Magyar Nemzet, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-17 / 40. szám
4 A HÉT FILMJEI Vörös sivatag — Mama miért sárga a füst? Mert mérgezett. Akkor a madár meghal, ha belerepül? A madarak már ismerik és elkerülik ezt a helyet. — Ezzel a beszélgetéssel végződik Michelangelo Antonioni filmje, az 1964-es velencei fesztivál nagydíjának nyertese, amelyet Budapesten a Filmmúzeum mutat be. A hely, amelyet a madarak elkerülnek, egy gyár környéke. Átvitt értelemben a mérgezett füsttel átitatott, elgépiesedett, elembertelenedett világ a hideg színek világa. A színeknek ugyanis rendkívül szimbolikus hatásuk van, eszmetársító erejük és érzéseket sugalló — írta Balázs Béla. Antonioni filmjében a színkompozíció eszmetársító erejével szuggesztív kifejező eszközzé válik, szavakkal alig megfogalmazható vizuális élménnyé, a hős és a világ kapcsolatának, eltorzult viszonyának jelképévé. A hősnő, Giuliana, a gyenge idegzetű fiatalasszony, Monica Vitti, az Antonioni-filmek állandó főszereplője, a rendező elképzeléseit tökéletesen megvalósító, kitűnő színésznő. A környezet, amely Giulianát idegbeteggé teszi — ha egyáltalán lehet a szó konkrét értelmében betegségről beszélni — az abszolutizálódott technika világa. A fiatalasszony fél a gépteremben feltörő titokzatos gőzöktől, a haját lobogtató mesterséges széltől, fél a piszkos-zöld, mocsaras tájtól és a kegyetlenül tiszta, kegyetlenül célszerű lakástól. Sztrájkjelenettel kezdődik a film. A munkások elhagyják a gyárat. A fal mellett egy ember szendvicset eszik. Giuliana félszeg, váratlan gesztussal megveszi tőle a félig elfogyasztott kenyeret. Elszalad kincsével, elbújik és enni kezd. Azt az egészséges étvágyat akarta megvenni, amivel a munkás evett, az egyszerű életfunkciók örömét, mert úgy érzi, elveszítette őket a hideg színek világában, a szenvtelenül okos, fölényesen jóságos férj mellett, az automatizált jólétben, a robotgépek és robot játékok között. Cselekmény, a hagyományos értelemben, alig van a filmben. Inkább a kitörési kísérletek és a kudarcok sorozatáról beszélhetünk. A küzdelem az aszszony belső világában játszódik le, s ami kijut a gyötrődő zárt lélekből: egy-egy furcsa, meghökkentő tett, a megvásárolt vajaskenyér és a többi jelzés tiltakozás, segélykérés. Egy alkalommal tengerparti halásztanyán időzik a társaság. Váratlanul hajó nyomul az ablak alá. Soha nem szokott itt hajó kikötni. Mi történt? Sárga zászlót húznak fel az árbocra, tehát ragályos beteget hoz. Felbúg a hajókürt A társaság megijed és elszalad a hajótól. Azután Giuliana váratlanul beugrik kocsijába és visszafelé hajt. Utánaszaladnak. Dudaszó hallatszik. A kocsi a móló végén, a víz szélén áll és az asszony nyomja a kürtöt. A két duda, a két vészjel párhuzama aligha szorul bővebb magyarázatra. Az aszszony az önzéssé torzult individualizmus, az embertelen közöny ellen tiltakozik. Saját félelme, saját közönye ellen is, hiszen előzőleg ő sem engedte szeretteit a veszélyes helyre. A meleg színek a tisztább, egészségesebb világot jelentik. A kék-fehér-piszkoszöld környezetben Giuliana mindig fázik. Melegebb színárnyalatban felenged, megnyugszik. Az első piros egy munkás lakásában bukkan fel, ahova a fiatalasszony ismerősét, a férje barátját kíséri el. A barát mérnök, szakmunkásokat toboroz. A kis lakásban látunk először virágot, igaz, hogy ez is csak hímzett