Magyar Nemzet, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-01 / 127. szám
. noka szerdán Bagdadba utazott, s onnan Damaszkuszba repül. A lap szerint Mohieddin fontos tárgyalásokat folytat majd az iraki és szíriai vezetőkkel. A Reuter azt írta: lehetséges, hogy Mohieddin kísérletet tesz majd a szíriai- jordániai konfliktus elsimítására. A damaszkuszi rádió kedden nem tett említést a jordániai—egyiptomi védelmi szerződésbről. Rabati jelentés szerint II. Hasszáni marokkói király kedden levelet intézett az összes arab államfőkhöz, és arab csúcsértekezlet összehívását javasolta a közel-keleti helyzet megvitatására. Burgiba tunéziai elnök közölte: országa kész részt venni minden közös akcióban a Közel-Keleten, "amennyiben az komoly és jóakaraté. A tunéziai elnök támogatásáról biztosította a palesztínai népet. Szíriai köszönet a Szovjetuniónak Nureddin Atasszi, a Szíriai Arab Köztársaság elnöke táviratot küldött Leonyid Brezsnyevnek, az SZKP Központi Bizottsága főtitkárának, amelyben hangoztatta: »Az egész arab néppel együtt mindenkor emlékezni fogunk a Szovjetunió hozzájárulására igazságos harcunkhoz és a világ népei igaz ügyének győzelméhez.« Felzárkózott amerikai hadihajók A nyugati hírügynökségek tudósítói az America amerikai repülőgép-anyahajó fedélzetéről jelentik, hogy hétfőn látótávolságra felzárkózott egymáshoz a Saratoga és az America repülőgép-anyahajó, amelyek rendszerint egymástól mintegy 300 kilométernyire tevékenykednek. Az Intrepidről azt írják, hogy 70 gép állomásozik fedélzetén. A nyugati tudósítók arról is beszámoltak, hogy az amerikai flottaerőket a Földközitenger térségében szovjet hadihajók követik. Az amerikai parancsnok szerint az elmúlt hét vége óta szovjetrombolók kísérik figyelemmel a 6■ flotta mozdulatait. A magyar üzenet visszhangja Kairóban Rácz Pál, kairói magyar nagykövet kedden átadta Hasszán el-Fekki külügyi államtitkárnak Losonczi Pálnak Nasszer elnökhöz intézett üzenetét. A kairói sajtó szerdán ismertette a magyar Elnöki Tanács elnökének válaszüzenetét. A Gumhurija kiemelte: "Magyarország teljes támogatásáról biztosítja az EAK-ot". A kairói lapok kiemelik, hogy a magyar köztársasági elnök szolidaritásáról biztosította az arab nemzetet agreszszív kísérletekkel szemben. Magyarország elítél minden kolonialista manővert, amely a haladó arab országok ellen irányul. A Progres Egyptien hangsúlyozta, hogy a magyar államfő elítéli a haladó arab államok szuverenitása és függetlensége ellen szőtt imperialista összeesküvést és támogatja azokat az intézkedéseket, amelyeket az EAK hozott a Szíria elleni támadás elhárítására és az egyiptomi területi vizek védelmezésére. Brown nyilatkozata az angol alsóházban Az angol alsóház rendkívüli közép-keleti vitájában Brown külügyminiszter szerdán megerősítette, hogy kormánya bizalmas diplomáciai tárgyalásokat folytat több más tengeri hatalommal közösnemzetközi akciók lehetőségéről az Akabai-öbölszabad használatára való jog érvényesítésére". Hangoztatta, ebben a pillanatban a legfontosabb feladat az időnyerés, hogy az ENSZ gyakorolhassa a békéltető szerepét. Mint mondotta, a brit kormány arra törekszik, hogy más »hasonlóképpen gondolkodó tengeri hatalmakkal együtt« közös deklarációban megerősítsék az Akabai-öböl “nemzetközi víziút"-jellegét és kifejezzék azt az eltökéltségüket, hogy érvényt kívánnak szerezni az öböl szabad használatához való joguknak. Hangoztatta, hogy kormánya — eltérően az ellenzéki padsorokban ülő bizonyos konzervatív politikusoktól — nem törekszik Nasszer elnök megdöntésére, hanem megértésre akar jutni az arab nacionalizmussal. Hangsúlyozta: a brit kormány politikája nem az, hogy “életre-halálra meg kell küzdenünk Nasszerrel". Brown a jelenlegi feszültségért első fokon az »arab terrorista akciókat okolta, de hozzáfűzte, hogy Izrael helytelenül cselekedett, amikor “megtorlásokhoz" folyamodott. Megállapította, hogy a