Magyar Nemzet, 1966. június (22. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-01 / 128. szám

4 A11 eleWízió műsoráról u»iiuiiiuimmiimiiiMiim»iiiHmiuniiiiiiinniuiiiuiiifiniimiiiiiimuiiiitniiiniiiiiminmniB Mahagonny — Szöktetés albérletbe Könyvsátor 1966 Képtelen eszköz lenne a hangtalan televízió, a szótalan televízió — ezt a gondolatot intonálta a tévé könyvünnepi műsora előtt bevezetőjében Mátrai-Betegh Béla. Mostanában mindinkább tudatára ébredünk annak, hogy a művészetek összefüggnek. Természetesnek találjuk, hogy a tévé részt vegyen az irodalom, a könyv esztendőnkénti nagy ünnepén, osztozzon kulturális életünk szép eseményének megünneplésében. Nemcsak azért, mert a tévé hallatlanul nagy népszerűsítő lehetőségeivel rendkívül megnövelheti a könyvünnep sikerét, hanem azért is, mert a tévé műsorainak gyakran szerves része az irodalom. Az a műsor, amelyet Könyvsátor 1966 címmel láttunk, bizonyos fokig hiányos volt A bevezető után a Mai történet rovat következett, Vészi Endre Távolsági történet című elbeszélésének tévéváltozatával. A hangulatos történetet Hajdúfy Miklós kellemes rendezésében láthattuk, Ruttkai Éva és Koncz Gábor játszotta a főszerepeket gondos, hiteles alakítással. Ezután Tímár Éva és Nagy Attila szavalt néhány verset majd Gara György adott elő szong-szerű földolgozásban két klasszikus magyar költeményt; ez a két műsorrészlet a Költészet és a Magyar Parnasszus rovatok ünnepi hozzájárulása. Hiányérzetünk a műsor második felében támadt. Nem mintha az Irodalmi miniatűrök rovatban adott Goda Gáborjelenet, A kókler, nem lett volna szép és színvonalas — Sinkovits Imre alakítása benne igazán kitűnő —, vagy Gádor Béla Felmondás című filozofikus tréfája nem lett volna magvasan mulatságos. Sánta Ferenc tévére átdolgozott novellájának elmaradása miatt a műsor arányai megbomlottak, s ha már a műsorrenden szerepelt, valamivel kárpótolni kellett volna érte a nézőt. Két város egy folyó partján A budapesti és a belgrádi televízió közös műsora azt bizonyította, hogy a nemzetközi adás is lehet színvonalas, s hogy a helyi színeket nemcsak harsányan, giccsesen lehet alkalmazni. Novák Novák és Vecsernyés János szerkesztésében, Szava Mrinak és Horváth Ádám rendezésében komoly zenés műsort láthattunk, érdekes közvetítésben, lebilincselően. Krencsey Mariann és Mitya Orlovics ügyesen oldotta meg a kétnyelvű konferálást, s mellesleg azt is bebizonyították, hogy a kedvesség nem azonos a gügyögéssel, a szellemesség a szellemeskedéssel. Röviden A hasznosi Mária címmel szép, tapintatos, meggyőző riportfilmet láttunk egy mátrai orv-kegyhelyről. A Szentkút jogos, nagy sikere után ez a riport az oknyomozásban kereste újszerű, saját útját. Eredményesen mindössze azt kell kifogásolnunk, hogy néhány nyilatkozattevő kilétével elfelejtették megismertetni a nézőket. — A nevető ember címmel az NDK televíziójának munkatársai kitűnő leleplező interjút készítettek Müller nyugatnémet őrnaggyal, Csembe kongói zsoldosával. A hiú gyilkos készségesen leplezte le magát, őszintén eldicsekedett gazteteivel és önként bizonyította ostobaságát. — Divatbemutató címmel néhány képet láthattunk az újjáépülő budai várpalota már elkészült szárnyából. Fogalmunk sincsen, miért éppen itt kellett divatrevüt rendezni, s mire volt jó sok más erőltetett mozzanat, miért álltak alabárdosok a zsűri és a manökenek mellett, miért csukták rács mögé a fürdőruhás modelleket, s végül, hogy miért kell a