Magyar Nemzet, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

12 A Magyar Nemzet napirendjén: A LAKÁS A félkész házak Ama közmondást megszív­lelve, hogy »minden út az OTP-hez vezet«, országjáráso­mat ott, pontosabban dr. Gor­don Lászlónál, a hitelezési fő­osztály vezetőjénél kezdtem. Az a hír járta ugyanis, hogy a legújabb "­lakás-szaporítási mozgalomban­ —amelyet már az új gazdasági mechanizmus szelei hajtanak előre, a lakás­építésben soha nem tapasztalt sebességgel — az OTP is részt vesz. — Mi a lényege a félkész háznak? — Az, hogy a fő vállalkozó az üzem vagy a tanács. Ő ad­ja ki a munkát az építőipari vállalatnak, amely felhúzza a falakat, tető alá hozza a há­zat, mindent elkészít, ami kí­vülről látható és semmit se a belső munkálatokból. Azokat az üzem — ha van szakmun­kaereje — maga végzi el, vagy kiadja alvállalkozónak. Itt te­hát választóvonal van az épí­tési és a szakipari munka kö­zött. — Pénzügyileg hogyan bo­nyolítják az építkezést? — Kivitelezői költségvetést készítenek, összegyűjtik a dol­gozóktól az indulási összeget — az üzem esetleg megtetézi a maga hozzájárulásával —, a takarékpénztár kölcsönt ad nekik és kifizeti a vállalkozó­kat. — Hol épülnek félkész há­zak? — Budapesten, az Egyesült Izzó vállalkozásában öt épü­letben 95 lakás készül. Egyik házukban már laknak, a többi is jól áll. A Ganz-MÁVAG 114 lakást épít hat házban. A Csepel Vas- és Fémművek öt épületben 158 lakást pro­dukál, az egyik házuk be­fejezés előtt áll, a másik­ban a munkálatok felét vé­gezték el, a többi kezdeti stá­diumban van. És tárgyal már a Csepel Autógyár is 400 la­kás építéséről. A házakhoz a telket mi adjuk, lehetőleg a gyár közelében. Vidéken Kecskeméten állítanak elő fél­kész házakat és így építkezik a szombathelyi tanács is — de ez OTP-n kívüli vállalkozás. A Ganz-MÁVAG kész lakást ad át A fővállalkozó a Ganz- MÁVAG Energia- és Kar­bantartó Gyáregysége. Veze­tője, Bán Sándor az egész ak­ciót irányítja. E két mondat­ból már nyilvánvaló, hogy a gyár adja a legfontosabbat, ami kell, a szakipari munkát — mert ez a gyáregység erre­­képes — és a vezérkart. S közben az üzem politikai szer­vezetei is mozgásban vannak. A pártszervezet részt vett a koncepció kidolgozásában, a KISZ tereprendezéssel segíti az építkezést, a szakszervezet azzal foglalkozott, hogy az ar­ra érdemesek jussanak lakás­hoz. A lakásokat a dolgozók a szokott feltételekkel megvásá­rolják. Van előnyük más épí­tőközösség tagjaival szemben? Van. Nem kell telek után nyo­mozniuk, építési engedélyt szerezniük, a hatóságokkal, az OTP-vel tárgyalniuk és kivi­telezőt keresniük. Mindezt el­végezték helyettük. A gyár­egység bízta meg a Budapesti Lakásépítő Vállalatot, hogy a félkész házakat kohósalak­­blokkokból szerelje össze. Bán Sándor küldte ki a dolgozóit, hogy felépítsék a válaszfala­kat, berakják az ajtókat, le­rakják a kőburkolatot és fel a csempét, üvegezzenek, beve­zessék a villanyt és a vizet, ő állapodott meg a Gázmű­vekkel, amely nagy erőkkel vonult fel és a gázfűtés sze­relését is vállalta, ő rendelte meg egy ktsz-nél a festést és a mázolást. A lakó készen kapja kézhez a lakást és gyor­san. A Ganz-MÁVAG-ban ta­valy kezdtek beszélni erről az elképzelésről. 