cso­dálatos nő az utolsó azok közt, akik a nagy költő szívét láng­ra lobbantották. Csaknem gyermeklány még, s az akkor még, 1823-ban, szinte egészen francia Strasbourgban nevel­kedett. Goethének nevét soha­sem hallotta. Marienbadban nyaral anyjával — kinek Goethe hajdan szintén tette a szépet... Ulrike és két húga Goethe állandó társai sétáin és a társas játékokban, mesél ne­kik, játszik velük, mint egy nagyapa a gyermekekkel. Ul­rike nem is sejti, hogy az agg költőben milyen szenvedély gyűlt lángra iránta, hiszen so­hasem beszél róla, nem árul­ja el egy rebbenéssel sem. Csak barátja, Károly Ágost herceg veszi észre , s megké­ri kezét az anyától Goethe szá­mára ... A leányka anyja kér­désére azt feleli, hogy Goethe nagyon kedves neki, s ha egye­dül állana, talán segítségére tudna lenni. De Goethének gyermekei vannak! A költő nem tudta tehát szívét, ezt a bezárt bimbót kinyitni, és a fényes ajánlat sem szédítette el Ulrikét. Mi maradt hátra Goethe számára? Mint egykor Wetzlarban: a menekülés ... összetört szívvel hagyja el Marienbachot, s még útközben Weimarig megírja a híressé vált Elégiáját, melyről az iro­dalomtörténészek azt mond­ják, hogy Petrarca óta senki sem fejezte ki az elhagyatott­­ságot és magánosságot olyan erővel, mint ez a költemény. Ezzel azonban Goethének ere­je ki is merült, összetörtént betegen fekszik lakásában, ha­lálával számolnak. Betegsé­gének hírére barátja, a mu­zsikus Zelter siet hozzá, s el nem hagyja őt egy percre sem. Mint később leírja: a beteg mindig újra és újra felolvas­tatta magának a Marienbach elégiát és zokogva temette ar­cát a párnák közé. Talán éppen az elérhetetlen­ség, hozzáférhetetlenség von­zotta a sikerekhez szokott köl­tőt Ulrikéhez. Ulrike szíve so­ha nem nyílt ki másfelé sem. Tizenöt kérőjét kosarazta ki. Elvonultan élt csehországi bir­tokán és vezette gazdaságát. Híven őrizte Goethe emlékét, képét, s a tőle kapott mezei vi­rágokat, amelyeket sétáin sze­dett neki, de sohasem beszélt Goethéről és minden kíváncsi szem elől elzárkózott. Csak egészen az élete vége felé szó­lalt meg némelyek előtt, s ak­kor is csak keveset mondott. “Szerelemről szó sem vett — mondta egyik látogatójának — Goethe nagyatyám lehetett volna.” A fáradt, szinte fásult és mindenről lemondott költőt ez a nagy érzés, miután majdnem megölte, új élettel hatotta át. És erőt adott neki ahhoz, hogy befejezze a Faustot. Ez a mű szinte egész életén át foglal­koztatta Goethét, de már hosz­­szú évek óta csonkán hevertet­­te, nem tudta befejezni. És most, most meg tudta írni vég­re a végét — halála előtt alig pár nappal — és hogyan! ki papo— életében önma­tya­sára koncentrált Goethe egy szép és tiszta női lélek hatása alatt elérkezik ah­hoz, hogy a boldogságot a má­sokért való élésben találja. Va­lamikor itáliai útján mélysé­ges hatást tett rá a látvány, miként csapoltatja le a pápa óriási munkával a pontini mo­csarakat, miként válnak ter­mővé, életadóvá, sok ember otthonává a mérhetetlen nagy terméketlen­ és egészségtelen területek. Ez a nagy élmény elevenedik meg most a Faust­ban: a másokért élő áldozatos­ság tisztítja meg Faustot és ad neki belső békét. A mű utolsó sora: Az örök nőieség emel fel minket a magasba! — Ulrike emléke elé hódolattal letett vallomás. Mikor Ulrike von Lewetzow 1899-ben meghalt, a weimari Goethe Társaság egy Goethe kertjében nyílt őszi vi­rágokból font koszorút küldött ravatalára. Nincs sok tudomásunk róla, hogy hazánkfiai közül kik ta­lálkoztak életében Goethével. Toldy Ferencről tudjuk, hogy felkereste őt. De minthogy Goethe alig tudott valamit Ma­gyarországról, beszélgetésük nem vált különösebben érde­kessé. És mégis volt valami kapcsolata Goethének Ma­gyarországgal. A II. Józseffel elégedetlen magyarok egy ré­sze szerette volna Károly Ágost weimari nagyherceget meg­nyerni magyar királynak. Goethe lett volna a miniszte­re. Készült is Goethéről egy karikatúra, mely csizmásan, vitézkötéses, szűk, magyar hu­szárnadrágban ábrázolja őt. A régi Goethe-ábrázolások közt “Goethe maskara-kosztüm­ben" néven szerepelt. Csak újabban derítették fel a kép történelmi hátterét! A lassanként újra rendezen­dő és hozzáférhetővé váló Goethe-gyűjtemény élő emlé­ke marad a költő iránti hódo­latnak. Az irodalom és tudo­mány kutatóinak nagy értékű anyagot őriznek és tartogatnak az élettelen papírlapok. H. Boros Vilma 11 SALOPPVERSENY vásárnál) 11 órai kezdettel MÉNESEK NAGYDÍJA Osztrák telivérek részvételével

Next