Magyar Nemzet, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-15 / 11. szám
4 A televízió műsoráról Mocorgó Az irodalmi forgatókönyv jó néhány éve megjelent, a film váratott magára. S talán jobb is, hogy a televízió vállalkozott Fejes Endre novellájának megfilmesítésére, mert a képernyő — a bemutató legalábbis ezt bizonyította — a Mocorgó igazi otthona. Fejes képgazdag, személyes hangú, nagyfeszültségű írásművészete a hazai televízióművészet egyik forrása is. Vajha, ilyen színvonalon írt novellák és forgatókönyvek nagyobb számban szerepelhetnének a televíziódramaturgia programján! Ez az óhaj természetesen nem jelenti egyúttal a Fejeshősök utánzásának óhaját is. Fejes Endre világa — a Mocorgó világa — kívül esik a valóság középpontján. Fejes tehetsége kell ahhoz, hogy e perifériára szorult figurákban is pontosankivetítve bukkanjanak fel a valóság lényeges jegyei. A Mocorgó színpadi változatát 1966-ban mutatták be Budapesten. A kritikák annak idején alapos elemzésnek vetették alá a művet és főalakja jellemét, az emberét, akinek egyetlen vágya volt, hogy zsolbárus lehessen a Teleki téren. Vajon mi lett volna Mocorgóból, ha az író nem „öli meg őt”, 1956-ban, egy eltévedt golyóval. Azt hiszem, ha Mocorgó ma élne, zsibárus lenne az Ecserin. Máskülönben olyan lenne, mint amilyennek titokzatos pártfogója, s a szerelemben riválisa, Iric Pista megjósolta az ostrom alatt: esténként áztatná a lábát és olvasná az esti lapot. Mocorgónak csak porhüvelye nyugszik a föld alatt, lelke számtalan testbe burkolva közöttünk jár, s ez bizonyító erő a „periférikus” Fejes-figuráit jelentősége mellett, a beszűkült világú, kispolgári álmokat hajszoló egzisztenciák jelenlétére figyelmeztet. A Tisza Kálmán térd társaságból valójában egyetlen fiú illeszkedik be úgy-ahogy a fejlődés áramába. A mű adta összkép nem a társadalom egészének tükre, csupán Mocorgó világáé, de ebben a szűk világban is lám milyen sokféle ember él, mennyi gyökere a jónak és a rossznak, mennyi ellentmondás a gondolkodásban, a vágyaikban, az életcélokban, igencsak hasonló körülmények, anyagi viszonyok közötti mikrovilágban, ha némi torzítással is, ugyanazok a törvények hatnak, ugyanúgy válnak ki hősök és gazemberek, s csapódnak le az össztársadalmi konfliktusok, mint a társadalmi valóság középpontjában a nagy erővonalak mentén. A tévéfilm hitelesen adta vissza a Mocorgó világát. Szőnyi G. Sándor legjobb rendezése ez,kivált az első jelenetek puritán, szűkszavú, nagy feszültséget sugárzó képei ragadnak magukkal. Később, főként a felszabadulás utáni részben, itt-ott csökken ez az intenzitás, el-ellankad a feszültség, de néhány jelenetben újra fellobban. A rendező, híven a műhöz, terüli a külsődleges látványosságot és a bensőséges kifejezésre, a színészi játék megmunkálására koncentrálja erőit. A legnagyobb élmény Garas Dezső nagyszerű alakítása. Bármennyire erőteljesen hat is, Mestyán Tibor fényképezésében, például a Teleki téri vihar, a háborús éjszakák képernyőről nehezen visszaadható drámai hangulata, számunkra ebből a Mocorgóból mégis azok a kis monológok a legszebbek, amelyeket Garas mond el, például a csillagos házban, a börtönben, végül az írónak ártatlansága tudatában nyugtalanító keserűséggel. Alakítása a vagányságnak és a naivitásnak, a linkségnek és a kisebbrendűségi érzésnek, a