tévének népszerűsítenie az ízléstelen, torokhangú éneklést. Z. L. hét kórushangverseny Szombaton és vasárnap két énekkar zeneakadémiai hangversenye mutatta be, milyen változatos és sokoldalú kórusaink műsora és előadási stílusa. A MUNKÁSŐRSÉG FÉRFIKARA természetszerűleg kedveli az erőteljesebb hatásokat, a harsányabb színeket Sikeres szereplésüknek fő tényezője: műsorukat olyan művekből állították össze, melyek egyrészt kedveznek előadásmódjuknak, másrészt lehetőséget adnak arra, hogy kifejezést kapjanak az együttes tagjainak érzelmei, s őszinte átéléssel szólaltassák meg a kórusműveket. Sokszínű műsoruk valóban alkalmas arra, hogy bemutassák az együttes sajátos profilját hűen képviselve a munkásénekkarok legjobb hagyományait. Előadásukban kiemelkedtek Bartók Tót népdalai, s a Révész László hangulatos feldolgozásában énekelt Régi magyar munkásdal-sorozat. A kórust Révész László és Tóth Béla vezényelte. A karművek szólórészeiben szívesen vettük észre a muzikális Kovács Péter basszusának örvendetes fejlődését. Egészen más összetételű és stílusú A GYŐRI ZENEMŰVÉSZETI SZAKFŐISKOLA NŐI ÉNEKKARA. A több mint 80 fiatal leányból álló énekkar, noha nem hivatásos együttes, tagjainak zenei képzettségénél fogva nagy feladatok megoldására képes, s valóban ehhez méltó, igényes célokat tűzött ki maga elé. Palestrina nemrég felfedezett Mantuai miséje, Kodály Négy olasz madrigálja, majd Kodály szöveg nélküli kórusciklusa, a Hegyi éjszakák olyan műsor, melyet csak felső fokon szabad elfogadni. A győri kórus kottahű, stílustartó előadása valóban kielégítheti a legmagasabb igényeket is — ami kevésnek bizonyult és hiányzott, az a megszólaltatás érzelmi teltsége, a belső átélés magasabb hőfoka, mely nélkül a legprecízebb éneklés is sápatag hatást kelt Karmesterük, Szabó Miklós kiváló betanító, gondos irányító, de szuggesztív vonzása még nem kielégítő. A hangversenyen közreműködő Gesualdo-énekkvintett mintaszerűen mutatta be a kamaramuzsikálás e műfaját. (fl. Kováts Nagy Ira kiállítása a Derkovits-teremben Húsz évvel a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakának elvégzése után, most először lép önálló kiállítással a közönség elé a Derkovitsteremben Kováts Nagy Ira festőművész. Tárlata egyben bemutatkozás is, hiszen képeivel eddig ritkán nyílt alkalmunk találkozni. Az 1946 óta eltelt idő kiérlelte Kováts Nagy Ira festői hangját. Bár napi munkája lekötötte, a műszaki rajzolói és pedagógusi tevékenység mellett szabad idejét felhasználva dolgozott. A nyári művésztelepeken töltött hetekben behozta az elvesztett időt, saját hangot teremtett magának. Újszerű technikája — a samottporral mattá, érdessé tett olajfesték —, jó kifejezőeszköz. Festészetének rokonaként a szentendrei, konstruktív szellemű iskolát említhetnénk. Témáit főleg a nagyváros életéből meríti. Vonzzák a házak kultusai, a piacok, a pályaudvarok, s az ebben a környezetben élő emberek. Higgadt, szilárd szerkezetre épített képein nincs esetlegesség, nem a pillanat merevedik meg rajtuk, hanem a végsőkig egyszerűsödött, bizonyos mértékig időtlen rendszer fogja őket egységbe. Egyszerű csendéleteit is a mai városi ember környezetének tárgyaiból állítja össze. H. Gy. Nagy Gyula emlékkiállítást rendez a várpalotai Jószerencsét Művelődési Ház. A tárlatot holnap délután nyitja meg Pogány G. