Magyar Nemzet, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-01 / 26. szám

Szombat, 1969. február 15 Magyar Nem­zet, Hitler vérbírósága lefejeztetett egy Magyarországról elhurcolt bencés szerzetest 1945. február 9-én München- Stadelheim börtönudvarán hátrakötözött kezekkel, csen­desen hóhérbárd alá hajtotta fejét egy bencés szerzetes, akit néhány hónappal előbb Ma­gyarországról hurcolt el a Ge­stapo. E tragikus eset minden dokumentumát sikerült meg­szerezni részben a Washington melletti alexandriai USA-levél­­tárból, részben a nyugat-berli­ni, amerikaiak által igen szi­gorúan őrzött „Documentation Center”-ből. Volksbundista följelentés 1944 áprilisának végén a március 21-én Pécsett letele­pedett náci KdS. (Biztonsági Rendőrségi Parancsnokság) Gestapo-osztályához bizalmas bejelentés érkezett. Volksbun­­disták közölték, hogy a Sziget­vár melletti szentegáti Bieder­­mann bárói uradalomban egy bencésrendi szerzetes tartóz­kodik, aki német anyanyelvén tartott prédikációival akadá­lyozza az ottani „német népi’’ szerezkedést és veszélyezteti volskbundistáknak az SS-be való besorozását. A Gestapo azonnal lecsapott és őrizetbe vette, majd Pécsre szállította a báróéknál nevelő­ként tartózkodó Josef Pontil­­ler lelkészt, egyházi nevén Pá­ter Edmundot. A Gestapo-el­­járás lefolytatásáról szóló je­lentés eredetijét az USA-levél­­tár őrizte, miután az amerikai csapatok németországi előnyo­mulásuk során a Ribbentrop és a Himmler levéltárak bir­tokába jutottak. Eszerint május 7-én a pécsi KdS jelenti, hogy Pontiller lelkészt kihallgatása után a jegyzőkönyvekkel együtt, erős fedezettel felettes hatóságához, a budapesti Vérmezőn levő Bellevue-szállodában működő BdS vezetőjéhez, Otto Geschke SS-Gruppenführerhez szállí­totta. Ott újból kihallgatják, majd a Gestapo budai, Fő ut­cai fogházába viszik át Ma­gánzárkában, szigorú őrizet alatt tartják, amíg sorsáról felsőbb helyen döntenek. „Néró a német trónon” Május 9-én már a magyar­­országi náci megszállás legfőbb irányítója, SS-Obergruppen­­führer Otto Winkelmann előtt fekszenek az akták. Winkel­mann naponta részletesen táv­irati jelentésben számol be a Magyarországon történt min­den eseményről, összefoglaló jelentését ezenkívül rutinsze­rűen megküldi a birodalmi fő­megbízottnak, Edmund Vee­­senmayer nagykövetnek is, aki azt továbbítja Fuschl osztrák városkába, Ribbentrop kül­ügyminiszter akkori székhe­lyére. Ebből a dokumentumból megtudjuk: „Kd. Pécs a német szárma­zású katolikus papot, Pontil­­lert a Szigetvár melletti Szen­­tegáton letartóztatta. Pontiller az Ostmark csatlakozásáig (értsd: Ausztria elfoglalásáig) a Bencésrend törzskolostorai­ban, Innsbruckban és Am­­bachban tartózkodott. 1938 ok­tóberében politikai okokból Magyarországra emigrált, s ott a bakonybéli bencéskolostor apátjának közvetítése révén Stefánia belga főhercegnő (Ru­dolf trónörökös özvegye, a ké­sőbbi Lónyay hercegné) orosz­vári birtokán káplánkodott. 