Magyar Nemzet, 1969. április (25. évfolyam, 75-98. szám)

1969-04-04 / 78. szám

ÉRDEMES MŰVÉSZEK - KIVÁLÓ MŰVÉSZEK ffarcsay Jenő eestő, grafikus, Kossuth-díjas, Érdemes Művész. A lexikonok tömör nyelven általában ilyenformán szokták felsorolni Barcsay Jenő munkásságának területeit, díjait, rangjait. Mától kezdve azonban „helyesbíteni” kell adataikat: Barcsay mester Kiváló Művész lett. Szívünk, s értelmünk szerint már rég kijárt neki ez a rang, hiszen képzőművészetünknek kevés olyan súlyú alkotója van, mint ő. S még kevesebb, aki nála sokoldalúbb lenne. Fest és rajzol, csodálatos biztonsággal mozogva mindkét területen. Tenyérnyi rajzai, tájképei, a dolgok szerkezetét,, belső valóját feltáró vázlatai pontosak, ugyanúgy, mint a tér viszonylatait kutató és megmutató festményei. ‘ Ám ha Barcsay Jenő művészetéről beszélünk, nem feledkezhetünk meg monumentális munkáiról, mozaikjairól sem. Számos terv, kísérlet, sok töprengés érlelte őket, míg elénk álltak: Miskolcon, a Nehézipari Egyetem épületében és a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház előcsarnokában, a klasszikus nyugalom és a mai világ nagyszerű szintéziseként fogadva és köszöntve nézőiket, akik tisztultabban, az értelmes rend örömével megajándékozva lépnek tovább tőlük a tudás és a szép emberi játék csarnokaiba. És szólnunk kell Barcsayról, a pedagógusról is, aki huszonnégy esztendeje tanítja és neveli a fiatal művészek generációit a Képzőművészeti Főiskolán. Kevés tanár veheti fel vele a versenyt. Mert nem csupán tárgyát oktatja tanítványainak mindig szívesen — s nemcsak olyan hatalmas és megérdemelt nemzetközi sikert aratott könyveket írt, rajzolt okulásukra, mint a számtalan kiadásban elkelt Művészeti anatómia, Ember és drapéria, Tér és forma —, de igaz emberségével, jellemével tiszta példát adott nekik. Ezért járnak ma is vissza hozzá bátran és örömmel, tanácsért, jó szóért, ezért viszik el hozzá problémáikat, gondjaikat és örömeiket. Tudják, Barcsay mester szívesen segít, a bizalomra bizalommal felel, bölcsen adja át gazdag tapasztalatait. Magányos ember. Egyetlen céljára, a művészetre koncentrálta erőit egész életében. Még sincs egyedül soha. Hisz a tiszta emberek nem maradnak magukra. Tanítványaik és közönségük — nagy szónak tűnhet, de így igaz — népük szeretete kíséri őket így. Máriássy Éta valaki megtekinti ma a fr képernyőn a felszabadu- lás után elsőként híressé lett filmünket, a Valahol Európában készítőinek sorában ott találja Máriássy Félix nevét is. Közreműködött az államosított filmgyártás első művének, a Talpalatnyi földnek a készítésében. Ő rendezte első munkásfilmünket, az első vígjátékot a mindennapi életről, az első méltó megemlékezést a felszabadulásról, ő dolgozta föl filmen Csepel életét. Ö kezdte meg a Megszállottakat, amely sokak szerint az „új magyar film” kezdete, ő készítette el mai életünk első velős szatíráját. Premier előtt álló új filmje, az Imposztorok, az első, amely 1920-ra a nyugodt gúny fegyverével támad. Nemcsak a kiragadott példáknak, valamilyen szempontból minden filmjének jelzője lehet ez a szó: első, avantgardista művész Máriássy Félix — a magyar film új Érdemes Művészet a szó átfogó értelmében. Formai tekintetben is, hiszen elsőként, de legalábbis az elsők