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója. Magar Nemzet Színházi esték Debrecenben Lipcsei bemutatóján, 1930-ban, politikai botrány kerekedett Bertolt Brecht és Kurt Weill operájából, a Mahagonnybó. A bemutató dirigensének sebtében meg kellett kurtítania a befejezést. Érthető az akkori megrökönyödés a Mahagonny miatt, hiszen benne Brecht a Koldusoperánál keményebb ítéletet mond a kapitalizmus belső törvényeiről. És az is világos, hogy a dirigensnek miért kellett megrövidíteni a befejezést, amelyben a képzeletbeli város lakosai ilyen táblákkal vonulnak föl:Élen a földi javak igazságtalan elosztása*, "Éljen a gazdagok szabadsága*, -Éljen a szenny nagysága*, -Éljen az aljasság halhatatlansága*. A Koldusoperában és a Mahagonnyban Bertolt Brecht olyan szoros kapcsolatba lépett Kurt Weill-lel, mint szövegíróival, Giacosával és Iilicával, Puccini. Csakhogy, amíg itt a komponista volt az erőteljesebb egyéniség, ott Brecht szövege biztosította azt a szilárd tartalmat, amelyet a brechti kifejezésnek megfelelő modern — és helyenként parodisztikus — formába öntött Kurt Weil. A Mahagonny város tündöklése és bukása, amelyben három üldözött gonosztevő várost alapít a bűnre, az opera minden rekvizítuma megtalálható. Még vezérmotívumok is vannak benne, mint Wagnernél. Hangvétele persze teljesen huszadik századi, annak sokféle zenei újításával, beleértve a modern dzsesszt, a vonósok és az ütőhangszerek furcsán torz és groteszk hanghatásait is. A Mahagonnynak egy szűkített zenei változatát tavaly nyár elején láthattuk a berlini Brecht Színház előadásában. Ebből a roppant könynyed, mulattató, mégis komoly játékstílusból már következtetni lehetett, milyen bonyolult lecke a teljes Brecht—Weill operát bemutatni. A debreceni Csokonai Színház mégis nekigyűrkőzött a nehezebb feladatnak, a teljes, eredeti Mahagonny-változat színrevitelének. Görgey Gábor ironikus, a brechti gondolatok lényegébe hatoló fordítása sokban megkönnyítette a színház előkészületeit. Fiatal operarendező, Kertész Gyula vállalkozott a Mahagonny bemutatására, és csak a legnagyobb elismeréssel nyugtázhatjuk rendezői tevékenységét, amellyel a Mahagonny keserű, nyers, már-már tragikus gondolatait színpadi keretbe foglalta. Csakhogy ennek a képzeletbeli városnak az alapítása, fölvirágzása, majd bukása nem csupán tragikus és komor színezetű. A Brecht Színház előadása közben időnként nevetés hullámzott a nézőtéren. És ezt az elképzelést, amelyben a szatírának, a humornak, a megbotránkoztató neveltetésnek olyan komoly funkciója van, hitelesnek tekinthetjük. Még akkor is, ha a Mahagonny humora sokkal keserűbb is a Koldusoperáénak Ezzel a fölfogással adósunk maradt a rendezés, és természetesen az előadás is. Aminthogy zeneileg sem sikerült megtalálni , Rubányi Vilmos karmester minden tiszteletre méltó erőfeszítése ellenére sem — azt a nyers, a hagyományos operai hangvételtől elidegenítő zenei stílust, amelyben az énekszámok nem olasz áriák elsősorban, hanem riasztó felkiáltójelek. Debrecenben azonban Puccinire gondoltunk, és nem a huszadik század muzsikájára. Talán csak a kórusnak sikerült közelebb jutnia a Weill-zene légköréhez. De ők is — a szólistákkal együtt — rossz szövegmondással énekelték a verseket. Ahol minden mondat ítélkezik vagy elrettent, hatástalanná válik a rosszul érthető szöveg. A Mahagonnyban a bizarr és a groteszket a három gonosztevő közül Tréfás György, a városi pillangóidból pedig Gallai Judit tudta a legjobban kifejezni. Jelentékeny hangjával és játékával komoly ígéret Karnausz Tibor, Albert Miklós, Gazsó