virág, de érezzük az otthon légkörét. A meleg és a hideg színek harca, jelképes jellemző ereje az egész filmet végigkíséri. Corrado, a barát — Richard Harris játssza — és Giuliana építkezésen keres fel egy munkást. Hatalmas fémtraverz tetején dolgozik valaki és a félénk Giuliana azonnal közvetlen beszélgetésbe kezd vele. Közben kitágul a kép, megjelenik a traverz másik fele, amelyet már piros na festettek. A gyerek életét is áthatja ez a torzult civilizáció. A gyerekszoba gépi játékcsodái nyomasztó érzést keltenek. — Nézd, milyen szép! — mondja a papa a kisfiúnak és a mikroszkópba néz. A fiú preparátumot készít. — Mennyi egy meg egy — kérdi. — Kettő — mondja Giuliana. — Tévedsz — és kétszer csöppent a kék folyadékból az üveglapocskára. A két csöpp egybefolyik. A kisfiú jól érzi magát ebben a világban. Csakugyan? Egy reggel nem tud felkelni. Giuliana megrémül. A gyerek lába összecsuklik. Súlyos betegség? Még nincs diagnózis. Semmilyen játék nem kell. — Mesélj — kérleli anyját. És a rideg színekbe burkolt, fantasztikus vízióra emlékeztető "valóság" után a mesében megjelennek, és csak itt jelennek meg, az élet igazi, természetes színei, a mélykék tenger, a föveny, a különös formájú sziklák, az egyszerű örömök. Egy boldog kislány úszik, napozik, élvezi a meleget, a levegőt. Idáig jut tehát Antonioni a maga "szép új világának ábrázolásában: a mese és a valóság átfordul egymásba, Giuliana a munkás vajaskenyerében, saját fantáziájában, szerelmi viszonyában az emberi érzések, kapcsolatok eredeti ízét keresi, a megvalósult technikai csodák között a természetes embert, a természetes természetet. Vége a mesének. Az anya kimegy a szobából, s mire visszajön, a kisfiú áll a lábán. Megdöbbenés, eksztatikus öröm és kérdés: miért tetted ezt?! A választ a film nem közli, csak a néző érzi világosan: »-azért, hogy mesélj!. Az egyszerű gyerekcsíny, mint a film annyi jelképe, bonyolultabb összefüggéseket sejtet Antonioni tépelődő félelmét az elgépiesedő, elembertelenedő életformától, amely ártalmasan hat vissza az ember érzéseire. Giuliana így vall utolsó kudarca után: mindent megpróbáltam, hogy beilleszkedjem a valóságba, de képtelen vagyok rá. A valóságban kell hogy legyen valami szörnyűség. Rokonszenves hősnőjének vergődésén keresztül a rendező felmutatja, és megérzi a fejlett kapitalizmus, a mai tőkés rendszer emberellenes tendenciáit. A munkásokat tisztábbnak, egészségesebbnek tartja saját osztályánál. Meleg színeket érez ezekben az emberekben, de valahogy óvakodik a közelebbi ismerkedéstől. Megemlíti a szocializmus lehetőségét, de nem foglal mellette állást. Filmjében nincs kiút, nincs megoldás. A műben feltett kérdésre a mű nem ad választ. Hősei pokoli körben, sivatagban járnak, gyötrődnek a tűzben, de nem tudnak megtisztulni. A madarak elkerülik a mérgezett füstöt. Az emberek kénytelenek a füstben élni és reménytelen nosztalgiával gondolnak a madarakra. Vilcsek Anna Fő a bizalom Színes, szélesvásznú, NDK- csehszlovák film, jégtáncosok közreműködésével. A legjobb részek azok, amelyeket betétszámoknak nevezünk, vagyis a jégtáncok: mozgalmasak, látványosak, színesek. Módosítani kellene azt a gyakorlatot, amelyet ez az elnevezés is tükröz: a revüfilm gerincének és lényegének tekintsük a "betétszámokat, és az erőlködő, nehézkes összekötő játékot hagyjuk el. Ez a film ugyan ismert erkölcsi