Magyar Nemzet, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-19 / 91. szám

4 Alltelevízió műsoráról Gfiiitiiiiiiiiniiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiiiimiiiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiimmi Az aktualitás és az igényes­ség, a gyors munka és a téma sokoldalú feldolgozása ritkán található együtt egy tévé-ri­­potban. Surányi Lili új film­je, amelyet Németi Gyula szerkesztett és Janovics Sán­dor fényképezett, ilyen ritka eset. A téma közvetlenül né­hány száz embert érint, mégis közérdekű. A gyengén terme­lő, túl költséges szénbányák bezárása szükséges intézkedés. A film is megállapítja, hogy ennek segítségével 1967-ben már rentábilis lesz a szénter­melés Magyarországon. Az intézkedés azonban em­bereket is érint. Bányászok veszítik el az állásukat. Mit jelent ez számukra, s hogyan próbálja elrendezni a közügy­­gyé emelt egyéni sorsokat a társadalom? Erről szól a ri­port, feltérképezi a gondokat, a megoldás módozatait. Poór Klára interjúinak anyagából a rendező logikus, zárt szerke­zetet alakított ki. Sok interjú hangzik és sok arc jelenik meg a képernyőn. A nyilatko­zatok tömörek, lényegretörők, de személyes jellegük is meg­marad. Az információ és a hangu­lati elemek jól szervezett egy­sége a szöveghez kapcsolt kép­sorokban is kifejeződik. A film tárgyilagosan tájékoztat, s anélkül, hogy e tárgyiasság­­ról elvonná a figyelmet — ami sok művészkedő riport hibája — a művészi ábrázolás szfé­rájába emeli a tájékoztatást. Egy áttelepült bányász család­járól beszél, arról, mennyire vágyódik haza. Közben a csa­ládi csoportfénykép modelljei egyenként megjelennek a kép­ernyőn, dinamikus képsorban állnak össze az eredeti képes­lappá. Kis rész ez a riport­ban, de éppen az ilyen kis ré­szek eredetisége, gondos ki­dolgozása emeli a filmet az átlag fölé. Másik jó példa az információ és asszociáció egy­ségére: egy fiatalember, aki Pécsre került, arról beszélt, mennyire vágyódott mindig ez után a város után. Ezalatt pé­csi városképeket mutat a film, azt, amire a fiú vágyódott. Lényegében véget ért a Raj­zolj velünk idei sorozata. A következő két adás játékos vizsga lesz. Vasárnap délelőtt az iparművészetekről szólt Perneczky Géza, a sorozat elő­adója. A műsor bemutatta az iparművészetek gazdag vilá­gát. Utalt a használhatóság és a művészi szépség kapcsolatá­ra. A bányászok ügyét, a lehe­tőségeket, a nehézségeket ken­dőzetlen őszinteséggel ismer­teti a riport. Megszólal a nyugdíjba készülő bányász. Megszólal olyan, aki más szakmába megy, s olyan, aki csak bányászként tud, s akar élni. Beszélnek a Pécsre átte­lepült emberek, akiknek ne­héz volt megszokni az új munkahelyet, szó esik a mű­szakiak helyzetéről, az asszo­nyok sorsáról. A gondok egy részét megol­dották, más része megoldásra vár. A televízió menet köz­ben, az alakulás folyamatában ismertette a helyzetet, nem várta meg a végleges elrende­zést, amikor majd visszapll-A sorozat alapelve helyes­nek bizonyult: a technikákon keresztül megközelíteni a mű­vészetet. Alkalmazkodott a gyerekek világához, aktivitás­ra serkentett, olyan játékokat ajánlott, amelyek a mai gye­reket művészetértő közönség­gé nevelhetik. A Rajzolj ve­lünk évek óta kísérletezik az­zal, hogy a régi gyakorlattól eltérően ne a művek a­ cselek­­mények felől, az irodalom ol­daláról közelítse meg a kép­zőművészetet, hanem a műfaj sajátosságaiból induljon ki. Most találtak egy jó megol­dást, ami természetesen nem jelenti, hogy a­­jövőben ne ta­lálhatnának még jobbat. Vilcsek Anna Bányászok 1967 lantra elemezhet. Rokonszen­ves, követendő