Magyar Nemzet, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
S VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC S!mitmillllllllllllHUllllllH!l!lllllllllllllllllllli!llllllllllllinillllll!IHIlllll!mHIHIHHIIHHIIlllllltllllltlllllHtaiUIUIllllllUliil!llllIliinillMIIIUIUlllllllllllimiUilMmUUlUllH!iUlllllllin!IIIIIIIUII nilintlimiimiUI(MIIUIH IIIIIU)(MMUHmiHt3iHHUIIIULHUHHII) Népfront és koalíció Magyarországon, 1936—1948 Ságvári Ágnes könyve A népi demokratikus korszak politikai történetének egyik legfontosabb kérdését tárgyalja Ságvári Ágnes »Népfront és koalíció Magyarországon« című könyvében. (Kossuth Kiadó, 1967.) »A jelen tanulmány az antifasiszta küzdelemben eredt koalíció és népfront kapcsolatát, mindenekelőtt a szocialista forradalom szemszögéből közelíti meg, valamint a szövetségi politika és harci módszerek változásában követi nyomon« — olvassuk a könyv bevezetőjében. A szerző az első fejezetben, amely »A népfront-mozgalom és a koalíciós kormányzat elvi megalapozása 1935—1944" címet viseli, felvázolja a kommunista pártok szövetségi politikájának új vonásait a fasizmus ellen, a békéért és a függetlenségért folytatott küzdelemben. Kiemelkedő helyet szán ezen belül a Komintern VII. kongresszusának és állást foglal annak korszakos, stratégiai jelentősége mellett. Kimutatja, hogy Magyarországon, lényegében a második világháborúig, a munkásegység megteremtésének és a népfrontmozgalom kibontakoztatásának az útjában milyen súlyos akadályok tornyosultak. A Jugoszlávia elleni háború, majd a Szovjetunió katonai megtámadása és annak következményei, valamint a nemzetközi antifasiszta koalíció létrejötte azonban fokozatosan kijózanítólag hatott, s olyan erőket is közelített a kommunisták kezdeményezte függetlenségi mozgalomhoz, amelyek korábban távol tartották magukat tőle, vagy egyenesen szemben álltak azzal. Ezt az erősödő, kibontakozásnak induló folyamatot törte meg a Szociáldemokrata Párt és Kisgazdapárt 1943-as szövetsége, e két pártnak a Kállay-kormány hinta-politikájával kapcsolatosan táplált illúziója. A függetlenségi mozgalom további alakulásának szempontjából sorsdöntő esemény volt az ország német megszállása, amely a hinta-politika csődjét és egyúttal az ellenzéki pártok legalitásának a megszüntetését is jelentette. 1944 májusában került sor a Magyar Front létrehozására a kommunisták, szociáldemokraták és a kisgazdák részvételével, amelyhez a legitimista Kettős Kereszt Szövetség, valamint a Nemzeti Parasztpárt is csatlakozott. Ez az összefogás nemcsak a hitleri Németország és belső szövetségesei elleni harcnak teremtette meg a kedvezőbb feltételeit, hanem természetesen módosult formában és tartalommal a felszabadulás utáni kibontakozásnak is alapvető tényezőjévé vált. *A pártkoalíció, mint a munkásegység és az osztályszövetség formája* — ez a következő fejezet témája. Ennek keretében elég sokoldalúan mutatja be a felszabadulást követő politikai és társadalmi folyamatokat, többek között az MKP és a többi párt szervezkedését, legális tevé- kenységüknek a megindulását és az Ideiglenes Nemzetgyűlés által létrehozott Ideiglenes Kormány működését. Viszonylag részletesebben foglalkozik a szerző az 1945 novemberi választásokat követő »burzsoá« támadással és a népi demokratikus erők annak mintegy visszahatásaként kibontakozó ellentámadásával. 