Magyar Nemzet, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-09 / 213. szám

i'vombstt, CSSTT. szeptember 9., Ősök és utódok Bulgáriában Ötször jártam ,­­lltam a Balkán köd borította rúcsai alatt, a virágzó, immár alóban csendes Sipka-szoros­­ban, láttam Tirnovót, a Bi­­ancnak meg nem hódoló nem­­edékek sasfészkét, a Muszafa avas homlokát, a Beli-Iszker s a Rosztroj vízgátjait, a darkca völgyének rózsaföld­eit és a gonddal művelt szö­vetkezeteket ... és mégis, ha Bulgáriára gondolok, a sza­bóságért küzdő hősöket idé­­z az emlékezet... Aki Bulgáriában jár, annak álm­a, tudnia kell, hogy itt a nemzeti és forradalmi hagyo­­mány nem tananyag, nem ol­vasmány csupán, hanem tét­ekre ösztönző erő. Járhatsz legyi falvakban, Plovdiv óvá­rosában, az Aranypart nagy t­engerre néző szállodáiban, vagy Várna műhelycsarnokai­ban, mindenütt ott találod Jiriszto Botev, Nikola Vapca­rov, Blagoev, Kolarov és Georgi Dimitrov arcképeit. Az új Bulgária építő lendüle­tében megtaláltam az elődök és úttörők eszméit is. Szep­tember 9-e, a felszabadulás évfordulóján rapszodikus em­lékekből hadd idézzem fel Bulgáriát. Az új Bulgária joggal tartja ősének Hriszto Botevet, a bol­gár Petőfit... 1949-ben Botev születésének századik évfor­dulóját ünnepelték. Valóságos népzarándoklat indult a Vola­­csúcs felé, mert itt halt hősi halált 28 éves korában, a tö­rök csendőrök golyóitól, kard­jától. Ezrek és ezrek indultak el a meredek hegyoldalon, köztük egy 70 éves, ősz öreg. A hegylábnál az emléktábla figyelmeztető szavai álltak: "Vándor, állj meg itt egy perc­re, rettenetes az út, de a vé­gén a dicsőség vár.* A sze­gény falusi tanító fia forra­dalmi eszmék költője és taní­tója lett. Romániába kellett menekülnie. Azt remélte, hogy itt a bolgár iskola tanítója lesz majd, de tévedett. Egy Tules­­kov nevű barátjához intézett levelében rettentő nyomoráról ír: “Teljes szegénységben élek. Már a rongyaim is leszakad­tak rólam ... Egy Bukarest környéki rozoga szélmalom­ban lakom honfitársammal, Vaszil Gyakonnal. Ne is kér­dezd, mit eszünk, mert csak 2—3 naponként jutunk valami kenyérhez.« Mint az emigráns lapok munkatársa arra a kö­vetkeztetésre jut, hogy Bulgá­ria felszabadulásának egyet­len útja a nemzeti és társa­dalmi forradalom, így írt: »... Ez a nép már egy fél év­százada felébredt és­ minden cselekedete arra irányul, hogy lerázza magáról azt a kettős igát, mely úgy a földre nyom­ta már, hogy a tulajdon nevét is elfelejtette ... népünk fel­emelkedésének egyetlen útja: a forradalom.« A párizsi kom­­mün hatására irta meg galaci kiáltványát, 1871. április 20-án, amelyben Botev költői indu­lata történelmi előrelátással párosul: »Hiszek a földgolyón élő emberi nemnek a jó meg­alkotására irányuló egyesült, általános erejében... és az egész emberiség egységes és oszthatatlan hazájában, az összes javak közös birtoklásá­ban __« Költészete feltámaszt­ja a múlt hőseit: Karadzsát, Dzsavdár vajdát, Hadzsi Di­­mitert, Vaszil Levszkijt, nép­dalok és népballadák intoná­cióját halljuk és minden vers­során a vérré vált világnézet hiteles pecsétje van. Úgy élt és úgy halt meg, mint Petőfi Sándor, »Búcsú« című versé­ben megjósolta tulajdon halá­lát, anélkül, hogy a megsej­tett áldozat elkomorítaná köl­tői hangját: “Igazságért esett el­ő, igazságért, szabadságért.. .