ez a magatar­tás. Kallódó szakemberek Százak kallódnak el — ezzel a címmel készítették el a hét másik jelentős riportműsorát. Azokról a fiatal mezőgazdasá­gi technikusokról szólt, akik a technikum elvégzése után azonnal, vagy egy-két év múl­va elhagyják eredeti szakmá­jukat Az elkallódott szakem­berek sorsa nem közömbös. Hiszen a mezőgazdaságnak igen nagy szüksége van rájuk. Vagy talán mégsem? Néhány jel ugyanis erre utal. A lát­szat azonban csal. Gyakran bürokratikus, szervezeti hibá­kat, nehézségeket takar. Eze­ket tárta fel egy-két jellegze­tes példán keresztül a riport A műsoron belül kapcsolá­­sos közvetítést rendezett igen jól Kökényessy Ferenc. A fia­talok a pápai mezőgazdasági technikum két termében ül­tek, az egyikben a már vég­zett, a másikban idén végző technikusok. A budapesti stú­dióban téesz-vezetők, szakem­berek foglaltak helyet. Pápa és Budapest felelt egymásnak. A nagy apparátussal készített műsor minden bizonnyal jól szolgálta az ügyet. A rendezés külön érdeme néhány igen jól sikerült pillanat, amikor a bu­dapesti funkcionáriusok sza­vai közben a fiatalok arcát mutatták, esetleg éppen azét, akiről a stúdióban ülő vezető beszélt. Az egyidejűség és az intimitás élményén túl az öt­letes, kombinált adásból nem­csak a kérdés társadalmi je­lentőségét ismerhettük fel, ha­nem a fiatalok felelősségérze­téről is meggyőződhettünk. Rajzolj velünk ! Anyámasszony katonája Behár—László—Majoros zenés vígjátéka a győri Kisfaludy Színházban Fordulatos történetből, meg­ragadó melódiákból és ked­ves versszövegekből sző mu­latságos előadást a győri Kis­faludy Színház. Behár György, László Endre és Majoros Ist­ván zenés vígjátékában, az Anyámasszony katonájában minden alkatrész megvan a közönségsikerhez, az alkatré­szeket gondos szakértelemmel illeszti össze Kamarás Gyula rendezése és csiszolja aztán egymáshoz a színészegyüttes vidám játéka. Elsősorban fia­talokról, fiatal párok egymást keresztező szerelméről szól az ügyesen megcsavart mese, amely egy pillanatra sem hagyja eseménytelenül a szín­padot, de szól az öregekről és az öregekhez is meleg lí­rával és érzelmességgel, a mai élet tarkaságát át-átjárva az emlékek óaranyával. Játszódik falun és éjszakai eszpresszó­ban, katonai gyakorlat közben és színjátszó csoport előadá­sán — olyan helyszíneken te­hát, ahol színes események kínálkoznak s főként olyanok, amelyek tréfával és muzsiká­val egyaránt kísérhetőek. Az eredetileg rádió-operettnek készült és a mikrofon előtt már igen népszerűvé lett da­rab feldúsítva, mozgalmasan és látványosan került színpad­ra, megtűzdelve friss vígjáté­ki ötletekkel. Nem­ csoda, hogy a színészek olyan ottho­nosan és jókedvűem élnek ezekben a változatos színpadi helyzetekben és olyan szíve­sen éneklik a szép, invenció­­zus dallamokat. A két-két fia­tal pár Szűcs István és Berta Erzsi, illetve Pálffy Gabi és Csizmadia László kedves já­tékában viharzik végig a me­sén, míg a két-két idősebb pár Kollár Lívia és D. Kovács József, illetve Szilassy Ibolya és Ballai István meghitt ala­kításától kap eleven és finom körvonalakat A díszleteket Baráth András, a jelmezeket Szekeres Rózsa és Mészáros Imre tervezte ízlésesen és lát­ványosan és Somlai István táncainak is vidám részük van abban, hogy a közönség olyan derülten élvezi végig ezt a nagyon szórakoztató zenés vígjátékot. Magnsf Net. Greco előad Az a Párizs nevelte, amely­­ik­­nek egyetlen négyzetmé­ternyi területén is többet gon­dolkoznak az emberek, mint sok más városban együttvéve. Az a város küldte, ahol már Balzac szerint is minden