Magyar Nemzet, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-01 / 257. szám
A Társadalmi Szemle ez évi 4-es száma közölte Kálmán Endre: „A néző is szót kér” című írását, amelyben Kálmán azt állította, hogy a napi és heti sajtóban megjelent bírálatok nem oldották fel, hanem még növelték azt a zűrzavart, amit Jancsó Miklós filmje, a Csend és kiáltás okozott benne. Véleménye szerint a film egész szemlélete azt sugalmazza, hogy törvény, erkölcs, emberi érzés csak „szöveg” — s „nem objektív emberi, társadalmi viszonylatok visszatükröződése” —, a társadalom pedig „emberdzsungel, amely okok, célok és szabályok nélkül, spontán módon burjánzik”. A folyóirat 5. számában jelent meg Hermann István nagyobb kritikája a Csend és kiáltásról. Hermann szerint Jancsó e filmje „tartalmilag egyike lehetne a legkiválóbbaknak”, de végeredményben mégis elhibázott alkotás. Ugyanis nem képes megrajzolni az 1919-es Tanácsköztársaság bukását követő fehérterror közegében az igazi helytállást, s a „helytállás helyett a helytállás pózát állítja szembe az önfeláldozással”. Alapjában és lényegében a romantika — Hermann kifejezésével „a fekete romantika” — szülötte ez a film. A kritikus elismeri Jancsónak e filmben is érvényesülő alkotói értékeit, mégis az — véleménye szerint — visszalépés a Szegénylegényekhez képest. A történelem itt „lényegében kulisszává degradálódik” és ezzel függ össze, hogy az embereket nem a maguk teljességében állítja elénk a film, hanem „ember-extraktumokat, ember-kivonatot” kap a néző. A lap 8—9-es számában olvashattuk Fehér Ferenc: „Szövetség vagy kitagadás?” című tanulmányát, amelynek alcíme: „Hozzászólás Jancsó-ügyben.” Fehér szerint a Csend és kiáltás nem elidegenedett szellemű film, hanem visszalépés a Szegénylegényekhez képest, hanem sokkal valóságosabban mutatja fel — „egyebek között az erőszak-apparátus elmélyültebb belső elemzésével” — a történelmet, mint a „film-trilógia” első része. Fehér szerint Jancsó „szinte kizárólagosan szabadságlehetőség-elidegenítési hatalom vonatkozásában dolgozza ki (persze fanatikus erővel és nyomatékkal) alakjait”, s ezért közömbös számára a név és az a „lokál-kolorit”, az a „történelmi levegő” is, amit Hermann oly erősen kifogásolt. Kálmán Endre és Hermann István a Csend és kiáltásról írtak és — legalábbis közvetlenül — nem kapcsolódtak ahhoz a szélesebb tematikájú filmvitához, amelyet Nemes Károly („Új törekvéseit a magyar filmművészetben” című, s a folyóirat 1967. évi 10-es számában napvilágot látott) tanulmánya indított el a Társadalmi Szemlében. Ezt a másik vitát — ebben szintén szó esett Jancsó Miklósról, alkotói módszeréről, szemléletéről — Rényi Péter foglalta össze abban a lapszámban, amely Hermann kritikáját is közölte. Rényi itt — a vita különböző tanulságait felhasználva — többek között megállapította, hogy míg Kovács András (és a vele egy úton járók) alkotói módszeréhez szervesen hozzátartozik az objektív, a gazdasági és más körülmények árnyalt felmutatása, Jancsó hőseinek mozgatóereje „egyedül és kizárólag” a forradalmárok szubjektív akarata, belső elszántsága. Fehér Ferenc — már említett hozzászólásában — Rényi írására reflektál. Elmondja: „Rényi álláspontjának vitathatatlan igazsága: a Jancsó-féle művészet népies gyökereinek kimutatása.” (Rényi ugyanis azt is állította Jancsó jellegzetes hőséről, hogy „az ő absztrakt embere is a túlerőtől űzött, tiport, meghajszolt paraszt, aki kétségbeesetten küzd létéért”.) Fehér szerint azonban Rényinek nincs igaza, amikor azt állítja, hogy Jancsó népiessége Kafkáéval érintkezik, hogy az egyént nyomorító erő nála titokzatos, kiismerhetetlen