** forradalmi belátásához vezet­ték. Már 1932-ben mint a ten­gerészeti gépésziskola búcsúzó tanulója, lázító szavakkal for­dult tanulótársaihoz: “Bajtár­sak, az élet nehéz. Holnap, amikor mi is csatlakozunk a munkanélküliek végtelen sere­géhez, kemény harc vár reánk, a nagyobb falat kenyérért, a nagyobb szabadságért.*­ Jól látta jövendő sorsát. Fűtő, majd gépész lett egy erdőipari vállalatnál, belép az illegális kommunista pártba, tanít, ne­vel, szervez és tiltakozik a tö­meges munkáselbocsátás ellen. Balabanov nagyiparos kedvé­ben jártak azok, akik munká­ba menet, egy este rálőttek. Vapcarov mozgalma sikerrel jár, de őt magát feketelistá­ra teszik, és hosszú hónapo­kon át nyomorog Szófiában. Malomgépész lesz, majd vas­úti fűtő, később a szófiai vá­góhíd munkása. Ekkor adja ki saját költségén első kis ver­­seskötetét, “A motor dalai«-t. Verseiről hallgatott a kri­tika, de lelkesedtek érte a munkástársak. Csak az a költő hathatott ekkora erővel és ilyen gyorsasággal, aki osztá­lyának lelkéből lelkedzett. És ilyen volt Vapcarov. Amikor Hitler megindította a történe­lem leggyalázatosabb rablóhá­borúját, Vapcarov partizán­mozgalmat szervezett. Ez Vap­carov életének leghősiesebb korszaka. A bolgár fasizmus minden ereje, a Gestapo pri­békjei vetik rá magukat az ellenálló, hegyek közé vonuló hősökre. Vapcarov rendület­len, "­mosolyogva és lendü­lettel dolgozik". 1942. március 4-én fasiszta gyilkosok elfog­ták és négyhónapi szakadat­lan, leírhatatlan kínzással gyö­törték, de a forradalmár köl­tőt nem tudták vallomásra bírni. Fasiszta katonai tör­vényszék ítélte halálra. Ami­kor kivégzése előtt utoljára találkozott feleségével, ez volt hozzá az első kérdése: "Mit mond a mai szovjet hadijelen­tés? Hogy állunk a Krímben?" Úgy áll előttünk mirrov törhetetlen alakja, mint a forradalmár­ hazafi pél­daképe. Világnézete vérévé vált, betöltötte egész életét, szellemét, s ezért magasodott történelmivé a lipcsei bírák ítélőszéke előtt Georgi Dimit­rov bebizonyította, hogy mind­addig, amíg harcban állunk az elnyomás és a sötétség erői­vel, a szocializmus harcosait illeti meg a vádbeszéd joga Ma ismét halljuk a népét rá­galmazó ügyésznek adott bátor feleletét: “Az a nép, amely ötszáz évig járom alatt élt anélkül, hogy nyelvét és nem­zeti jellegét elvesztette volna, munkásosztályunk és paraszt­ságunk, amelyek a bolgár fa­sizmus ellen és a kommuniz­musért harcoltak és harcol­nak — ez a nép nem barbár és nem vad. Bulgáriában csak a fasizmus barbár és vad. De kérdem elnök úr: hol az az ország, amelyben a fasizmus nem barbár és nem vad?.. A bolgár nép minden erejé­vel és kitartóan harcolt az idegen járom ellen. Semmi okom arra, hogy szégyelljem bolgár voltomat és büszke va­gyok arra, hogy a bolgár mun­kásosztály fia vagyok.« 1933. december 16-án Dimit­rov az utolsó szó jogán a fa­sizmus urai elé idézte a rém­uralom elkerülhetetlen buká­sának képét: “Mi, kommunisták, ma nem kevésbé eltökélten, mint az öreg Galilei, mondhatjuk: És mégis mozog a Föld! A tör­ténelem kereke előrelen­dül ..." Ha Bulgáriát idézi az em­lékezet, Georgi Dimitrov alak­ja magasodik minden fölé. Boldog vagyok, hogy — habár hanyatló testi erőben, de nagy szelleme teljében megláthat­tam Georgi Dimitrovot, hogy beszélhettem vele, megszorít­hattam a kezét, amely súlyos ökölcsapásokat mért a lipcsei tárgyalóterem bírói emelvé­nyére. 