Magyar Nemzet, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-15 / 11. szám

4 A­ televízió műsoráról Mocorgó Az irodalmi forgatókönyv jó néhány éve megjelent, a film váratott magára. S talán jobb is, hogy a televízió vál­lalkozott Fejes Endre novellá­jának megfilmesítésére, mert a képernyő — a bemutató legalábbis ezt bizonyította — a Mocorgó igazi otthona. Fe­jes képgazdag, személyes han­gú, nagyfeszültségű írásművé­szete a hazai televízióművé­szet egyik forrása is. Vajha, ilyen színvonalon írt novellák és forgatókönyvek nagyobb számban szerepelhetnének a televíziódramaturgia program­­ján! Ez az óhaj természetesen nem jelenti egyúttal a Fejes­hősök utánzásának óhaját is. Fejes Endre világa — a Mo­corgó világa — kívül esik a valóság középpontján. Fejes tehetsége kell ahhoz, hogy e perifériára szorult figurákban is pontosan­­kivetítve bukkan­janak fel a valóság lényeges jegyei. A Mocorgó színpadi válto­zatát 1966-ban mutatták be Budapesten. A kritikák annak idején alapos elemzésnek ve­tették alá a művet és fő­alakja jellemét, az emberét, akinek egyetlen vágya volt, hogy zsolbárus lehessen a Te­leki téren. Vajon mi lett vol­na Mocorgóból, ha az író nem „öli meg őt”, 1956-ban, egy eltévedt golyóval. Azt hiszem, ha Mocorgó ma élne, zsibárus lenne az Ecserin. Máskülön­ben olyan lenne, mint ami­lyennek titokzatos pártfogója, s a szerelemben riválisa, Iric Pista megjósolta az ostrom alatt: esténként áztatná a lá­bát és olvasná az esti lapot. Mocorgónak csak porhüvelye nyugszik a föld alatt, lelke számtalan testbe burkolva közöttünk jár, s ez bizonyító erő a „periférikus” Fejes-fi­guráit jelentősége mellett, a beszűkült világú, kispolgári álmokat hajszoló egzisztenciák jelenlétére figyelmeztet. A Tisza Kálmán térd társa­ságból valójában egyetlen fiú illeszkedik be úgy-ahogy a fejlődés áramába. A mű adta összkép nem a társadalom egészének tükre, csupán Mo­corgó világáé, de ebben a szűk világban is lám milyen sokféle ember él, mennyi gyö­kere a jónak és a rossznak, mennyi ellentmondás a gon­dolkodásban, a vágyaikban, az életcélokban, igencsak hason­ló körülmények, anyagi viszo­nyok közötti­­ mikrovilágban, ha némi torzítással is, ugyan­azok a törvények hatnak, ugyanúgy válnak ki hősök és gazemberek, s csapódnak le az össztársadalmi konfliktusok, mint a társadalmi valóság középpontjában a nagy erővo­nalak mentén. A tévéfilm hitelesen adta vissza a Mocorgó világát. Sző­­nyi G. Sándor legjobb ren­dezése ez,­­kivált az első je­lenetek puritán, szűkszavú, nagy feszültséget sugárzó ké­pei ragadnak magukkal. Ké­sőbb, főként a felszabadulás utáni részben, itt-ott csökken ez az intenzitás, el-ellankad a feszültség, de néhány jele­netben újra fellobban. A ren­dező, híven a műhöz, terüli a külsődleges látványosságot és a bensőséges kifejezésre, a színészi játék megmunkálá­sára koncentrálja erőit. A legnagyobb élmény Ga­ras Dezső nagyszerű alakítása. Bármennyire erőteljesen hat is, Mestyán Tibor fényképe­zésében, például a Teleki téri vihar, a háborús éjszakák képernyőről nehezen visszaad­ható drámai hangulata, szá­munkra ebből a Mocorgóból mégis azok a kis monológok a legszebbek, amelyeket Garas mond el, például a csillagos házban, a börtönben, végül az írónak ártatlansága tudatában nyugtalanító keserűséggel. Alakítása a vagányságnak és a naivitásnak, a linkségnek és a kisebbrendűségi érzésnek, a