tettvágynak és a félelemnek teljes emberbe ötvözött egységét tükrözi. Garas nem a sajnálat megbocsátó könynyeit facsarja a néző szeméből, hanem Mocorgó gyengéinek, sőt bűneinek kontrasztjával, mélyebb, intellektuálisabb szánalmat ébreszt. Partnerei közül különösen Latinovits Zoltán félelmetes feszültséggel megformált, titokzatos Iric Pistája és Törőcsik Mari néhány vonással felvázolt, egy-egy megdöbbentő pillantással is lenyűgöző utcalány alakítása emlékezetes. Egyik utolsó tévészerepében jellegzetes karaktert mutat be Görbe János. Drámai pillanatokat villant fel Pártos Erzsi és Kovács Károly, biztos érzékkel játszik Kiss Manyi, Avar István. Dekoratív, kedves Gór Nagy Mária alakítása. Jó bor, jó egészség Közérdekű témával foglalkozik Fehéri Tamás és Murányi Éva dokumentumfilmje. Régi babonákat próbál eloszlatni, nyugtalanító szemléleti korlátoltságot leplez le. Drámai a film kiindulópontja: egy hétesztendős kisfiú meghalt alkoholmérgezésben. Fokozatosan tárul fel a korántsem egyedi tragikus eset szélesebb háttere. Gyerekek vallanak — tulajdonképpen inkább csevegnek, sőt olykor egyenesen kérkednek — az otthon elfogyasztott pálinkáról, a baragésok emlékéről. Az orvos lelkiismeretébresztő szavait, a vizsgálat szomorú eredményeit megdöbbentő illusztráció zárja, néhány pillanatkép egy falusi lakodalomról. A menet csak most indul a menyasszonnyal, de a lakodalmas nép már dülöngél. Kába, részeg arcok a tömegben. Az útszélen pedig valósággal kényszerítenek az ivásra egy alig kétesztendős gyermeket. Fehéri Tamás riportfilmes gyakorlatát a pillanat iránti érzékenységét, a lehetőség gyors felismerésének képességét itt kamatoztatja leginkább a jeles operatőr, Janovics Sándor segítségével. De figyelmet kelt az interjúcsokor, s az egész film is, mint az egyegy jelenséget mélyebben vizsgáló tévé dokumentumfilm-gyártás újabban, sajnos, ritkán készülő jól sikerült műve. Vilcsek Anna Jöjjön át Budára... P©SmB€©C§fl ITTEIRIM (III., FŐ TÉR 2.) Zene: BUDAVÁRI JÓZSEF harmonika-művész Borozóban cigányzene BÓDI GÁBOR—KISS JÓZSEF DUÓ TELEFON: 887—210 YASMACIICA YilMDÉCl© (III., LAKTANYA UTCA 3—5.) Zene: STEFAN—NEUBRANDT sramli duó Borozóban cigányzene MAKKAI—GYALLAY DUÓ TELEFON: 887—123 Magyar Nemzet A térképen nem található Darvas József színpadi művének bemutatója Miskolcon Ősbemutató : Darvas József kétrészes riport-drámáját elsőként a Miskolci Nemzeti Színház állította színpadra. A mű nemcsak írói teljesítmény. A bemutató nemcsak színházi produktum. Elsősorban tett, társadalmi mozgósítás, felhívás: mutassuk fel az elmaradottság, a gyávaság, a szégyen állóvizeit, kiáltsuk ezt országgá, ha fáj is; a gennygócok nem akkor gyógyulnak, ha lepellel eltakarjuk, s mert láthatatlanok, azt hisszük, hogy nincsenek is — a gennygócok akkor távolíthatók el, ha sebészkéssel belevágunk! Bónis, a dráma egyik főszereplője, a sokat megélt férfi, a konzervativizmus, az „éljünk csendben-békében” elv hordozója a darab folyamán így fogalmaz: „Egy elvont morál nevében, míg élsz, örökké pörösködhetsz. De az élet: realitás. Nem viseli el az örökös, visszanéző önvádat és önkínzást.” Mire az Öreg író így felel: „De a tanulság is realitás! Nem mondhatunk le róla!” Majd később Bónis: „Mit akarsz te tulajdonképpen? Van itt Ormoson, ami van. Még sok minden nem jó. De ez: véglet! És te törvénnyé, aztán