füs­tölög, ég, párolog, kihuny, új­ra lángra lobban, szikrázik, ropog és elenyészik. Ez az JULIETTE GRECO (Rózsahegyi György rajza) égő, füstölgő »pokoli Párizs«, ez a maró, fullánkos, gyönyö­rű, gyöngéd város a montpel­­lieri kislány voltaképpeni szü­lőhazája. Párizson belül pedig a bal part, azon belül is a Saint-Germain-des-Prés kör­nyéke, a háború utáni Flóre kávéház erjesztő légköre. E földrajzi elhelyezkedés a madár fészkét jelzi csupán. Röptét aligha. Grecót az ifjú évek szenvedése tanította meg röpülni, érezni, s énekelni. A megpróbáltatások gyermeke­i, a megpróbált ember pedig minden érzést, örvényt és szenvedélyt teljesebben, ha­talmasabban képes tolmácsol­ni. Aki soha nem sírt, nem tud­ja mások bánatát megszólal­tatni. Amikor az Erkel Szín­ház színpadán megláttam, s hallgatni kezdtem finoman szálazott, ritkán derűs, mindig mély hangját, arra gondoltam, hogy életében sokat sírhatott. Biztosan sokat sírt. T­ucienne Boyer messzi ifjú­­ságom chansonjait éne­kelte. A puha, lágy, megha­tott, érzelmes Párizst képvi­selte. Edith Piaf, ez a kapu­aljban született s kezdő évei­ben a párizsi utcákon mezít­láb éneklő szegény és csudá­latos­­verébfióka­, pedig azt a tömeget, azt a »foule«-t szó­laltatta meg, amely a párizsi utcákon hömpölyög s a kapu­kat döngeti. Boyer lágy volt. Piaf re­kedt. Greco nem lágy, s nem re­kedt. Nyugodt. Greco okos. Greco gondolatokat revelál és nem támaszt érzelmi örvényt. Piafról azt írta valaki, nem is nő ez a csú­nya, alacsony, törékeny lány — hanem légkör csupán. Piaf atmoszféra volt. Greco — gon­dolat. A francia chanson szá­mos művésze képes volt a legnagyobb közhelyeket — mámoros, szinte borzongató művészettel — elénekelni. Ju­­liette Greco azonban Fran­cois Mauriac-ot, Jacques Pre­­vert-t szólaltatja meg. Zengi el! Sokan a lapos semmit, szinte az út porát emelték föl majdnem az irodalomba. Greco nem keres gyöngyöt a porban. Nem lentről, hanem — akár a sas — mindig ma­gasból indul. Igazi irodalmat énekel. Szemérmesen. Eszköztele­­nül. Semmit föl nem fokoz. Min­dig hű. Gyakran nem is éne­kel, hanem elbeszél. Hangja csak akkor, ott izzik át, ha egy szónak sajátos gondolati töltést, gondolati tartalmat tu­lajdonít. De az izzás villanás­nyi ideig tart csak, — akár az égbolt megdördülése. Csak annyit, csak addig tart, ameny­­nyit a­­ gondolat kíván. l­égköre csodálatos. Az ra­gadta meg az ünneplő so­kaságot leginkább. Hosszú és vékony, madárcsontúan töré­keny test, amely előadás köz­ben szélben hajladozó fűszá­lak finomságával ingadozik. A művésznő megjelenése, öltöz­ködése — akár a művészete — eszköztelenül egyszerű. Dísz­telen, földig érő fekete ruha. Hullámos, dús, telt hajkorona s nagy szempár, mely fénylik, kitágul, már-már énekel. Gre­­cónak a szeme is énekel. Greco olyan szép, sejtelmes, karcsú, magas, hogy meg­nyúlt, imbolygó árnyéknak tűnik. Nem is valóság, inkább képzeletbeli rajz, álom, pára­kép csupán. A legnagyobb, legszenvedé­lyesebb pillanatokban is nyu­godt. Nem tárulkozik ki. Nem dramatizál, hanem visszafog. Nem fél az alkalommal­, ha­nem lefújt. Greco szigorúan dalol. Egyik dalában — Un petit poisson, un petit oiseau, Egy kis hal, egy kis madár — az elválasztó messzeséget, a tá­volságok találkozásának re­ménytelenségét szólaltatja meg. A dal hullámzása köz­ben nem a hangra, a zenére figyelünk, hanem a színészre, az előadóművészre. Az elő­adóművésznek is csak a ke­zeire. Grecónak minden érzel­mi állapotot, a mélységet, a magasságot, a soha­ nem-talál­­kozás szomorúságát is kifejez­ni képes ujjaira, amint életre kelti a kis halat a mélyben, s a kis madarat