Magyar Nemzet, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-01 / 282. szám
Vasárnap, 1988. december 1. A hangulat szenvedélyessé fokozódik, amikor az egyik fiatalemberből kirobban: — Nem érzem, hogy itt szükség volna rám. Az energiámra, a tudásomra. Az egyetemi évek állandó feszültségben tartottak bennünket, az állandó vizsgák, izgalmas feladatok váltották egymást. Naponta meg kellett vívnunk a magunk harcát és aszerint becsültek bennünket, ahogy bizonyítottunk. Elkeserítő volt, ha a feladattal nem tudtunk megbirkózni, de menynyivel elkeserítőbb, amikor nem is várják tőlünk... Fiatalok gondjai A Ganz-MÁVAG KISZ-bizottságán beszélgetünk, az asztalt fiatal mérnökök ülik körül, olyanok, akiknek egy és öt év között váltakozik gyakorlati idejük. A beszélgetés hátteréül szolgál az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem három éve végzett felmérése, amelyet az egyetemről kikerült fiatalok között végeztek. A felmérés annak idején arra keresett választ: megtalálják-e a fiatal mérnökök helyüket a vállalatoknál, milyen gondokkal, nehézségekkel küzdenek. Visszatérő panaszként hangzott el, hogy sok helyen nem mérnöki feladattal bízzák meg őket, s hogy a legtöbb munkahelyen nem differenciáltan fogadják az egyetemről kikerült fiatalokat, nem veszik figyelembe, hogy valaki vörös diplomával, vagy gyenge eredménnyel végezte el az egyetemet Hogyan vélekednek a fiatal mérnökök a Ganz-MÁVAG■ban, milyen feladatot bíznak rájuk, megtalálják-e helyüket, kedvüket — ezekre a kérdésekre kerestünk választ. Több mint 500 mérnök dolgozik a Ganz-MÁVAG-ban, mi néhány szerkesztési osztály fiataljaival beszélgettünk. Fényűzés: mérnök a műszaki rajzoló Rendelkezés határozza meg, hogy a gyárba kerülő fiatal mérnökök fél évig a személyzeti osztály állományába tartoznak. Az első hetekben megismertetik velük a gyárat, valamennyi fontosabb munkaterületre ellátogatnak, gyártörténeti előadásokat hallgatnak. Hasznos, jó gyakorlat ez, a fiatalok is szívesen vesznek részt benne. Jó ez a rendelkezés azért is, mert az ismerkedés hónapjaiban a fiatalok érdekeit védi: kiküszöböli, hogy szubjektív alapon „első látásra” kelljen elbírálni őket, és lehetőséget ad arra, hogy a fél év folyamán megismerve a munkakört, előbb bizonyítsanak, csak azután kerüljenek az osztály állományába. Ahol a gazdasági vezetők arra törekednek, hogy ez alatt az idő alatt megismertessék a fiatalokat leendő munkájukkal és fokozatosan beavassák őket a munkakörbe, hasznosan telik ez az idő. Sajnos, nem mindenüt van így. A vagongyári fiatalok panaszolták, hogy ezekben a hónapokban gazdátlanul zengtek-lengtek a többiek között, konkrét feladatot nem kaptak, a gyáregység nem volt anyagilag érdekelve, hogy minél előbb bevonja őket az osztály munkájába. A szenvedélyes hang, a pillanatnyi elkeseredés minden esetben annak szólt: a fiatalok szeretnének nagyobb részt vállalni a feladatokból, szeretnék, ha több bizalmat szavaznának nekik. S ha elégedetlenek voltak, ez az elégedetlenség is munkájukból fakadt. — Másfél évig dolgoztam a gyárban műszaki rajzolóként, mielőtt egyetemre kerültem — mondotta egyikük, ösztöndíjas voltam, az egyetem elvégzése után most ugyanaz a munkaköröm, amely korábban volt. Egy technikus is elláthatná ... Sok vagy kevés a mérnök Az egyik szerkesztési osztály fiataljai mondták: — A mi osztályunkon több a mérnök, mint amennyi mérnöki munka adódik, nem is