1947. június 5-én, egy kissé hűvös vasárnap késő délután­ján, a vrányai kastély kertjé­ben fogadott bennünket — magyar írókat — Georgi Di­mitrov. A park kapujában egyetlen katona állt az őrsé­gen. Amikor ajtaja felé köze­ledtünk, visszaemlékeztem az elítélése ellen tiltakozó lázas, tüntető napokra és újra elön­tött az együttérzés egész heve. Elénk jött. Magas alakja tö­retlen volt még, bár fáradt­nak látszott — a haja, a baju­­sza észbe vegyült. Atyai ked­vességgel nyújtotta felénk a kezét, befelé invitálta magyar vendégeit. A kertbe vezetett minket. Gondoskodó figyelmével éle­tünkről érdeklődött. Bölcs nyugalom ömlött el a harcok­ban edzett, magas alakon, az sugárzott mély tekintetű, me­leg szeméből. Olyan fehér vá­szonruha volt rajta, amilyet Szófia munkásai hordtak, olyan feketekávét ivott, ami­lyet a szófiai szövetkezeti ét­termekben bárki ihatott. Ránk alkonyodott a vrányai kertben. Csak a parázsló szi­var világította meg rőt fényé­vel az arcot, amelyet minden idegemmel emlékezetembe akartam vésni. Szemközt a lipcsei per hő­sével, az írókat emberi maga­tartásának nyitja izgatta. Be­széljen Lipcséről! — kértük — a nagy forradalmárt. A kérdés felvillanyozta Dimiitro­­vot. Néhány pillanatig még csendben ült, harcokban eltelt életének egyik legnagyobb próbájára gondolt. — Lipcse? Rég volt! — Az égő szivar­­vég meleg mosolyt világított meg az arcán. — Mit érzett a német fa­sizmus bírósága előtt? — kér­dezte tőle Illyés Gyula. — Félelmet soha. A cellám­ban Goethét szavaltam, vers­sorokat ismételtem arról, hogy ahol a reményét és a bátorsá­gát elveszti, az mindent el­veszített. “Szenvedés vagy diadal vár, Üllő ressz vagy kalapács — Igaza volt Goethének, hi­szen egész életünk egyetlen választás, hogy az ember üllő legyen, vagy kalapács. Mit számít az egyén élete, ha a világ szabadságáról van szó! Az én optimizmusom ifjú ko­rom óta a világ fejlődéstörvé­nyeinek reális ismeretén nyu­godott. Azóta tudom és val­lom, hogy miénk a jövő! Jártam Botev és Nikola Vapcarov szülőfalujában, be­jártam ötször is Bulgáriát, s a kis falusi házakban, a gyá­rak, a termelőszövetkezetek településein mindenütt ott lát­tam arcképeiket. A bolgár nép bensőséges, személyes és őszinte ügye legnagyobb fiai­nak tisztelete. Most már ott van Botev, Nikola Vapcarov és Levszki arcképe mellett sok-sok meszelt falon Dimit­rov arcképe is.... Aki na­gyon szereti népét és hazá­ját, annak arcára vésődnek népének legjellemzőbb, leg­szebb vonásai. Magam előtt látom szellemtől megvilágo­­sult arcát, a felparázsló szi­varvég fényében feltűnő vo­násait. Mintha csak itt állna előttem, mintha szólna hoz­zánk. Barabás Tibor 1942. július 23-án szó­­ fiai tiszti iskola udvarán fa­siszta sortűz oltotta ki Nikola Vapcarov életét. Igaz költő volt és a proletariátus ügyé­nek rettenthetetlen, cselekvő harcosa. 1909-ben, Banszko városá­ban született. Apja macedón forradalmár volt, de az ifjú Nikola Vapcarov elfordult már attól a küzdelemtől, amelyben a "forradalmi harc alsórendű nacionalizmussá fajult". Pus­kin, Lermontov, Csernisevsz­­kij, Botev és Gorkij élete és ihlete a történelmi fejlődés Magyar Nemzet Befejeződött a FISA kongresszusa A nemzetközi aerofilatelista szervezet kongresszusa pénte­ken befejeződött. A FISA ta­nácskozáson egyebek között megállapodtak abban, hogy az első osztrák—magyar légipos­tajárat félévszázados jubileu­ma alkalmából jövőre közös kiállítást rendeznek a magyar és az osztrák légipostás bé­lyeggyűjtők. A kongresszus a magyar javaslatokat megtár­gyalva foglalkozott az aero­filatelista ifjúsági szervezés problémáival, a légiforgalmi társaságokkal való szorosabb kapcsolat kialakításával, s döntött a nemzetközi aerofila­telista központ létesítéséről. Pénteken