1944. április 4-én nevelőként Szentegátra került a báró Bie­­dermann-féle birtokra. Pontil­ler személyében kimondottan németgyűlölőről van szó, aki a legaljasabb formában a Füh­­rer és a Birodalom ellen agi­tált, állandóan ellenséges rá­dióadók híreit hallgatta és azo­kat terjesztette. Lakásának át­kutatása során előkerült egy levél fogalmazványa, amelyet a Bencés rend főapátjához, Kelemen Krizosztomhoz inté­zett. A Führert levelében úgy emlegeti, mint "Nérót a német trónon­ t. Kihallgatása során Pontiller bevallotta, hogy ál­landó írásbeli kapcsolatban ál­lott egyes személyekkel, akik az Ostmarkban élnek, s tőlük időnként kedvezőtlen irányú híreket kapott.” Eddig a jelentés. Pontiller szerzetes sorsáról évekig csak ennyit tudtunk, amíg most de­cemberben Frankfurtban, Be­­nedicta Maria Kempner kuta­tásaiból értesültünk a követ­kezőkről : Pontiller atyát 1944. május 20-án Budapestről Bécsbe szál­lították, s ott a Landgericht börtönébe vetették. Légmente­sen elzárták a külvilágtól, még a börtönlelkész sem láto­gathatta, védőt sem kapott. Fél év után, október 27-én kéz­hez kapott egy vádiratot. Esze­rint ügye nem kerül a rendes bíróság­ig, hanem az akkor joggal rettegett Volks­gericht elnevezésű vérbíróság fogja tárgyalni. Átszállítják azonnal Berlinbe, a Gestapo hírhedt börtönének, a Monbotnak ma­gánzárkájába. A többit az 1960-ban a Volksgericht lebombázott épü­letének romeltakarítása során épségben előkerült, s ma a „Documentation Center”-ben az amerikaiak által őrzött ak­tákból állapíthatjuk meg. Eszerint Pontiller lelkész 1944. december 15-én került a Volksgericht 1. számú tanácsa elé. Roland Freisler, a Volks­gericht vezetője elnökölt. A bíróság tagjai és az ügyész, valamennyien ma Nyugat-Né­­metországban élnek. A tárgyalás lefolyása e vér­bíróságra jellemző. Néhány mondatban a vádlott személyi adatait hallgatják meg. Ezután — gúnyos megjegyzések kísé­retében — ismerteti Freisler azt a levélvázlatot, amelyet Pontiller 1942 karácsonyán pártfogójának, Kelemen Kri­­zosztom főapátnak Pannonhal­mára írandó leveléhez készí­tett. Lényegében a következő kitételeket tették a vád tár­gyává: „... Hazámból keserves lel­ki és fizikai szükségről írnak. Hitler népe iránt nem érez kí­méletet. Úgy hiszi, hogy joga van egész Európát magával a mélységbe rántani. A kolos­torok életéről írják nekem, hogy sok apát meghalt. Az egyik koncentrációs táborban, mások távoli kórházakban. Az öreg rendtársakat, mint imp­roduktív elemeket pedig meg­ölik és elégetik. Hamvaikat a márkák lefizetése ellenében kiadják. A nép hiába sír, kia­bál és protestál, az mit sem segít, a mindenható Gestapo tovább rabol. A fronton pedig elhullanak a fiatalok és a csa­ládapák, a nép legjobbjai. Mi marad meg? Egy nagy rom­halmaz és végtelen nyomor ... ... Nekem az isten eddig biztos helyet nyújtott. Hogyan érdemeltem ezt meg?” Amint látjuk Pontiller atya rendfőnökéhez intézett levelé­ben tökéletesen híven infor­málja őt a németországi hely­zetről. Egyetlen tévedése volt csak e karácsonyi üdvözleté­ben: ,,biztos hely”-nek nevezte a magyar vidéket. 