1966 decemberé­ben elkészült a megállapodás és egy esztendőre három ház­ba már beköltözhetnek a la­kók. A gyár dolgozói más helyütt már három esztendeje építenek egy társasházat, de még nem állnak ilyen jó. A különbség a két építkezés kö­zött az, hogy a félkész házak­hoz a vállalat nagy erőket koncentrál állandóan, a tár­sasháznál pedig csak az érde­kelt magánépíttetők dolgoz­gatnak időnként. Kecskemét folyamatosan építkezik A kecskeméti pártbizottság és a tanács úgy határozott, hogy a harmadik ötéves terv­ben az ezer állami bérlakást megtoldja kétezer, magánerő­ből, OTP-kölcsö­nnel épülő, személyi tulajdonú lakással. Bene Géza, a városi tanács elnöke már két esztendeje "házalt" a félkész házak el­képzelésével, míg végre idén el tudta adni a portékáját Ez a legnagyobb ilyen vállalko­zás az országban. Folyamato­san építkeznek és 1970-ig 500 lakást adnak át. A fővállalko­zó ezúttal politikai testület, a Hazafias Népfront városi bi­zottsága. Ő kötött szerződést a megyei építőipari vállalat­tal, a hitelt az OTP, a garan­ciát a városi tanács adja. Reile Géza tanácselnök arra a leg­büszkébb, hogy létrehozták az állami építőipar és a magán­építkezők házasságát. A ma­gánépítkező eddig nem volt képes anyaghoz jutni, az álla­mi építő vállalatoknak pedig nem volt elegendő szakipari kapacitása. Most az állami építőipar nagyüzemi módsze­rekkel termeli a magánlakáso­kat. Nagyon gyorsan, 1967 áp­rilisában láttak az építkezés­hez és 100 lakásba már no­vemberben beköltözhetnek a lakók. A házak kétszintesek, nyolclakásosak, egy lakás 46 négyzetméter alapterületű és 100 000 forintba került. A tanács a kecskeméti üze­meknek keretet ad és azok je­lölik ki az építőközösség tag­jait. A szakipari munkát az építőközösség végezteti el, de a parkettagyár munkásai, akik szintén lakásokhoz jutottak, nyilván nem adják ki másnak a padlóburkolást, sem a me­gyei építőipari vállalat dolgo­zói a válaszfal építést. Az az építőközösség, amely maga fe­jezi be a házat, természetesen kevesebbet fizet a lakásért. A félkész házak a városrende­zést is szolgálják, a Méhes­laposon a csinos társasházak­ból új lakónegyed alakul ki. Szombathely bérlakásokat állít elő Alcímnek adhattam volna azt is: egy tanácselnök közér­dekű manipulációi. A félkész házak "diszpécsere", Gyurácz János városi tanácselnök. A fővállalkozó a tanács község­fejlesztési osztálya. Itt is a történelemmel kezd­jük. Két esztendeje annak, hogy a Vas megyei tanácsel­nök, Gonda György javasolta ezt az építkezési formát. (Hogy ki volt a hazai feltaláló­ja, azt nem én döntöm el. Azt gyanítom, hogy a szakipari kapacitáshiány, az állami épí­tőipar nehézkessége inspirálta több helyütt ezt az elgondo­lást.) Ez év januárjában a vá­rosi tanácselnök a következő üzleti ajánlatot tette Gonda Györgynek. Juttasson 18 la­kásra 1 800 000 forintot a vá­rosnak. Ez "engedményes" ajánlat volt, tekintve, hogy az Országos Tervhivatal 174 000 forintot ad lakásonként (alap­terület 49—50 négyzetméter). A megyei tanácselnök még ja­nuárban beleegyezett. Erre februárban még egy levelet kapott Gyurácz Jánostól, hogy ne 1 800 000 forintot adjon 18, hanem 3 600 000-rel 36 lakás­ra. Március 2-án megjött a hozzájárulás. (3 600 000 forint­ból tervhivatali áron 20 és kétharmad lakásra telne.) A fővállalkozó ezek után a tí­pustervet házilag alkalmazta a körülményekhez és elkészí­tette a költségvetést. Eszerint a kétszobás 63 négyzetméteres lakás 144 000 és az egyszobás, hálófülkés 47,3 négyzetméte­res, 119 000 forintból kiállít­ható. Természetesen, összkom­forttal. A félkész házakat az Építőipari Ktsz készíti el. A befejezésről­­a diszpécser­­üzemekkel