juthat valamennyiünknek. Nem ülünk üres kézzel, rajzolunk, és gyakran van sürgős munkánk is. Mechanikusan teljes egészében felhasználják az osztály erejét, de úgy érezzük, a szellemi erőnkkel rosszul gazdálkodnak. Több gyakorlott technikus és kevesebb mérnök elvégezhetné ugyanezt, s akkor annak a kevesebb mérnöknek a ténykedése hatékonyabb lenne. Furcsa ellentmondás rejlik emögött: amíg a fiatalok arról panaszkodnak, hogy szellemi erejüket nem hasznosítják, a vállalat kevesli a mérnököket. Akkor is felvesznek mérnököt, ha egyébként felvételi zárlat van. Azt mondják, legalább három-négy év kell hozzá, hogy valaki beletanuljon a gyár munkájába, akkor lesz teljes értékű mérnöke a Ganz- MÁVAG-nak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindaddig nem bízhatnak önálló, felelősségteljes munkát rájuk. Bizonyítja ezt az is, hogy a Kiváló Ifjú Mérnök mozgalom dolgozatai között számos, az egész vállalat számára hasznos, jó ötlet születik. Munkájuk során viszont gyakran épp egyegy jó ötlet miatt kényszerülnek ellentmondásba saját magukkal Az új mindig harc árán születik és az ellenállás — részint a gyártmányok sajátosságából adódóan, részint a nagyvállalatnál közbeiktatott sok elbíráló miatt — gyakran nagyobb, mint amennyire szükséges lenne. Találkoztam mérnökkel, aki meggyőződése ellenére végezte munkáját: másolta a dupla anyag mennyiséget igénylő megoldás szerint tervezett alkatrészt — megalkudva, de nem megnyugodva munkája eredményével. A mérnöki munka, a tervezés, nem zárul, nem is zárulhat le akkor, amikor a gyári sziréna megszólal. Állandó készültséget, folyamatosságot igényel. Ehhez azonban tudni kelSzakembergárdánkról az utóbbi évtizedekben itthon és külföldön kialakult egy jelző, meghatározás: „Majdnem jó, majdnem kiváló munkát végeznek a magyar műszakiak.” Ennek a „majdnem”-nek sokféle magyarázatát adják ma nálunk. A legfontosabb táptalaja azonban az, hogy ez ideig hazánkban az ipar extenzív fejlődése volt előtérben. Most érkeztünk el ahhoz az időszakhoz, amikor a váltót át kell állítani: az ipar intenzív fejlesztését követelik a belső és a külső körülmények egyaránt. Mindinkább a műszaki fejlesztést kell a középpontba állítani. Az iparosodás extenzív szakaszában a feladatok túlnyomó többsége nem követeli a mérnököktől, a technikusoktól, konstruktőröktől elmélyült alkotó tevékenységet. Az újra, a korszerűbbre, az olcsóbbra való törekvés kevés műszakinak vált vérévé. A fejlesztői munka — mint azt a korábbi találmányi és újítási rendszerek is jelezték — magántevékenységgé vált, néhány száz megszállott ember területe lett. Ma pedig a körülmények vállalatonként, gyáranként nem egy-két embertől, hanem több tucattól, több száztól követelik a felzárkózást, az állandó versenyben maradást, a műszaki, technológiai színvonal tekintetében. Ezért nagyon időszerű az a vita, amely az elmúlt hónapokban parázslott fel a műszaki és gazdasági szakemberek munkájának jobb szervezéséről, a műszaki értelmiség alkotó tevékenységének eredményesebb kibontakoztatásáról. A műszaki munka hatékonyságának növelését akadályozó tényezők, a megcsontosodott elvek és módszerek állnak elsősorban a bírálatok kereszttüzében. Egyik ilyen tényezőként emlegetik: az iparban még ma is elég széles körbe uralkodik a termeléstől elvonatkoztatott ár. A gazdasági ár — vagyis, amely valós rálene tervszerű előrelátással, milyen feladat előtt állnak, mit várnak