jelenlegi feszültség közvetlen előzménye az áprilisban Szíria ellen intézett izraeli légitámadás volt, ami után olyan benyomás keletkezett, hogy küszöbön áll nagyszabású izraeli támadás Szíria ellen. Magyar Nemzet De Gaulle és Kicsinger a katolikus egyház fejénél Rómából jelenti az AP és az AFP: VI. Pál pápa szerdán korán délelőtt fogadta de Gaulle-t. A francia államelnök ebben a minőségében első ízben tett hivatalos látogatást a római katolikus egyház jelenlegi fejénél. Az AP értesülése szerint a pápa és de Gaulle az európai egységről beszélgetett. VI. Pál pápa szerdán magánkihallgatáson fogadta Kiesinger nyugatnémet kancellárt is. Új lengyel bíborost nevezett ki a pápa Varsóból jelenti az MTI. A lengyel sajtó hírül adta, hogy Karol Wojtylla krakkói érseket VI. Pál pápa bíborossá nevezte ki. Ezzel Wyszynszki bíboros hercegprímás mellett még egy bíborosa van Lengyelországnak. Karol, Wojtylla 47 éves. A krakkói egyetemen folytatott polonisztikai tanulmányait a háború kettészakította. A hitlerista megszállás alatt munkásként dolgozott, ugyanakkor részt vett a krakkói »Rapszodikus Színpad" megteremtésében. 1942-ben beiratkozott a titkos teológiai fakultásra. 1946-ban szentelték pappá. Ezután két évig Rómában folytatta tanulmányait, majd rövid időt töltött Franciaországban és Belgiumban. Karol Wojtylla bíborosi kinevezését lengyel haladó katolikus körökben a hercegprímási befolyás gyengülésének fogják fel. Ugyanakkor Varsóban arra is rámutatnak, hogy új lengyel bíboros kinevezése a lengyel katolicizmus bizonyos fokú erősödését is jelenti. Mindamellett úgy vélik, Wojtylla kinevezése hozzájárulhat az állam és az egyház, valamint Lengyelország és a Vatikán kapcsolatainak megjavulásához is. A külpolitika hírei (Washington, TASZSZ) Elhalasztották harminc nappal az amerikai vasutasok sztrájkját, amely június 2-án kezdődött volna. Johnson elnök bizottságot nevezett ki a bérkonfliktus áthidalására. A Horaszomolazkaja Pravda Szvetlána Sztálinról Moszkvából jelenti a TASZSZ. A Komszomolszkaja Pravda átvette a párizsi Humanité Dimanche cikkét. A cikket a Komszomolszkaja Pravda az alábbi kommentárral vezeti be: “Abban a féktelen rágalmazó és gyűlölködő kampányban, amely Nyugaton, különösen az Egyesült Államokban most, az Októberi Forradalom 50. évfordulója alkalmából folyik, különleges helyet foglal el Szvetlána Allilujeva könyvének reklámozása, jóllehet ez a könyv még nem is jelent meg nyomtatásban. Valahol az Egyesült Államokban ismeretlen segítőtársakkal karöltve, a külföldre szökött asszony most fejezi be a fordítás munkáját. Allilujeva nyilatkozatai azonban máris képet adnak e „mű” jellegéről és írójának, pontosabban szólva társszerzőjének egyéniségéről, hiszen még az amerikai sajtó sem képes eltitkolni, hogy az új bestseller az amerikai titkosszolgálatok ügynökeinek keze nyomát viseli magán." (Belgrád, MTI) Kétnapos országos tanácskozás kezdődött Szkopjéban a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének átszervezéséről. Todorovics, a JKSZ Végrehajtó Bizottságának titkára a párt fejlődésének központi kérdéseként minősítette az átszervezést. (Szófia, BTA) Befejezte bulgáriai látogatását és szerdán elutazott Szófiából Caglayangil török külügyminiszter. A repülőtéren adott nyilatkozatában igen hasznosnak mondta tárgyalásait. Podgornij Imhuli tárgyalásai Kabulból jelenti a TASZSZ. Nyikolaj Podgornij, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke szerdánfolytatta megbeszéléseit Muhammed Zahir Sahhal, Afganisztán királyával. Megvitatták a Szovjetunió és Afganisztán baráti kapcsolatainak és sokoldalú együttműködésének további elmélyítésével összefüggő kérdéseket. Eszmecserét folytattak több fontos, a feleket kölcsönösen érdeklő nemzetközi problémáról. Mindkét fél mély aggodalmát fejezte ki a helyzet komoly kiéleződése miatt a világ egyes részeiben, mindenekelőtt Vietnamban és a Közép-Keleten. A Közös