János és Tóth József szintén sokat lendített az előadáson. Varga Magda operai hősnőt játszott és nem körözött fegyencet, értékes hangja így nem mindig csendült össze a Weill-muzsikával. Rubányi Vilmos vezénylő keze alatt a MÁV filharmonikusok lelkesen és odaadással szólaltatták meg Kurt Weill zenéjét, Litván Gábor betanítómunkájára a kórus eredményeinél figyeltünk föl. Pompás, és a brechti gondolatoktól áthatott díszleteket tervezett a Mahagonnyhoz, Csányi Árpád. A mű lényegének megértéséről tanúskodtak Mátray Mihály kitűnő filmbetétei, amelyek az egész előadást is markánsabb és egy fokkal ironikusabb stílus felé vihették volna. Figyelemre méltó elbeszélést publikált két éve Kamondy László az Új Írásban. A szemérmes ateisták azokról a fiatalokról szólt, akik nem tudják, vagy nem merik vállalni materialista meggyőződésüket, és azokról az idősebbekről, akiknél a vallás gyermekeik boldogságánál is fontosabb. Ebben a novellában bőségesen helyet kapott a komikum eleme, hiszen valóban mulatságos, hogy a fiatal ateista nyelvész először a felesége, majd a saját vallására is megkeresztelteti gyermekét, csakhogy lakáshoz, hozományhoz jusson. De megtalálható ebben az elbeszélésben némileg a tragikum mozzanata is, hiszen van abban valami nagyon elszomorító, hogy olyan államrendben, amelynek érvei a materializmuson nyugszanak, a rendszer két fiatal hívének kényszerűen meg kell alkudnia meggyőződésével. Kamondy az elbeszélésből előbb rádiójátékot, később színdarabot írt. Ez utóbbit ugyancsak a debreceni Csokonai Színház mutatta be, Szöktetés albérletbe címmel. A színdarabból nem tragédia lett, hanem vígjáték, és ezt a vígjátéki vonalat még megerősítette Vujicsics Tihamér kedvesen szatirizáló zenéje és Vargha Balázs sok jó mulatságos verse. A mai témához, amelyben a szerző gazdag életismeretéről és ábrázolóképességéről is megbizonyosodhatunk, Kamondy még valami régit is hozzátett. Saját egyetemi emlékeiből fölidézte a melegszívű nyelvészprofesszort — sokunk kedves agglegény-ismerősét —, és valamilyen operettes ifjúkori szerelmi históriát kanyarított köré. Amilyen találó vonásokkal rajzolta meg két főhősét, és amilyen hitelesen hozta elénk a házaspár vallásos családját, úgy rontotta el darabját ezzel a bécsi operettből kölcsönvett öregkori szerelmi emlékkel, s a megalapozatlan befejezéssel. A novellában a tragikus elemet az írás gondolatvilága hordozta, a darabban a kesernyés, már-már cinikus befejezés. Az epilógus szerint a fiatal háziasok útja kettéválik, mert ilyen megalkuvóan nem lehet egymás mellett élni. Megértjük ezt a gondolatot, amely intelem és figyelmeztetés is lehet a nézőnek. Kamondy azonban előkészítetlenül fejtiki gondolatait a mai házasságról és főképp logikaidramaturgiai törés árán oldja meg a konfliktust. A játék így is kellemes, mur láttató és elgondolkoztató, s ezt zene és vers is erősíti. A sikerben nagy szerepe van Fényes Márta eleven és a részleteket jól kidolgozó rendezésének. Csányi Árpádnak a kamaraszínpadhoz leleményesen lekicsinyített és a függönyt is építőelemként használó díszletei, valamint Greguss Ildikó gazdag fantáziájú női ruhái még látványosabbá tették az előadást Haumann Péter groteszk kis fintorokkal, a félszegség ironikus mozdulataival alakítja a férjet. A feleségét, Krisztinát Szabó Ildikó színesen, kedvesen és egy hálás szerepben ismét magára találva játssza. Oláh György a professzor szerepében csak nehezen tudja feledtetni a