1946 őszén már nemcsak a politikai pártok és csoportok, hanem az egyszerű emberek is tudták, vagy ösztönösen érezték, hogy a stabilizáció megvalósításával s a hamarosan bekövetkező békekötéssel a magyar demokrácia fejlődése válaszúba lép: választani kell négi demokrácia és polgári demokrácia között. A helyzet jellemzésére vizsgálat alá veszi az MKP III. kongresszusa utáni kommunista politika tartalmát és jellemző sajátosságait, bemutatja a többi koalíciós párt tömegeiben végbement változásokat, nemkülönben az említett pártok jobboldalának megélénkülését, valamint a kommunista-ellenes egyezkedési kísérleteket pártszövetségeik, pártegyesülések létrehozására. A népi demokrácia jövőjét eldöntő lépésekre azonban 1946-ban nem került sor; ebből a szempontból az 1947 elején kipattant köztársaság-ellenes összeeskü-vésnek volt nagy jelentősége. Ságvári Ágnes az összeesküvés jellegét és a Kisgazdapárttal való összefüggését sokoldalúbban tárgyalja, mint a korábbi szerzők, s ennek alapján arra a következtetésre jut, hogy a Dinnyés-kormány megalakulásával eldőlt Magyarországon apolgári demokrácia — népi demokrácia vita." Az említettek mellett figyelemreméltóan elemzi a szerző a magyarországi ellenzéki csoportosulások, pártok létrejöttének körülményeit, magukat az ellenzéki pártokat, valamint az 1947-es országgyűlési választások előkészületeit. A könyv -Népfront a proletárdiktatúra kivívása időszakában 1947—1948" című, utolsó fejezetében kerül sor a választást követő időszak belpolitikájának és politikai távlatainak vizsgálatára és a második világháború befejezése óta a nemzetközi helyzetben végbement változások, s azok várható magyarországi következményeinek a megvilágítására. Kimutatja, hogy milyen tényezők együttes hatására valósult meg Magyarországon a népi demokratikus forradalom győzelme, amelynek mintegy, befejező aktusa volt a két munkáspárt 1948-as egyesülése. Ságvári Ágnes könyve nem ad és természetesen nem is adhat megnyugtató és végleges választ minden ide vonatkozó kérdésre. Ezek közé sorolható az is, hogy egyes horthysta főtiszteknek és Teleki Gézának az Ideiglenes Kormányba való bevonását hibának, vagy legalábbis tévedésnek minősíti. Ez esetben megfeledkezik arról, hogy a felszabadított országok, így Magyarország, új kormányának az összetételét is nemzetközi megállapodás befolyásolta. Nem meggyőző a szerzőnek az a megállapítása sem, amellyel a népi demokrácia ellenségeinek 1945 végi fellépését "burzsoá" támadásként jellemzi. Eléggé bizonyított tény, hogy akkor nem egyszerűen a polgári demokráciához való viszszahátrálásról, hanem esetleg a két világháború közötti uralmi rendszerdemokratikusabb" kiadásában való viszszaállításáról volt szó. A Kisgazdapártot sem lehet, még 1945 őszén sem egyszerűenburzsoay pártnak minősíteni. Ez a párt több és kevesebb is volt az ismertburzsoai pártoknál. S nemcsak azért, mert jelentős dolgozóparaszti, sőt számottevő kis- és szegényparaszti tömegekkel rendelkezett, hanem azért is, mert a szóban forgó időszakban is, a párt vezetésében következetes képviselői voltak a népi demokráciának. Az 1947-es, köztársaság-ellenes összeesküvéssel kapcsolatos paraszti érdektelenség, passzivitás okainak vizsgálatánál a súlyos gazdasági helyzet mellett a párizsi béke előkészítéséről, a békekötés várható eredményeiről, s azok reakciós magyarázatának a közvéleményre gyakorolt hatásáról sem szabad elfeledkezni. S a Dinnyés-kormány megalakulásával, úgy véljük, még nem dőlt el apolgári demokrácia vagy népi demokrácia" vita. Erre egyelőre még várni kellett. Kétségtelen, igen nagy lépés történt abban az irányban, hogy az végleg eldőljön a népi demokrácia javára, amely tartalmát tekintve természetesen nem ugyanazt jelentette most már, mint 1945-ben vagy 1946-ban. Nem tudok egyetérteni a szerzőnek azzal a véleményével sem, amely szerint 1948-ban a két munkáspárt egyesülése helyett, e pártok különállásának fenntartása is elképzelhető lett volna. Ságvári Ágnes könyve hasznos és értékes munka: új