Magyar Nemzet, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-18 / 15. szám
Szerda, 1967. január 16. Magyar.net Zárszámadás Szabadszentkirályon 55 forintos munkaegység, közel 12 milliós vagyon AZT MONDJÁK, az élet jó adós, mindig megadja, amivel tartozik. Nekem ezzel a szabadszentkirályi utazással még tartozott. A Szövetkezetek Baranya Megyei Központja meghívott a szabadszentkirályi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésére, amelyet január 14-én 10 órára tűztek ki a helyi művelődési ház dísztermébe. Obert Béla, az Új Élet elnöke pedig azzal invitált, hogy fejezzem be — vagy folytassam — az 1953 októberétől 1954 novemberéig írt és megjelent szabadszentkirályi riportsorozatomat. Mert érdemes folytatni. A szomorú, szaggatott, megpróbált Szabadszentkirály után, tizenhárom-tizennégy év múlva, a módos, boldog és megelégedett Szabadszentkirállyal fogok találkozni. Miután az írást mindig a Jobbért való küzdelem eszközének tekintettem, s miután a magamfajta betűvetőnek egyetlen igazi jutalma van, az emberek életében bekövetkezett eredmény — sürgönyben válaszoltam, hogy rohanok, megyek. S valami jó belső melegség öntött el. Azzal siettem a jeges, havas, néhol lucskos - os úton Pécs, és onnan Szabadszentkirály felé, hogy ez a falu, nekem kissé második szülőhelyem, meg fogja erősíteni az írásba vetett változatlan — de olykor megtépázott — hitemet. És hinni jó. Hinni e földön a legnagyobb dolog. S MíG a dűlőúton, a havas mezők között lassan begördült a kocsink, megrohantak régi utak, küzdelmek, keserűségek fakó képei. 1953 őszén egy régi, rozzant Skoda hozott ide, azután letett és hazament Pestre. Itt akartam élni heteken át, hogy megtudjam, mi van a faluban, s följegyeztem a küzdelmeket, a termelőszövetkezetek drámai megpróbáltatásait. Folytak a kilépések, szakadoztak a szövetkezetek. Mit akartam? A magam kis eszközeivel szolgálni a jót, s beavatkozni a nehéz küzdelmekbe. Egyelőre két hétig maradok, mondtam — a lassan olyan jó emberemmé, szinte barátommá vált — Farkas Lajos Palkónak, az egyik termelőszövetkezet kocsisának, akinél megszálltam. — Azalatt talán megtud valamit. — Miért? — Mert az emberek nehezen beszélnek, nagyon bizalmatlanok. S mikor aktatáskámat lóbálva elindultam a faluba, ismerkedni, Farkas barátom a kiskapuban megjegyezte: — Ezt, ha lehet, ne vigye. — Miért?— “Táskajárás, sáskajárás", mondják az emberek. Teli voltunk bosszantó adminisztrációval,egyetlen nap, közölte Farkas, harminckét aktatáskást olvastunk meg aratáskor a cséplőgép mellett". Gördül az autó befelé. A közel ezer lakosú, szép és fényes síkságon épült falu csendes, majdnem kihalt. Mindenki a közgyűlésre ment. Velem csak az emlékeim beszélgetnek. Ebben a házban — itt a fordulónál — lakik, vagy lakott valamikor az a híres, nagyszerű középparaszt, aki bikaborjúkat nevelt és ezért a sanda gyanúsítás kapitalizálódással vádolta meg. Abba is hagyta a bikaborjúnevelést jó időre. Amott, abban a fehér házban beszéltem azzal a szövetkezeti gazdával, aki keserűen jegyezte meg, hogy régen több tejfölt termelt ez a falu, mint amennyi tejet 1953-ban beadtak. A határ egy része leadott, elhagyott, meg nem művelt föld volt, ezt a nép elefántfogónak nevezte, mert olyan gaz verte föl, hogy abban még egy elefánt is eltűnne. Egymást váltották a tanácselnökök, a szövetkezeti elnökök. Egy elnökválasztó gyűlésen egy fekete hárászkendős kis öregasszony fölpattant s azt kiabálta: — Én elnök nélkül akarok élni. Úgy jobb lesz talán. Egy másik szövetkezet gyűlésén egy paraszt megkérdezte Kovács Józsefet: — Hát te vagy az elnök, Kovács? — Én. — Ki választott meg? — Ti... A tagság. — Mi ugyan soha! Zsákból a macskát