szándékú. Fehér szerint Rényi, amikor leszűkítésnek tekinti „az elidegenedés egyéni szorongattatás — egyéni felelősség (és érték-) vállalás kontrapunktjában való ábrázolást”, megfeledkezik a műfajok munkamegosztásáról. „Csak egy balzaci méretű és mélységű regényciklus alkalmas az elidegenedés össztársadalmi dimenzióinak művészi megjelentetésére, a lényegében novellaterjedelmű filmnek sokkal kevesebbel kell beérnie.” A Jancsó-filmek sajátos „szülőföldje” az élet és halál mezsgyéje, ahol szintén van etikai súlyú döntés. Rényi azt állította, hogy Jancsónál „az egyént — akár múlt századi betyár, akár internacionalista forradalmár — teljesen megfoghatatlan, kiszámíthatatlan, racionálisan felderíthetetlen hatalmak béklyózzák le, amelyekkel szemben, úgy látszik, nincs is más taktika, mint a vaktában hadonászás, nincs más erőt, reményt adó forrás, mint az ember ragaszkodása az élethez, a fiziológiai léthez”. Fehér szerint viszont Jancsó népiessége egyértelműen pozitív, a maga hőseit az osztályproblematikából az emberiség ügyének magasabb régióira emeli fel. Jancsó nem valamiféle „örök emberi” modellt állít elénk, filmjeiből nem tűnik el a konkrét parasztsors, „sőt vádló részleteivel mindig jelen van. Ha viszont ebből az emberi nem drámája iránti általános érzékenység f fejlődik ki, az csak erény, mely túllép a provinciálison.” A Társadalmi Szemle legújabb száma „Kitagadás helyett: vitát az egységért!" címmel — s „Hozzászólás Jancsó— Fehér ügyben” alcímmel — Rényi Péter újabb tanulmányát közli. Rényi rögtön, írása elején leszögezi, hogy „nem tartom Fehér Ferenc minden lényeges értékelését hibásnak”. És hozzáteszi: bár Fehér azt írta, hogy Rényi összefoglalójának minden lényeges értékelését hibásnak tartja, „be szeretném bizonyítani, hogy ő sem tartja minden lényeges értékelésemet hibásnak.’* Rényi idézi Fehért, aki szerint Jancsó filmjeiben a nép önkritikája jelentkezik Rényi szerint Jancsó valóban „tiszta és mély indulattal keresi a rést, az utat, amelyeken ki lehet törni az ő “kastélyá« -ból, legyen az Ráday szegedi börtöne, az orosz fehérek kosztromai kolostora, vagy az ellenforradalomtól külsőleg és belsőleg bekerített magyar tanya”. Az út megtalálásához azonban ábrázolni kellene, „hogyan tanul a történelemből a nép, hogyan alakítja át önmagát az elnyomott, hogyan változik fejlődik, hogy lesz más, mint minden korábbi elnyomott — nem pedig azt, hogyan marad ugyanaz!” Felületes megfigyelésen alapulónak tartja Fehérnek azt a tételét, miszerint „Jancsó tökéletesen eltérőnek rajzolja a forradalmi terrort, hogy konkrét korok konkrétan változó erőszak-apparátusai merednek ránk filmjeinek vásznáról”. Úgy véli, hogy Jancsó újabb filmjeiben „könnyűszerrel egymással kicserélhető lenne a jelenetek és figurák jelentős része”. Jancsó „az állandó, az általános, az időtlen vonásokat valósággal belénk sulykolja”, s például a Csillagosok, katonák-ban is olyan szituációt teremt, amely lehetetlenné teszi, hogy „mi, a nézők is meg tudjuk ítélni, ki, miért harcol — állhatatosan és a végsőkig! —,a forradalomért-e, vagy csak azért, hogy túléljen?” Rényi részben felületesnek, részben mechanikusnak ítéli Fehér több megállapítását, amelyet Jancsó újabb filmjei kapcsán írt le. Ugyanakkor leszögezi: az általános elvekben — „tehát a leglényegesebb kérdésekben” — nézetazonosság van közte és Fehér között. Egyetértenek — többek között — abban, „hogy az elnyomók és elnyomottak harca a történelem legfőbb mozgatója, hogy tehát e harc alakulásától függ az egész folyamat, függ az emberiség ügye Arról sincs semmiféle vita köztünk, hogy az elnyomás — akár