tanításokat ismétel a keretjátékban, kölcsönös bizalomra int a családi életben; bár a tanulság helyes, a tanúságot hordozó történet azonban mesterkélt és szokványos. Az aranycsempész Szélesvásznú, francia film. Izgalmas történet, országokon át száguld Jean-Paul Belmondo és szerelmese, Jean Seberg az aranyautóval, a szokásos feszültségfokozó epizódokat kerülgetve, képeslapokon bemutatva a Földközi-tenger környékének tájait. Műalkotásnak aligha mondhatnék, de Jean Becker rendező biztos szerkesztő és technikai tudással teszi élvezetessé a voltaképpen sablonos bűnügyi történetet. 7. I. A kereskedelemben vásárolt ÓRÁJÁT GARANCIÁLIS JAVÍTÁSRA megegyezés alapján az Órások Szövetkezete bármelyik budapesti fiókjába vigye. Escher Károly meghalt A fotóriporter, akit több mint fél évszázados munkássága alatt mindig a mozgás, az eleven kor, az élet érdekelte, nem él. A végső pillanatot csak láthatatlan és már soha elő nem hívható filmen örökíthette meg. S ezt az utolsó, végső filmkockát vitte magával a nemlét sötétkamrájába. Nincs többé pillanatkép, tőle nincs többé mozgókép (ez mesterségének egyik trouvaille-a volt), nem él benne többé a pillanat, az arc, a helyzet megragadásának édes mámora, nincs többé hívás, ráborult a fényképészi, örökös fekete lepel. Escher Károly, a fotóriporter, a művész, a kor ábrázoló mestere, hivatásának valóban mágusa volt. S itt nem a magnéziumok régi lobbanására gondolok, hanem arra a tűzre, amellyel megragadta, arra a szenvedélyre, amelyre kifejezte korát. Volt idő a világban és a nemzetközi képes sajtótörténetében, mikor az aláírások, a fényképet jelző szignók nem is jelentéktelen része magyar nevet, magyar alkotót takart. Még ebben az előkelő mezőnyben is az első helyek egyike illeti meg, a távozót. A fotólexikom szerint Escher "a magyar fotóriport úttörő alakja volt. Múlt év őszén úttörő munkásságát a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel koszorúzták meg. Ezernyolcszázkilencvenben született, mérnöki diplomát szerzett, a némafilm első munkásai közül való, a Tanácsköztársaság idején filmoperatőrként működött. Igazi hivatása, valódi otthona, szenvedélye azonban a fotóriport volt, s élete végső pillanatáig az maradt. Ő volt az első, aki kisfilmes géppel kezdett dolgozni, s kisfilmes riportjainak egyes kockáival olyan megragadó képeket varázsolt elő, amelyek mélyebben fejezték ki a kort, mint nem egy regény, vers vagy színdarab. Escher a semmiből, a pillanatból, egy arcrándulásból, egy helyzetből teremtett műfajt és ezt a "semmi"t emelte művészi magasságba. Kubikosokat figyelt és lovas rendőröket, Derkovits meggyötört arcát leste, vagy a Duna-parti alvók alakját fényképezte, Thomas Mann-t örökítette meg, amint József Attilával társalog és az elmozdult táncospárt, amint a Mandarint adja elő. Esernyőket fényképezett, a bontott Tabánt, asszonyt a lányával, amint egy új belvárosi üzlet kirakatát nézi, fényképezett gazdagokat és szegényeket, szomorúakat és sápadtakat, napszámosokat és ingyen levesre váró öregeket — mindent lefényképezett, ami mondott, ami között, ami — szabad legyen azt mondani — kiáltott valamit. Escher — a nyúlt alakú, magas, szemüveges, csendes ember — némaságában is kiáltás volt, s különösen az volt abban a korban, amely örökre elmerült ebben az országban. Escher nem politizált, de képeivel vádolt, mozgalmaktól távol állt ugyan, de