tőlük. Sok szó esik — nemcsak a Ganz-MÁVAG-ban — a fiatal műszakiak nehéz anyagi helyzetéről. De éppen a Ganz- MÁVAG-ban tapasztaltuk, hogy egy-egy érdekes munkakörért, izgalmas feladatért még anyagi áldozatra is hajlandók a fiatalok. A turbina- és vízgép szerkesztési osztály vezetője mondta: „Azt tapasztaltam, hogy az érdekes munkakört két—háromszáz forint miatt nem hagyják ott a fiatalok.” — Nehéz meghatározni, mit is nevezünk mérnöki munkának, hol kezdődik és hol a határa — vélekedett Biros Károly, a műszaki igazgató helyettese, amikor a fiatalok problémáival felkerestük. — A fiatalok nagy része türelmetlen. Úgy érzik, az egyetemről kész szakemberként kerültek hozzánk. Vannak köztük kevésbé tehetségesek, megalkuvók is. Hogy nem kapnak mérnöki feladatot? Legfeljebb egyedi esetekben fordul elő. Szükségünk van a jó szakemberekre, és hogy jó mérnököket nevel a gyár, igazolja, hogy helytálltak másutt még vezető beosztásban is. S amilyen szenvedéllyel beszéltek lent a gyár területén a fiatalok arról, hogy nagyobb feladatokra várnak, ugyanolyan szenvedéllyel sorolta az izgalmas, mérnökre váró feladatokat, problémákat a műszaki igazgató helyettese. Mi sem akarunk általános következtetést levonni az egész gyárra vonatkozóan, annak a néhány fiatalnak a véleményéből, akikkel találkoztunk. De hogy érdemes felfigyelni rájuk, mi sem igazolja jobban, mint hogy ebben az évben 42 mérnök lépett ki — bizonyára „egyéni” okok miatt — a Ganz- MÁVAG-ból. Fekete Judit fordításokat tartalmaz — nem ihezen tudja kiszorítani a ter-meléstől elszakított árakat. Ez nagymértékben közrejátszik abban, hogy ma nálunk a szakemberekben nincs elég érdeklődés a műszaki fejlesztés, a technológiák tökéletesítése iránt. Ártámogatás vagy más formában a vállalatok lényegében megkapják minden cikkükért azt az árat, amelybe az nekik került. Ha furcsán is hangzik, vannak nálunk olyan vállalatok, amelyek ráfizetéssel termelnek, év végén mégis nyereségrészesedést fizetnek. A műszaki fejlesztést hátráltatja, hogy még ma is sok nálunk a monopolhelyzetben levő vállalat. Ezek a vállalatok bármilyen rossz minőségben, bármilyen drágán is gyártják termékeiket, a kereskedelem kénytelen tőlük átvenni. A gátak másik csoportja az irányító munkával függ össze. Főleg azzal, hogy a termelést irányító — nemegyszer bürokratikus — módszereket átviszik a műszaki fejlesztésre is. Holott rengeteg tapasztalat támasztja alá: azok a módszerek, amelyek jók a termelésben, nem alkalmasak az elmélyültebb, magasabb szintű alkotómunka szervezésére. Például az új feladatok néha a műszaki szakemberek egészen új csoportosítását követelnék meg. Nagyobb teret kellene engedni annak, hogy a műszakiak egy-egy feladat megoldásához maguk válasszák meg társaikat. A szakmai hierarchia megmerevedett elvei és módszerei is nagy gátat jelentenek. A termelés irányításában sem mindig jó, a műszaki fejlesztésben pedig egyenesen káros, hogy mindig a magasabb beosztásban levőnek van igaza. Felülről jövő helyes ösztönzések ellenére is gyakori még, hogy a kiváló mérnökök, tervezők, konstruktőrök munkájának elismerését vezetőkké való kinevezéssel igyekeznek elérni. Kiemelik őket a kedveivel és szenvedéllyel végzett, eredményes alkotómunkájukból és megterhelik bürokratikus, adminisztratív tevékenységgel. Az alapvető baj itt az, hogy a műszakiak elismerése, jövedelme a rang, a szakmai hierarchia lépcsőzete