ítéletté akarod emelni a végletest!” Erre az öreg író: „Fogalmazzunk inkább így: a végletesben megkeresni a törvényt!” Előzmények : Az elmúlt esztendőben, 1968-ban Végh Antal író nagy terjedelmű szociográfikus riportot jelentetett meg a Valóság című folyóirat hasábjain. Egy Szabolcs-Szatmár megyei falu életét térképezte fel — végletesen fogalmazva. Az írás címe: Állóvíz. Tartalmát a cím pontosan jelöli: P. községben az emberek tudata, a kis közösség életmódja, életkörülménye a század elején konzerválódott — alig változott A riport nagy visszhangot keltett , s másrészt jelentős ellenállást váltott ki. Darvas József, mint az Írószövetség elnöke, ekkor a helyszínre utazott, egyrészt, hogy az írót a megye vezetőivel összesaékítse, másrészt, hogy Végh Antal írásában szereplő tényeket szembesítse a valósággal, bizonyságot szerezzen: az író igazat írt-e, következésképpen az igazságot írta-e?! Darvas József tapasztalatairól a Kortárs 1968 szeptemberi számában elementáris erejű beszámolót adott közre „Magyarország felfedezése" címmel. Az írás ereje, művészi megfogalmazása nagy feltűnést keltett, az olvasók Darvas József, a mindig közéleti író egyik legjobb írásának mondták, s hangsúlyozták, Darvas visszatalált — magasabb művészi szinten — régi önmagához, beszámolója a harmincas években írt nagy szociográfiai munkáira, az „Egy parasztcsalád történeté"-re, s „A legnagyobb magyar falu”-ra emlékeztet. Darvas e beszámolója egyik bekezdésében említést tesz arról, hogy amit tapasztalt — szó szerint idézve —: „Kész dráma... Meg is kellene írnom!” Megírta. A téma számára nyugalmat nem hagyott. És most ismét saját szavaival élve: — A drámát akkor is megírtam volna, ha nem akad színház, amelyik igényt tart rá... A közvetlen találkozás a valósággal nekem mindig írói lételemem volt. Ezt lehet akár az előnyömre, akár a hátrányomra írni, de igazi szikrázást csak ez tudott belőlem kicsiholni. Most is valami ilyesmi történt. A mű szintézise annak, amit Darvas József P. községben látott, de nem ugyanaz, nem a valóság egy az egyben visszaadott, lefényképezett mása. Erre utal a cím is: „A térképen nem található." Kitűnő cím. Többértelmű. Arra utal, hogy amit látunk, nem egyetlen megjelölt község népének sajátja, nem provinciális jelenség, sőt arra is utal, hogy az a magatartás, amit felmutat — az állóvíz-szemlélet, a gyávaság, a maradiság mindenáron megőrzése — nemcsak egy közösséget jellemezhet, hanem egy személy sajátja is lehet, egy emberen belül, tudatunkban, az egyed magatartásában is megtalálható, felmutatható. Miről szól a riportdráma? E beszámoló írójának nem feladata, hogy tartalmi kivonatot adjon, de annyit mégis —■ az érthetőség kedvéért: a darabban szereplő Öreg író —, mint a valóságban is — az egyik megyei vezetőhöz érkezik, hogy fiatal pályatársa már megjelent cikkének igazát tisztázza; együtt járják végig a falut, amelyről a cikk szól, felkeresik sorra a cikkben említett személyeket, rádöbbennek a valóságra, s a félelmetes drámai purgatórium után az öreg író ugyanúgy, mint a néző is, megfogalmazza önmagában, amit a Fiatal író valójában ki is mond: „Én nem valaki ellen írok, hanem valakiért! Engem az a mikrovilág érdekel, amelyik engem fölnevelt. Amelyik nem didergő, magányos emberekből áll, de olyanokból, akik egy kicsit még tétován néznek szét