között él filmjeiben a világ filmművészetének új eredményeivel, méghozzá egyéni módon alkalmazva a neorealizmus, a pszichológiai realizmus, Antonioni, a groteszk eredményeit. Avantgardista tartalmi tekintetben is, hiszen minden filmjében — olykor nehéz küzdelmeket, értetlenséget, akár kudarcot is vállalva — új gondolatokat közöl, vívódó fölismeréseket. Pesszimistán derűlátó művész. Az ő hőse a szárnyaszegetten is győztes ember, Don Quijote valahány, ha alulmarad is történelmi, társadalmi, vagy jellembeli okból, az élet mindig diadalmaskodik. Olyan Máriássy művészete, mint kitűnő művében, a Fügefalevélben a fiatal újságíró küzdelme: valóságos szélmalmok ellen küzd, akár viharos széllel szemben is, győzve csöndes, vívódó, gondolkodó művészettel, erős belső igazsággal. —gi— Mihály A Bartók és Kodály utáni aázi zeneszerzői nemzedék egyik legjelentékenyebb tagja, akinek munkássága a komponálástól a fiatal zeneművészek támogatásáig, a szervezési feladatoktól kamaraegyüttes alapításáig terjed. A Zeneművészeti Főiskolán annak idején tanári diplomát szerzett, zeneszerzés tanára Kadosa Pál volt. Egy ideig az Operaház szólógordonkása, majd főtitkára, és húsz esztendeje a Zeneakadémián a kamarazene professzora. Jeles zeneművészek nemzedékei kerültek ki a keze alól, olyan fiatal muzsikusok, akik kamaratársaságaikkal külföldön és hazánkban is komoly sikereket értek el. Zeneszerzői működése éppen olyan gazdag és sokrétű, mint egyéb zenei tevékenysége. Ebben a munkásságban lényeges helyet foglal el a kamarazene, de a vokális muzsika, a kantáta, az oratórium, valamint a versenymű is. Együtt és egyedül című operájában, a munkásmozgalom mártírjainak állított emléket. A kamarazene iránti érdeklődését tanúsítja az általa alapított Budapesti Kamaraegyüttes is. Ez a kis létszámú, a különféle hangszerek szólistáiból álló muzsikus-társaság hatalmas sikerrel mutatkozott be Mihály András vezénylete mellett Darmstadtban, majd itthon is, a tavalyi őszi Budapesti Zenei Heteken. Csupa új zenét szólaltatott meg ez az ígéretes jövőjű együttes, amely máris sok modern magyar mű születésének lett bábája, a kamaramuzsikálás újszerű hanghatásai iránt zenei körökben is felkeltve az érdeklődést. Mihály András Érdemes Művészkitüntetése egyebek között ezt a szervező, zenepedagógiai, dirigensi munkát is jutalmazza. Dr. l.) tyégh cfusztáv a egy terebélyes karosszék fogadja először a látogatót. A fekete karosszék támláját, karfáit színes virágok fonják át, s a finom rajzolatú, hajlékony szárú, tarka szirmú virágok csodálatosan könnyűvé varázsolják a tekintélyes súlyú bútordarabot. Ez a szék éppúgy hozzátartozik, kifejezi Végh Gusztáv Érdemes Művész egyéniségét, mint egész környezete, s mint megjelenése, fürge mozgása, amely ellentmond 80. évének. A több mint fél évszázados művészi múltat — amelybe éppúgy beletartoznak iparművészeti, könyvművészeti munkái, betűtervei, emblémái, mint grafikáinak széles skálája — nehéz áttekinteni, jellemezni. Ami megkönnyíti: csak a műfaj, a téma változik — egyénisége, ez a belülről áradó, s mindent átformáló, átható tiszta derű éppúgy árad kubista képeiből, mint a néhány vonallal készült gyors vázlatokból. A könnyed vonalak grafikai hatása érződik képein, még a nonfiguratív