1942-ben — amikor a számára oly végze­tes levelét megírta — valóban neki még az is volt,­­ miután Ausztriából hozzánk kormány­hatósági engedéllyel teleped­hetett át. A halálos ítélet Freisler elnök azonban látta, hogy e régi magánlevélvázlat mégsem elég, hogy megindo­kolja a „véderőbomlasztást és ellenségtámogatást”, amelyek fennforgása adja csak meg a „törvényes” lehetőséget, hogy ezt az ügyet népbíróság tár­gyalja és súlyos esetekben ha­lálos ítéletet hozhasson. Min­den bizonyíték nélkül tehát meghamisítja ítéletében a tényállást: egyszerűen ráfogja, hogy a családjától hazulról ka­pott havi támogatás a német törvények szerint devizabűn­tettet képez. Majd pedig, mi­után a vádlott lelkész előadta, hogy feladatai közé tartozott az ifjúságnevelés is, az ítélet indokolásában még a homo­szexualitás vádját is emeli el­lene. A bizonyítékok teljes hiánya Freislert tudvalévően sohasem zavarta. Ezúttal sem. Az utolsó szó jogán védekezni kívánó vádlottat így üti el a szótól: — „Sie müssen sterben, da­­mit das deutsche Volk leben kann!” („Önnek meg kell hal­nia, hogy a német nép éljen.”) Tipikus Freisler-mondás, amellyel néhány hónappal előbb a Hitler elleni merénylet gyanúsítottjait, sőt családtag­jaikat is kíméletlenül a hóhér kezére adta. A procedúra rövid. Alig egy óra telt el, és az ítélet már ké­szen is van. Olvassuk az 1 L 404/44 számú szörnyűséget: „Pontieller lelkész, aki a mi "Grossdeutsch Reich"-ünk ki­alakítása idején gyáván Ma­gyarországra emigrált, ellensé­geink propagandistája lett az­által, hogy a Benedek-rend fő­apátjához intézett levelében Führerünket és pártunkat, s ezzel az egész német népet szi­dalmazta, s mesébe illő borzal­makat (»Greuelmärchen«) ter­jesztett. Ezért örökre elvesz­tette becsületét és halállal büntettetik.” Az ítélet előkerülése után megejtett szakértői vizsgálat egyébként megállapította, hogy Pontiller lelkész elfogatásánál nála talált, összesen 50 (!) pen­gő készpénz lefoglalásáról a jegyzőkönyvben álló feljegy­zést Freisler saját kezűleg 50 000 pengőre javította át. Nyilván, hogy ezzel a „deviza­ügyleteket” hihetőbbé tegye. Frankfurtban olvastuk egy cellatársa feljegyzését: „... egy órával elítéltetése után megvasalták. A kéz- és lábbilincseket haláláig, éjjel­nappal viselnie kellett. Min­den kegyszerét, bibliáját is el­vették tőle, papot nem enged­tek hozzá. Genniah (?) egy francia kommunista, aki szin­tén halálra volt ítélve, vízzel hűtötte az igen szoros bilincsek okozta égető fájdalmait. Majd megsimogatta lelkész-rabtársa arcát és tört németséggel ma­gyarázta: „Én meghalok, mert én kom­munista létemre isten ellen va­gyok. Te pap, meghalsz, mert Istenért vagy. Alexander — mutatott rá egy harmadik cel­latársukra — meghal, mert Hitler ellen van. Mások, tíz­ezrével a harctéren Hitlerért halnak meg. Németországban mindig csak meghalnak, mert — a Führer így akarja ...” Alexander csodával határos módon megmenekült, s ő be­szélte mindezt el A hóhér bárdja lesújt A Pontiller-dosszié utolsó aktája, Roemer müncheni első ügyésznek 1945. február 13-án a birodalmi igazságügyminisz­terhez intézett jelentése: „F. é. február 9-én délután 16 órakor elővezették a hátán összekötött kezű Josef Pontil­ler elítéltet. Kegyelmi kérvé­nyének elutasítását közölve, átadtam az ítélet végrehajtása céljából a hóhérnak. A nyu­godtan viselkedő és fejét a hó­hér felszólítására a bárd alá hajtó elítélt azonnal meghalt. Az elővezetés és a halál beáll­ta között 9 perc telt el.” A „Fali