ismeretekkel, újabb összefüggések feltárásával gazdagítja a korszakkal foglalkozó történeti irodalmunkat. Balogh Sándor A négerek sorsáról sokat tudunk, az észak-amerikai színes bőrűek harcáról jogaikért, naponta olvashatunk híreket. Rokonszenvből fakadó írások, filmek, színdarabok is megjelennek róluk, köztük Gabriel Cousin francia író Fekete operája nemcsak könyv formájában aratott sikert nálunk, hanem a színművészeti főiskolások kitűnő vizsgaelőadásán is. Ezek a művek azonban minden jószándékuk, művészi értékük ellenére kívülről, a más színűek és előnyösebb helyzetűek oldaláról szemlélik a négerkérdést. Most megjelent a Kossuth Kiadó gondozásában egy könyv, a Harlem, amely belülről, önmaguk írásain át mutatja meg a négerek életét, a Harlemben lakó, csaknem 400 000 ember gettósorsát. -Most Harlemről fogok beszélni: erről a hat négyzetmérföldnyi fekélyes sebhelyről a fehér ember közönyének kényes alabástrom testén.« Sylvester Leaksnek ezekkel az erős szavaival indul a könyv , s ha már erőről beszélünk, dicsérjük meg Nemes Lászlót a prózai szöveg, Devecseri Gábort a versek művészi fordításáért. A könyv 270 oldalán, több cikluson át valóban a harlemiek szólalnak meg Ahogyan ők látják önmagukat, és ahogyan ők ítélik el a sorsukért felelős többi amerikait. Az átlagos műveltségű olvasó azt hiszi, mindent tud már a négerekről, mert látott néhány cikket az előkelő étteremből kiutasított afrikai diplomatáról, a törvény ellenére iskolájából kitessékelt néger kislányról, és a híres művészről, aki a tiszteletére rendezett banketten nem vehette át a kitüntetést. De tudjuk-e igazán, hogy milyen Harlem, ez az önálló városrész, ez a romantikától mentes és nemcsak a dalokból ismert negyed New York szívében? -A négerek már maguk közt sem tudták a saját szerepüket játszani... Még arra sem volt lehetőségük a négereknek, hogy ők maguk kapják egymástól és egymásért a sápot." Ez a két keserű, félironikus mondat, amely a világhírű költő, Langston Hughes Harlemre emlékező cikkében olvasható, azt világítja meg, hogy ebben a hatalmas amerikai városrészben csak a lakók és a fogyasztók négerek, az élet vámszedői, a kocsmárosok, kereskedők, mulatótulajdonosok mind fehérek. Akiknek javarésze személyzetként sem alkalmaz négereket. Ez a Picasso-kép a festő kubista korszakából — ahogyan Hughes szellemesen Harlemet nevezi — nem csupán sötét színeivel rémít, hanem derűjével is. Mert a kötet végén található néhány novellából éppen a vidámabb mutatja, hogy életük még a víg percekben is keserű. Mulatságuk legszebb óráin is átsüt a szomorúság, és ez lop sejtelmes színeket, hangulatokat világszerte becsült dzsesszmuzsikájukba is. De a Harlem című könyv, amelynek szerkesztését is néger szerző végezte, és amely több fejezetben térképezi fel a városrészt történelmi, szociográfiai, gazdasági, politikai, kulturális szempontból, nemcsak az elnyomásról beszél. Szól arról az öntudatról is, amely naponta szül új és új csatákat négerek és elnyomóik közt, arról a növekvő elszántságról, amely Vietnam mellett hovatovább legnehezebb problémája lesz az amerikai kormányzatnak. És amely probléma megoldását a vietnami kérdéssel együtt előbb-utóbb kikényszeríti vezetőiből a józanabb amerikai közvélemény. Harlem és az amerikai négerek belső harcairól is olvashatunk e könyvben, maroknyi csoportok jól fizetett vezetőinek leszerelő akcióiról, társadalmi békét hirdető álpapokról, meg azokról a néger értelmiségiekről, akik ritka kivételként a fehérek közé vegyülve, sajnálkozásukat küldik színes testvéreiknek. Csupán a harcot nem vállalják már. Ez a könyv, amely valamivel jobb papírt és izgalmasabb tipográfiát is megérdemelt volna, azzal válik