színkompozícióit is át- meg áthálózzák a márványrajzolatú leheletvékony vonások, hol erősebben, hol gyengébben, mintha a papír elidegeníthetetlen része volna. Pasztellszínekkel varázsolja elénk Párizs kiskocsmáit, vagy a Krúdy-hangulatú zöld zsalugáteres, macskaköves zegzugos kis utcákat, a régi Tabánt. A középkori miniatűrök árasztották ilyen erővel koruk hangulatát, mint ezek a kis méretű alkotások. A művész ma éppen olyan aktivitással dolgozik, mint pályája kezdetén, jelmondatához híven: „Ne múljon el nap vonás nélkül.” S ma éppúgy illik rá, amit 1926-ban egyik párizsi önálló kiállításának katalógusában írt kritikusa: „... valóságos akrobatája a rajzolásnak. Olyan, mint a régi idők muzsikusa, aki nappal ájtatosan orgonál, éjjel pedig pajkos sanzonokat komponál — és mindkettőben nobilis.” f. j- Zinner Cezsébel e egy házban született Radnóti Miklóssal. Radnótiék és Bálint Györgyök szoros baráti körébe tartozott már egész fiatalon. Tizennyolcadik születésnapjára kapott egy fényképezőgépet. Azóta ez a hangszere. Korai fényképei, melyeken a budai hegyek közt fiatal társait egy-egy oldott pillanatban megörökítette — s amely képek csodálatos módon megmaradtak —, ma már történelmi dokumentum. Ahogy Bálint György szelíden, lecsukott szemmel a fűben fekszik, mellette a Pesti Napló és egy szemüveg, az tragikus jóslatnak is beválik. A felszabadulás után Zinner Erzsébet — mostantól kezdve a fényképezésnek hivatalosan is Érdemes művésze — a Magyar Fotóhoz került és riporter lett. Riportra menni a vékony, fáradt és fáradhatatlan „Cini”-vel, (ahogy az egész szakma hívja) különös öröm volt. Mert ezer olyan dolgot árultak el neki a riportalanyok vonásai, melyeket a kérdező újságíró előtt elhallgattak. Ha egyetlen mondattal kellene jellemezni, azt lehetne mondani: ő az a művész, aki minden modelljébe „beleszeret”. Az objektívje nem objektív. Titkos finomságokat lát meg, kemény öregaszszony-arcokban, kíváncsi gyermekszemekben és az Estlapok egykori lépcsőházát olyan fekete rácscsipkés méltósággal tudja felruházni, mintha az csakugyan egyenesen a múltba vezetne. Két önálló kiállítása volt, 1960-ban „Közelebb az emberhez” és 1966-ban, „Emberöltő” címmel. — Világéletemben az ember érdekelt — mondja. — Csak a legutóbbi időben fedeztem fel a fákat — vallja be szinte szégyenkezve. — A fák életét és halálát. A városban sínylődő fák szomorúságát, a fák örömét, tavaszi esőben, csodálatos struktúrájukat, méltóságukat az öregedésben. Most ezt a könyvet állítom össze. F. A. Alfonzó ,ki megengedheti magát tusznak a színpadon azt a neveletlenséget, hogy így förmedhessen rá a közönségre: idefigyeljenek, emberek! — arra az embereknek már hosszú-hosszú idő óta anélkül is oda kellett figyelniük, hogy rájuk ripakodtak volna. A vásári kikiáltók vastag modorában csak az komázhat így a nézőivel, aki mélyebben tiszteli őket, mint az, aki így kezdi a mondókáját: mélyen tisztelt hölgyeim és uraim. Aki ilyen szabadszájúan tud tréfálni, az tudja, mennyi fegyelem kell a viccelődéshez; aki ilyen goromba mer lenni, annak ismernie kell a viselkedés finom árnyalatait. A piaci játékok kicsattanó őszinteségét, modortalan, alpári egészségét költöztette vissza Alfonzó — Markos József Érdemes Művész — a színpadra akkor, amikor