eresszük ki! Elég volt! Éjfélbe nyúló verekedéssel végződött gyűlés volt ez, az emberek azt kiabálták Kovácselnök" felé: — Miért költöztél már a harmadik lakásba, erre felelj! Miért pusztultak el az anyagöbék? A malacok? Miért nem lehetett megkapálni a kukoricát? Miért fagyott ki a gyapot? Miért engedtél gyapotot vetni? Miért ment tönkre a szövetkezet? Miért fut belőle mindenki, amerre lát? Felelj, ha tudsz! Ezt mondták el az emlékeim. Ilyen volt akkor a hangulat Szabadszentkirályon. Egy éven át hónapról hónapra visszajártam ide, nyomon követni ezeket a sűrű, fojtott küzdelmeket. Mit akartam? Azt, hogy ne így éljen ez a nép. Én ennyit akartam csupán. AZ ORVOSLAKÁS és a művelődési ház között kis térré szélesül a szabadszentkirályi Fő utca. A művelődési ház előtt leszállunk. A kis téren sok autó parkol. — Kié ez a sok gépkocsi? — kérdem az egyik elősiető szövetkezeti gazdától, régi ismerősömtől. — A mienk, a parasztoké. — Hány magángépkocsi van Szentkirályon? — Tizenegy. És 84 motorkerékpár. Kacsint. — És a régi kiskirályok, akik valamikor annyi bajt okoztak — hol vannak? — Azokat leváltották. Régen eltűntek. — És milyenné vált az élet? Karon fog. — Jöjjön be a közgyűlésre. Hallgassa meg. Bemegyek a díszterembe, amely zsúfolt. Éppen Obert Béla, a szövetkezeti elnök beszél. De más kép, de más légkör, de más öltözékek, ruhák! A teremben filmfelvevő pereg. Az elnök sötétben van, zakója ujjából kitüremlik fehér nyloningének a mandzsettája Mindenki ünneplő feketében. Itt vannak a környék szövetkezeteinek elnökei, a főagronómusok, a megyei és járási pártbizottságok képviselői, a nagy felvásárló -kereskedők", a SZÖVOSZ emberei. — De ismerős az a bajszos férfi az elnöki emelvény szélén ... S mondják a nevét. A híres állattenyésztő, volt középparaszt, akit úgy elkeserítettek annak idején a bikaborjúk nevelése miatt... — Ő a szövetkezet főagronómusa... — jegyzik meg. — S az a magas férfi ott? — Kasza József, a vb-elnök. — S mióta elnök? — Tíz éve már. — És Obert Béla, a szövetkezet elnöke? — Nyolc éve elnök. A Pécsi Állami Gazdaságból jött. Mikor elnökké választottuk, enynyit mondott:Ha én a szövetkezet vagyonából csak 5 fillért is elsikkasztok, a Hősök terén kössenek fel" Ez volt a programja. Meginvitálnak az elnöki emelvényhez, leültetnek Obert Béla mellé, aki fülemnek annyira ismerős szavakat mond. A könyv is ismerős, amelyet kezében tart. Ez az én Csavargások című riportgyűjteményem, abból idézgeti a szabadszentkirályi régi cikkeket. -... aki azt hiszi, hogy az út ezek után már sima lesz, a szentkirályi világ rózsaszínű, az élet pedig csak madárdallal teli, jócskán téved. A sűrű és forró harc folyik tovább. De lényeges különbséggel: már nem valami ellen, hanem valami mellett. Az erőket eddig felemésztette a nyílt és titkos küzdelem, amelyet a szentkirályi kiskirályok megbuktatására fordítottak. Ezek az erők most felszabadultak, hogy a falu felvirágzásáért harcoljanak tovább." Ő ezt a harcot, s a harc eredményeit meséli el. MINDEN AKADÁLY elhárult a felemelkedés elől. Az emberek kedvvel, hittel kezdtek dolgozni. Szabadszentkirályon a sok csoport és szövetkezet helyén 2468 holdnyi területen egyetlen mezőgazdasági termelőszövetkezet alakult, az Új Élet. Azok a régi botorságok, mikor felső parancsra gyapotot kellett vetni, megszűntek. Minden parancsolgatás megszűnt Az állam — a nép érdekében — csak a búza vetésterületét szabja meg, hogy biztosítsa az ország kenyerét. Az emberek jobban és módosabban élnek, mint előtte bármikor. Mivel értek el fölemelkedést? A hagyományos kultúrákat folytatják, de gépi erővel. Fellendült az állattenyésztés, jelentős kertészetet létesítettek, a paprikatermelésben