tárgyalt, amelyek vállalták, hogy az első bérlő kijelölésének jogáért pénzt és munkát adnak. A Gázművek például (amely előzőleg kivezette a félkész házakig a vezetéket 700 000 forint értékben) 100 000 fo­rintért két lakást kapott, amelybe ő szerelteti be a gázt. A Remix kilenc lakásért 500 000 forintot utalt át és vállalta, hogy azokban a fes­tést és mázolást elvégzi és a jövendő lakók két hétig se­gédmunkásként dolgoznak az építkezésen. Munkájukat az építőipari szövetkezet termé­szetesen megfizeti, azaz — és itt a turpisság — befizeti a tanács lakásfejlesztési alapjá­ba. Az Autóközlekedési Vállalat 50 000 forint értékben fuva­rozta az építőanyagot. Ennek fejében egy lakást kapott. A fuvardíjat a szövetkezet át­utalta a lakásfejlesztési alapba. A Járműjavító hat lakásért 200 000 forintot adott. A laká­sait parkettázza, kifesti és ki­mázolja. Hat leendő főbérlő plusz hat családtag egy hétig dolgozik az építkezésen. Mun­kabérük a tanácshoz kerül. Az Építőipari Ktsz három lakáshoz jutott. Ezeket befe­jezi és nem fizet A Vízvezeték- és Csatorna­­építő Vállalat vízvezetéket és csatornát épít a tanácsnak másutt is, és ezért öt lakást érdemelt Az Észak-Dunántúli Áram­szolgáltató három lakásért 200 000 forintot és a leendő bérlők munkáját adja és még terven felül fejleszti a városi közvilágítást. A maradék lakásokkal a ta­nács rendelkezik. Íme, levezettük, hogyan le­het 20 lakásból 36-ot csinálni és még keresni is az üzleten (azt gyanítom, hogy már a megye is keresett, amikor 174 000 helyett 100 000 forin­tot adott lakásonként), és a haszonból újabb lakásokat építeni. — Mennyi pénz van a la­kásfejlesztési alapban? — 3 600 000 forint.­­Ez az alap sok mindenből táplálkozott. Hogy egyet em­lítsek: az egyik minisztérium egy intézményt építtetett. A telken levő épületet lebontat­ta és a tanácsnak fizetett érte. A bontást elvégezték társadal­mi munkában, a bontási anya­got eladták a magánépítke­­zőknek. Ebből is pénz és lakás született. De a lenti ügyeskedéshez to­vábbi fenti segítség is kellene. Egy panelüzem például. Mert mindenfajta ügyeskedésnek határt szab az építőanyagipar kapacitása.­ — Mi a félkész házak sike­rének az oka? — Az érdekazonosság. Kö­zös nevezőre hoztuk a közpon­ti, a helyi, az üzemi és a mun­kásérdeket. Kommentár Korántsem az volt a célom, hogy a félkész házat, mint egyedül üdvözítő megoldást mutassam be. De ez is egy forma, amely lakásépítési tar­talékokat mobilizál. Megjele­nik a színen a vállalat, mint építtető. A gazdasági irányítás új rendszerében az üzem so­kat tehet azért hogy arra ér­demes dolgozóit lakáshoz jut­tassa. S akár a tanács, é­s létrehozhat egy lakásépítési alapot (a részesedési alapon belül). Építtethet bérházat, tá­mogathatja a magánépítkezé­seket , típustervvel, szakipari munkával, fuvarral, hulladék­anyaggal, sőt adhat kölcsönt is a dolgozóinak. Mert nem mindenkinek van elég pénze ahhoz, hogy egy építőközös­ségbe belépjen. A vállalat is folytathat la­káspolitikát. Kialakíthatja a törzsgárdáját, letelepítheti az ingázókat, segítheti a fiatal házas és a sokgyerekes dolgo­zóit. Az is elképzelhető, hogy aki 10—15 évi munkát vállal, annak elengedik a kölcsön egy részét és hozzájárulhatnak a sokgyerekesek lakásépítkezé­séhez anyagilag is. Rengeteg megoldást találhatnak. Mert a vállalatok lehetőségei és mun­kaerő-problémái sem azono­sak. Éppen ezért remélem, hogy szabad kifutásuk lesz a próbálkozásoknak és nem sza­bályozzák