a színpadot kezdték mindennek berendezni, csak éppen színpadnak nem: oltárnak, szószéknek, szalonnak, beteg telkeknek való füves kezecskének, három személyre való hálófülkének s mindenféle áradt róla: tömjén, frázis, parfüm, nyögdicsérés, csak éppen egy kis természetes fokhagymaszag nem. Valamit tudott, valamit megsejtett Alfonzó a színpad ősi rendeltetéséről, arról, hogy azt a közönség valaha a maga kedvére teremtette, s beleteremtett egy kis közönségességet is. Ma így nevezzük, választékosam népszerűség. Alfonzó népszerű parodista. .S aki kevésbé népszerűen gondolkodik, és akinek kevésbé népszerű az ízlése, az meghökkenhet, hogyan is áll ezentúl egy parodistán az Érdemes Művész kimenőruhája? ... Csakhogy az ilyen finnyás ízlés nem disztingvál úgy, hogy észrevenné, hogyan is parodizál és mit is parodizál ez a parodista? Alfonzó paródiáinak mélyén mindig lappang egy kis éles szatíra, a műformák egyik legelőkelőbbike, s Alfonzó nem a dolgok felületét parodizálja, hanem a lényegüket. Megfigyelte — s a megfigyelés pontosságában van a legnagyobb ereje —, hogy az élet minden mozzanata nézhető groteszk szemszögből, mindnek van komikus rálátása, a hétköznapinak is, a fennköttnek is, a halálosnak is. Ezt a szöget foglalta el ő, ez az alapállása a világban, innen látja karikatúrának mindazt, ami karikatúrába illő. Pojáca és bölcs, pantomimus és akrobata, szatírjátékok kecskebakja és körhinta kikiáltója a vurstliban. Úgy változtatja az alakját, mint a zeuszok, úgy, mint a nagy komédiások. mda Kis József trét sikerfilmre készült néhány esztendeje Kiss Józsefnek: „Az idő sodrában”, és: „Az idő rostáján”. Ez izgatja őt, az ember az időben, az idő sodrában vagy az idő rostáján. Egyidős a forradalommal: 1917-ben született. Élete egybeforrott a forradalommal. A felszabadulás előtt — gyakran illegalitásban — részt vett forradalmi színházi előadásokban, a felszabadulás után pedig hamarosan a magyar dokumentumfilm-művészet egyik megteremtője lett, s vezető művésze mind a mai napig. Vezető művésze — s most már Érdemes művésze is. Filmjeiben egyaránt bizonyul riporternek és költőnek, tanítónak és politikusnak, legfőképp pedig humanistának. Minden érdekli, ami az időben élő, az idővel lépést tartó emberre jellemző, ami a fejlődést szolgálja, vagy hátráltatja. Szenvedélyesen szereti az újat, szenvedélyesen küzd a maradi ellen. Kétszer is ellátogatott Vietnamba: először, hogy beszámoljon arról, amint a nép ajkán kivirágzik a mosoly, s azután, hogy vádló filmet készítsen arról, miért hervadt le az ajkakról ez a mosoly. Szívesen ábrázolja közvetlenül magát az embert. A dokumentumfilm portretistája, s aligha véletlen, hogy épp olyan emberek képét rajzolja meg a legszívesebben, akik munkájukkal, művészetükkel legyőzik az időt: Borovszky Ambrust, Kodályt, Uitz Bélát Az időt legyőző értelem erejét dicséri, mert azt vallja, ki kell szabadítani az embert az oktalanság, a gondolattalanság béklyóiból. Amikor ellátogatott Szentkútra, hogy a mérgező csók ellen toborzófilmet készítsen, nem az embereket ítélte el, akiket a babona sújt. A lesütött tekinteteket akarja fölemelni, távlatot nyitni, szárnyat adni a gondolatnak, az értelemnek. 