Magyar Nemzet, 1969. november (25. évfolyam, 255-279. szám)

1969-11-04 / 257. szám

4 i­ ­Szovjet hangjátékművészet­ Első és jelentős darabját hallgattuk annak az öt köz­vetítésből álló sorozatnak, mely a moszkvai Rádiószín­ház stúdiójából került át a budapesti dramaturgia műhe­lyébe. Andrej Vejd­ert, a da­rab szerzőjét, különben me­leg szavakkal méltatta Geor­­gij Padalka, a moszkvai rá­dió fődramaturgja is, maga pedig néhány kedves sort írt le mindig friss Rádióújság ré­szére. A fiatal szerzőt öröm­mel üdvözöljük mi is. Érde­kes, vonzó, rádiószerű mű­vet írt, feszes kamaradrámát, formás kísérletet az emberi hang jellemző felhasználásá­ban. Régi igazsága már a drá­matörténetnek, hogy összecsa­pások és feszültségek legjobb gerjesztője a forradalmi pilla­nat Verd­er csakugyan ezt vá­lasztotta. A mű lepergésének ideje alatt tör ki a pétervári lázadás. Hőseink erről csupán hallanak. Hiszen mindössze ketten vannak az elhagyatott tajgán. A rab és a foglár. Az előbbi­ bolsevik, akit várbör­tönbe küldenek épp azért, mert új és friss és fenyegető szelek fújnak. Kísérőjére sem véletlenül esik a választás. Apját lázadó bolsevik foglyok ölték meg. Halálmenet tehát ez a kettős. A párbeszédet a szituáció teszi sűrűvé, izgal­massá. Mert beszélhet ugyan a rab arról, hogy eredetileg csillagásznak készült és só­hajthat a foglár, hogy ő már nősülni akar. Minden mon­datot beárnyékol a halál. S felfrissít a remény, hogy a puska nem dördül el. Werd­er ravasz szerkesztését bizonyítja, hogy dörrenést nem is egyszer hallunk. Mert hol elhibázza foglyát, hol ő lesz váratlanul egy farkasve­rem rabja. E látszólag puritán kompozíció így csupa izgal­mas fordulattal telik meg. S hozzá még a szellemi izga­lom — vajon a szavak meg­állíthatják e az eltompult bosszú érvényesülését? Mi­lyen eleven írói fantáziára vall: a rab pusztulása az adott helyzetben szükségszerű. De az is, hogy a foglár megren­dülten s egy új igazság birto­kában búcsúzik tőle. A forradalom lelki megvál­tóerejének szép drámáját al­kotta meg Verd­er s a magyar előadás, Török Tamás rende­zésével, Szersén Gyula, Ma­daras József, Ajtay Andor és Bicskey Károly közremű­ködésével rangos művészi teljesítményt nyújtott. Puskás Károly fordítása vitathatóbb. A porkoláb visszatérő szava­­járásaként az „örvendezzél" mesterkéltnek hatott. ", “ ■ T7~ Batsányi Ismeretterjesztés Jánosyt Ismeretterjesztés mutatta be a Rádióegyetem sorozatában Tárnai Andor, a kitűnő filológus. A hozzáértés és elmélyültség kis remeke volt az esszé, amit Batsányi­ról e korlátozott terjedelem­ben előadott. Igaz, túlzsúfolt is volt, nem kerülhetett tüze­tes tisztázásra a költő Kazin­­czyval való kapcsolata s vé­gül­­ talán egy kissé ro­man­tizálta is nemes alakját Tárnai. Szövegében sokszor szerepelt a „következetes”, „az eltökélt” Batsányi: tudatossá­gát becsülte túl rajongója. E sorok írójáról talán elhiszik, nem először ismerkedik Bat­sányival. Ha élvezetet lelt a Rádióegyetemben, akkor az ismétlés örömén túl az újra­felfedezés ujjongásában kí­vánt osztozni. Tanulság: elő­adás és ismeretterjesztés nagy és bővíthető funkciója a Rá­diónak. Zene és tanulás | A legjöbb Zene és tanulás ismeretterjesztők az éter hul­lámhosszán — a zenetudósok. Molnár Antal, Ádám Jenő ebben szinte utólérhetetlen mesterek. Szabolcsi Bencének valaha rendszeres órája volt — most miért nincs? Alig