keresztül-kasul a vállalat lakásépítkezését sem. S akárcsak a többi tevékeny­ségében, itt is szabad mozgást kap. Kovács Judit □ Megérkezni egy nagyváros­ba — jelen esetben Budapest­re —, avval a szándékkal, hogy az ember szállást keres magá­nak, majd munkát vállal, hogy magának és családjának meg­szerezze a polgárjogot a vég­leges letelepedéshez — a vál­lalkozás első szakaszában rendkívül könnyű. Az ember egy távoli vasútállomáson fel­száll a személyvonatra — via Budapest —, s egy nap, lehető­leg a reggeli órákban, meg­érkezik a fővárosba, ahol nem fogadják barátságtalanul. Sehogysem fogadják. A Nyugatiban elbúcsúzva útitársaimtól, a bejáró gumi­­gyári munkásoktól, a beszivár­gás második s már lényegesen nehezebb szakaszához érkez­tem. Csomagomat elhelyeztem a megőrzőben, amelynek derűs alaptermészetű gondozója idős bácsika volt, az öreg vasutasok napszítta nyári egyenruhájá­ban s az elszívogatott pipák­tól sárga bajusszal — Meddig orozzuk a cuccot? — kérdezte nyájasan, beszé­dében jóízűen vegyítve a vi­déki zamatot és a pesti táj­szólást. — Gondolom, estig elviszem — mondtam kissé zavartan, mert az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha estig nem találok szállást magamnak?­­Legfel­jebb hazamegyek — gondol­tam, de aztán elkergettem a könnyű megoldás ötletét. A já­tékot végig kell játszani.) — Aha — mondta elkomo­­rodva az öreg vasutas, majd egykedvűen az állványra lök­te viharvert bőröndömet. — Jó is lesz estig elvinni, mert a rendőrség néha megnézi, ki hagyogatja itt a holmiját s mit keres erre, mifelénk? ... Ez a "mifelénk" úgy hang­zott, mint a csöndes fenyege­tés. Tudomásul kellett ven­nem, hogy nem tartozom ide, az első hivatalos közeg felis­mert és tudtomra adta, nem kí­vánatos elem vagyok, különös­képpen az ő szemében, akiről az állampolgári megbízhatóság szobrát lehetne megmintázni.­­ Eltettem a megőrző cédulát és nyomban eszembe jutott, hogy még nem reggeliztem. Megvettem tehát a reggeli la­pokat és besétáltam a Marx téri Tejvendéglőbe, amely he­lyiség módfelett alkalmasnak látszott arra, hogy pohár jog­hurtomat elfogyasztva a lapok hirdetési rovatát szemügyre vegyem. A Tejvendéglőben a magam­fajta, megállapodott korú reg­gelizőn kívül néhány tarka­­inges suhanc hangoskodott. (Most értettem meg, miért lát­ni a Tejvendéglő körül gyak­ran a kék-fehér rendőrautót és igazoltató rendőröket.) De hát ők "nem az én asztalom" vol­tak, nem sokat törődtem ve­lük. Elfogyasztottam a joghurtot egy zsömlével, majd teljes fi­gyelemmel az apróhirdetési ro­vatokra vetettem magam. Saj­nálatos módon majdnem min­den hirdetés lakást keresett, cserére, megvételre, járadék és magas összegű készpénz elle­nében, csábító hangú fogal­mazványokban, amelyek azért nem nélkülözték a tömörséget és a szűkszavúságot. Több mint kétszáz hirdetés mákszem betűit böngésztem végig, s mindössze két ajánlatot sike­rült kihalásznom az apróhir­detés szürke patakjából. Az egyik középiskolás diák részére kínált albérleti szobát, a másik kifejezetten vidéki egyetemi hallgató részére, macskakör­mökkel is hangsúlyozva a vi­dékit, ami fölébresztette a gyanúmat. Mindenesetre föl­jegyeztem a megadott telefon­számokat, amikor mellém lé­pett egy alacsony ember és megszólított: — Albérletek címei nagy választékban... — Parancsol? — kérdeztem udvariasan, mert hirtelen nem jól értettem a szavait, s egy­úttal alaposan szemügyre vet­tem. Arra az öreg fehérvári