minden képével agitált, valami tisztább, nemesebb, becsületesebb mellett. Évtizedeken át Az Est-lapok fotóriportere volt, nem hangoztatta ő ugyan, hogy az a világ rossz és bukásra érett, de szavak helyett minden fényképével azt mondta, s azt mutatta. Ebből az országból, ebből a korból, a kikerülhetetlen törvényeknek engedelmeskedve, lassan távozik az öregek nemzedéke, akik közt számos kiemelkedő férfiú volt. Ehhez a nemzedékhez tartozott Escher is, akitől tanulni lehet és tanulni kell a következő évjáratoknak. Tanulni egy mesterség művészetét, egy hivatás mámoros szeretetét, a munkát, amely nála szenvedéllyé vált Másképpen élni, dolgozni, s alkotni nem érdemes. Escher úgy élt, hogy csak az tudott lenni, ami volt. "Fotóriporter.* E röpke, kissé dadogó, s némelykor hígan értelmezett szónak ő adott először súlyt, s nemes veretet. Llogy magas alakja örökre ** eltűnt, emlékezzünk még utoljára arról, hogy Escher révén tudjuk, általa ismerjük Petőfi valódi arcát. Escher ajándékozott meg valamennyiünket a költő hiteles arcképével. Egy csaknem teljesen tönkrement, féltve őrzött dagerrotípiáról támasztotta fel, mentette meg nemzetének Petőfi arcát. Az utolsó esztendőben egy Kossuth-arc feltámasztásán fáradozott. Ez a remény éltette súlyos betegségében még egy ideig. Ruffy Péter NAPLÓ Február 17 Rövidesen, megjelenik Lunacsarszkij válogatott cikkeinek és kritikáinak gyűjteménye a Színháztudományi Intézet Korszerű színház-sorozatában. Ebben a sorozatban adják ki Rudolf Münz német dramaturg A dráma lényegéről című munkáját, valamint az olasz Eugenio Barba Kísérletek színháza című írását is. A szakszervezetek Borsod megyei tanácsának elnöksége szerdai ülésén megtárgyalta a III. Miskolci Rövidfilm Fesztivál programját. A május 9—14 között sorra kerülő fesztivál idején kiállítást rendeznek filmművészeti dokumentációs anyagokból, Miskolcon, valamint több más Borsod megyei helységben vetítéssel egybekötött filmankétot tartanak. Jozef Jankovic csehszlovák szobrász- és grafikusművész kiállítása péntek délután nyílik meg a Csehszlovák Kultúrában. Az oberhauseni rövidfilmfesztiválon kedden magyar filmeket mutattak be. Különösen nagy sikert aratott Czigány Tamás Máté passió című dokumentumfilmje, amelyről a Neue Rhein-Zeitung azt írja, hogy a film bemutatása eddig a fesztivál fénypontja volt. rv*% "*w Germanus Gyula professzor angol nyelvű iszlám kultúrtörténeti műveiről mikrofilm készült. A körülbelül 600 lapnyi szöveget megörökítő mikrofilmet hazánk indiai nagykövetsége a delhi, a kalkuttai, az aligarhi, a hyderabadi és a lakhnaui egyetemnek ajándékozta. Lengyel kisgrafikai kiállítást rendezett a Kisgrafika Barátok Köre a Híradástechnikai Vállalat művelődési termében. Beszéljünk szépen magyarul címmel versenyt kezdeményezett a gyöngyösi gimnázium a megye középiskolás diákjai számára. -Csütörtök, 1966. február . Dorottya Ősbemutató a Csiky Gergely Színházban IRODALMI BABONÁKKAL, dramaturgiai előítéletekkel polemizálni hálátlan feladat. Még akkor is nehéz, ha eloszlatásukra munkaközösség vállalkozik. Ebben az esetben a kaposvári Csiky Gergely Színház együttese kötött szövetséget, hogy Horváth Jenő rendezésében bemutatja Csokonai Vitéz Mihály vidám látomását, a Dorottyát. A megkövesedett irodalmi előítélet fogalma azzal a Csokonai-képpel is példázható, amely a polgári irodalomtörténet retusálásában