az égben. Nem játszik a közönséggel. Nem támaszt forgószelet. So­ha ki nem használ semmit. Szándéka ellenére örvénylik körülötte minden. Ezért és ebben egyedülvaló. Ruffy Péter NAPLÓ Április 19 A szép könyvek idei verse­nyét a Szépirodalmi kategó­riában a Magvető és a Móra Kiadó nyerte. Kitüntetést ka­pott a Műszaki, a Mezőgazda­­sági és a Közgazdasági Kiadó. A Kossuth és a Gondolat nép­szerű ismeretterjesztő köny­veivel nyert jutalmat. A leg­szebb exportkönyveket az Akadémiai Kiadó bocsátotta ki. A zsűri különdíját a Ma­gyar Helikon nyerte. Az Euró­pa Kiadót Mikszáth-soroza­­táért, a Móra ifjúsági kiadót a Képes Történelem köteteiért tüntették ki. <§› A Múzeumok Nemzetközi Tanácsának munkaértekezlete kedden kezdődött meg Buda­pesten, az Iparművészeti Mú­zeumban. Tizennégy országból érkeztek küldöttek, közöttük Hughues de Varine-Rohan, az ICOM igazgatója. Czehr Szerafimovics Vasáradat cí­mű, híres regényéből film ké­szül a moszkvai filmstúdió­ban. A film a forradalmi Ta­­man-hadsereg 1918. évi har­cát ábrázolja Kubánban az in­tervenciósok és fehérgárdisták ellen. Rendező: Jefim Dzigan.­­ Az idei miskolci rövidfilm­fesztivált május 22 és 27 kö­zött rendezik meg. Harminc­két mozifilm és harmincöt té­véfilm vesz részt a fesztivá­lon.• A KISZ kettős pályázatot hirdet a Senki nem akart meg­halni című, szovjet—litván já­tékfilm és a Vörös jelek a ha­dak útján című, magyar do­kumentumfilm élményének feldolgozására. A pályázatokat szeptember 10-ig kell bekülde­ni a megyei KISZ-bizottságok­­hoz. László Anna szerzői estjét április 30-án tartják meg az Építők Irodalmi Presszójában. Bevezetőt Hegedűs Géza mond. A műsort Szécsi Lajos rende­zi. Közreműködik: Schubert Éva, Pécsi Ildikó, Gserius Ma­­rianne, Móni Ottó, Árvay Ág­nes, Nagy Bálint, Pármay Éva, Horváth Imre és Szép Ilona.­­ A gyulai Várszínház július elsején mutatja be a Bánk Bánt Bessenyei Ferenccel a címszerepben. Melindát Béres Ilona játssza. **** Az egykori győri karmelita rendházat kulturális központ­tá alakítják át. Az épületben kap helyet a megyei levéltár, a zárt udvaron filmvetítésre, koncertekre és színházi elő­adásokra alkalmas szabadtéri színpadot építenek. & Erkki Itkonen akadémikus, ismert finnugor nyelvész Bu­dapestre érkezett. A finnugor nyelvtudomány néhány kérdé­séről tart előadást a budapes­ti, a debreceni és a szegedi tu­dományegyetemen. + Feltérképezik Székesfehér­vár legérdekesebb műemlékét, a Romkertet és az ott rejlő középkori bazilikát. Az Euró­­pa-szerte nyilvántartott mű­emlék ásatási dokumentációi a második világháborúban megsemmisültek. Az új felmé­réssel párhuzamosan folytat­ják a bazilika teljes feltárását is. IS! A bábjáték iskolai alkalma­zásáról rendeztek kétnapos ta­nácskozást Győrött. Tíz gya­korló iskola és három gyakor­ló óvoda pedagógusai vettek részt a találkozón, amely teg­nap ért véget. Beszélgetés a moldován Mimivel és Figaróval Fiatal, megnyerő külsejű nő Valentyina Szavickaja, és még nála is fiatalabb Viktor Kurin. Mindketten a Moldo­­vai SZSZK, a kisinyovi ope­raház művészei, akiket a mol­­dovai kulturális napok alkal­mából hazánkban üdvözölhe­tünk. Pályájukról beszélnek. — Gyermekkorom óta éne­kesnő szerettem volna lenni — kezdi Valentyina Szavickaja —, annál is inkább, mert nő­vérem, Tamara Cseban is ezt a hivatást választotta és a Szovjetunió népművésze. Ze­neakadémiát végeztem és 1952-ben lettem az opera tag­ja. A Moldovai SZSZK nép­művésze vagyok és több nem­zetközi énekversenyen nyer­tem különböző díjakat. Nem először vagyok az önök szép fővárosában, a Béke-világta­­nács egyik