táncmesterre emlékeztetett, akinél kisdiák koromban lak­tam. Feltűnő fehér pikémel­­lénye fölött babos nyakkendő fonnyadozott. Lakk cipője né­hány repedést tükrözött, vi­szont széles barna krétacsíkok­kal ékes sárga flanellnadrágja megfelelt a legújabb divatnak. — Albérletek címei nagy választékban — ismételte és szalmakalapját megbillentette. — Honnan gondolja, hogy albérleti címekre van szüksé­gem? Finom, titkolt mozdulattal a kiteregetett lapokra muta­tott, majd zakóját félrebillent­ve, a pikémellény zsebéből névjegy alakú kártyákat hú­zott elő s megsodorta őket. Volt egy játszmára való. — Kitűnő címek... Darabja húsz, harminc, ötven forint.­­ Így ismerkedtem meg a cím­kereskedővel, aki egymaga több kiadó albérlet címét köz­vetítette, mint a napilapok és a hirdetési táblák, s nem is kért sokat, egy-egy címért, mindössze húsz, harminc, öt­ven forintot. Közöltem vele, hogy kitűnő címek és ajánlá­sok birtokában vagyok, bőven ellátva lehetőségekkel. — Gondoltam! — bólintott enyhe gúnnyal. — Azért bön­gészte uraságod olyan gonddal a reggeli lapok hirdetéseit. Ha nem veszi rossz néven, egy jó tanáccsal szolgálhatok: ne fá­radjon avval a két telefon­számmal, nem érik meg a vil­lamospénzt ... — Gondolja? — kérdeztem gyanútlanul, mert a pikémellé­­nyes emberke megtetszett ne­kem sima társalgási modorá­val és a lényéből áradó fölény­nyel. — Tudom — mondta s meg­kérdezte, milyen cigarettát szívok. — Az a két telefon­szám csupán kukac. — Micsoda?­­ — Kukac... A kukacot a horgászok tűzik a horgaikra, hogy a halat megfogják ... Ha uraságod könnyű halacskának érzi magát, csak rajta... Én a déli órákban ismét itt le­szek ... — Várjon — mondtam. — Honnét veszi, hogy azok a szá­mok csalétek számok? — Korántkelő ember vagyok, uram, azon felül ismerőit a közelben egy telefonkészülé­ket, amely hetek óta rossz: egy érme bedobásával korlátlanul lehet rajta telefonálni... Ez azonban már üzleti titok.­­ Fölhívtam azt a számot, amely középiskolás diák szá­mára kínált albérleti szobát. Érdes női hang vette fel a kagylót, az a hang, amely mö­gé könnyű odaképzelni egy belső-terézvárosi előszobát, az előszobából függönnyel elvá­lasztott konyhát, ahol örökké párolog a leveses fazék az év­szaknak megfelelő levesek il­latával. Az érdes és kissé ful­ladt női hang, amelynek tu­lajdonosát látatlanban száztíz kilóra becsültem, köszönése­met így fogadta: — A lakrész már ki van ad­va. — Lakrész? ... Albérleti szobáról volt szó... — Nem érdekes... Ki van adva ... Egyébként alkóv volt, amely az én szobámból nyí­lik... De akkora, hogy szobá­nak is nevezhető__ — Ilyen gyorsan kiadta? ... — erőltettem a beszélgetést —, hiszen még messze van a szep­tember, még nem jönnek fel a vidéki diákok. Ki vette ki? — Nem tudom ... Telefonon jelentkezett az illető ... Lehet, hogy nem is diáknak kell... De kedvező ajánlatot tett... Pardon, alighanem megjött az az úr ... A kagylót egy pillanatra a készülék mellé tette és valaki­nek ajtót nyitott. A harsány udvariassággal érkező hangja egy pillanatra a pikémellényes címkereskedő hangjára emlé­keztetett. A második telefonnal több szerencsém volt. Közölték a cí­met, ahol »vidéki« egyetemi hallgató részére szoba kiadó lenn­e. Én viszont nem közöl­tem, hogy nem vidéki egyete­mi hallgató részére, hanem ne­kem kéne a lakás. A Keletitő nem messze, egy szűk mellék­utcában, öreg bérkaszárnya harmadik emeletén találtam meg a lakást. Középkorú, tisz­tán