szerint alakul, s nem szoktak még hozzá nálunk ahhoz: egy beosztott mérnök is kereshet többet, mint az igazgató. A munkahely levegője, a feladattal azonosulni tudás sem elhanyagolható tényező. Sok műszakiban okoz konfliktust, hogy nem olyan munkát végez, amilyet szeretne, amilyenre képesítése alkalmassá tenné. Sokfelé találkozni félreállt, sértődött, de gondolatgazdag alkotó típusú emberekkel, akik egy-egy elképzelésük megvalósításához nem kaptak bizalmat, akiket a műszaki fejlesztés perifériájára, rutinmunkákra szorított a szakmai féltékenység. Visszahúzó erő gyakran a munkatársi gárda, a vállalati közvélemény is, amikor a fizetések mindenáron való kiegyenlítésére törekszik. Ez a légkör a tehetséges, ambícióval teli embereket arra kényszeríti, hogy mellékmunkákkal, „maszekolással” érje el azt a jövedelmet, amelyre képessége alapján igényt tart. A vitákban elhangzott: több tudós típusú műszakira van most szükség, akikhez a termelésirányítás mellett közel áll a kutatás, a kísérletezés, akik fogékonyak az újra. A tudós alkatú szakembernek, az elmélyültebb alkotómunkának van is vonzóereje a fiatal műszakiakra. Csak tudni kell ezt a vonzódást aprópénzre váltani, kamatoztatni. Bátrabban félreállítani például az általunk is említett akadályokat, amelyeket mind világosabban, egyértelműbben megfogalmaznak a vitákban. Csak így érhető el — ha nem is egy-két év alatt —, hogy a műszakiak munkájának értékelésénél a „majdnem jó” jelző első fele elmaradjon. Keserű Ernő Miért lép 42 mérnök egy év alatt a Ganz-MÁVAG-ból Akadályok a műszaki munkában .Magyar Nemzet s Beszélgetések az életszínvonalról Népesedéspolitika Az életszínvonal távlati tervezéséről beszámolva írtunk már a kiskereskedelmi, a lakás és a kommunális ellátásról. S ha nem féltjük olvasóink érzékenységét — akiknek ez a legbensőbb családi ügyük —, akkor ennek a beszélgetésnek azt az alcímet adjuk: gyerekellátás. Mert életkörülményeink alakulásának alfája és ómegája, hogy miként alakul a népességben azok aránya, akik termelik is, valamint azoké, akik csak fogyasztják a nemzeti jövedelmet. Nálunk például igen sok a nyugdíjas, több mint 1 millió 300 ezer, s bár ők dolgos éveikben már előállították azt, amibe eltartásuk kerül, de kifizetni most, az adott év nemzeti jövedelméből kell. Ha pedig a termelő-alkotó népesség nem növekedik megfelelő arányban, akkor bizony joggal beszélhetünk „nyugdíjteherről”. S, hogy növekedjék, több gyereket kell vállalniuk a családoknak, jó ideig, megint csak az eltartottakat szaporítva, mert a gyerekek tovább tanulnak és később látnak munkához, mint azelőtt. És több pénzébe kerülnek a családnak és a társadalomnak, mint azelőtt. Ma, amikor még eléggé kiegyenlítettek a jövedelmek, annak jobb a sora, akinek kevesebb a gyereke, az életszínvonal-politikának tehát ezen az egyenlőtlenségen is változtatni kell. Dr. Szabadi Egont, e téma felelősét, a munkaerő és életszínvonal távlati tervezési bizottságban kértük meg, hogy tájékoztasson bennünket a népesedéspolitikai feladatokról. 1. — örömmel hallottuk, hogy a bizottság minden egyes témáját a népesedéspolitikával össszefüggésben tárgyalta meg. Tehát ilyen politika már van. A Magyar Nemzet már évekkel ezelőtt szóvá tette, hogy szükség volna aktív népesedéspolitikára. Valóban, hosszú ideig hiányoztak a népesedéspolitikai tervek, de nem valamilyen mulasztás miatt, hanem mert nem voltak meg a tudományos feltételek kidolgozásukhoz. Ami felróható, az bizonyos összefüggések elhanyagolása volt, például, hogy gazdaságpolitikai, vagy más intézkedéseknek demográfiai kihatásai vannak. S talán az is, hogy kifejezetten népesedési kérdésekkel foglalkozó rendelkezések között nem volt összhang, nem egységes koncepció keretében hozták meg azokat. Így a népességben bekövetkezett változások nemegyszer meglepetésként érték az országot, s a felkészületlenség rontotta a hangulatot, anyagi és morális károkat okozott. A következetes és átgondolt népesedéspolitika hiánya a születések számának alakulásában is megmutatkozott Ez érintette a legérzékenyebben a közvéleményt Hangsúlyozni szeretném, hogy a születésszám csökkenése nem a szocialista társadalom sajátossága. Ez minden fejlett ipari országban bekövetkezett. A különbség csupán annyi volt, hogy nálunk a gazdasági, társadalmi struktúra átalakulása és így a születésszám csökkenése is sokkal gyorsabban ment végbe, mint Nyugaton. Továbbá: Nyugat gazdasági fejlődése több évtizeddel megelőzte a miénket, s amikor ott már stabilizálódott — sőt több országban bizonyos népesedéspolitikai hatások következtében átmenetileg nőtt — a születésszám, éppen akkor jött nálunk évről évre kevesebb gyerek a világra. — Az úgynevezett népszaporodási vita egyik hibája tehát a történelmi szemléletet nélkülöző, felületes összehasonlítás volt. De ez nemcsak a vitatkozók számlájára írandó, a mi propagandánk is hosszú ideig táplálta azt az illúziót, hogy a szocializmusban állandóan nő a születésszám és állandóan csökken a halandóság. A Magyar Nemzet annak idején, amikor a Népességtudományi Kutató Intézet elkészítette a népesség előreszámítás változatait, a távlati tervezés számára, erről beszámolt olvasóinak. Elmondtuk, hogy a bizottság azt a változatot fogadta el, amely szerint 1966-tól 1970-ig viszonylag gyorsan nőne a termékenység, majd 1970-től 1975-ig, amikor kiugrik a szülőképes korban levő nők száma, s a „bő esztendők” gyerekei alapítanak családot, valamelyest lelassulna, s 1976-tól gyorsulna ismét az ütem, amikor asszony lesz a „szűk esztendők” lányaiból. Tehát a demográfiai hullámhegyeket és hullámvölgyeket a termékenység nem egyenletes alakításával kellene ellensúlyozni, hogy a születésszám viszonylag egyenletesen alakuljon. Az elfogadott változat szerint a hetvenes évek közepére kellene csak elérni a 17 ezrelékes születési arányt, de remélem az élet rácáfol a prognózisra, mert már az 1968-as esztendőben nagyon közel leszünk a 16 ezrelékhez. — Minél előbb érjük el a 17 ezreléket, annál jobb, mert csak ez az arány biztosítaná a népesség folyamatos utánpótlását. Én úgy látom, hogy az arány elérése és legfőképp stabilizálása nagy erőfeszítést követel. Szeretnénk, ha elmondaná, hogy a népesség egyenletesebb korösszetételének a kialakítását, amelyet a prognózisuk felvázolt, milyen népesedéspolitikával lehet elérni. — A születésszám növekedését ösztönző intézkedéseket két időszakra kellene koncentrálni. Először az 1969— 70-es, másodszor az 1975—80 közötti évekre. — Az 1969—70-es program realitása már ma is látható, mert 70-re éri el a tsz-tagok családi pótléka a munkásokét és alkalmazottakét. És ha ez az időpont egybeesik egy társadalmi-gazdasági változással, a téeszek mind eredményesebb gazdálkodásával és a falu megfiatalodásával, akkor a gyermektermés is jobb lesz. Ha pedig a kormány és a SZOT vezetőinek