ülésén és felszaba­dulásuk 20. évfordulóján már küldöttként jártam Budapes­ten, de énekesnői minőségem­ben most találkoztam először a magyar közönséggel. — Én is zeneakadémiát vé­geztem és a kievi katona mű­vészegyüttesben kezdtem a pá­lyámat — veszi át a szót Vik­tor Kusin. — Tizenegy évig voltam a szólistájuk és mind­össze két esztendeje énekelek a kisinyovi operában. Elnyer­tem az érdemes művész címet és díjat nyertem az össz-szö­­vetségi Glinka- és Liszenko­­szólistaversenyeken. Még nem sokat jártam külföldön és a Magyar Népköztársaságban is csak először vagyok. Alig vá­rom, hogy Valentyina — mint régi ismerős — végigvezessen Budapesten. — És nemcsak kívülről, ha­nem sokkal közelebbről is meg szeretnénk ismerni hazá­jukat — teszi hozzá Szavicka­ja. — A moldovai kulturális napok újabb biztató jelei a jó­val szorosabb kapcsolat kiala­kulásának. Mi, művészek már sokat hallottunk az önök rend­kívül fejlett zenekultúrájáról. Szeretnénk nemzeti opera- és zeneirodalmukat még jobban megismerni és repertoárunkat magyar művekkel bővíteni. — Milyen művek szerepel­nek repertoárjukon? — Lírai szoprán vagyok — feleli Szavickaja — és legked­vesebb szerepeim közé tarto­zik nemzeti operánkból, a Grozován­ból Florica szerepe. Ebből egy ária magyarorszá­gi fellépéseim programján is szerepel. Énekeltem már a Tra­­viata, az Othello, a Rigoletto, a Cári menyasszony női fősze­repét, felléptem a Carmen-ben is, és a jövő évadban Faust Margitját énekelem majd. Sze­repálmaim közé tartozik Csaj­kovszkij Jolantá­ja, a Bohém­élet Mimije, és a Marton Les­­c­aut. — Az én tarsolyom még jó­val szerényebb — mondja Ku­rin. — Eddigi legnagyobb sze­repeim a Traviata Germontja, az Aida Amonastója és a Faust Valentinja volt. Kisebb szerepeket énekeltem a Pique Dame-ban és a Carmen-ben. A következő szezonban nagy erőpróba vár rám, Figaro sze­repe a Sevillai borbély­ban. Szeretném, ha nem csalódná­nak bennem. Úgy érzem, han­gom még nem elég kiforrott és még sok tanulás áll előttem. Ha azonban majd alkalmam le­szek rá, a legfőbb vágyam, hogy a Rigolettó­t elénekel­hessem. — Reméljük, akkor is part­nerek leszünk — mondja Sza­vickaja, majd tréfásan hozzá­teszi: — legalább egyszer egy nálam fiatalabb Rigolettónak leszek a lánya Gilda szerepé­ben. Jót nevetnek, azután mint­egy befejezésül, elkomolyodva teszik hozzá: — Nagy izgalommal várjuk a további találkozásokat a rendkívül igényes, és igen ba­ráti, kedves magyar közönség­gel, amelyet máris a szívünk­be zártunk és amellyel a fővá­ros után vidéken is megismer­kedhetünk. (komor) Szerda, 1967. április 19. Megnyílt a moldáviai népi iparművészeti kiállítás A moldáviai kulturális na­pok alkalmából moldáviai népi iparművészeti kiállítás nyílt meg a Műcsarnokban. Az ün­nepélyes megnyitón megjelent Mihályfi Ernő, az MSZBT el­nöke, Katona Imre, a buda­pesti pártbizottság titkára. Ott volt F. J. Tyitov budapesti szovjet nagykövet, K. F. Ilja­­senko, a Moldovai SZSZK Legfelső Tanácsa elnökségé­nek e­lnöke, valamint a ha­zánkban tartózkodó moldáviai vendégek. Demeter Sándor, a Kulturális Kapcsolatok Inté­zetének alelnöke mondott megnyitó beszédet, majd M. P. Petrák, a kisinyovi Képző­­művészeti Múzeum igazgatója ismertette a kiállítást. Legújabb számát a Szovjet Híradó a moldáviai kultúra napjainak szentelte. Cikket írt a lapba Dmitri Kornovan, a Moldovai KP Központi Bizott­ságának titkára. Érdekes kép­riportok foglalkoznak a köz­társaság életével, a moldován kul­túrával, műalkotásokkal és a moldáviai divattal. ÉDES MEGLEPETÉS A „BOHÉM” LI­KORBONBON DÍSZDOBOZ ÁRA: 3­8,5 FORINT

Next