szükséges, akár szükségtelen — olyan történelmi elem, amelytől az emberiségnek teljesen, maradéktalanul meg kell szabadulnia.” Rényi szerint napirendre került a népi hatalom széles körű demokratizálódása és humanizálása is. „Mindnyájan ezt akarjuk. De illúzió és utópia azt, amit mi ma e tekintetben meg tudunk tenni és amit meg is kell tennünk, összetéveszteni annak az idővel a feladataival, amikor el fog halni minden hatalom” Vannak illúziók és önellentmondások — Rényi szerint — Fehér cikkében, de a kérdésre, amelyet cikkének címében feltett — „Szövetség vagy kitagadás?” — csak egy válasz lehet: „nem kitagadás és még a szövetségnél is több egység. Törekvés az egységre mindazokkal, akikkel az alapkérdésekben egyetértünk. Egységre, amely azoknak az elveknek a tisztázásán alapul, amelyekről itt is szó esett” A. G. FOLYÓIRATSZEMLE Filmvita 4 Magyar Nemzet Hézső Ferenc kiállítása a Csók Galériában Hódmezővásárhely jelentőségéről, termékeny festészetéről szólni a közhelyek közé tartozik. „Felfedezni” sem kell már, hisz megtették sokan, mindenekelőtt azok a művészek, akik falai közt letelepedve, vagy rendszeresen odalátogatva, a Tornyai és társai által megvetett alapokon kialakították sajátos, talán különböző, de szemléletében, magatartásában nagyon is egységes körüket. Most azonban Hézső Ferenc tárlatának kapcsán mégis érdemes újra emlékeztetnünk minderre, mielőtt műveiről beszélnénk. Mert Hézső eltéphetetlenül Vásárhelyhez tartozik. És nem azért, vagyis nemcsak azért, mert ott született és oda tért vissza élni és dolgozni a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után. Ez önmagában erőtlen érv volna, mint ahogy annak kell tartani képeinek formálását — bár Németh művészete bizonnyal hatott rájuk is, s ennyiben „iskolásan” is Hódmezővásárhelyhez kapcsolhatók —, valamint témaválasztását is, hisz azoktól Hézső akár anakronisztikus paraszti életképfestő is lehetne. A részek és a tényezők együttese azonban most sem azonos a végeredménnyel, Hézső Ferenc izgalmas, magyar és egyetemes vonásokat egyaránt felmutató festészetével, amelynek alaptényezője az a gyökérzet, amellyel ez a fiatal festő városának, környezetének talajába kapaszkodik, felszíva belőle a közösség érzelmi és szellemi nedveit, hogy önmagát építse, növelje belőlük. Vásárhely művészei, s köztük Hézső Ferenc, ezt az együttélést tették munkálkodásuk talán legfontosabb alapjává. Ez adja a jelentőségüket, ezért tudnak vallani és tanúskodni, s ezért hallgatják és értik meg hangjukat itthon és a haza határain túl egyaránt. ** » öt esztendő válogatott termését sorakoztatja fel Hézső Ferenc a Csók Galéria termeiben. Már legkorábbi munkái is csaknem teljes skálával mutatják meg művészetének technikai fegyvertárát, sajátos, izgatott sodrású ecsetvonásokkal épített színfoltjait, amelyek keményen feszülnek egymásnak, világos szerkezetet adva képeinek. Hasonlóképp korán kialakult témáinak köre is. Forrásuk az alföldi élet paraszti világa; ennek rekvizitumaiból építi fel Hézső tájképeinek, csendéleteinek és szimbolikus kompozícióinak sorozatát. Sorozatukból a Halászok, a Kukoricabehordás, a Köszörűs és a Szénagyűjtők című képeket, valamint az Életfa címet viselő, határozott monumentális érzéket eláruló gobelint emelnénk ki, mint amelyek legpontosabban mutatják Hézső törekvéseit és legvilágosabban sejtetik fejlődésének következő, eddigi eredményeit minden bizonnyal elmélyítő lépéseit. H. Gy. Magyar századok Az Állami Népi Együttes új műsora KÖZEL KÉTÉVTIZEDES munkájában az Állami Népi Együttes tánckara próbálkozott legtöbbet azzal, hogy a folklór adta lehetőségeket kitágítsa. A