öltözött, nagyon fáradt és szomorú arcú asszony fogadott. A nyitott konyhából a vasa­lás friss, forró vászonszaga jött elő. — A szoba miatt — mond­tam udvariasan, mire leülte­tett. Lakása egy nagyobb szobából s egy kisebből áll. Ez utóbbit szánta egy vidéki egyetemi hallgatónak, lehető­leg olyannak, aki ebben az év­ben végzős lesz. — Ez miért fontos? — kér­deztem. — A kislányom miatt — mondta és elpirult. — A kis­lányom most érettségizett, nem sokkal utóbb megtörtént a baj. Arra gondoltam, hogyha akadna egy jóravaló, vidéki egyetemi hallgató, kinek Pes­ten lenne lakása, akinek majd a diploma után az elhelyez­kedés terén számítana valamit, hogy van pesti lakása és eset­leg... — Értem — mondtam —, és esetleg kapcsolatai is vannak. Családi kapcsolatai? ... Saj­nos, asszonyom, így az albér­let nem érdekel... Az udvaron a házfelügyelő a keramitát mosta gumicső­vel. Az ördög Incselkedni kez­dett s én megkérdeztem tőle, miféle "baleset" történt a szo­morú arcú asszony lányával, a harmadik emelet kettő­jében? — Nem tetszett hallani? ... Felugrott a villamosra, elcsú­szott és a bal lába tőből... Tetszik érteni? Délben visszatértem a Tej­vendéglőbe, hátha megtalálom a pikémellényest, de a fehér­vári táncmesterre emlékeztető címkereskedő nem bukkant fel szalmakalapjával és repe­dezett lakkcipőjével. Alig kezdtem azonban fogyasztani szerény ebédemet, letelepedett mellém egy frissen beretvált egyén, alá szép hosszú spanyol barkókba növesztette a haját, hátul viszont felnyiratta s így a frissen lekopasztott tarkó fe­héren világított, éles ellentét­ben a napsütötte arccal. — Van lakás? — érdeklődött közvetlenül s egy fogpiszkálót kezdett ropogtatni hiányos fo­gazatával, látható élvezettel és derültséggel fogadva megle­petésemet. — Honnan tudja, hogy la­kás kell? — A füle mögé van írva, neonbetűkkel... Közelebb hajolt, kiköpte az abroszra a fogvájó szilánkjait és bizalmasan folytatta: — Reggel az egyik kolléga foglalkozott magával... Tud­tuk, hogy lebeg és délre le lesz lombozva, azért foglalkozom én magával... "Tudtuk* és "foglalko­zom* __Többes szám és egyes szám szabadon keveredik, te­hát a matador-szakállú vala­miféle szervezet nevében be­szél. Tisztában voltam vele, hogy ez a szervezet nem szere­pel az állami vállalatok, vagy kátéeszek sorában, legfeljebb a bűnügyi nyilvántartó őriz ró­luk sok érdekes és megbízható adatot. De hát ezeknek az ál­dozatai többnyire magamfajta beszivárgók, érdemes velük megismerkedni. — Halljuk — mondtam s ő folytatta: — Van három jó kégli ... Tizenötezer beugróval bárme­lyik kapható. A beugrón kívül havonta nyolc kiló a bér, ér­tem? Ha kell, délután három­kor legyen a Petőfi Sándor ut­cában, a színházzal széen bal­ra szemközt a második kapu előtt__A szekszet borítékban kérem, előre, mivel a tulaj bi­zalmatlan ... Stimmt? — Stimmt__ Miután meggyőződtem róla, hogy a Szimatom jó, a meg­adott időpontban taxivál­lás­sal elhajtottam a Petőfi Sán­dor utcában. A megjelölt ka­puban ott állt a matador-sza­kállú és fogpiszkálót rágott. Kinyújtottam az ablakon a bo­rítékot, amelyben némi újság­papír lapult. — Itt a szeksz — mondtam a tagnak s ő sietve zsebrevág­­ta. — Hol találkozunk? — kér­dezte roppant udvariasan — mert én a góréval öt perc alatt lerendezem az ügyet. — A másik kapunál — mondtam —, mivel ez átjáró­ház ... Baróti Géza Beszivárogtam Budapestre Főbérlők és albérletek Magyar Nemzet .Vasárnap, 1967. augusztus 13.

Next