délután dr. Csa­nádi György közlekedés- és postaügyi miniszter a Bélyeg­­múzeumban fogadást adott a nemzetközi filatelista élet ha­zánkban tartózkodó vezetői, a külföldi vendégek számára. * Ma reggel egyébként az AIJP — nemzetközi filatelista újságíró szervezet — képvise­lőinek tanácskozása kezdődik meg Budapesten. S még egy érdekes filatelista eseményre kerül sor: a Siófok—Székes­­fehérvár—Budapest útvonalon helikopter posta járat indítá­sára. Az AEROFILA 67 és az idegenforgalmi bélyegkiállítás ünnepélyes eredményhirdeté­se, a nagydíjak átadása ma este lesz. KOREAI UTAZÁS A Mjohjanszan kincsei Csatig dom­u (domu, az elv­társ egyik kifejezése a koreai nyelvben, a másik kifejezés, tondzi), phenjani nagykövet­ségünk tolmácsa, valamikor Magyarországon tanult, ké­sőbb kiváló atléta lett, távfu­tó. Most hivatalából követke­zően a magyar—koreai kap­csolatok lelkes istápolója. "Szépségvadászatra" indít. Ko­rea egyik legromantikusabb vidékét ígéri, amikor a tér­kép fölé hajolva magyarázza a kissé bonyolult utat a Mjoh­janszán, a szépség és a jó il­latok hegye felé. (Egyesek szerint a hegy neve viszont abból ered, hogy nagy terüle­teit fenyőfák hódították meg.) — öt óra autóút — mutatja — Phenjantól észak felé a kí­nai határ irányába. Bátran in­dulhatnak. Jó lesz az idő. Csang jó jós, amikor ter­mészeti szépségeket, feledhe­tetlen tájakat, műemlékeket és érdekes embereket ígér. Me­teorológusi képessége azonban nem egészen mérhető egyéb képességeihez. Két óra múlva zuhogó vízözönbe kerülünk. A Paprika folyón átkelve a rizst gyomlálgató lányok sorra kapkodják magukra piros-ró­zsaszín nylon köpenyeiket (esőben sajátos, újfajta "nép­viselete" ez a földet munká­ló koreai parasztasszonyok­nak), térdükig emelik szok­nyáikat, hogy védekezzenek a lezúduló víz keverte lösz­­homoksár ellen. A rizsföldek gátjain meghajlik a kukorica­szár, s a kis falvak kunkori cseréptetős házairól ömlik a zuhatag az udvarokra, az út­ra. Néhány perc múlva egye­dülálló természeti jelenséget bámulhatunk: a dombok fái­nak zöldje az eső hatására színt vált és a zöldnek annyi árnyalata pompázik jobbra és hi­lra a leveleken, hogy azt aligha utánozhatná a világ legjobb festője sem. S ha az eső szépséget varázsol is az út környékére, az útra még­iscsak sarat hord, s a fekete Volga nagyot zökken egy hir­telen támadt mélyedésben. A kerék vadul forog a csúszós ürességben. Balra domboldal, jobbra szakadék, alattunk jár, felettünk reménytelen víztö­meg. — Tolni kell — mondja ko­moran Kim, a gépkocsivezető és lerúgja a cipőjét. Tehát autót tolunk, s pilla­natok alatt ronggyá ázik min­denünk. De Kim már derűs, köve­ket hord, s most már ő ígér jó időt, csak egyszer kijussunk ebből a latyak-óceánból. Kim­nek igaza volt. Mire a Mjoh­­janszánra érünk, káprázatos szivárvánnyal köszönt minket a hegy, amely Korea történel­mének értékes emlékeit őrzi. Meredek szakadékok, zu­ha­tagok között, keskeny, pihe­könnyű kábelhidak mellett (néhány közülük külsőre a mi Erzsébet-hídunkra emlékeztet kicsiben) kanyarog az út, a Mjohjanszán 40 kilométeres vonulatán keresztül. Az 1800— 1900 méter magas csúcsok (a legmagasabb pont 1900 méter) felhőkbe burkolóznak. A Hjan­­szancson, a nyugati tengerbe ömlő kis folyócska olyan erő­vel száguld lefelé, hogy úgy érzem, még a kisebb sziklákat is képes maga előtt a völgybe kergetni. Órák alatt méterek­kel emelkedik-csökken a víz állása, attól függően, esik-e vagy kékbe öltözik az égbolt. Az