magyar néptáncművészet továbbfejlesztésének főként a hagyományokhoz közel maradó, igen eredményes útját választották, mivel az együttes vezető koreográfusa, Rábai Miklós teljes otthonossággal mozog ezen a területen, és igen jelentős értékekkel gazdagította a magyar és egyetemes táncművészetet. Ez az alkotói magatartás közel áll az együttes másik koreográfusa, Kétai Dezső egyéni arculatú tehetségéhez is, aki ezúttal arra vállalkozott, hogy — folytatva a táncosok kezdeményező szerepét — az egész együttest megmozgató, új műsort tervezzen, koreografáljon és rendezzen. A MAGYAR SZÁZADOK gondolati-szerkezeti felépítése egy eddig ki nem aknázott, de kézenfekvő lehetőséget valósít meg. A nagyjából egyidejű, térbeli körültekintésből átlép az időbeli, történeti áttekintésbe, és magyar történelmi képeskönyvet komponál dalból, táncból, zenéből. A műsor ívének kiindulópontját, a Bölcső című rövid, szimbolikus előjátékot a Ringató: egy fantázia szülte ősmagyar, lírai „gyermek-köszöntő” tánc követi. Ezután a rendező-koreográfus teremtő képzelettel rekonstruálja a mágikus vadászszertartást és a sámántánc művészi képet. Az utóbbi dobbal ösztönzött, fokozódó extázisát képben és hangzásban is hatásosan töri meg a keresztet magasba emelő térítő pap és szerzetestársainak éneke, s gyertyafénynyel megvilágított, söténő csoportja. A megoldás egyféle történelmi-társadalmi konfliktust ígér és vezet be a programba, de a továbbiakban ennek nincs folytatása. Történelmünk egyes korszakaihoz fűződő művészi képek követik egymást: a reneszánsz levegőját árasztó Virágok vetélkedése, a rokon hangvételű Volanella tánc, A Halál és a Poéta című mulatságos, jól kitalált vásári komédia, a töröknek eladott Seprődi Borbála szcenirozott balladája és a Hajdúk, az első részt lezáró tarka tánckép, amelyben a törökkel megütköző, sokféle népből öszszeverődött „szabad katonák” erőtől duzzadó táncszvitje ragadja meg a közönséget A műsor második felét az erdélyi fejedelemség korának méltóságteljes és játékos táncai nyitják meg. Ezt állítja ellenfénybe a fájdalmas női csoporttánccal aláfestett Rabének, amit az elbújdosó legény pompás szólótánccal ellenpontoz. Innin a pataki diákok tréfás, énekes életképe vezet át a reformkor stilizált Bihariverbunkjához. A századelő fonák békeéveit a jótékony célra, persellyel gyűjtögető „honleányok” gúnyoros felhangú éneke idézi meg, amibe szinte belerobban az első világháborúba vonuló katonák feldübörgő tánca. Itt szakad meg a történelmi képeskönyv, s a műsort egy elég jó minőségű, de nem túl eredeti csoportos néptánckompozíció zárja be. A nyitó- és zárókép megoldása egyébként — a paraszt házaspár és a bölcső jelképes ismétlődésével — nem a legszerencsésebb. Az egész történelmi sorozat végül is nem a parasztság jegyében kelt életre, legfeljebb a különböző korok és társadalmi rétegek művészetének paraszti közelségét, illetve kölcsönhatását érzékeltette. A váltakozó ének- és táncszámok meggyőző ereje hullámzó. Az egyenetlenség nem a koncepciót vitatja, de a sikerültség mellett kétségtelenül összefügg az ének- és tánckar együttes felhasználásával. Az énekes számok, jelenetek ugyanis színpadi hatásban eleve hátránnyal indultak. A táncképek után a színpad még akkor is kissé megmerevedett, ha a rendezés az énekkar csoportjait megmozgatta, és az egyes szólénekesek dicséretre méltó ügyességgel táncoltak. Éppen ezért az önmagukban igen szép és szépen tolmácsolt Kereszt, a Seprődi Borbála és még a Diákok című énekes jelenet is viszonylag hosszadalmasnak hatott. S nem véletlenül: a jól sikerült táncképek lendítették előre a műsor megmegtorpanó