7. Ez Mezei Mária Jb Etszély, a legnagyobb veszély környékezi pályájának azokban a kezdeti éveiben, amikor a miskolci, a pécsi színház után felkerül Pestre. A legnagyobb veszély, ami fiatal színésznőt fenyegethet: a hirtelen siker villanófénye. Porrá lehet égni ezen a magnéziummáglyán. Ott áll egy fiatal nő, érdekes, idegenszerű, pikáns, túlfűtött, minden pillantásában, nyújtózkodásában, dereka hajlásában mintha egy-egy szerelmi istenség, egy-egy Erős nem férne a bőrébe. Ez a ritka adottság azokban az években a színházak számára nagy üzlet. Mezei Máriát érdemes forgalmazni. Csakhogy neki ez a nagy görögtűz gyanús. Okosan túlnéz rajta, nehogy belevakuljon. Mert meddig pikáns egy nő, meddig erotikus? Egy bizonyos koron túl, ha csak ingerlő akar lenni, nevetséges. S Mezei Mária művelt is, műveltebb, mint a forgalmazói. Tudja, hogy a színpadnak ezeknél az elsistergő villanófényeknél, bohózatoknál, operetteknél, zenés vígjátékoknál vannak tartósabb tüzei. Valódi máglyák, a Johannáé például, azok felé kell lépni. De nemcsak okos, nemcsak művelt, hanem elsősorban is művész. Tudomásul kell vennie, hogy az egész útja végestelen-végig áttüzesített, parázsló kövekkel lesz kirakva. Ezt választja már az elején és ezen jár ma is. Mindig a nehezét választotta annak is, amit rutinból, a kisujjából kirázhatott volna. Azt tartják, hogy a művészet, valamit, ami nagyon nehéz, könnyen csinálni. Ez helyenként igaz is. De ő fordítva csinálja, ha ez nem látszik is a kész művön, nehezen állítja elő a könnyűt. Egy viccet úgy készít elő és úgy épít föl, mint egy nagymonológot, egy sanzont, mint egy egész vígjátékot vagy tragédiát. Egy franciás kupléjára annyi munkát fordít, hogy kitelne belőle a Lenni vagy nem lenni... Minden szerepében, minden fellépésében, akkor is, ha egy kávéházi zongorához támaszkodva énekelt, meg kellett érezni azt a reménytelen és gyönyörű harcot, amelyet az ember az elmúlás ellen, az öröklétért vív. Ezzel az iszonyú erőfeszítéssel, örökké elégedetlen műgonddal és hatalmas művészi ösztönnel nőtte túl mindig Mezei Mária százszorosán is a kis feladatait: a XIV. Renebeli „lodomér királynőket”, az Esernyős király malac sanzonettjeit, így munkálta meg a nagy feladatokat: az ibseni Rebecca West, a williamsi Alexandra del Lago, a shaw-i Warrenné szerepét, az odaadásra méltó és az erőfeszítésre méltatlan szerepek felsorolhatatlan sorát. Az egész színészi életművét végeredményben egy állandó johannai máglya elviselhetetlen hőfokán bronzba öntve. Elég rajta anélkül, hogy kiégett volna ez a nagyszerű színésznő. Ez a Kiváló Művész, m. h. b. Bródy Tamás Az értékes operettmuzsika ájus rangjáért, elismertetéséért száll síkra hosszú ideje Bródy Tamás, a Fővárosi Operettszínház karnagya, akit a többi között ezért is tüntettek ki az idén az Érdemes Művész címével. A színházban végzett dirigensi tevékenységének köszönhető javarészt, hogy ez az együttes mind alkalmasabbá lett Offenbach, Johann Strauss, Lehár Ferenc igényes muzsikájának megszólaltatására is. Az Egy éj Velencében című, az énekesek, muzsikusok iránt nagy követelményeket támasztó Johann Strauss-operett szép leningrádi sikere például az ő nevéhez is kapcsolódik, ahhoz a koncepciózus tevékenységhez, amely a muzsika kottahű előadásához legalább akkora reményeket fűz, mint a szubretti és a