Piac két csúcs között A politikai tenyérjósok ezúttal nem vállaltak túlságosan nagy kockázatot, amikor megjövendölték, hogy a Közös Piac római csúcsértekezlete nem vezet semmilyen eredményre. A konferencia részvevői öt különböző fővárosból indultak el Rómába (a hatodik helyben volt), de legalábbis mintha két különböző égtájról igyekeztek volna a Farnesina palotába. Még a protokolláris rangok sem vágtak össze. Állam- és kormányfői találkozónak nevezték ezt a római összejövetelt, holott államfő mindössze egy volt köztük, de Gaulle francia elnök. Giuseppe Saragatnak annyi köze volt csupán a “csúcshoz", hogy vendéglátóként köszöntötte a megjelenteket és egyetlen estére vacsoraszínhelyül rendelkezésükre bocsátotta a Quirinalet. De Gaulle nemcsak rangban és termetben emelkedett ki a Közös Piac hat tagállamának vezetői közül, hanem politikai méretében is. Megjelenhettek kancellárok és miniszterelnökök, látókör és nemzetközi áttekintés dolgában egyik sem ért fel a francia államfőhöz. Ez a különbség leginkább abban mutatkozott meg, hogy de Gaulle volt az egyetlen államférfi a hat közül, aki a klasszikus értelemben vett nemzeti érdekek védelmére vállalkozott és így közelített a legkorszerűbben az általa elnevezett “európai Európához". A két fogalom ellentétesnek tűnik. Politikai ellenlábasai, az úgynevezett integracionisták és atlantisták nacionalistának bélyegzik de Gaulle-t, mert nem hajlandó felolvasztani Franciaországot egy nagyobb közösségben, ő viszont erre azzal felel, hogy nem hajt fejet idegen érdekek előtt. Miért ment el egyáltalán Rómába a francia elnök, ha eleve tudta, hogy nem akad majd partnerekre és miért vállalkozott a stendhali szerepre, arra tudniillik, hogy magányos hangja úgy hat majd ebben az együttesben, mint pisztolylövés a koncertteremben. Éppen ezért. Kiemelni azt a különbséget, amely Párizst a többi öt fővárostól elválasztja és ismételten megmutatni, hogy ez a fajta európai közösség vagy elfogadja a francia filozófiát a kontinentális együttműködésről, vagy Franciaországot nem érdekli a többiek véleménye és tovább jár a maga útján. Az Elysée-palota sok bírálója antidemokratikusnak tartjaezt a magatartást, de azt ők sem vonhatják kétségbe, hogy végül is ez vezetett el kilenc esztendő alatt Franciaország nemzetközi rangjának felértékeléséhez. Miben áll végeredményben az a nagy különbség, amely a római Közös Piac csúcsértekezletet most eredménytelenségre kárhoztatta és nem sok reményt nyújt az idei következő számára sem? Az európai politikai együttműködés alapvetően eltérő felfogásából. Mondják, hat esztendeje nem volt Közös Piac csúcstalálkozó — a legutóbbit 1961. július 19-én tartották —, éppen azért, mert de Gaulle akkor teljesen összekeverte a kártyákat. A Közös Piac tagjai szükségesnek tartanák, hogy a gazdasági összeolvadást politikai egybefonódásuk kövesse. Ezért hívták életre annak idején az úgynevezett Fouchetbizottságot, amely azt javasolta, hogy teremtsék meg az állam- és kormányfők tanácsát, ez háromszor egy évben ülésezzen külügyminiszteri előkészítés után, a döntéseket pedig egyhangúan kell kimondani. Ez az egyhangúság de Gaulle igényeit elégítette ki, mert megadta számára a vétójogot a nem tetsző döntések keresztülhúzására. De Gaulle volt az mégis, aki egyetlen kézmozdulattal lesöpörte az asztalról a Fouchet-tervet, mert a nemzeti szuverenitást követelte áldozatul a nemzetek fölöttiség javára. Arcnélküli államokból tevődött volna össze ez a politikailag integrált Európa: közös kormány, egybehangolt politika és mindez alávetve egy “európai parlament” ellenőrzésének. A francia államfőt legjobban éppen ez az “európai parlament" irritálta. Nem, semmiféle egybeolvadás, legföljebb társulás állam- és kormányfői intézmények révén, vétójog és a szuverenitás legteljesebb megőrzése. Ez az értelme a “hazák Európájának", a politikai összehangolásnak és nem alávetettségnek. Tagadhatatlan, hogy