maradt ránk. Ennek a hamis képnek még rosszabb utánzásai keletkeztek a századfordulón: népszínművek és operettek terjesztették az idilli Csokonaikép idillibb lenyomatait. De Csokonai eredeti arcmása ott van a költő életművében. S egyre jobban látszik a köztudatban is. Ezt a tisztázódást elősegíteni hozták színre a kaposváriak a Dorottyát. AT. ELŐZMÉNY 17 esztendős. A csalódásokban kiábrándult, fáradt költőt nemcsak a bánat, s nem csupán a betegség vezérelte, inkább a jó szerencse, amikor baráti szóra, pihenésre a somogyi vidékre vetődött. Hitte, hogy ezeken a szelíd lankákon gyógyulást lelhet. S nemcsak a szerelemre, de arra a végzetes bajra is, amit akkor már a tüdejében hordozott. A magyar felvilágosodás legnagyobb költője rövid életében soha nem érezhette magát olyan gondtalan nyugalomban, mint Somogy tájain. Itt nem kellett koplalva ázni-fázni, megaláztatást megaláztatásra elviselni: szinte kézről kézre adták a vendégszerető barátok. Somogyi falvak: Hedrehely, Kisasszond, Kiskorpád, Nagybajom ma is őrzik a költő emlékét. És természetesen Kaposvár. A vendéglátást versekkel hálálta meg: tréfás alkalmi játékokkal, ám a sok vidám bohóság mellett másra is jutott figyelme. Úgy fizetett a kaposvári víg farsangolásért, hogy megírta a felvilágosodás korának első irodalmi remekét, a „Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársangon” című „furcsa vitézi versezetet” — ahogyan elöljáró beszédében megjelölte munkáját. EZT A VIGEPOSZT adapaitálta Cser Pál és Horváth Jenő, hogy feldolgozásuk — Tornay György zenéjével — megcáfolja a baljós dramaturgiai előítéleteket. Nemegyszer láthattunk kitűnő műveket előtűnni színpadon rossz dramatizálásban. Kudarcuk emléke okkal kelt bizalmatlanságot azokban, akik klasszikus irodalmunk nagy teljesítményeit nem szívesen látják méltatlan színpadi megvalósulásban. S a szerzők, a Dorottya újraformálására vállalkozva, leszámoltak a vidám, zenés játék dramaturgiai konvencióival. Ez a Dorottya merőben más játék, semmi köze a hazai zenés komédiák receptkönyveihez. Inkább a vígeposz szerkezeti szabályait igazították, fordították a korszerű színpad nyelvére. És a Dorottya nagyon alkalmasnak bizonyult a magyar musical comedy példájaként igazolni, hogy ebben a műfajban miért mond csődöt a konvencionális zenei szerkesztés igyekezete. A Dorottya cselekményében a mesés bonyodalom követeli ki magának a zenei kötőanyagot , nem utolsósorban Csokonai lírája, amit a szerzők szabadon, bátran bár, de tisztelettel, ahogy csak lehetett, megszólaltattak. Ehhez a dramaturgiai felfogáshoz hasonult Tarnay György muzsikája és ha modernebb hangvételben, szabatosabb hangszerelésben is, a kor zenei világát igyekezett felidézni. Ízlésben, felfogásban elgondolásukhoz igazodott Vata Emil, aki korszerűen idézve Csokonai korát, finom, szép díszleteket tervezett. S nem utolsósorban a jelmeztervező Bata Ibolya. Szőllősy Ágnes koreográfiája kevésbé szolgálta ezt a koncepciót. A nagyoperettekből ismert beállításokkal próbált — kevés eredménnyel — újszerűbb hatásokat elérni. Horváth Jenő invenciózus rendezésében nem a rokokó Magyarország tűnik elő: ő a nemesség kötéltáncára figyelmeztet, arra a szomorú komédiára, amit Dorottya ürügyén Csokonai is észrevett. SOK KITŰNŐ SZÍNÉSZI FELADATOT kínál a kaposvári zenés komédia. Mindenekelőtt Eris, a viszály-istennő szerepét. Ezt