tettvágynak és a félelem­nek teljes emberbe ötvözött egységét tükrözi. Garas nem a sajnálat megbocsátó köny­­nyeit facsarja a néző szemé­ből, hanem Mocorgó gyengéi­nek, sőt bűneinek kontraszt­jával, mélyebb, intellektuáli­­sabb szánalmat ébreszt. Partnerei közül különösen L­atinovits Zoltán félelmetes feszültséggel megformált, ti­tokzatos Iric Pistája és Törő­­csik Mari néhány vonással felvázolt, egy-egy megdöbben­tő pillantással is lenyűgöző utcalány alakítása emlékezetes. Egyik utolsó tévészerepében jellegzetes karaktert mutat be Görbe János. Drámai pillana­tokat villant fel Pártos Erzsi és Kovács Károly, biztos ér­zékkel játszik Kiss Manyi, Avar István. Dekoratív, ked­ves Gór Nagy Mária alakítá­sa. Jó bor, jó egészség Közérdekű témával foglal­kozik Fehéri Tamás és Murá­nyi Éva dokumentumfilmje. Régi babonákat próbál elosz­latni, nyugtalanító szemléleti korlátoltságot leplez le. Drámai a film kiinduló­pontja: egy hétesztendős kis­fiú meghalt alkoholmérgezés­ben. Fokozatosan tárul fel a korántsem egyedi tragikus eset szélesebb háttere. Gyere­kek vallanak — tulajdonkép­pen inkább csevegnek, sőt olykor egyenesen kérkednek — az otthon elfogyasztott pá­linkáról, a baragésok emlé­kéről. Az orvos lel­kiismeret­­ébresztő szavait, a vizsgálat szomorú eredményeit megdöb­bentő illusztráció zárja, né­hány pillanatkép egy falusi lakodalomról. A menet csak most indul a menyasszonnyal, de a lakodalmas nép már dülöngél. Kába, részeg arcok a tömegben. Az útszélen pe­dig valósággal kényszerítenek az ivásra egy alig kéteszten­­dős gyermeket. Fehéri Tamás riportfilmes gyakorlatát a pillanat iránti érzékenységét, a lehetőség gyors felismerésének képessé­gét itt kamatoztatja leginkább a jeles operatőr, Janovics Sándor segítségével. De figyel­met kelt az interjúcsokor, s az egész film is, mint az egy­­egy jelenséget mélyebben vizsgáló tévé dokumentum­­fi­lm-gyárt­ás újabban, sajnos, ritkán készülő jól sikerült műve. Vilcsek Anna Jöjjön át Budára... P©SmB€©C§fl ITTEIRIM (III., FŐ TÉR 2.) Zene: BUDAVÁRI JÓZSEF harmonika-művész Borozóban cigányzene BÓDI GÁBOR—KISS JÓZSEF DUÓ TELEFON: 887—210 YASMACIICA YilMDÉCl© (III., LAKTANYA UTCA 3—5.) Zene: STEFAN—NEUBRANDT sramli duó Borozóban cigányzene MAKKAI—GYALLAY DUÓ TELEFON: 887—123 Magyar Nemzet A térképen nem található Darvas József színpadi művének bemutatója Miskolcon Ősbemutató : Darvas Jó­zsef kétrészes riport-drámáját elsőként a Miskolci Nemzeti Színház állította színpadra. A mű nemcsak írói teljesítmény. A bemutató nemcsak színházi produktum. Elsősorban tett, társadalmi mozgósítás, felhí­vás: mutassuk fel az elmara­dottság, a gyávaság, a szégyen állóvizeit, kiáltsuk ezt ország­gá, ha fáj is; a gennygócok nem akkor gyógyulnak, ha lepellel eltakarjuk, s mert lát­hatatlanok, azt hisszük, hogy nincsenek is — a gennygócok akkor távolíthatók el, ha se­bészkéssel belevágunk! Bónis, a dráma egyik főszereplője, a sokat megélt férfi, a konzer­vativizmus, az „éljünk csend­­ben-békében” elv hordozója a darab folyamán így fogalmaz: „Egy elvont morál nevében, míg élsz, örökké pörösköd­­hetsz. De az élet: realitás. Nem viseli el az örökös, visszanéző önvádat és önkínzást.” Mire az Öreg író így felel: „De a tanul­ság is realitás! Nem mondha­tunk le róla!” Majd később Bónis: „Mit akarsz te tulaj­donképpen? Van itt Ormoson, ami van. Még sok minden nem jó. De ez: véglet! És te