van ebben a fölfogásban jó adag nacionalizmus is, mégpedig Veszélyes dózisokban, amenynyiben a példa követésére serkenti a nyugatnémet “degaulleistákat", elsősorban Franz Josef Strauss-ot és bajor híveit. De ugyanakkor — és ez a döntő — benne van a reális világpolitikai helyzetfölmérés is, mert az integrációt, mint az amerikai befolyásolás eszközét veti el. De Gaulle egyik legutóbbi sajtóértekezletén támasztotta meg elvileg az önálló európai hivatásról vallott nézeteit. Kifejtette, hogy az Egyesült Államok jelenleg Délkelet-Ázsiában a maga neokolonialista érdekeiért vív háborút, és ha Európa bármennyit is engedne az amerikai befolyásnak, hamarosan benne találhatná magát olyan konfliktus kellős közepében, amely teljesen idegen tőle. A vietnami háború kiterjedése, az eszkaláció fokozása az utóbbi hónapokban csak megerősítette a francia elnökben ezt a meggyőződést, és megnövelte ellenszenvét az Egyesült Államok iránt. Rómában két irányzattal találta szemben magát de Gaulle: az integracionistákkal — főképpen az olaszok és a belgák képviselik ezt az irányzatot —, akik változatlanul a nemzetek fölötti összeolvadásra törekednek és az atlantistákkal — nyugatnémetek és hollandok —, akik Európát kontinensen kívüli érdekeknek vetnék alá. Az integráció eszméje már félig a sírban van; annak idején kereszténydemokrata politikusok vetették meg az alapjait (a francia Robert Schuman és a nyugatnémet Konrad Adenauer), akik “vatikáni Európáról", valamiféle Szent Birodalomról ábrándoztak. Az álmodozásnak fölibé nőtt a realitás, a technika és az anyagi fejlődés Nyugat-Európája. Az atlantisták viszont itt vannak és újabb rohamukat jelzi a kísérlet de Daulle megpuhítására: takarítsa el az útból az akadályokat Anglia közös piaci tagsága elől. Szent Johannát és a brit— francia ellenségeskedés más jelképeit szívesen emlegetik, amikor szóbahozzák de Gaulle makacs szembehelyezkedését az angolok európaizálásával, hogy túlzottan az érzelmi vonatkozásokra rakják a hangsúlyt. Holott korántsem a roueni máglyáért való elégtételvevésről van szó, hanem megint arról a reális világpolitikai ítéletről, hogy a mai, a vietnami háborút és a közelkeleti kalandokat támogató Anglia Amerikát csempészné be Európába, s a többi Közös Piac partner csak erre vár. A francia államfő sohasem mondta, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul akarja a szigetországot távoltartani Európától; 1963-ban is és néhány hete is a mai Nagy-Britanniáról beszélt. Az Egyesült Államok potenciális szövetségeséről, amely akár akarja, akár nem, gazdasági helyzete függőségben tartja a dollártól. Ha pedig valamire büszke de Gaulle tábornok a Közös Piac tízéves eredményei közül, akkor az éppen a tengerentúllal szemben kivívott gazdasági önállósága. Az egy évtized alatt a hatok együttesének külkereskedelme megkétszereződött, arany- és devizatartalékuk ugyanilyen arányban növekedett, ipari termelésük kétharmaddal nagyobb. A Közös Piac — eszméjét és módszereit lehet vitatni — tagadhatatlanul a nyugati világ első kereskedelmi hatalma lett, és Genfben, a Kennedy-menet tárgyalásain egyenlő partnerként léphetett föl az Egyesült Államokkal szemben. A hangsúly éppen ezen a szemben szócskán van. Persze ez sem annyira egyszerű. A francia európai fölfogás ellentmondó jellege éppen abban rejtezik, hogy harmadik, ha úgy tetszik, »ütköző erőt* « igyekszik teremteni az európai egységből a két szuperhatalom között, miközben változatlanul törekszik javítani a kapcsolatokat a Szovjetunióval és a többi kontinentális szocialista országgal. Ez az igyekezet változatlanul pozitív, noha ellentmondásokat is tartalmaz. Sokan fölfigyeltek de Gaulle elnöknek legutóbbi sajtóértekezletén elkövetett nyelvbotlására, amikor Európai Gazdasági Közösség helyett európai védelmi közösségről beszélt. A freudista hajlandóságúak szerint ez semmiképpen sem volt véletlen, hiszen tudata mélyén a tábornok