teljessé, hogy a fejezeteket dokumentatív erejű fényképfelvételek és képzőművészeti reprodukciók színesítik. Itt láthatjuk többek között a híres művész, Charles White néhány grafikáját, Elizabeth Catlett és Richmond Barthe pompás szobrainak képét. És mindenekelőtt figyelmeztető felvételeket amerikai négerek tüntetéséről, fenyegető megmozdulásairól. Csak e képek láttán és csak a cikkek olvastán érthetünk meg az eddiginél valamivel többet az amerikai négerkérdésről és Harlemről. Gábor István Harlem Könyv az amerikai négerekről Charles White, híres néger művész fametszete, akinek több alkotása illusztrálja aHarlem" című kötetet VASÁRNAPI EBÉDHEZ cukrászsüteményt a PÁLMÁBÓL! PÁLMA CUKRÁSZDA VII., Lenin körút 36. Változatok hegedűre Kolozsvári Grandpierre Emil új regénye A francia ősöktől származó, racionalizmusára joggal büszke Kolozsvári Grandpierre Emil legújabb regénye, a Változatok hegedűre, csakugyan francia szellemet sugároz. Régi, galloktól kedvelt műfaj hagyománya erezi át a könyvét: a példabeszéd. A színhely ugyan egy sivár kórházi folyosó, a megjelenített lelkiállapot, várakozás, s a keret egy öngyilkosság története. De ez csak a színpad leírása — a dráma mélyebbről, titkosabban tör fel. A szereplők egyénisége rejti. Grandpierre olyan embercsoportot ragadott fel, melynek belső viszonyait a tehetségük viaskodása határozza meg. Egyetlen kérdésük a világhoz, hogy érvényesül-e az energiájúrt. A lét a saját akaratuktól népesül be. Mindenütt magukat látják. A siker és a bukás folytonos izgalma kísérti őket. Pedig csak az egyikük színész. De voltaképp mindnyájan »histrio"-k. Alakítanak, de alakíthatatlanok. Puhák, ám végzetesen determináltak. Csak az önzés anyanyelvén értenek — igen, még a legtehetségesebbek is. Platón egyik dialógusa megszállott őrültnek mintázza a költőt. Ehhez a dialógushoz a fiatalon elhalt angol filozófus, Caudwell fűzte azt a megjegyzést, hogy az ókori görög pontosan jellemezte a törzsi társadalomból kiváló egyéni alkotót, aki ihletében tébolyultnak rémlik. A művészet és a tehetség alapkérdése viszont az, hogy a közösségből a munkamegosztás folytán szükségszerűen kivált egyéniség — hogyan talál vissza e közösséghez. A regény éppen ezt a kérdést forgatja, már-már perfid könnyedséggel. Grandpierre abban is francia szellem, hogy a tehetség gondjához a másik platoni dilemmát, az erotikáét könnyű kézzel társítja. Ebben a regényében is, csaknem annyit szeretkeznek, amennyit filozofálnak. Puha húsok, sima ölelések, duzzadó domborulatok, ruhából kipattanó keblek sztereotip jelképekként szerepelnek, az élet vigaszának örök állandóiként. A regény két világa, a tehetségé és az erotikáé (pikáns a szó) érintkezik. A szerelem is tehetség. Adomány az egyik, mint a másik. Egyikre sincs magyarázat. Két természeti tünemény, amit olyan ügyes tapintattal kell kihasználni, domesztikálni, termékennyé tenni, mint erdőt vagy folyót Grandpierre regényfigurái akkor tévednek el a szerelemben, amikor a tehetségben. Démoni hőse, Walter, művészként vitathatatlan dilettáns. A rendszer elnyomottját játszsza, de színészként nem játszik semmit. Repertoárja csak a családi és szerelmi tragédia, otthon, négy falközött. Ebben grandiózus. Hatása van. Mint a pusztulás lápvilága, úgy húzza le azt, aki csak a közelébe lép. Izgalmas a kisugárzása, mert lekötetlen energiával rendelkezik. A közönséges életnek pocsékolja el azt, amit a művészetben — talán? — lecsapolhatna. S nehezen átlátható lelki képlet. Igazi dilettáns, a gyors, helyi siker embere. S ezért különös, vad önfeláldozás él benne. Még magát is elpusztítaná, csakhogy egy tehetséget magával rántson. Aki nem mélyed el a regényben, az mindebből