Olsavszky Éva formálta meg kulturáltan és játékosan. Legalább ötféle alakban tűnik elő és mindig másképpen. Ha kell, csinytevő kamasz istenlány, ha kell, sápatag vénkisasszony. Ő itt amolyan narrátor-féle is. A Dorottyát alakító Egerváry Klára lelkiismeretes igyekezettel oldotta meg feladatát, de mintha kevésbé merné elkötelezni magát az ügy érdekében, noha volna rá tehetsége és képessége. Nagyon tetszett a Csokonai szerepét alakító Forgács Tibor játéka. Nemcsak azért, mert elkerülte a szerepe kínálta hatásvadászat lehetőségeit. Benne láttuk a rendezés nagy eredményét, azt ugyanis, hogy pontosan felidézte Csokonai arcmását azon a nevezetes kaposvári farsangon. A két vándorszínészt — Himest és Orbánt — Lengyel János és Varga Tibor formálta. Ők itt a csínytevők, ők gubancolják össze a cselekmény fonalait. Nem éltek viszsza a lehetőségekkel, csupán azt adták, amit a vándorszínészek bohó, kedves szerepe kínált. Szép színfoltja volt az előadásnak a Cserházyné szerepét formáló Pálfy Alice játéka. Itt is a hálás szerep lehetősége találkozott a jó színészi alakítás alkalmával, akárcsak a hajdani somogyi „couleur local”-t remekül felidéző Pusztai Péter szerepében és játékában. Ecse, igali nemes szerepe nagyon hálás, de veszélyes színészi feladat. Hálás, mert hatásos, ugyanakkor ez a szerep is visszájára fordítható. Mikes Emma kedves, finom hajadont formált Eszter szerepében, s tetszett Komlós István, aki Herr von Ott osztrák tábornokot alakította. • Érdeme a rendezésnek, hogy együtteséből és a Csokonai-legenda virágaiból font vidám farsangi koszorút. Természetesen jó szövegkönyv, jó zene és fegyelmezett együttes híján ez hiábavaló próbálkozás lett volna. Kiss Károly Basilides Barna kiállítása Vonalérzékenység, dekorativitás jellemzi Basilides Barna Ernst Múzeumban bemutatott kiállítását. A művész mögött 35 éves festői múlt állt s hajlamait követve már korán elkötelezte magát egy meseszerű, inkább az intellektusra, semmint az érzelmekre apelláló kifejezésmód mellett Képzelete gyakran kalandozott a magyar történelem múltjában, a népmesék, a népballadák világában s mondanivalójának megteremtette a sajátos, egyéni klímáját. Hajlékony vonalai bizonyos törvényszerűségnek engedelmeskedve alakulnak bonyolult s mégis értelmes arabeszkekké s gazdag részletezéssel szövik be a képsíkot. Kiállított művein nem nehéz felismerni a dekorativitás öszszetevőinek mély tanulmányozását, a díszítményes festő múltjának beható ismeretét. Némely alkotása, a megjelenítés egyszerűségében, letisztultságában a kínai és japán mesterek modorát idézi (Balaton parti olajfa); béka-perspektívában ábrázolt falusi jeleneteiben pedig a régi németalföldi művészet látásmódja ötvöződik a szolnoki hagyományokkal. Basilides Barna művészetében a vonal, a kontúr, a kalligráfia játssza a főszerepet, ennek következtében a szín alárendelt szerephez jut, illetve alkalmazkodik a dekoratív hatás zavartalan egységéhez. Egyéni stílusát ritka következetességgel gyakorolja. Gyűjteményes kiállításán akár nagyméretű olajképeit, a portrékat, a sima felületű, szép aktokat, akár tájképeit nézzük, a művészi törekvés egysége, mint jellemző vonás tűnik szembe. Minden alkotásában markánsan van jelen a művész, aki a saját képére formálja a valóságot, a látványt éppúgy, mint a képzeletében megforgatott mesék és balladák különös ritmusait. Dutka Mária