Magyar Nemzet, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-09 / 83. szám

A KÖLTÉSZET NAPJA Győre Imre ILYENEK A FÁK Próbáld megmagyarázni a fának, hogy ne nőjön, mert a kívánt magasságot már elérte, tördeld le karcsú ágait, mert túl sok napfényt használ fel naponta, aztán hordd el a letört ágakat lötykös pocakoddal , s dobd a szemétre, nem meglepő, ha reggel arra ébredsz, hogy sorra megeredtek, és minél többet törsz le belőlük, éppen annyival több vessző ered meg, hiába, no a fák csak ilyenek, egyáltalában nem méltányolják munkád. Devecseri Gábor Sörkata­komba Sörkatakomba, te is hova lettél? Kocsmák homálya, könyvtárak homálya, tanulmányok gőze bor gőzébe, a bornak párája a jó dohszagú könyvek lapjai közé sompolygott; a totyakos, ráncosnadrágú, kakadufejű polihisztor öregurak könyvtárléptei a színes üvegablakok fényében, a ferdén beáramló napsugár csíkjában ismétlődtek, vagy méginkább röpüléssé változtak, csöpp szentjánosbogarak, könyvtárlámpás miniatűr-kísértetek röptévé, s a könyvtárfolyosóra repkénnyel tört be Bacchus, a komoly kisasszonyok tudománnyal vértezett combját csipkedte láthatatlanul. Emeli most kelyhében, a kehely belső falára vésett körbefutó rajzon a kollokviumokra készülő kerekasztal-sereget, a kertben­ ülőt, villamos jókedvvel telítettet, mely azóta széthajózott a dolgok és a gondok s a történések tengerén. Magam is messziről tisztelgek néked, ifjúság szigetje, baráti bölcsész-asztal a kert zugán, ott, a távoli évek hullámai között, a gyöngy-könnyű borok hullámai között; a tengeristen szürke ködtalppal súlyosan tipor rám, partra szállottam, levonom vitorlám, Sör kajakomba! Kassai Ferenc Kirándulás A hegyek szétterjesztik szárnyukat, A város ereszére száll az alkony, Egy kis fűszálhoz lehajol a szél, Kulacs zörög, a táskarádiókra Rápisszeg most a tücskök híradása, A villamosra gally csimpaszkodik, Suhogtatja dalos természetét — Szálljon a lomha füsthalak közé Feszes ikrákkal álmom nappala, Mintha vizekkel szeretkezne épp, Mintha a hűvös füvekbe mártózna, S a járművek tarajos torlaszán Harcba induljak, ne tülekedésbe A megszokott, másfajta tájakon, Ahol tűzfalak ormai között Barlangjában a forgatag lakik ... Papp László VARSÓ Ó, hányszor voltál porig megalázott, fölégetett, lerombolt és kifosztott! S te, ki megéltél mindenféle poklot, hóhéraidra mondtál elég átkot? A Marsalkowszkán járok gondolatban, vodkát iszom a tószthoz míg bolyongok: Testvéreim városa, légy te boldog! Föltámadtál, mert sok hős, ha fiad van. Az újkori barbárok hova lettek? Már újra állnak gyönyörű barokk palotáid, s a gót templomok. A világfaló őrült is halott. Békesség mostmár hidaknak, tereknek! Jöjjenek derűsebb századok. Jobbágy Károly A meghajszolt vad Most éreztem a fizika igazságát, hogy van vonzóereje a földnek; most, ott a pince ajtajában, két kanna szénnel a kezemben, melyek mintha vágyódtak volna vissza, az őket szülő mélybe, húztak le engem is magukkal; parancsuk hallottam: Tegyél le! Arconcsapott a hideg levegő. Kabátom alatt motozott jég ujja. Borzongtam és vacogni kezdtem ... Fáradtság? Gyengeség? — Mi ez? — Ó, te nyomorult test! Mi van? Fázó­? — Majd megizzasztalak! S nekiindultam, kettesével vettem a lépcsőfokokat. A dühtől semmit nem éreztem, csak az észtvesztő haragot, hogy néma szolgám, betört testem egyszerre így cserben­hagyott, pár perc s az emeleten voltam, csurom vizesen, mégis ott. — No, nem fázol már? Te puhány! mondtam volna... De elakadt lélegzetem és szorította valami bent a torkomat, a levegő keserű, égető volt, s a szív, ez a szegény, meghajszolt vad, egyszerre szinte kilépett belőlem, óriássá nőtt, egész testem az volt, láttam már, ahogy vergődve zihál, — ez a negyvenöt éve szakadatlan dolgozó, folyton egy ütemre döngő pumpa, megkopott billentyűivel, és láthatóan megnőtt térfogattal, — köhögtem és a falnak hanyatlottam és fuldokolva babráltam a záron, nem is láttam az ajtót, a kilincset, csak őt láttam, őt a váratlanul megugratott, kimerült