a világban, mert a szemüket véresre marta a zúgó homok ... Én nekik akarok segíteni.” A mű két, látszólag idegen és összebékíthetetlen stílus ötvözete, az egyik réteg a gondolati szituációsor , az Öreg író és Bónus a cselekményen végighúzódó vitája, a másik réteg a riportszerűen megelevenített epizódok sora — a cselekvési szituációsor. Az egy művön belüli ötvözése e két látszólagos idegen stílusnak — nemhogy gátja a drámai cselekmény kibontásának, hanem segítője: a vitát a megelevenített események erősítik, míg a vita az epizódok láncolatát az egyediség szintjéről az általánosság szintjére emeli. Bizonyság ismét arra, hogy a színpadi építkezéshez ma már nincs klasszikus aranyszabály, elsődleges a megelevenítő erő, a színvonal, a dokumentumokból, riportelemekből épült színpadi műr nem színvonalbeli meghatározó. Az előadás : a Miskolci Nemzeti Színház társulata Nyilassy Judit rendező vezetésével a mű sajátosságait, szokatlan dramaturgiai építkezését figyelembe véve állította színpadra a még sok vitát eredményező riport-drámát. Az eredmény: jeles. A hagyományos drámaépítkezéshez, a még mindig kissé teátrális játékmódhoz szokott művészektől új játékstílust, egyrészt pódiumszerű dialóg-előadást — a gondolati rétegben —, másrészt az ezt megszakító epizódokat előadó visszafogott megjelenítő előadásmódot követel. Nehéz feladat. A feladat nagyságának következménye, hogy az egészében kitűnő előadás sok apró, de az összhatást tekintve jelentős hiányosságokat is mutat. Dramaturgiai: a riportdrámában csak azt láthatja a néző, amit a dráma koncepcióját meghatározó konstrukció lehetővé tesz, amit a kutató író is lát, így érthetetlen az iskolaigazgató és feleségének intim párjelenete. A Fiatal írót megszemélyesítő Csíkos Sándor, akinek a téma súlyát erősítő egyéniségnek kellene lennie, alkatából adódóan túl könnyűnek találtatott: szereposztási tévedés. A Vénember alakítójának, Gyarmathy Ferencnek a műtől idegen, túlzottan naturalista alakítás jutott. De soroljuk fel inkább azok neveit — Nyilassy Judit rendezőn kívül —, akik pontosan megérezték e rendhagyó konstrukciójú mű előadásának stílusát, s a mű művészi erejét pontosan tolmácsolták, ők vannak túlsúlyban: Somló Ferenc az öreg író, Dariday Róbert Bónis, Pákozdy János Sasadi, Kulcsár Imre az Újságíró, Némethy Ferenc az igazgató, Dobos Ildikó Marika, Paláncz Ferenc Fickó megszemélyesítői, valamint Gergely István díszlet- és jelmeztervező. A végeredmény : nagy erejű, az állóvizeket és az „Állóviz”-et felkavaró drámát láttunk Miskolcon. A színpadi deszkákról közérdekű szó hangzott — bizonyíték arra is, hogy a színház mindenkor — elsődlegesen — társadalmi szószék kell legyen. H. Barta Lajos A Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelenik meg Bálint Lajos színházi visszaemlékezéseinek befejező része. Címe: Vastaps. Modern egyiptomi kerámiákból nyílik meg kiállítás az Ernst Múzeumban csütörtök délután. Irodalomtörténet címmel új folyóirat jelenik meg a közeljövőben — Hadd kezdjem azzal — mondja Nagy Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar irodalom professzora —, hogy ez a folyóirat nem új, mert az Irodalomtörténet 1912-ben jelent meg először, s hat évvel ezelőtt, 1962-ben utoljára, Bóka László szerkesztésében. — Az „új” folyóirat negyedévenként jelenik meg, s hasábjain alapvetően