folyamatát, leginkább a Sámántánc, a vásári komédia, a Hajdúk és a Bihari verbunkja. A TIZENÖT MŰSORSZÁM muzsikáját több zeneszerző dolgozta fel, illetve komponálta. Gulyás László az előjáték, a Rabének, és az utolsó négy jelenet, Pászti Miklós az Őseink idézése, a Kereszt, a Villanella és a Seprődi Borbála, Daróczi Bárdos Tamás A Halál és a Poéta, a Hajdúk és a Diákok zenéjét készítette, még az erdélyi udvari táncokhoz Farkas Ferenc ismert, Régi magyar táncok című zenekari művét használták fel. Igaz, hogy a szerzők stílusa különbözik egymástól, a közös koncepcióba mégis jól illeszkedtek be és — talán a zárókép kivételével — igényes és színes muzsikát alkottak. Az előadóművészi produkció színvonala, akárcsak a műsorszámoké, némiképp hullámzott. Az énekesek közül a többször is fontos szóló szerepet játszó-éneklő Csapó Károlyt emeljük ki elsőül: szépen zengő hangja, tartózkodó játéka most is elismerésre méltó volt Szobek Márta, Laky Krisztina, Módi-Szabó Katalin és Vereczkei Mária kedvesen, egymással évődve, szép és tiszta intonációval adták elő a Virágok vetélkedését A táncosok élén a Sámán és a bevonuló katona szerepében Tarczi Lászlót említenénk meg és mindjárt Varga Erzsébetet, aki egyaránt figyelemre méltó alakítást nyújtott a vásári komédiában, az erdélyi táncok barokkos kettősében, és Tarczival együtt a nyitó-zárós kép szűkre szabott szerepeiben is. Ezután Sajti Sándor, Tarczi Zoltán, Papp Mihály, Nagy Erzsébet és Incze Péter következzék — illúziót keltő, stílusos táncuk, játékuk váltja ki a dicséretet. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az idősebb és fiatalabb táncosok milyen vonzó lendülettel és jó technikával adták elő a különböző korok táncait, amelyek egy részében előzőleg korántsem lehettek olyan járatosak, mint a kultúrált, szépen hangzó énekkar a magyar és az egyetemes zeneirodalom ismert korszakaiban. A műsor zenei irányításáért Lantos Rezső sokrétű karmesteri munkáját, valamint a kiegészített zenekar általában jó muzsikálását illeti elismerés. Kascsák Margit ragyogó jelmezterveinek nagyon nagy szerep jutott az egymástól oly távol eső korok szellemének és látványának felidézésében. A KÖZÖNSÉG nagy tapssal fogadta a Magyar századokat; a siker teljesen megérdemelt. Az új műsor az együttes közös munkájához mindenképpen jó lehetőséget ad, és tovább fejleszti szoros együttműködésüket A nézőknek pedig változatos élményt nyújt, hiszen a magyar zene- és táncművészet kevéssé ismert, vagy éppen ismeretlen szépségeit eleveníti meg: ízléssel, fantáziával, tehetségesen. Körtvélyes Géza Péntek, tm. november 1. Conrad Richter Pulitzer-díjas író 78 éves korában elhunyt a pennsylvaniai Pottsville-ben. Richtert 1951-ben tüntették ki a díjjal a Város című regényéért. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Spartacus (6. béri. 2.) (7) — Erkel Színház: Bohémélet (4. béri. 3.) (7) — Nemzeti Színház: A bűnbeesés után (7) — Katona József Színház: Tartuffe 1 71 — Madách Színház: A mi kis városunk (7) — Madách Kamara Színház: A bolond lány (7) — Vígszínház: Spanyolul tudni kell (II. bér. l.) (7) — Pesti Színház: Egy őrült naplója (7) - Thália Színház: Isteni színjáték (7) - József Attila Színház: A kaktusz virága (Ganz- MÁVAG X.