ismerek ihletettebb, jobb elő­adót nála. De a fiatalabbak: Meixner, Kroó, Kárpáti Já­nos, könnyűzenében pedig az ötesztendős jubileumát ün­neplő Komjáthy, a szellemes Czigány György, ragyogó gár­da. Hozzájuk csakugyan ta­nulni járunk. A héten még az URH-ra utalt sorozat, a „Francia zeneszerzők” is ki­elégítette ismeret­szomjunkat, Massenet volt műsoron. Érde­kes, hogy visszautasította, el­mulasztotta a „Bohémélet” lehetséges librettóját Érde­kes, hogy Saint-Saens-szel sehogy sem tudott megbékélni. Milyen töretlen, ragyogó pá­lya. S tulajdonképpen mi­lyen kevés maradt meg be­lőle. Fábián László, az elő­adó szenvedéllyel, olykor el­fogultan magyaráz. De gon­dolkodásra készteti hallgató­ját T. T. A RÁDIÓ MELLETT NAPLÓ 1November 4 Az Operaház balettegyesü­lete hétfőn reggel elutazott Párizsba, a nemzetközi balett­fesztiválra, amelynek ese­ménysorozata ma, ba­lett-tár­sulatunk előadásával kezdő­dik a Theatre des Champs- Elysées-ben. Az együttes a Spartacust mutatja be, a mai előadás után még három al­kalommal: november 6-án, 7-én és 8-án. A párizsi ven­dégjáték befejezése után a társulat egy része Le Havre­­ba utazik. Itt két estén sze­repelnek, a Magyar Hét so­rán a Chopinianával és a Gajane-szvittel. Hétfő délelőtt a Hanglemez­­gyártó Vállalat a Kossuth La­jos utcai szaküzletben megnyi­totta a szovjet hanglemez­hónapot. A megnyitón megje­lent B. A. Potolk­in, a szovjet kereskedelmi kirendeltség kép­viselőjének helyettese. Bors Jenő igazgató méltatta a szov­jet hanglemezhónap kulturális jelentőségét. Forgalomba kerül többek között egy nyolcleme­zes Saljapin-album, a Borisz Godunov, Verdi Requiemje, a milánói Scala Turandot­ elő­­adása. Dr. Vittore Branca, a pá­duai egyetem olasz irodalom­­történeti tanszékének tanára csütörtök délután hat órakor „A Conciliatores és a Risorgi­­mento és a romanticizmus hajnala Olaszországban” cím­mel előadást tart a Bródy Sándor utcai Olasz Intézet­ben.­­­­ Kollektív képzőművészeti kiállítást nyitnak meg no­vember 6-án délután 5 óra­kor az MSZMP II/3. körzete és a Hazafias Népfront II/3. körzete Béke klubjának kö­zös rendezésében a II/3-as körzet helyiségében, a Bp., II. Vöröshadsereg útja. 85. szám alatt, Ignotus születésének 100. és halálának 20. évfordulója alkalmából róla nevezték el a XII. kerületi, volt Klára utcát, amelynek 35-ös számú házában ő is lakott. Ignotus egykori lakóházának homlok­zatán emléktáblát lepleztek le. Az ünnepélyes eseményen Fodor József költő mondott beszédet. El Mozgalmas napja volt hétfőn Ernster Dezsőnek, a Svájcban élő világhírű operaénekesnek hétfőn Budapesten: délelőtt a Zeneműki­adó Vállalatnál Sarlós László igaz­gató átnyújtotta neki a „Nagy ma­gyar előadóművészek” című soro­zatban megjelent új kötetet, amely szövegen, képen, lemezen át Erns­ter Dezsőt mutatja be. Délben a rádió Ki nyer ma? című népsze­rű zenei műsorában ő adta fel az első kérdést (a Szöktetés a szeráj­­ból című Mozart-opera egyik áriá­ja volt a rejtvény, Ernster előadá­sában), délután pedig a Rózsavöl­gyi könyvesboltban dedikálta kö­tetét.