a magyar irodalommal kapcsolatos kérdések kapnak helyet. Mint az Irodalomtörténeti Társaság lapja, fokozottan szeretnénk támaszkodni a közép- és felsőfokú szinten oktató magyar tanárokra. — Ezek szerint szűk közönségnek szól majd az Irodalomtörténet? — Nem is olyan szűknek. Nagyon örülnék, ha majd minden magyar tanár megvenné. Elsősorban az irodalomoktatók fórumává szeretnénk válni, úgy is, hogy nekik írunk, úgy is, hogy a folyóirat egy részét ők írják. Az irodalomtörténeti kutatás természetes bázisa a magyar tanár. Ez manapság, mintha kissé feledésbe merülne, persze nem utolsósorban azért, mert a gimnáziumi oktatóknak egyszerűen nincs idejük tudományos munkát végezni. Anyagi nehézségeik miatt kénytelenek különórákat, magánmunkákat vállalni Egy másik elképzelés: szeretnénk „felfedezni” néhány, az irodalmi köztudatból méltatlanul kiszorult írót A tervek szerint élő nagyjainkat kérjük majd fel, mondanák el véleményüket, benyomásaikat az „eltemetett” írók műveiről. — Az első szám tartalma? — Az Irodalomtörténet beköszöntő számában közöljük Király István, Keresztúry Dezső, Mezei József és Képes Géza tanulmányait Király István Adyról, Keresztúry Dezső a hatvanéves Nyugatról írt Kenyeres Zoltán a magyar irodalomtörténet periozidációjáról, a periodizációs elvekről közöl tanulmányt, amelyről szeretnénk, ha vitát váltana ki. A Dokumentum rovatban Bóka László és József Attila közös szerkesztői tevékenységéről és a Petőfi Irodalmi Múzeum hangszalagjairól olvashatunk. Végül megemlítem, hogy Nemes Nagy Ágnes egy Csokonai-, Komlós Aladár és Miklós Pál egy-egy Babitskölteményt elemez az első számban, ezzel szeretnénk feltámasztani a verselemzés méltatlanul elhanyagolt műfaját Az Irodalomtörténet várhatóan január végén jelenik meg. Főszerkesztője Nagy Péter, szerkesztői Koczkás Sándor és Molnár Ferenc. m. J. NAPLÓ Január 16 1966 óta tartó vetélkedősorozat zárult le Salgótarjánban. A SZÖVOSZ ezüstserlegéért, a rádió elnökének különdíjáért, és a nagyösszegű pénzjutalmakért 19 megye szövetkezeti együttesei népművészei, szólistái versengtek. A zsűri Ádám Jenő professzor elnökletével az első díjat, a SZÖVOSZ ezüstserlegét, a vele járó pénzjutalommal, Pest megye szövetkezeti együtteseinek és népművészeinek ítélte. A rádió elnökének különdíját megosztva a részteleki Menyecske Együttes, a Szolnokmegyei Kodály Kórus és a kaposvári szövetkezet szerint helyi szervezetének népi énekese, Szabó Józsefné kapta. „Minálunk vannak fenyvesek” címmel január 19-én, vasárnap délután fél négy órakor előadóestet tart Tompa László az Egyetemi Színpadon. Érdekes műsorában a többi között Szenczi Molnár Albert, Bethlen Miklós, Misztótfalusi Kis Miklós, Szentjóbi Szabó László, Mikes Kelemen, Kazinczy Ferenc, Salamon Ernő, Gaál Gábor, Octavian Goga és Dzsida Jenő műveiből ad elő. A bevezetőt Czine Mihály egyetemi docens mondja, közreműködik Kecskés András lantművész. Két országban fogják játszani Gáspár Margit „Az állam én vagyok” című színművét: az NDK-ban, Rostockban és a szepsiszentgyörgyi Magyar Színházban. Megkezdték kedden a XVIII. században, barokk stílusban épült és műemléknek nyilvánított tuzséri kastély műszaki átadását. A termek falát és a nagyterem mennyezetét Wurzinger Mihály festő freskói díszítik, a kastély oldalszárnyait Ybl Miklós építette 1880 körül. A helyreállított