törvénnyé, aztán ítéletté aka­rod emelni a végletest!” Erre az öreg író: „Fogalmazzunk inkább így: a végletesben meg­keresni a törvényt!” Előzmények : Az elmúlt esztendőben, 1968-ban Végh Antal író nagy terjedelmű szo­­ciográfikus riportot jelentetett meg a Valóság című folyóirat hasábjain. Egy Szabolcs-Szat­­már megyei falu életét térké­pezte fel — végletesen fogal­mazva. Az írás címe: Álló­víz. Tartalmát a cím pontosan jelöli: P. községben az embe­rek tudata, a kis közösség élet­módja, életkörülménye a szá­zad elején konzerválódott — alig változott A riport nagy visszhangot keltett , s másrészt jelentős ellenállást váltott ki. Darvas József, mint az Írószövetség elnöke, ekkor a helyszínre uta­zott, egyrészt, hogy az írót a megye vezetőivel összesaékítse, másrészt, hogy Végh Antal írásában szereplő tényeket szembesítse a valósággal, bi­zonyságot szerezzen: az író igazat írt-e, következésképpen az igazságot írta-e?! Darvas József tapasztalatairól a Kor­társ 1968 szeptemberi számá­ban elementáris erejű beszá­molót adott közre „Magyaror­szág felfedezése" címmel. Az írás ereje, művészi megfogal­mazása nagy feltűnést keltett, az olvasók Darvas József, a mindig közéleti író egyik leg­jobb írásának mondták, s hangsúlyozták, Darvas vissza­talált — magasabb művészi szinten — régi önmagához, beszámolója a harmincas években írt nagy szociográfiai munkáira, az „Egy paraszt­család történeté"-re, s „A leg­nagyobb magyar falu”-ra em­lékeztet. Darvas e beszámoló­ja egyik bekezdésében említést tesz arról, hogy amit tapasz­talt — szó szerint idézve —: „Kész dráma... Meg is kel­lene írnom!” Megírta. A téma számára nyugalmat nem hagyott. És most ismét saját szavaival él­ve: — A drámát akkor is meg­írtam volna, ha nem akad színház, amelyik igényt tart rá... A közvetlen találkozás a valósággal nekem mindig írói lételemem volt. Ezt lehet akár az előnyömre, akár a hát­rányomra írni­­, de igazi szikrázást csak ez tudott belő­lem kicsiholni. Most is valami ilyesmi történt. A mű­­ szintézise annak, amit Darvas József P. község­ben látott, de nem ugyanaz, nem a valóság egy az egyben visszaadott, lefényképezett mása. Erre utal a cím is: „A térképen nem található." Ki­tűnő cím. Többértelmű. Arra utal, hogy amit látunk, nem egyetlen megjelölt község né­pének sajátja, nem provinciá­lis jelenség, sőt arra is utal, hogy az a magatartás, amit felmutat — az állóvíz-szemlé­let, a gyávaság, a maradiság mindenáron megőrzése — nem­csak egy közösséget jellemez­het, hanem egy személy saját­ja is lehet, egy emberen belül, tudatunkban, az egyed maga­tartásában is megtalálható, felmutatható. Miről szól a riportdráma? E beszámoló írójának nem fel­adata, hogy tartalmi kivonatot adjon, de annyit mégis —■ az érthetőség kedvéért: a darab­ban szereplő Öreg író —, mint a valóságban is — az egyik megyei vezetőhöz érkezik, hogy fiatal pályatársa már megje­lent cikkének igazát tisztázza; együtt járják végig a falut, amelyről a cikk szól, felkere­sik sorra a cikkben említett személyeket, rádöbbennek a valóságra, s a félelmetes­ drá­mai purgatórium után az öreg író ugyanúgy, mint a néző is, megfogalmazza önmagában, amit a Fiatal író valójában ki is mond: „Én nem valaki ellen írok, hanem valakiért! Engem az a mikrovilág érdekel, ame­lyik engem fölnevelt. Amelyik nem didergő, magányos embe­rekből áll, de olyanokból, akik egy kicsit még tétován néznek