november 22-i megbeszélésére gondolunk és Gáspár Sándor javaslataira, hogy az üzemek vállalatfejlesztési alapjukból megfelelő összeget fordítsanak a gyermekintézmények fejlesztésére, és hogy az anyák hosszabb ideig maradhassanak otthon gyermekgondozási segéllyel, mint eddig, akkor azt hiszem, joggal lehetünk optimisták. S még egy szempont: azok a kereső asszonyok, akik most gondozzák csecsemőjüket, jobbára pályakezdők s az első gyereküket hozták a világra. A többi még hátra van. — Valóban, a hetvenes évek második felében lesz nehezebb feladata a népesedéspolitikának. Mert akkor azt kell elérni, hogy a kisebb létszámú nemzedék tervezzen kettőnél több gyereket. S ez idő tájt különösen kell ügyelni arra, hogy más társadalompolitikai intézkedések ne ellenkező irányba hassanak. — Konkrétan milyen intézkedésekre gondol a bizottság? — Elsősorban arra, hogy a családipótlék-rendszer fejlesztésével az állam a gyermek felnevelésének még nagyobb terhét vállalja, s ez a rendszer ösztönözzön a többgyermekes családok példájának a követésére. Véleményem szerint a népesedéspolitikához tartozik a szociális méltányosság érvényre juttatása is, a gyerektelen, az egykés és a sokgyerekes családok életszínvonala közötti különbség csökkentése. Egy kialakítandó családipótlék-rendszer ezt is megoldhatná. A gyermekgondozási segélyről szólva: ki kellene terjeszteni a szerződéses munkaviszonyban állókra. És ajánlatos volna felülvizsgálni, hogy reálisak-e a téesz-asszonyokkal szemben támasztott feltételek. Nem mindig ők tehetnek róla, ha nem tudják az előző évi 120 munkanapot teljesíteni, ami a segély eléréséhez szükséges. — Mindez valóban indokolt. Rossz hatása van annak, hogy azok, akik helyettesítik a gyermekgondozási segélyt élvező anyákat, nem engedhetik meg maguknak ugyanezt a luxust. S a parasztasszonyok érdekében már a Nőtanács is szót emelt. — A lakáspolitikának is jobban kell segíteni a többgyerekes családokat, nemcsak az elosztásra gondolok, hanem arra is, hogy a lakás és a család nagysága jobban megfeleljen egymásnak. Igen örültem, hogy a kormány és a SZOT vezetőinek megbeszélésén ez is szóba került. Az üzemekben is utána nézhetnénk, miként lehet az anyák munkakörülményeit tovább javítani. A többgyermekesek esetleg pótszabadságot kaphatnának és több családos beutalót az eddiginél. S természetesen szükség van a gyermekintézmények fejlesztésére is, költségvetésből, vállalati- és téesz-alapból egyaránt. Befejezésül hangsúlyoznám, hogy a tiltó-kényszerítő jellegű népesedéspolitikai rendelkezések többet ártanak, mint használnak. Ez most pozitív oldalról bizonyítható, a jelenlegi abortuszrendelet mellett növekedett örvendetesen a születésszám. Az abortusz ellen tehát nem népesedéspolitikai, hanem egészségi és morális okokból kell küzdeni, méghozzá a születésszabályozás korszerű módszereinek ismertetésével és elterjesztésével. Ez pedig az egészségügyi szervezet és ellátás további fejlesztését igényeli. K. J. Húszéves a Néphadsereg Húszéves a Néphadsereg, a Honvédelmi Minisztérium központi képes hetilapja, amely 1965 decemberéig elsősorban a katonák tájékoztatását szolgálta. Két év óta azonban bárki megvásárolhatja szombatonként Budapesten és a nagyobb vidéki városokban az újságárusító pavilonokban. A két évtizedes múltra visszatekintő 16 oldalas, fényképekkel gazdagon illusztrált hetilap gyorsan népszerűvé vált a nem katonai olvasók körében is.