éppen arra gondol: az amerikai atomernyő árnyékából átvonszolni a Közös Piac partnereket a francia nukleáris parallé alá és a két “tömb" között különálló nyugat-európai hadsereget teremteni. Hogyan képzeli ezt de Gaulle? Nyilvánvalóan csakis úgy, hogy a nyugatnémeteket is odatervezi “ütköző hadseregébe", ami viszont más oldalról kavarja föl és változtatja meg Európát. Távoli kérdések ezek és lehet rajtuk elmélkedni — és az ellentmondás megint ebben van —, de a francia álláspont a gyakorlatban mégis összekuszálta a Közös Piac római csúcsértekezletét, miatta jutottak csak annyira, hogy az idén még egyszer összejönnek. Eredménynek kétségtelenül sovány. A külügyminiszterekre bízták rá, hogy tanulmányozzák a politikai kapcsolatok fokozott megszilárdításának lehetőségeit. Az eltérő nézeteket ismerve, vajmi kevésnek tűnik a valószínűsége, hogy a következő csúcsig lényegesen közelebb kerülhetnének. A hatok gazdasági Európája realitás, a politikai még gomolygó ködbe vész. Várkonyi Tibor -CsStSrfSk, 1967. június 1. Rendkívüli szankciókat hirdetett a nigériai központi kormány a keleti szakadárok ellen Laposból jelenti az AFP és a UPI. Gowon alezredes, a nigériai szövetségi kormány feje, több gazdasági szankciót jelentett be a szakadár keletnigériai tartománnyal szemben. Betiltotta a nigériai fizetési eszköznek az “elfogadható szinten felüli" be-, illetve kivitelét, a szakadár tartományba irányuló külföldi tranzakciókat, befagyasztotta a kelet-nigériai bankszámlákat és illegálisnak minősítette az ottani bankjegyeket. A lagosi rádió kedden este bejelentette, hogy a nyugati és a közép-nyugati tartomány katonai hatóságai felszólították a tartalékosokat, csatlakozzanak egységeikhez. Lagosban egyébként nyugalom uralkodik. Ojukvou alezredes, a kedden kikiáltott Biafrai Köztársaság vezetője a késő esti órákban rádióbeszédet mondott és ebben kijelentette, hogy az új köztársaság kész elfogadni a kihívást. Ojukwu ezzel válaszolt a szövetségi kormány intézkedéseire. KOMMENTÁRUNK Rendkívül nehéz végleges képet alkotni a kedd óta Nigériábó trttönéiktekről alapos és a részleteket tisztázó információk hiányában. Annyi tény, hogy az előzmények alapján a szakadás nem okozott meglepetést, számítani lehetett rá. Az Afrika legnagyobb népességű államában néhány hónapja végrehajtott katonai puccsnak egyik — ha nem is legfontosabb — eleme volt a törzsi viszálykodás, amelyet viszont csaknem egész Afrika a gyarmatosítás korszakából kapott örökül. Ez a törzsi viszálykodás változatlanul tartott és végül is teljesen szembeállította a keleti országrészt a lagosi központi kormánnyal. A nyugati hírügynökségek Addisz Abeba-i forrásokra hivatkozva azt jelentették, hogy az Afrikai Egységszervezethez közelálló körökben a Biafrai Köztársaság kikiáltását tragédiának tekintik és a kontinens egységére mért újabb súlyos csapásként értékelik. Ez a pesszimista vélemény már csak azért is fölülkerekedett, mert Nigéria állami önállóságához Afrikában kezdettől fogva nagy reményeket fűztek. A földrésznek nincs még egy olyan országa, amely 36 millió lakost számlálna és ezzel esélye lehetett volna rá, hogy megakadályozza a neokolonializmus egyik legszívesebben igénybe vett módszerének alkalmazását: az úgynevezett balkanizálást, vagyis a kisebb népi egységek szembeállítását. Nem meglepő tehát, hogy a haladó nézeteket tolmácsoló conakryi rádió Biafra megteremtőjét, Ojukwu alezredest Csomóéhoz hasonlítja. Egyébként a hírügynökségek által ismertetett életrajz. Ojukwu erőteljes angol iskolázottsága és hosszú kongói tapasztalatai mintha csak alátámasztanák ezt a megítélést. Haladó afrikai körökben különösen attól tartanak, hogy a kelet-nigériai példa ragályos lesz, más országrészek is leválnak majd az államszövetségről és ezzel Nigéria véglegesen »fölrobbanna«. Ennek ellenére az Afrikai Egységszervezet úgy véli, hogy a tragédiát nigériai belügynek kell tekinteni.