figura operettes félresiklásait. Gábor István Magyar kulturális küldöttségek utaztak Moszkvába A szovjet-magyar szellemi kapcsolatok több eseményéről érkezett hír. A moszkvai lapok továbbra is méltatásokat közölnek a Madách Színház vendégjátékáról Hétfőn a Vecsernaja Moszkva és az Izvesztyija írt a színházról, az utóbbi az igazgató és a rendezők nyilatkozatait közli. Kedden jelent meg a Szovjetszkaja Kultúra értékelése a színház vendégjátékáról. A Moszkovszkaja Pravda Perényi Miklós magyar csellóművész képét közli abból az alkalomból, hogy kedd délután — Furceva miniszter megnyitója után — Perényi játékával kezdődött meg a Csajkovszkij zenei verseny. A lap interjút készített Perényi Miklóssal. Kedden Fábri Zoltán vezetésével magyar filmművészek utaztak a Szovjetunióba, hogy szovjet kollégáikkal megvitassák a korábban már odaküldött újabb magyar filmeket Elutazott Bacsó Péter, Kovács András, Máriássy Félix, Rózsa János, Jancsó Miklós, Nemeskürty István, Nemes Károly és Gyertyán Ervin. Színházi szakemberek is utaztak hazánkból a Szovjetunióba. Valentin Ágnes szakszervezeti titkár, Both Béla és Fodor Imre színházigazgató a szovjet színházi szövetség meghívására látogatott a Szovjetunióba. Június 12-én kezdődik New Yorkban a PEN-klubok nemzetközi kongresszusa, amelyen hazánk is képviselve lesz. Arthur Miller elnöki beszámolójához eddig sok neves író jelentett be hozzászólást, a többi közt Graham Green, Pablo Neruda, Ignacio Silone, Günther Grass. •Szerda, 1966. június 1. ÜNNEPI KÖNYVESPOLC Isten, méretre Mesterházi Lajos regénye — Hogyan riadtam föl az éjjel, féltem a haláltól, tanultam látni végtelen térben, s csak nekem határos időben azt a semmit, ami vagyok, hogy mibe fáradtam bele és miért, hogy mi kényszerít megint elölről számadásra, kegyetlenül? ... Legföljebb írunk róla, közvetve, áttételesen. A korral önmagunkban is egyre inkább csak az általánosat keressük... Első, oly félszeg és mégis oly szép szerelmének emlékein, a régi és a mai Pesten, az eltűnt ifjúságon — és még sok mindenen — tűnődve, írta le Mesterházi Lajos a fentieket. Lehet, hogy eredetileg új művében is áttételesen akart szólni harcairól, kudarcairól, arról, hogy mit érez személyes eredménynek a nagy, általános eredmények mögött A műfaji meghatározás — „regény” — legalábbis erre utal. De hogy Willy Schnieber, a náci áldiák, akivel egykor — 1936-ban —, egy „Penny Pitch” hátsó ülésén végigmotorozta Dél-Németországot, most mint joviális, kedélyes Herr Schnieber bukkant, fel Budapesten, arra ösztönözte, hogy lepleket és áttételeket elvetve adjon számadást magának és olvasóinak arról, mit őrzött meg ifjúsága szent hevületéből? De arról is, hogy vajon csakugyan olyan szent volt-e ez a hevület, amelyet részben gyönyörű, részben tragikus kamasz-élmények csiholtak ki és amelyeket sajátosan befolyásoltak a Willyvel folytatott beszélgetések Tübingiában és Bajorországban. Kegyetlenül őszinte könyvet adott ki kezéből az író. Van bátorsága szembenézni nemcsak az egykori Eötvös-kollégistával, hanem az ifjúságát felidézővel is. És felveti, hogy vajon —, ha oly szépen hangzik is — tényleg megfelelő mérce-e a „légy hű önmagadhoz”? Ilja Ehrenburg dokumentumnak igen fontos, de a mély önvizsgálattól gyakran húzódozó önéletírásában kategorikusan azt állítja, hogy „az ember sokféle ruhát ölt magára, mindemellett az marad, aki volt”. Mesterházi regényének — de pontosabb, ha így mondjuk: önvallomásból, esszéből