szét a világban, mert a szemü­ket véresre marta a zúgó ho­mok ... Én nekik akarok se­gíteni.” A mű két, látszólag idegen és összebékíthetetlen stílus öt­vözete, az egyik réteg a gon­dolati szituációsor , az Öreg író és Bónus a cselekmé­nyen végighúzódó vitája, a másik réteg a riportszerűen megelevenített epizódok sora — a cselekvési szituációsor. Az egy művön belüli ötvözése e két látszólagos idegen stílus­nak — nemhogy gátja a drá­mai cselekmény kibontásának, hanem segítője: a vitát a meg­elevenített események erősítik, míg a vita az epizódok lánco­latát az egyediség szintjéről az általánosság szintjére emeli. Bizonyság ismét arra, hogy a színpadi építkezéshez ma már nincs klasszikus aranyszabály, elsődleges a megelevenítő erő, a színvonal, a dokumentumok­ból, riportelemekből épült színpadi mű­r nem színvo­nalbeli meghatározó. Az előadás : a Miskolci Nemzeti Színház társulata Nyi­­lassy Judit rendező vezetésé­vel a mű sajátosságait, szokat­lan dramaturgiai építkezését figyelembe véve állította szín­padra a még sok vitát ered­ményező riport-drámát. Az eredmény: jeles. A hagyomá­nyos drámaépítkezéshez, a még mindig kissé teátrális já­tékmódhoz szokott művészek­től új játékstílust, egyrészt pódiumszerű dialóg-előadást — a gondolati rétegben —, más­részt az ezt megszakító epizó­dokat előadó visszafogott meg­jelenítő előadásmódot követel. Nehéz feladat. A feladat nagy­ságának következménye, hogy az egészében kitűnő előadás sok apró, de az összhatást te­kintve jelentős hiányosságokat is mutat. Dramaturgiai: a ri­portdrámában csak azt láthat­ja a néző, amit a dráma kon­cepcióját meghatározó konst­rukció lehetővé tesz, amit a kutató író is lát, így érthe­tetlen az iskolaigazgató és fe­leségének intim párjelenete. A Fiatal írót megszemélye­sítő Csíkos Sándor, akinek a téma súlyát erősítő egyéniség­nek kellene lennie, alkatából adódóan túl könnyűnek talál­tatott: szereposztási tévedés. A Vénember alakítójának, Gyarmathy Ferencnek a műtől idegen, túlzottan naturalista alakítás jutott. De soroljuk fel inkább azok neveit — Nyilassy Judit rendezőn kí­vül —, akik pontosan meg­érezték e rendhagyó konst­rukciójú mű előadásának stílusát, s a mű művészi ere­jét pontosan tolmácsolták, ők vannak túlsúlyban: Somló Fe­renc az öreg író, Dariday Róbert Bónis, Pákozdy János Sasadi, Kulcsár Imre az Újság­író, Némethy Ferenc az igaz­gató, Dobos Ildikó Marika, Paláncz Ferenc Fickó meg­személyesítői, valamint Ger­gely István díszlet- és jelmez­­tervező. A végeredmény : nagy ere­jű, az állóvizeket és az „Álló­­viz”-et felkavaró drámát lát­tunk Miskolcon. A színpadi deszkákról közérdekű szó hangzott — bizonyíték arra is, hogy a színház mindenkor — elsődlegesen — társadalmi szó­szék kell legyen. H. Barta Lajos A Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelenik meg Bálint Lajos színházi visszaemléke­zéseinek befejező része. Címe: Vastaps.