állatot, csatakos, habzó szájat és kidülledt, vad ijedtséget tükröző szemét, meg-megremegő, rángó inait s a csendes, szótlan figyelmeztetést, hogy: — Mégegyszer ne merd, te félbolond, te indulatok megszállt ördöge, mert akkor végem, hátamról ledoblak, s úgy zuhanunk kihunyva, hűlten együtt, mint az űrben szétrobbant csillagok. Görgey Gábor Madárház A fákon lengő színes nyaralókból hömpölyög a szakadatlan csicsergés. Kolibri-öregasszonyok rázzák karpereceiket. Nem hallják, mert nagyothallók, a messzi puskaropogást. Pedig már közeledik. A gondnokság eteti őket, bőségesen, naponta ötször. Közben a legújabb, szenzációs kolibri-elméletről elcsevegnek. Eddingtont ismered, szívem? Oh, óh, a táguló kalitka! Mezei András TELJES / Árnyéka van a beszédnek, sudara a tettnek. Foghatatlan szavaidból szüless elevennek. Tűz-arany palástos merőleges napban, gyúlj ki önmagadtól elválaszthatatlan. Vidor Miklós CSALÁD A bokrok a sövénysor meg a csavarodó út a kerten át s túl a fölső kapun a lejtős tág mező meg a cigányszemű cseresznyefák — A málnatövek és a romfalú ház mely pusztulóban mesekastélyt játszik s lépcsős pincéivel kitört ajtóival mohos boltívek közt suhanó szél felesel — Már rájuk gondolok ha azt mondom hazamegyek S ha megkérdem hazajutok-e még nincs kitől várjak rá feleletet De nékem ennyi emléknek is családnak is elég Hajnal Gábor BOLOND ÉJ Felkelt a hold fehéren távozó napra néz és mosolya nyugtalan sötétkéken a dombok s messzi erdők a nappalt álmodják vissza tán. A tó is mozdulatlan acélszeme se rebben — ki tudja mire vár? A csend oly ünnepélyes s vénült szívembe dobban a halk dalú öröm. * Fenyőfára ült a hold onnan hozzám behalolt a szobámba, ültem könyveim között s rosszkedvem messze szökött a szobámból. Elindultam szaporán künn a parkban várt reám kerekarcú holdam. Mindig messzibb csábított utat bevilágított kerekarcú holdam. Tó partján megállított fénylett a vízben is, ott kétszeresen szép volt. Édes holdam légy enyém énekeltem néki én — milyen bolond éj volt... Ladányi Mihály Távozó Kávéházasztal hű se homlokomról, lányok forró térde, rúzsízű szája, sziporkázó, konok, komor magányom, Népies Jánosok Akadémiája, kocsmák, albérletek, vágyakozások maradtak el, mikor a Város határát elértem. Nos — gondoltam — ez itt a pálya vége, szorongások jönnek, magányos esték... Eddig mindenre akadt magyarázat, nem lesz ezentúl semmire se mentség. S míg tyúkszemet áztatok majd az esti harangszó közben és légyzümmögésben, költő­ nevem mindenki elfelejti . Viszont egy szép, mutatós kis halálhoz még egyelőre túl kevés az érdem. Hát így esett, hogy életben megúsztam, s most kóborlok, akár egy szabad állat, eltűnődöm akármi semmiségen, s ha isten nem leszek — bár egyre könnyebb — talán maradt bennem még annyi ösztön, hogy megtalálom helyem a tömegben. Simonyi Imre SZOMSZÉDOLÁS És esténként majd összegyűlünk újra ... Egy szál citera szól majd az eperfás udvaron — az egyetlen udvaron — az egyetlen eperfa alatt — egyetlen citera. Ahogy az eperfa gallya három portán ahogy a citeraszó három határra — szomszédolás! szomszédolás! — tizenhárom portáról hatvanhárom határból így gyülekezünk kedveseim — ölesen mint az eperfa gallya — keményen mint a citeraszó. És meséltek majd újra kedvesek hogy így volt meg úgy volt hogy nagy hó hullott azóta bizony jég csapkodott farkascsordák martak rögeszmék meg hogy olykor a nap is kisütött — egyszóval, hogy így volt meg úgy volt lelkeim. Mert esténként majd összegyűlünk újra. De akkor már egyetlen dallamot tudjatok egyetlen dallamot mely önmagára hasonlít csupán egy kevésbeszédű szót de az aztán fedje is a fogalmat egy puszta számot de az érvényes legyen egy asszonyt valahol akihez menni érdemes és ottmaradni — a hazáról azt, hogy tető alá került s magunkról annyit csak hogy beleköltöztünk végre. S hírt tudjatok egy olyan nagyvilágról, amely akár hófúvás idején felkerekedni volna hajlamos s bekopogtatni a messzi szomszédság a megszelídült rokonság nevében.

Next