és regényes elemekből összeállt könyvének — az a summázata, hogy ha nemcsak az időben haladunk előre, hanem valóban előre is megyünk, akkor szükségképpen változunk is. Schnieber például — a megváltozott külső köntös mögött — ugyanaz maradt, aki volt. Az író viszont — éppen mert a harcos és beavatkozó, s nem valamiféle ködösen semleges humanizmus és eszményképe — változott, változik és ezt vállalja is. Húszéves korában, mint írja, „szkepszisből, sziporkázó ziccer-lesésből és világmegváltó bölcsességből” kevert ki attitűdöt magának. Nem a világ folyása, nem is az emberek ügye volt igazán fontos a számára, hanem „az egyetlen, a szent én”. Ma jóval szerényebb: nem engedi meg magának a mindenben való, fölényes kételkedést és a világot percenként, szavakkal megváltó mindentudást sem. Nem áll rendelkezésére istenien tökéletes, eterikus mérce: tudja, hogy nem egyszer tévedett és sejti, hogy nyilván nem mentesül a jövőben sem tévedésektől. Akik azonban az emberek ügyéért harcolnak az új és új feladatokért, nem félnek ettől. Az „Isten méretre” izgalmas dialektikus gondolati futama arra szólítja fel az olvasót, hogy ne abszolutizálja az igazságot, ne követeljen többet a világtól, amit az adhat, ám tegyen meg az igazságért mindent, amit csak tud. Hiszen éppen a lehetőségek határait felismerő szerénység az, amely, ha tényleges erőfeszítésekkel párosul, kitágítja a lehetőségek határait, s nem múló tartalmat ad a múló éveknek. (Szépirodalmi.) Antal Gábor ORAVECZ PAULA Tört ágak Oravecz Paula családregénysorozatában a bemutatottTéll-dinasztia története voltaképp csak alkalom arra, hogy a régi Budapest elmúlt, elfeledett életetét felelevenítse. Az első kötetben, a Faforgácsokban és a most megjelent második kötetben, a Tört ágakban a tegnapelőtt és a tegnap világának körképe teszi értékessé a nagy vállalkozási sorozatnak készülő regényt Nem a Rácfürdő mosónője, Hankáné, akit elhagyott a férje és aki nyomorúságban morzsolgatja keserves napjait gyermekeivel, nem a •►megesett* Alagi Böske, nem Forner néni, nem Asztalos Zsuzsa, nem a Frau Csűri és nem a többiek a fontosak, hanem az a város, az a társadalom, az a múlt, amelynek megörökítése nehéz, nagy tanulmányokat igénylő, a múlt lelki életébe is beleélést kívánó feladatot jelentett A legendás hírű régi Tabán, amelyről Krúdy Gyula egészen másképp írt és amelyről Bródy Sándor is csak inkább epizódokat hagyott ránk, most egészében, összefogóan tárul elénk a maga szomorú életével. A nagy tabáni körkép helyenként nagy budapesti körképpé szélesedik. Látjuk a háborúba hajszolt fiatalok elindulását, pályaudvari búcsúzását. Egyik nagyon mély része a Tört ágaknak a •►Laci gyereknek* édesanyjához írott levele a katonaságtól. Az az egyetlen nagyobb hibája a több mint félezer oldalas regénynek, hogy a sok mellékszereplő és a rengeteg dialógus gyakranfelaprózza a művet, széttöri az eseményeket és megzavarja a szélesen hömpölygő epikus folyamatot (Magvető) is.) BARABÁS TIBOR Három portré A kötetben a szerzőnek három ismert zenei ihletésű műve került újra a közönség kezébe. A Mozart párizsi utazása, a Beethoven és a Chopin a három nagy muzsikus titán költői átéléssel megírt rövid életrajza. A három zeneszerzőzongoraművész drámai, sőt tragikus epizódokban gazdag pályafutása lehetőséget nyújtott Barabás Tibornak, hogy stílusosan idézze fel hősei életének fordulatait, s a kort, melyben alkottak. A szépen illusztrált kötetet a Magvető adta ki.