­ Modern egyiptomi kerá­miákból nyílik meg kiállítás az Ernst Múzeumban csütör­tök délután. Irodalomtörténet címmel új folyóirat jelenik meg a közeljövőben — Hadd kezdjem azzal — mondja Nagy Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem ma­gyar irodalom professzora —, hogy ez a folyóirat nem új, mert az Irodalomtörténet 1912-ben jelent meg először, s hat évvel ezelőtt, 1962-ben utoljára, Bóka László szerkesztésében. — Az „új” folyóirat negyed­évenként jelenik meg, s ha­sábjain alapvetően a magyar irodalommal kapcsolatos kér­dések kapnak helyet. Mint az Irodalomtörténeti Társaság lapja, fokozottan szeretnénk támaszkodni a közép- és felső­fokú szinten oktató magyar ta­nárokra. — Ezek szerint szűk közön­ségnek szól majd az Irodalom­történet? — Nem is olyan szűknek. Nagyon örülnék, ha majd min­den magyar tanár megvenné. Elsősorban az irodalom­okta­tók fórumává szeretnénk vál­ni, úgy is, hogy nekik írunk, úgy is, hogy a folyóirat egy részét ők írják. Az irodalom­történeti kutatás természetes bázisa a magyar tanár. Ez manapság, mintha kissé fele­désbe merülne, persze nem utolsósorban azért, mert a gimnáziumi oktatóknak egy­szerűen nincs idejük tudomá­nyos munkát végezni. Anyagi nehézségeik miatt kénytelenek különórákat, magánmunkákat vállalni Egy másik elképzelés: szeretnénk „felfedezni” né­hány, az irodalmi köztudatból méltatlanul kiszorult írót A tervek szerint élő nagyjainkat kérjük majd fel, mondanák el véleményüket, benyomásaikat az „eltemetett” írók műveiről. — Az első szám tartalma? — Az Irodalomtörténet be­köszöntő számában közöljük Király István, Keresztúry De­zső, Mezei József és Képes Géza tanulmányait Király István Adyról, Keresztúry De­zső a hatvanéves Nyugat­ról írt Kenyeres Zoltán a magyar irodalomtörténet periozidáció­­járól, a periodizációs elvekről közöl tanulmányt, amelyről szeretnénk, ha vitát váltana ki. A Dokumentum rovatban Bóka László és József Attila közös szerkesztői tevékenysé­géről és a Petőfi Irodalmi Mú­zeum hangszalagjairól olvas­hatunk. Végül megemlítem, hogy Nemes Nagy Ágnes egy Csokonai-, Komlós Aladár és Miklós Pál egy-egy Babits­­költeményt elemez az első számban, ezzel szeretnénk fel­támasztani a verselemzés mél­t­­atlanul elhanyagolt műfaját Az Irodalomtörténet várha­tóan január végén jelenik meg. Főszerkesztője Nagy Pé­ter, szerkesztői Koczkás Sán­dor és Molnár Feren­c. m. J. NAPLÓ Január 16 1966 óta tartó vetélkedőso­rozat zárult le Salgótarjánban. A SZÖVOSZ ezüstserlegéért, a rádió elnökének különdíjáért, és a nagyösszegű pénzjutalma­kért 19 megye szövetkezeti együttesei népművészei, szó­listái versengtek. A zsűri Ádám Jenő professzor elnök­letével az első díjat, a SZÖ­VOSZ ezüstserlegét, a vele já­ró pénzjutalommal, Pest me­gye szövetkezeti együtteseinek és népművészeinek ítélte. A rádió elnökének különdíját megosztva a részteleki Me­nyecske Együttes, a­ Szolnok­­megyei Kodály Kórus és a ka­posvári szövetkezet szerint helyi szervezetének népi éne­kese, Szabó Józsefné kapta.­­ „Minálunk vannak fenyve­sek” címmel január 19-én, va­sárnap délután fél négy óra­kor előadóestet tart Tompa László az Egyetemi Színpadon. Érdekes műsorában a többi között Szenczi Molnár Albert, Bethlen Miklós, Misztótfalusi Kis Miklós, Szentjóbi Szabó László, Mikes Kelemen, Ka­zinczy Ferenc, Salamon Ernő, Gaál Gábor, Octavian Goga és Dzsida Jenő műveiből ad elő. A bevezetőt Czine Mihály egyetemi docens mondja, köz­reműködik Kecskés András lantművész.