csak a mesterien szőtt, gusztusos szerelmi sokszögeket élvezi. Művészek gondjait se tartaná "■központi kérdésnek". Grandpierre eleganciája különben sem engedi, hogy a felszínen csillogjon a mély. De a mérőón akadálytalanul hatolhat le sok atmoszféra nyomásig. Az egész történet és keret csak arra jó, hogy a sűrűdő figyelmet a kor fontos gondjaira irányítsa. Arra, hogy vajon társadalmunk és közéletünk klímája kedvez-e a tehetségnek? S itt a tehetség már nemcsak a művészit jelenti. Hanem a spontánul és tudatosan felbuzgó alkotó energiát. A regény figyelmeztetőnek íródott. A közösséget inti, hogy alkotó embereit türelemmel fogadja és becsülje. Az alkotásra kész embereket is, hogy szükséges önzésükben ne szakadjanak el az adott világtól. A kettős figyelmeztető pedig egy olyan példabeszédben hangzik el, mely a tézist húsvér alakokban, a gondot izgalmas cselekményben, a hétköznapokat poetikus egyszerűséggel és hű nyelvi leleménnyel tükrözi. Ez a franciás alkotó, ez a csiklandós regény nagyon is magyar, nagyon is korszerű. Észreveszik-e majd, hogy Grandpierre, a maga különös tehetségével milyen gócokat bolygatott meg? A könyv sorsa válasz lesz egyben a könyv kérdéseire. Ungvári Tamás Vége a régi időknek Vladislav Vancura regénye Karel Capek és Iván Olbracht mellett századunk cseh prózájának sajátos, senkivel össze nem hasonlítható mestere volt a németek által megölt Vladislav Vancura. Capek és Olbracht sima elbeszélők, eseményfuttatós állapot-magyarázó írók. Vaneura hozzájuk képest merőben más, különös, izgató jelenség. Tudta, hogyan kell visszatérni az elbeszélés ősforrásához, az eposzhoz. Regényei és elbeszélései eposztöredékek, komor lélegzetű népi balladák, s ugyanakkor expresszív erejűek, tele a kortárs reflexióival. Vaneura elegáns, sokrétű, hajlékony stíluskísérletező, mondatai zamatosak s biblikusan tiszták, példabeszédszerűek, tömörek, mint egy közmondás. Hol a népnyelv fordulatait használja, hol körmönfont stilisztikai bravúrral ejti meg olvasóját. Néhány Vaneura-regény már megjelent magyarul, de a fordítások vagy nem sikerültek — mint a Marketa Lazaro esetében, melyet Rablólovagok címen próbáltak magyarítani —, vagy éppen a realistább megoldást képviselő regényei voltak az írónak kevésbé jellegzetesek, nem eléggé elütök, amilyen a krónikaszerű Három folyó. Ehhez az utóbbi regénytípushoz tartozik a most magyarul megjelent Vége a régi időknek is. A régi idők végét a csehországi osztrák uralom vége képviseli, az első világháború utáni esztendőkben, amikor eltűntek már a régi urak, de ott maradtak még a helyükön különböző rangú szolgáik, jószágkormányzók, könyvtárosok, inasok, szolgák, kulcsárnők, az az éhes banda, amelyik a hatósági ténfergésben szertartásosan és kényelmesen tudott lopni. Egy ilyen úri kastélyt s lakóit írja le az író, hozzájuk elegyítve a kor egy másik lecsúszott szélhámos-típusát, egy fehérgárdista orosz herceget, korunk Münchhausen báróját. Vancura egy modern Münchhausen-eposzra gondolt, azt írta meg, pőre vonalú rajzokat az egymás ellen acsarkodó s egymással hajbakapó élősdi népségről. Fanyar, de hatásos humorban fürdeti a regény minden alakját. Itt is folyvást közbeszól az író, kilépve a történetből, ahogyan minden művében teszi, de végigfuttatja a történetet, kereken fejezi be, ahogyan a műfajhoz dukál. A ragyogó jellemrajzolót, a pompás leírót, a régi mesét új öltönybe bújtató írót élvezheti e regényben a magyar olvasó. ■ Zircz Péter fordítása kifejező, szöveghű. (Európa) Sz. R. A HÉT KÖNYVEI KOSSUTH KIADÓ: Zygmunt Bauman: Általános szociológia • L Sz. Kon: A szociológiai pozitivizmus Sólyom—Szabó: A zuglói nyilasper Jean-Emile Vidal: Jelentés Kínáról