közép-európai rekordot állítottak fel, egy holdon 250 mázsa paprikájuk termett. Abban a faluban, ahol volt húsz forinton aluli munkaegység is, s ahol előfordult az is, hogy semmit sem tudtak fizetni, a munkaegység értéke a múló évek során így alakult: 1960 — 23, 61 — 24, 62 — 34, 63 — 38, 64 — 36, 65 — 50 forint. Ebben az évben — ma délután! — 55 forintos munkaegységet osztanak. (Földjáradék nélkül.) A szabadszentkirályi termelőszövetkezet, amely tizenhárom—tizennégy éve szomorúságok, csúnya lopások, kiskirálykodások színhelye volt, az ország egyik legjobb szocialista nagyüzemévé vált. Vagyona 11 millió 906 ezer forint. Jövedelme a múlt év óta több mint egymillió forinttal nőtt. A szövetkezeti tagok számára Harkányfürdőn üdülőt építettek. A volt nagygazdák, akik valamikor a szövetkezéssel szemben álltak, példás szorgalommal dolgoznak, mint szövetkezeti parasztok. A 72 éves Új Vince például (valamikor 70 holdja volt) ragaszkodik ahhoz, hogy mindig ő vezesse az aratógépet. Az öregedő Új Béla is kiváló becsülettel dolgozik. 1966-ban 22 új tag kérte a felvételét. Az új tagok átlagkora 40 év. Van olyan volt középparaszt, aki 770 munkaegységet szerzett. Van szövetkezeti tag, aki a közösből 70 ezer, állattenyésztésből és háztájiból pedig 80 ezer forintnyi évi jövedelemre tett szert. A szövetkezet elnöke bankett közben — közel százszemélyes volt — mesélte el nekem, hogy a Bábolnáról beszerzett nyugatnémet hibrid tojóbaromfi után olyan jövedelemre tett szert, hogy bruttó 52 ezer forintot vett be 150 tyúk tojásai után. Rajta kívül még húsz ilyen család van a faluban, s azért nem több, mert a falu jó része először, az elért eredményekről akart meggyőződni. A faluban eszpreszszó épült, fodrászműhely, külön bankfiók létesült, mert nem egy olyan szövetkezeti paraszt van, aki félmilliós takarékbetéttel rendelkezik. A szövetkezetnek tizenhét traktora, két teherautója van. Egy régi közgyűlés jut az eszembe: »— Miért nyomtak ránk hatvan hold gyapotot, ami kifagyott? — Jövőre ilyen már nincs — vág közbe az elnök. — Marjon meg téged a Szent Dávid kutyája, akkor miért volt tavaly? — ezt öregasszony mondja, aki eddig csendben ült, összefont kézzel, kék szemekkel." DE MÁS LÉGKÖR ez: derűs arcok, jó ruhák, a termen végigtüremlő taps és százszemélyes díszebéd abban a faluban, ahol a parasztoknak tizennégy éve annyi búzájuk sem maradt, hogy a magukéból süthessenek kenyeret. Boltban vették a kenyeret az emberek. Bankett után végeláthatatlan látogatások, parola, borozás, ölelkezés, tréfa, toros kóstoló. Elmentem Farkas Lajos Palkóhoz is, aki tizennégy éve ezzel fogadott: — Borzasztóság, ami itt történik. Négyszemközt, bizonyságul, megkérdeztem tőle, mert a szavának előttem mindig nagy hitele volt. — Milyen a helyzet Szabadszentkirályon? — Egy szóval felelek: príma. — S az elnök? — Ugyanazzal válaszolok: príma. Hideg időben, melegítő csillagok fénye alatt mentem Budára haza. Mit akartam én elérni tizennégy éve azokkal a cikkekkel? Ezt. Hajszálpontosan ezt. Meg is kaptam érte, jelképesen, pályám legnagyobb honoráriumát, egy 11 906 000 forintos vagyont. Az ilyen gazdagság jó nekem. • Rnffy Péter Több mint kétmilliárd forint értékű új mezőgazdasági gép Kovács Andor, az Agrotröszt igazgatóhelyettese közölte a sajtóval: 1966-ban javult a mezőgazdaság géppel való ellátása. Mind kevésbé akadnak hiányzó gépek. A vállalat a múlt évben kétmilliárd kétszázhúsz millió forint értékű gépet adott el a mezőgazdasági üzemeknek, a többi között hétezer traktort, 1880 gabonakombájnt és 700 bálázógépest. A háztáji és kisegítő gazdaságok 30 ezer permetezőt, tízezer motoros darálót, 15 ezer kukoricanorzsolót és 20 ezer kézi kukoricadarálót vásárolhattak. Van már elegendő kisszivattyú és baromfitenyésztési gép, így elektromos műanya és kézi libatömőgép. Az idén már a gazdaságirányításhoz igazodik a gépellátási terv is. Már a múlt év októbere óta raktáron vannak az új készletek. A Szovjetuniótól is vásárolunk kombájnokat, szalmabálázógépeket, Csehszlovákiából pedig rakodómarkológépeket és tíz lóerős kerti traktorokat. 