út mentén kevés a ház, a hegyen kevés az ember. Alig 600-an laknak itt 400 ház­ban, főként vadászok, halá­szok s más, az erdő kincsei­ből élő emberek — meg a mjohjanszáni üdülőtelep al­k­al­mazottai és nyaralói. A Mjohjanszán természetvédelmi terület, gyógyít a levegője, a vize, sok a műkincse. Negy­ven sajátos fajtája él itt az állatoknak — köztük tigrisek, medvék, őzek és szarvasok. És speciális lepkebirodalom is ez, 120 ritka fajtáját tartják számon itt a lepkéknek. A Mjohjanszán gyűjteménye Korea gazdag állatállományá­nak "állatkertje". Az ország­ban a négylábúak ezer fajtá­ját, a madarak 40, a halak 500 típusát tartják nyilván. A nö­vények 160 nagy családja kép­viselteti magát Koreában — szubtrópusiak és mérsékelt égöviek — mintegy 3600 fajtá­jával, melyek közül 500 típus Korea ritkaságai közé tartozik. Csak az erdők 1100 fajta nö­vényt rejtegetnek és ápolnak. Az üdülőtelep bejáratánál — a változatosság kedvéért — egy újabb Kim, Kim Csan Re igazgató köszönt. Az üdülő há­zai modernek, s kívülről is kényelmeseknek, kellemesek­nek látszanak. A telep az 1950—53-as háború után épült, abban a mindenütt látható sajátos koreai építészeti stí­lusban, amely szerencsés mó­don egyesíti a korszerűt és az olcsó kivitelt, a hagyományos építkezési móddal, amit álta­lában pagoda stílusnak isme­rünk. Másfél ezer embernek ad pihenési lehetőséget teljesen ingyen évenként az üdülő — ingyenes az oda-visszaút is, az üdülőknek csak a pihenés két hetére érvényes rizsutalvá­nyokat kell leadniuk. De Mjohjanszán összesen mégis 50—60 ezer ember számára jelent kirándulóhelyet minden esztendőben. Az épület bejáratánál — he­lyes, okos szokás, követésre érdemes — le kell venni a ci­pőt. A házban — általában a koreai házakban — papucsban jár a vendég és a házigazda, a higiénia érdekében csakúgy, mint egyfajta logikus takaré­kosság okából. A puha papucs nem rongálja úgy a padlót, a nádból, bambuszból font sző­nyegeket — néhány közülük múzeumokba kívánkoznék —, mint a keménytalpú, vassal, szöggel cifrázott cipő. A szo­bák kényelmesek, patyolat tiszták, kis rádiókkal és elma­radhatatlan forróvizes termo­szokkal, tealeveleket rejtegető kis tálakkal. Ezeréves története van a Mjohjanszánnak. Az üdülőtől néhány száz méterre egy 1028-ban épült kolostor áll példás rendben. (Amikor épült Pjohjanszán­­nak hívták meg a helyet, s csak később kapta az új el­nevezést.) 1042-ben már húsz épület állt itt a buddhizmus­nak ebben a központjában, ahol a századok folyamán 360 elmélkedő helyet állítottak fel. Hun Pak Man, a múzeum szöuli származású fiatal, feke­te hajú párttitkára: Korea minden részében találkoztam déli eredetű koreaiakkal, akik­nek zöme a koreai háború idején az amerikai megszállás elől települt át Észak-Koreá­­ba. Végigvezet Kimganszin és Inganszin — a pagodákat, a kolostor épületeit védő —, két fából megmunkált, kidülledt szemű őr kapuja között a fenyvesben, amelynek egyes fái már 1300 esztendősek. Kim történelemszakos tanár, össze­sen 34 éves. 1962-ben fejezte be az egyetemet, miután vé­gigharcolta a koreai háborút. "Vörös családként" kezelték őket az amerikai megszállás első éveiben, 1950 előtt is. 1950 októberében meggyilkolták szüleit. Kim ekkor lett a ko­reai néphadsereg katonája, s két évig viselte az egyenru­hát, mielőtt az egyetemre ke­rült volna. Most 15 tudományos mun­katársával dolgozik a mjoh­janszáni múzeumban, tanul­mányozza a környéken lefolyt harcokat, s tanítja a múzeum látogatóit a