­ Két országban fogják játsza­ni Gáspár Margit „Az állam én vagyok” című színművét: az NDK-ban, Rostockban és a szepsiszentgyörgyi Magyar Színházban. Megkezdték kedden a XVIII. században, barokk stílusban épült és műemléknek nyilvá­nított tuzséri kastély műszaki átadását. A termek falát és a nagyterem mennyezetét Wur­­zinger Mihály festő freskói dí­szítik, a kastély oldalszárnyait Ybl Miklós építette 1880 kö­rül. A helyreállított kastélyt egészségügyi és kulturális cé­lokra használják. CsJ A Hazafias Népfront I., Bem rakpart 6. szám alatti klubjá­ban az Állatbarátok Köre klubdélutánján Passuth Lász­ló január 17-e helyett 21-én, délután hat órakor tart író- olvasó találkozót. Február közepén mutatja be az Operaház Wagner A Rajna kincse című operáját, amelyet több mint két évtizede nem adtak elő. Rendező Békés András, vezényel Lukács Mik­lós. Farkas István emlékkiállítá­sáról rendez ankétot a Haza­fias Népfront VI. kerületi bi­zottsága (Népköztársaság útja 94.) január 17-én, péntek este hat órakor. Az ankétot vezeti: Pataki Dénes művészettörté­nész, a Nemzeti Galéria mun­katársa. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Poppea meg­koronázása (H. béri. 4.) (7) — Er­kel Színház: Tosea (Ifj. C. béri. 3.) (fél 6) — Nemzeti Színház: Az ember tragédiája (7) — Katona József Színház: Varsói melódia (7) — Madách Színház: Kegyenc (7) — Madách Kamara Színház: A bo­lond lány (7) — Vígszínház: Spa­nyolul tudni kell (7) — Pesti Szín­ház: Furcsa pár (7) — Thália Szín­ház: Isteni színjáték (7) — József Attila Színház: Egy igazi úr (E. béri. 3.) (7) — Fővárosi Operett­színház: Knock out (Komb. I. béri. 4.) (7) — Kis Színpad: Urak és elvtársak (fél 8) — Kamara Va­rieté: Folytassa Hacsek! (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: A Sárkány (de. 10) — Zeneakadémia: Karl Richter orgonaeatje (Mester­bérlet 4.) (fél 8). .8 xerda, 1969. Jsaaáf SS­ Francia festők kiállítása a Nemzeti Galériában Francia festők műveiből, az Union des arts plastiques montreali csoportjának anya­gából nyílt meg kiállítás a Nemzeti Galéria dísztermében. A tárlat öt magyar festő alko­tásait viszonozza, akik az el­múlt évben közösen mutatták be műveiket Párizsban. A montreuili festőcsoport cserekiállítása hosszabb út után érkezett Budapestre. Elő­ször Szolnokon, a Damjanich Múzeumban látta a közönség, majd a debreceni Déri Mú­zeum termeiben. A képek alapján érdekes, pezsgő életű csoportnak lát­szik a montreuili művészek közössége. Együttesüket — fel­tehetően — a közös lakóhely, Párizs e sajátos levegőjével teli munkáskerülete, köti ösz­­sze elsősorban. Formai alapon szerveződött, eszmei, monda­nivalóbeli egyezésen, esetleg a hasonló minőség alapján tár­sult közösségről ugyanis ese­tükben aligha beszélhetünk; pontosabban, nehezen tételez­hetjük fel, hogy a lágy, lírai absztrakció híveként bemutat­kozó Prat-1, vagy Marcel Si­­ret-1, illetve az impresszionisz­­tikusan fogalmazó Jean-Jac­­ques Morvant sok közös vo­nás kötné össze. A tárlatot épp ezért kell — a többi kö­zött — örömmel köszönte­nünk: részvevői, a cseppben tükrözve a tengert, a francia festészet sokágú világából lát­tatnak meg valamit a magyar közönséggel. A tárlat rendezői (a Kultu­rális Kapcsolatok Intézete és a Kiállítási Intézmények) azonban — bosszantó hibát követnek el, amikor a bemu­tató egyedüli útmutatójaként a szolnoki Damjanich Múzeum kiegészítés nélküli katalógusát árusítják. A két kiállítás ugyanis csak részben azonos: a Galériában 20—25 képpel töb­bet láthatunk, mint amennyi (22 darab!) a katalógusban szerepel. A Damjanich Mú­zeum katalógusa tehát alkal­matlan arra, hogy a budapesti kiállítás kalauza és dokumen­tuma legyen. S ezért öt forin­tot elkérni — erre semmiféle „gazdaságossági” szempont nem jogosíthat fel senkit. b­­gy-

Next