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Havanna ritmusa (kubai műsor) (fél 8) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban): Halhatatlan őrjárat (du. 3) — Kis Színpad: Urak és elvtársak (fél 8) — Kamara Varieté: Folytassa Hacsek (du. 6 és fél 9) — Mikroszkóp Színpad: Fő a fejünk (fél 9) — Állami Bábszínház: Fordított esztendő (de. 10); A gyáva kistigris (du. 3) — Zeneakadémia: MÁV Szimfonikusok (Vez. Friedrichschall, közr. Varsányi László) (MÁV bék. 3.) (fél .). Meghalt Szentpál Olga táncművésznő Hosszú szenvedés után, 8 éves korában, csütörtök hajnalban elhunyt Szentpál Olga táncművész. Az ausztriai Héberauban, Jacques Dalcroze-nál, kora egyik legjelentősebb táncpedagógusánál végezte tanulmányait, majd hazajőve, itthonrs vezetett Dalcroze-tanfolyamot. Néhány éven át maga is táncolt, később teljes tehetségével és energiájával a mozgáspedagógia modern módszereinek szentelte munkásságát 1928-ban jelent meg első kötete, Tánc, a mozgásművészet könyve címmel Tánckoreográfiával már fiatal korától kezdve foglalkozott, és táncokat tervezett a többi között Az ember tragédiájának, A szentivánéji álomnak nemzeti színi házbeli előadásaihoz, valamint az Operaháziban a Fausthoz és a János vitézhez. A második világháború idején Szentpál Olga mozgásművészeti iskolát alapított a Gandkij fasorban. Az épületnek Medgyessy-reliefekkel díszített hátsó traktusában nemcsak oktatott, ide menekült a magyar művészetnek az a haladó, baloldali szárnya is, amely gondolatai kifejezéséhez nem kapott nyilvános fórumot. Szentpál Olga, aki korrábban szoros kapcsolatba került a Szegedi Fiatalok mozgalmával, Radnóti Miklóssal, Ortutay Gyulával és másoké , har, most is a radikális értelemiség legjobbjaival küzdött együtt. Iskolája Hont Ferenc, Major Tamás és mások művészetének lett földalatti kis birodalma. A Szentpál-csoport, amely ugyancsak ebben az iskolában alakult meg, gyakorta lépett fel azokon az estéken ■ és matinékon, amelyeket a Vas ■ sas-székházban rendeztek, az amelyeket a hazai munkásmozgalom jelentős fegyvertörényeiként tartunk nyilván. A felszabadulás után férjétg Rabinovszky Máriusz, a kicsi, nő művészettörténész, a Képzőművészeti Főiskola tanára, Szentpál Olga pedig előbb a Színház- és Filmművészeti Főiskola tánckoreográfus-képző tanszakának vezetője, majd a Balettintézet társastánc-tanára lett. Nyugdíjazása óta az elmúlt tanévig a Zeneművészeti Főiskolán oktatta az ope- fatanszakos hallgatókat. Kormányzatunk a tánaroö■ részeiben elért elméleti és • gyakorlati eredményeiért, a • haladó kulturális mozgalmak-ban végzett munkásságáért az Érdemes művész címmel tüntette ki. Az elhunyt táncművészben Szentpál Mónika élő adóművésznő az édesanyját gyászolja. Kiosztottál a taskenti filmfesztivál díjait Az ázsiai és afrikai országok tíznapos filmfesztiválja díjkiosztással véget ért Taskentben. A fesztivált nem hagyományosmódon rendezték: nem volt zsűrije és nem voltak hivatalos díjak. A védnökséget különböző szovjet társadalmi szervezetek vállalták és ajánlották fel a tiszteletdíjakat is. A Szovjet Filmművészek Szövetsége diplomával jutalmazta a szenegáli Szemben Uszmant Mandátum című játékfilmjéért és tiszteletdíjat adományozott a Dél-vietnami Felszabadítási Front filmeseinek. A középső országrészek felszabadítása című dokumentumfilmjükért A fesztivál többi tiszteletdíját japán, szomáli, indiai és mongol filmesek kapták. A ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház drámai társulata november 9-én kezdi meg magyarországi vendégjátékát. A Vígszínház ljubljanai látogatását viszonzó együttes 9-én Eiszkhülosz Oreszteiáját mutatja be a Vígszínházban, 10-én Pintér: Hazatérés című drámáját játssza. A vendégjáték ezután Székesfehérvárott, majd Miskolcon folytatódik. Ma Hatvany Lajos, az 1961-ben elhunyt Kossuth-díjas irodalomtörténész, író és kritikus nevét viseli ezután a Bécsikapu térről nyíló Kard utca. Csütörtökön délelőtt ünnepélyesen helyezték el az új utcanévtáblát és Hatvany Lajos, emléktábláját