hazaszeretet törté­nelmi példáira. Égnek szaladó hajával jel­legzetes tudós alkat. Fáradha­tatlanul mutogatja a látniva­lókat, elsőnek Szó Szán Tesza — aki a Buddhizmus Nagy Tanítója címet viselte — egy­kori házát. Ez a szerzetes­gondolkodó 1592-ben, az úgy­nevezett imidzsini háborúban, 73 éves korában ötezer szer­zetest gyűjtött össze, s indí­tott harcba a japán hódítók ellen. A koreaiaknak ez a Kapisztrán típusú hadvezére maga dolgozta ki a harc takti­káját és stratégiáját is. Had­vezér és poéta volt, aki be­járta az egész országot, állat­­mesék sorozatában ostorozta az emberi nyomornak és sze­génységnek az okait, a fenn­maradt 200 természetleíró köl­teménye is. A KNDK kormá­nya határozatban mondta ki, hogy Szó Szán Tesza emlékére itt, a Mjohjanszánon múzeu­mot kell létesíteni. — Szó Szán Tesza — mond­ja Rim — jellegzetes példá­ja annak, ami évezredeken ke­resztül mindig jellemezte Ko­reát. Ha a haza bajban volt, mindenki egy emberként lé­pett föl a haza védelmére. Az ország, a nemzeti önál­lóság, függetlenség és nyelv védelme a koreai­­történelem legjellegzetesebb motívuma. S a Mjohjanszán ennek a harc­ban gazdag történelemnek amolyan szabad téri múzeuma. A völgybe zárt üdülőtelepre egyetlen pillanat alatt tör be a reggel. A hajnali szürke­ség csak percekig tart, s mint­ha valahol a trópuson vol­nánk, úgy szökik be a he­gyek közé a nap. Gondosan felszárítja a harmatot, az ut­cák nedvességét és beragyogja a csúcsokat. Mesebeli most ez a táj, ha lehet, még szebb, mint tegnap volt Rim Pák Mán minden reg­gel a nappal kel. Csendesen rámkopog és sürget. — Később, dél felé esetleg elviselhetetlen lesz a meleg. Ide a völgybe könnyen beszo­rul a levegő, s akkor csak az éjszaka tudja újból megköny­­nyíteni a forróságot. Szöges cipőt visel, hegymá­szásra valót. A Mjohjanszán kincsei szerteszét találhatók sziklák között, patakok part­ján, völgyekben és hegyolda­lakon. Milyenek ezek az emlékek? ötméteres agyagszobrok, a Korju és Kogurjo korszakból, 42 sír és 16 emlékmű a Kor­ju és Liu dinasztia idejéből, boróka, lucfenyő és magnólia illatától övezve. Az egyik agyagszobrot most festik. 1950 és 53 között az amerikai repülők katonai cél­pontnak tekintették ezt a park­­botanikuskert-múzeum tájat, s tönkrebombázták a szobrokat éppúgy, mint a kolostor pa­godáit. Most fejezik be az ál­talános restaurálást. A Kor­ju és Liu sírok egy része nyi­tott Szándékosan az. Az or­szág megszállása idején a ja­pánok feltörték a sírokat, s el­rabolták azokat az ezüst és arany dobozokat, amelyekben az elhamvasztott holttesteket elhelyezték. Ugyanezt tették az amerikaiak is, amikor rö­vid időre megszállták a Mjoh­­janszánt. A hegyen található műkincsek közül elhurcoltak mindent, ami csak mozgatható volt. Kim ennyit mond: — Nincs még egy nép, amelynek múltjából annyit el­raboltak volna, mint tőlünk. S így válik érthetővé, miért fordítanak olyan nagy gondot ma Koreában a történelem emlékeinek feltárására, s miért foglalkozott külön kor­mányrendelet azzal, hogy Ko­rea minden tartományában és városában rendezzenek be múzeumokat... A múlt megismerésére — az egységes Korea jövőjének szolgálatában. Kocsis Tamás s 9 x 9 m­ daruzatlan ipari csarnok építésére VÁLLALKOZÓT KERESÜNK VALAMENNYI ÉPÜLETELEM ÉS LAKATOSSZERKEZET A HELYSZÍNEN RENDELKEZÉSRE ÁLL SÜRGŐSSÉGI PÓTLÉK MEGEGYEZÉS SZERINT KOZMETIKAI ÉS HÁZTARTÁSVEGYIPARI VÁLLALAT Budapest, XI., Bocskai u. 90. Telefon: 259—430 BERUHÁZÁS: SOTERIUS, DR. VAGANÉ

Next