kastélyt egészségügyi és kulturális célokra használják. CsJ A Hazafias Népfront I., Bem rakpart 6. szám alatti klubjában az Állatbarátok Köre klubdélutánján Passuth László január 17-e helyett 21-én, délután hat órakor tart író- olvasó találkozót. Február közepén mutatja be az Operaház Wagner A Rajna kincse című operáját, amelyet több mint két évtizede nem adtak elő. Rendező Békés András, vezényel Lukács Miklós. Farkas István emlékkiállításáról rendez ankétot a Hazafias Népfront VI. kerületi bizottsága (Népköztársaság útja 94.) január 17-én, péntek este hat órakor. Az ankétot vezeti: Pataki Dénes művészettörténész, a Nemzeti Galéria munkatársa. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Poppea megkoronázása (H. béri. 4.) (7) — Erkel Színház: Tosea (Ifj. C. béri. 3.) (fél 6) — Nemzeti Színház: Az ember tragédiája (7) — Katona József Színház: Varsói melódia (7) — Madách Színház: Kegyenc (7) — Madách Kamara Színház: A bolond lány (7) — Vígszínház: Spanyolul tudni kell (7) — Pesti Színház: Furcsa pár (7) — Thália Színház: Isteni színjáték (7) — József Attila Színház: Egy igazi úr (E. béri. 3.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Knock out (Komb. I. béri. 4.) (7) — Kis Színpad: Urak és elvtársak (fél 8) — Kamara Varieté: Folytassa Hacsek! (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: A Sárkány (de. 10) — Zeneakadémia: Karl Richter orgonaeatje (Mesterbérlet 4.) (fél 8). .8 xerda, 1969. Jsaaáf SS Francia festők kiállítása a Nemzeti Galériában Francia festők műveiből, az Union des arts plastiques montreali csoportjának anyagából nyílt meg kiállítás a Nemzeti Galéria dísztermében. A tárlat öt magyar festő alkotásait viszonozza, akik az elmúlt évben közösen mutatták be műveiket Párizsban. A montreuili festőcsoport cserekiállítása hosszabb út után érkezett Budapestre. Először Szolnokon, a Damjanich Múzeumban látta a közönség, majd a debreceni Déri Múzeum termeiben. A képek alapján érdekes, pezsgő életű csoportnak látszik a montreuili művészek közössége. Együttesüket — feltehetően — a közös lakóhely, Párizs e sajátos levegőjével teli munkáskerülete, köti öszsze elsősorban. Formai alapon szerveződött, eszmei, mondanivalóbeli egyezésen, esetleg a hasonló minőség alapján társult közösségről ugyanis esetükben aligha beszélhetünk; pontosabban, nehezen tételezhetjük fel, hogy a lágy, lírai absztrakció híveként bemutatkozó Prat-1, vagy Marcel Siret-1, illetve az impresszionisztikusan fogalmazó Jean-Jacques Morvant sok közös vonás kötné össze. A tárlatot épp ezért kell — a többi között — örömmel köszöntenünk: részvevői, a cseppben tükrözve a tengert, a francia festészet sokágú világából láttatnak meg valamit a magyar közönséggel. A tárlat rendezői (a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Kiállítási Intézmények) azonban — bosszantó hibát követnek el, amikor a bemutató egyedüli útmutatójaként a szolnoki Damjanich Múzeum kiegészítés nélküli katalógusát árusítják. A két kiállítás ugyanis csak részben azonos: a Galériában 20—25 képpel többet láthatunk, mint amennyi (22 darab!) a katalógusban szerepel. A Damjanich Múzeum katalógusa tehát alkalmatlan arra, hogy a budapesti kiállítás kalauza és dokumentuma legyen. S ezért öt forintot elkérni — erre semmiféle „gazdaságossági” szempont nem jogosíthat fel senkit. bgy-