5 — Erre legalább két óra kell! így nincs értelme. Egyik délután eljövök egyedül és nyugodtan megnézem. Imádom a történelmet! — válaszolja »Hogy tetszik?" kérdésemre egy gimnazista kamasz, kedves, diákos szenvedéllyel. S a csábításnak e néhány pillanatra sem tud ellenállni, minden második szónál Corbusier híres ronchampi zarándok kápolnájának makettjére pislog. — Nagyon szeretek múzeumba járni, de csak maszek alapon — fűzi még hozzá. — Iskolai kirándulásként miért nem? — Mindig így van, mint most. A többség csak végigszalad a termeken, aztán sürgeti a többieket, azt a keveset, aki szeretne komolyan odafigyelni a kiállított dolgokra. — Tetszik ez a kápolna? — mutatok az említett makettre. — Nagyon. — Miért? — Nem könnyű megmagyarázni. Egyszerűen azért, mert nagyon szép és modern. Lehet, hogy butaság — vonakodik kicsit zavartan —, de mintha a ma emberének új formai megoldások iránti fogékonyságát is megragadná. Totemizmus Korok és vallások. Ez a címe a kiálításnak, ahol beszélgetünk. Néhány napja nyílt meg a Pesterzsébeti Múzeumban. Premier ez a maga nemében. Témáját és rendezését tekintve egyaránt új. Először vállalkozik kiállítás arra, hogy a vallás születéséről, a különböző vallások létrejöttéről és alakulásáról szóljon, hogy a vallás — mint ideológia — történetét a társadalom — mint gazadsági alap — történetébe ágyazva, annak szerves velejárójaként mutassa be — az őskortól napjainkig! Minden kort három részre tagolt vitrin foglal össze. Bal oldalt a társadalmi viszonyokkal találkozunk, jobb oldalt pedig a korabeli társadalomnak megfelelő eszmevilággal, elsősorban a hivatalos vallással és a vele szembenálló eszmei áramlatokkal. Középen a korra talán legjellemzőbb kultikus hely makettje látható. “■Koponyaleletek tanúsítják, hogy több százezer éves fejlődés után, a felső őskőkorban (i. e. 40 ezer—15 ezer között) vált az ősember agya képessé arra, hogy vallási képzeteket alkosson. Ebből az időből származnak a kezdeti vallás nyomai, a totemizmus, a vadászati varázslás, majd a primitív termékenységi rítusok keletkezéséről vallanak a korabeli leletek" — olvashatjuk az őskőkori eszmevilágot reprezentáló vitrinben. A nemzetiségi társadalom embere csupán vérrokonsági kapcsolatot ismert. Úgy vélte, a táplálékul szolgáló állatokkal és növényekkel is hasonló kapcsolatban van; eredetét és létfenntartását egyaránt az úgynevezett totem-állatnak, illetve növénynek tulajdonította. Ezt tartotta nemzetsége ősének. A gyakran élethű állatképekkel telifestett barlangok voltak a varázslásszentélyei". A rajzok a vadásztörzs óhaját szuggerálták: ezeket az állatokat szeretnénk elejteni, ezek a vadak szaporodjanak! A természettel vívott egyenlőtlen harcban felsőbb segítségre volt szükség; vallási cselekedeteik ezt próbálták megidézni. Ókori papírusztöredékek Egy újkőkori jellegét napjainkig megőrző nép kultúráját villantja fel az Észak Új- Guineát bemutató vitrin. A nagy folyók mentén és az őserdőkkel borított hegyvidék völgyeiben ma is nemzetségitörzsi szervezetben élnek. Képet kapunk munkaeszközeikről, életmódjukról, szokásaikról , vallási vonatkozásban szellemimádatuk indítékairól, szellemházi rítusaikról. Majd a Kolumbusz előtti Amerika egyik legfejlettebb népével, a mexikói aztékokkal ismerkedünk. Rabszolgatartó