Pontiller” ismerte­tése is magyarázat arra, hogy a most Rehse népbíró felmen­tésekor a nyugat-berlini tör­vényszéken elhangzott meg­döbbentő indokolás: „törvé­nyesek és jogszerűek voltak a népbírósági ítéletek”, miért váltott ki oly hatalmas meg-­ botránkozást. Ezen túlmenően ismét rá kell, hogy terelje a figyelmet Ottó Winkelmannra, a Magyarországot megszálló nácik legfőbb parancsnokára, akit még máig sehol sem von­tak felelősségre. Lé­vai Jenő NAGY VÁLASZTÉKBAN KAPHATÓK MEZŐGAZDASÁGI KISGÉPEK KERT ÉS SZŐLŐMŰVELÉSHEZ permetezők és alkatrészei, porozók, szőlő- és gyümölcs­prések, szőlőzúzók, kézi és motoros darálók, morzsolók, szecskavágók A FŐVÁROSI VAS- ÉS EDÉNYBOLT VÁLLALAT BOLTJAIBAN: VI. Lenin körút 86. VII., Thököly út 27. Telefon: 121—393 Telefon: 424—936 XIII., Váci út 4. ,, Tolbuhin körút 12. Telefon: 310—978 Telefon: 119—633 1000,— FORINTON FELÜLI ÉRTÉKŰ GÉPEK OTP-HITELLEVÉLRE IS VÁSÁROLHATÓK! Miért egyhangú­ak és szürkék új lakótelepeink Húsz esztendővel ezelőtt alakult meg a Fővárosi Ter­vező Intézet, amelynek jog­utódja a mai BUVÁTI. Az évforduló alkalmából Győry László, a vállalat igazgatója tájékoztatta a sajtó képvise­lőit a BUVÁTI tevékenysé­géről és jövő terveiről. A vállalat dolgozta ki Bu­dapest fejlesztési tervét. En­nek a nagyszabású koncepció­nak a helyességét az utóbbi évek bebizonyították, ennek el­lenére szükség mutatkozott az általános rendezési terv fe­lülvizsgálatára, amit szintén a BUVÁTI végzett. Elhangzott olyan vélemény, hogy az iparosított technoló­giával történő tervezésnél és a lakóépületek tömeges elő­állításánál városaink egyhan­gúvá, szürkévé, uniformizál­­takká válnak. — Átmenetileg talán. Rész­ben azért, mert nem vagyunk eléggé ellátva kellő mennyi­ségű és minőségű tervvel, hogy kielégítsük a változatos­ság igényét, másrészt nehéz­ségek vannak az építőanyag területén is, megmondom őszintén, egyelőre színben nincs nagy választékunk. Rövidesen megkezdik az Új­ Lipótváros, valamint Pest­erzsébet és Rákospalota új lakótelepeinek építését. Több kifogás hangzott el amiatt, hogy a Larsen—Nielsen gyár házain, amelyeket a Duna-­ parton építenek, nincsenek erkélyek. Az igazgató azzal érvelt: a Duna-part olyan szeles, hogy a lakók örülnek, hogy nincs erkélyük. (Csepel nem szeles, s még sincs az új házak nagyobb részén erkély!) MAGYAR NYELVŐR A LEGÚJABB SZÁM TARTALMÁRÓL Lőrincze Lajos a nyelvművelő új útjairól Grétsy László, a lézer kontra lázer vitáról Terbe Lajos a „tizenéves” (steenager) szó terjedéséről ARA: 6.— FORINT ÉVI ELŐFIZETÉS: 18,— FORINT AKADÉMIAI KIADÓ Budapest Debrecen új nevezetessége: 9 -a Béke és Barátság Tanterem Kádár János : Létrehozását én is csak üdvözölhetem Debrecennek van egy új ne­vezetessége, amely lassan nemzetközi hírre tesz szert. A városba érkező külföldiek mind felkeresik, szívesen ott időznek hazai látogatók, fiata­lok, idősek egyaránt, sőt jeles honi személyiségek is, közülük nem egy a maga sajátos mód­ján gazdagítja a nevezetesség értékét. Ahol Nyilas Misi tanult A Nagytemplom szomszéd­ságában van a Füvészkert ut­ca. A neve ismerősen cseng a fülünkben, Nyilas Misi, Mó­ricz kedves regényhőse a Fü­­vészkertben tanulta