táncoskomikusi erényekhez. A Kodály Zoltánnál zeneszerzést tanult és fiatal korában külföldön is huzamosabb ideig munkálkodott művész nemcsak az Operettszínház zenekarának pulpitusánál állva, hanem a hangversenydobogón is eredményes munkát végez, nem utolsósorban remekművek világos értelmezésével. őszinte hite a nagy tömegekhez szóló dallamos könnyűzenében, következetessége a nagylélegzetű operettmuzsika megszólaltatása iránt saját zeneszerzői munkásságában is figyelemmel kísérhető. Bródy Tamás az elmúlt két évtizedben számtalan rádióoperett, daljáték zenéjét, sok film kísérőmuzsikáját szerezte, gazdag dallamvilágában nagyrészt a bécsi operettmuzsika hagyományaiból táplálkozva, de az értékes tradíciókat invencióval megújítva is. Népszerű operettjeinek és daljátékainak részletei állandóan fölcsendülnek a rádióban, egy tehetséges komponista és zenei szakember művészetéről tanúskodva. — rí — frank, frigyes a régen kiérdemelt elismerést nyert Frank Frigyes festőművész, amikor a Munkácsy-díjat követően az Érdemes művész címét és rangját a felszabadulás évfordulóján megkapta. Több, mint fél évszázada kiállító művész, de ha csak az utóbbi tíz évben rendezett három gyűjteményes kiállítására hivatkozunk, világos, hogy a nyolcvanadik éve felé járó mester alkotóereje teljében van s még most is örvendetes meglepetésekkel szolgál. Korábbi, kicsit hűvös-púderos képed után, idős korára, fellángoltak színei, robbannak kompozíciói. Akár tájat, akár csendéletet fest, a dolgokat nem csupán vaskos kontúr-jaik tartják össze, de sokkal inkább a belső kohézió, ami a „minden mindennel összefügg” elvének festői felismerése és alkalmazása. Ugyanígy az ellentmondások egységével találkozunk egymásnak feszülő, csattogó színeiben. Legnagyobb erőssége talán mégis a portré s azon belül is az a kiváló önarckép-sorozat, amelyben az önvallatástól az önismeretig érkezve, a lelkiállapotok színben-formában megjelenő valóságképét adja. Elemző és sommázó egyidejűleg, s a szét- és megfejtett világot — magában és maga körül — lenyűgöző vizuális élményként foglalja össze. Tájképein csaknem mindig zeng a föld. De hogyne rengene, amikor kedves budai témái egyre-másra rohamosan eltűnnek a föld színéről. A kuckóházak éppúgy, mint a szép hajlongású fák átadják helyüket hatalmas építményeknek. Ezeken a képeken a házak tapadnak a földhöz, melyen álltak és a fák karmos ujjakkal kapaszkodnak a létbe. Minden az elmúlás ellen harcol itt. Művelt művész Frank Frigyes és ez nemcsak abban nyilvánul, hogy olvas, vagy nyelveket beszél, hanem művészi iskolázottságának — Budapest, München, Párizs — és nem utolsósorban művészi gyakorlatának sokoldalúságában rejlik. Franciás festő, mondjuk éveken át, de például Vásárhely megszólaltatói között is egyike a leghitelesebbnek. Az az expreszszív erő, ami képeit jellemzi, nem francia tulajdonság, még kevésbé átvétel, hanem egyenes ágon a magyar hagyományokból hajtott. Életérzése diktálja, öröm és gyász váltakozása, s főleg a telivér festőalkat. Modern festő a szó mindennapi „korszerű” jelentésében s így nem is adott fel rejtvényeket publikumának. Kifejezésmódja érzelemgazdag és érthető, érzelmet és gondolatot ébresztő. Kitüntetése valóban érdemes, ha tetszik érdemdús életművet koronáz. De. ..