társadalommá fejlődésükről, emberalakot öltő isteneikről, a hatalmas Nap-piramisról és a központi napisten különös tiszteletéről vallanak a kiállított tárgyak. Az ősi Egyiptom a rabszolgatartó fáraó kizárólagos tulajdona. A napkultusz és a sok istenben hívés mellett már a vallási hiedelmek igazát kétségbevonó gondolatokról is hírt adnak a papírusztöredékek. A mezopotámiai hitvilág legjellemzőbb építményének, a 90 méter magas Bábel tornyának kicsinyített mását is láthatjuk; hídnak tekintették ég és föld között. S az ókori Palesztinát idéző hármas vitrin tanulmányozásakor tanúi lehetünk a zsidó vallás születésének. Egyetlen kultikus tárgyuk, a kezdetben egyszerű sátor alatt álló frigyszekrény makettje önmagáért beszél: megszületett az egyistenhit, az elvont, névtelen, alaktalan Jahve vallás, amely mindenféle pompát, díszítő művészetet kiszorított a kultikus területről. Nyomonkövetve a történelmet, az ókori görögök oszlopokkal körülvett, nyílt arculatú templomaival találkozunk ezután, amelyet a földi halandók életébe közvetlenül beavatkozó emberalakú istenek lakhelyének tekintették, majd a római Pantheonnal, aMinden istenek tempolmának köralaprajzú, kupolával fedett centrális épületével, amely az ókori római köztársaság egyeduralmi törekvéseinek, a vallási erők Rómában való összpontosításának kifejezője volt. S innen már csupán egyetlen lépés az elnyomást még súlyosbító császári Rómáig, a keresztény vallás első térhódításának színhelyéig. A következő termekben tovább folytatódik az izgalmas utazás. Minden lépés új kort, történelmi állomást varázsol elénk. Megismerjük a zsidó és keresztény vallás szinte valamennyi jelentős változatát. Végigkísérjük azt a szükségszerű fejlődést — illetve gyakran csupán változást —, amelynek során a keresztény vallás a feudalizmusnak, a kapitalizmusnak és az imperializmusnak egyaránt készséges kiszolgálója lett Azt a történelmi folyamatot, amelynek során a reneszánsszal, a reformációval és ellenreformációval, valamint a felvilágosodás eszmeáramlatával és a tudodományos szocializmussal találkozunk. A Mindentudósóra Társadalmi alap és felépítmény területéről gondosan összeválogatott képző- és iparművészeti, valamint régészeti dokumentumok segítenek megérteni állam és vallás szétválaszthatatlanul egymásba fonódó történelmi alakulását; hogyan változott a vallásos világnézet és hogyan tört utat, hogyan győzött és győz napjainkban a világ mind több pontján a tudományos világnézet? És mi a helyzet ma, a két világrendszer korában; állam és vallás viszonya hogyan változott meg a szocialista országokban? — Az itt látható tárgyak egy része kizárólag erre a kiállításra készített másolat. Az eredeti darabok a Nemzeti, az Iparművészeti, a Néprajzi, a Közlekedési és a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, valamint a Nemzeti Galéria és az Egyetemi Könyvtár, illetve kis részben magán műgyűjtők tulajdona. A kiállítás egyik “csemegéjét", Pázmány Péter eredeti lizetumát például az Egyetemi Könyvtárból kaptuk kölcsön, a reneszánsz kort szimbolizáló, igen értékes XVI. századi “mindentudó óra« pedig az Iparművészeti Múzeumból “Vándorolt" át hozzánk ideiglenesen — magyarázza Garai Tibor, a kiállítás rendezője, a Pesterzsébeti Múzeum igazgatója, amikor az illusztráció szerepét betöltő izgalmas, értékes dokumentumokról érdeklődöm. Az osztálytársai mellett valóságos kis tudós benyomását keltő fiúnak igaza volt. Két óra a legkevesebb, amit ezen a kiállításon el kell tölteni, érdemes eltölteni. Komoly, a művelt ember számára elengedhetetlen ismeretekkel gazdagodva távozhat a figyelmes látogató. Heimann Ildikó Kiállítás Pesterzsébeten Barangolás a vallás szentélyéiől