latin lec­kéjét. Gyerekekhez, az utcá­ban levő ódon, sárga falú is­kolaépülethez fűződik a neve­zetesség is. Százéves, kopott épület, kezdetben ebben mű­ködött a nemrég jubiláló ag­rárfőiskola. Több mint 90 esz­tendeje elemi, illetve általános iskola otthona. A nevezetességnek mindösz­­sze jó hároméves története van. Ennél is régebben egy szovjet úttörő küldöttségtől kis komszomol zászlót kapott az iskola. Ide-oda hányódott, az állványa meg is rongálódott. Egy ízben Nagy Ferencnek, a szülői munkaközösség egyik tagjának a kezébe került, ő vállalta a megjavítását. Ekkor merült fel a gondolat, hogy te­remtsenek méltó helyet a zász­lócskának és gyűjtsék össze egy helyen az iskola kapcso­latainak emlékeit. Az ötlet ne­mes tartalmú vállalkozássá terebélyesedett. Radnai Győző igazgató és Nagy Ferenc elha­tározta, hogy létrehozzák a Béke és Barátság Tantermet. Élő múzeumnak is szánták, afféle szellemi gyakorlóhely­nek, amely nemcsak emlékez­teti a gyerekeket a terem ne­vében foglalt eszmékre, ha­nem a gyerekek maguk is ápolják őket. A fagottista szervező A gondolatnak, a pedagógu­sokkal, a szülői munkaközös­séggel és a tanulókkal együtt, azóta is első számú lelkes meg­valósítója Nagy Ferenc, aki­nek sorsáról, csupaszív egyéni­ségéről érdemes szólni. Évek óta a debreceni MÁV Szimfo­nikus Zenekar fagottistája. Még győri munkás volt, ami­kor 1949-ben elvégezte a Ze­neakadémiát, s azóta játszik zenekarokban. Apa, sőt nagy­apa lévén két évtizede buzgól­­kodik fáradhatatlanul iskolák érdekében. Négy fia és négy fiú unokája van. Legkisebb fia a Füvészkert utcai iskolá­ban nyolcadikos tanuló. Az apa gyakran ott van az isko­lában, amikor nagyobb csopor­tok látogatják meg. Ilyenkor megkérdezik tőle, honnan a buzgalma. Elpirul, egy kicsit el is érzékenyül, amikor csa­ládjáról beszél, amikor el­mondja, hogy két világhábo­rút élt át. Gyerek volt, amikor édesapját elvitték katonának, majd felnőtt korában a fron­ton a tábori színház zenekará­ban játszott. Már akkor gon­dolt arra, hogy jó a szenvedé­seket enyhíteni, de még jobb a háborút megelőzni Az isko­laigazgató ehhez hozzá­teszi: Nagy Ferenc a béketerem szervezője és egyben követe is, levelez, jár-kel, a fél orszá­got bevonja a Béke és Barát­ság Tanterem ügyébe. Ennek is köszönhető, hogy a debreceni gyárak és vállala­tok, győri, csepeli, budapesti üzemek fényképes tablót, zász­lót ajándékoztak az iskolának. A gyerekek így nemcsak a szakmák változatosságába és szépségébe pillantanak be, ha­nem a szülők munkáját orszá­gos méretekben látják. A tár­gyak a tanítás, a nevelés se­gédeszközei is. A szocialista országok nagykövetségei zász­lócskákat, ismertetetéseket küldtek országaikról, az utób­biakat a gyerekek szakkörök­ben tanulmányozzák. Az orosz nyelvvel sikeresen birkóznak, az iskola ugyanis orosz tago­zatú. Félszáz gyerek levelez szovjet iskolásokkal. Sok-sok emléktárgyat, fényképet kap­nak tőlük. Küldött tablót a honvédség, a munkásőrség, a szovjet hadsereg parancsnok­sága, de készítettek maguk a tanulók is. Az egyik ilyenen fényképeik sorakoznak. Azt kívánták, hogy a nevük ne szerepeljen a fényképek alatt, mert ők így akarják jelképez­ni a világ ismeretlen, sok száz­millió gyermekét. Kossuth-díjasok ajándékai A béketerem a földszinten van. Már kicsinek bizonyul. Az említetteken kívül van egy képekből és idézetekből álló sorozatuk, amely hazánk nagy­jait ábrázolja. Régieket is: ott van például Debrecen kevéssé ismert, jeles fia, Segner János, akiről nemrég bronzplakettet is kaptak. A tablók, emléktár­gyak egy részét a folyosón he­lyezték el, de megtalálhatók az igazgatói iroda előszobájában is, lassan elfoglalják az egész iskolát. A tárgyak java azon­ban magában a teremben van. A sarokban kék színű, nagy selyem békezászló áll, rajta verssorok: „Anyánk, a béke, érte harcolni és győzni a leg­nagyobb­­ és leghősibb költe­mény.” Várnai Zseni ajánlotta e sorait a zászlóra. Kiss Ta­más költő külön, a terem ré­szére írt verset, melynek utol­só szavai: „Vigyázzatok az em­berekre!” Decemberben két nevezetes vendég is felkereste az isko­lát. Dr. Szalay Sándor Kos­­suth-díjas atomtudós részt vett egy kémiai órán. (Randai Győ­ző: „Életem legizgalmasabb órája volt.”) Később rövid fo­galmazásban megküldte az is­kolának az atombombáról szó­ló összefoglalóját. „Nehezebb volt, mint egy tanulmány — közölte az igazgatóval —, úgy kelett írnom, hogy a gyerekek megértsék.” Az írás ott olvas­ható a terem falán. Holló László Kossuth-díjas festőmű­vész karácsony előtt egész dél­utánt töltött az iskolában, és néhány nap múlva olajfest­ményt küldött ajándékba, egy Káin és Ábel témájú kompo­zíciót a Kitűnő gondolat. Vannak, akik a vendég­könyvbe jegyeznek be. Fel­jegyzések sorakoznak magya­rul, oroszul, lengyelül, néme­tül, ukránul, angolul. Decem­berben elküldték az iskola vendégkönyvét Kádár János­nak, az MSZMP KB első tit­kárának, mellékelve a termet és a gyermekeket ábrázoló fényképeket. Kádár János a következő sorokat írta be sa­ját kezével: „üdvözlöm a debreceni S­ü­­vészkert utcai általános iskola oktatói karát, minden dolgo­zóját és a tanulókat. A Béke és Barátság Tanterem létreho­zását, mint annyian mások, én is csak üdvözölhetem. A kitű­nő gondolat, s annak szév megvalósítása már a gyakor­latban szolgálja a valóban szo­cialista eszmét, a haza szerete­­te és a népek barátsága széllé­ a méhen folyó nevelést. Sok sikert kívánok nemes törekvéseikhez. Szívélyes üdvözlettel. Budapest, 1968. XII. 17-én. Kádár János.” A gyerekek mosolya eb­ben az iskolában sem különle­ges. A szünetben a szűk udva­ron éppen úgy hancúroznak, mint más iskolában. " A Béke és Barátság Tanterme való­ban tanterem, ahol mindig a legjobb felső osztályok tanul­nak, ebben az évben a VIII. A, amelynek most félévkor 4,5 a tanulmányi eredménye. Ezt a termet nemcsak a gon­dolatgazdag dekoráció külön­bözteti meg a többitől. A tab­lókon egyetlenegyszer sem törték össze az üveget, a fala­kon és feliratokon nincs egyet­len karcolás, irka-firka, vagy Tolt. Már ez is elég lenne bi­zonyságul, mennyire megértik a gyerekek az értük született gondolatot. Pedig ők is tudnak játsza­ni, belefeledkezve, szitájuk Olyanok, mint a többiek, s éppen ezért, amit ők megérte­nek az iskolájukban oly szé­pen kifejezett eszméből, meg­értik mindenütt a világon. És sokan felfigyelnek rájuk. Kóródi József

Next