­ Gádor István keramikus­­művész műveinek kiállítása november 7-én délben nyí­lik meg a miskolci Galériá­ban. Kedd, 1969. november 4. Magyar Nemzet A futópályán Viktor Rozov színműivó a József Attila Színházban Házi szerzője az angyalföl­di színháznak Viktor Rozov, szovjet drámaíró. Szinte kizá­rólagos témája, úgy is mond­hatnánk „vesszőparipája”, a nemzedékváltás és az ezzel járó konfliktusok. Először csupa fiatal népesítette be színpadát, majd mind na­gyobb számban jelentek meg színműveiben a középnemze­dék tagjai. Most már a nagy­apák korosztálya is szót kér legújabb drámájában. Noha a Szerző hatvan felé jár, továbbra is a fiatalok, a jogos trónkövetelők oldalá­ról, egészséges életszemlélet­tel láttatja a világot: a tizen­évesek elfogulatlan pártfogó­ja maradt. De a korral sze­münk elveszítheti ruganyos­ságát, a viszonylatokat és a perspektívát nehezebben ér­zékeljük, hajlamosabbá vá­lunk az elérzékenyülésre. „A futópályánkból ítélve Rozov­­val az elmúlt években alig­hanem ilyesmi történhetett Három nemzedék egy­más mellett Zsarkovéknál. Nem éppen békésen: keresik helyüket az életben. Abban az életben, amely — a tré­nerként működő apa, Kim szavai szerint — olyan, mint egy futópálya, ahol mindenki a maga módján akar célt érni. Vanna­k, akik lóra kap­nak, és nem törődnek azzal, ki kerül az állat hatái alá. Ilyen például — szerinte — Álla, elvált felesége, aki Bra­zíliában teljesít diplomáciai szolgálatot, és egy másik fér­fi oldalán él. Kim nem akar­ja, hogy az asszony, akár­csak egy néhány hónapos ang­liai út erejéig, elszakítsa tőle fiukat, Albertét, aki most töl­tötte be tizenhatodik életévét. De a harmadik felvonásban, amikor Álla hat év után meg­lepetésszerűen, újra megjele­nik egykori otthonában, éles vita után — váratlan fordu­lattal — mégiscsak elengedi fiát, a család szemefényét, aki Nyina, a beteg nagynéni szerint, az „egyetlen fénysu­gár a félhomályban”. Pedig az apa eddig szüntelen azt hajtogatta, hogy a „haláli” nyugati beat-zene, a rikítóan flancos öltözködés, és a cso­magokat küldözgető hűtlen anya rossz hatással van a fiú­ra. Talán azért engedi el, mert Alla a vita hevében azt mondja, lehet, hogy nem a fiú tanul majd rosszat odakint, hanem ő tanít jóra másokat? Jóllehet a rokonszenves fia­talember, akit a családi „gú­la” holmi műkedvelő tornász­csoportként tart ingadozó vál­­lain, mindvégig azt mondja, maradni akar, féllábbal már Londonban van. Hiszen kör­nyezetében nincs egy meg­nyugtató támpont. Izgága, az idegbetegségig érzékeny, az életben becsületes eszközök­kel érvényesülni igyekvő, de a küzdőtéren sikertelen apját szereti, ám ösztönösen megér­zi, hogy mellette egyoldalúvá válnék ő is. Beteg, és egy szerető férfira vágyó nénjét szívből sajnálja­, de nem­ tud rajta segíteni. „Botcsinálta író” nagyapját tiszteli, de egy egész világ választja el tőle, így hát a dráma nagy tétjét, a választás dilemmáját nem két egyenlő értékű és von­zású lehetőség jelenti számá­ra. A néző legfeljebb ha azon csodálkozhat, hogy az ami­vel ő már eleve tisztában van, a szereplő előtt miért csak a harmadik felvonás vé­gén válik világossá. Ezen mit sem változtat, hogy Rozov a dúlt életű csa­lád sötét színképének ellensú­lyozására a „tiszta”, sőt az egyik esetben „paradicsomi” külvilágból két rezonőrt is behoz színművébe. Helyesebb lett volna, ha Benedek Árpád, aki mint a darab fordítója és rendezője tisztes munkát végzett, meg­próbálta volna a mi viszo­nyainknak megfelelően adap­tálni a színművet. Ezzel eny­hítette volna a darab helyen­ként nagyon zavaró szenti­­mentalizmusát, többet adha­tott volna Rozov eddig oly sokszor igaz élvezettel foga­dott lírájából és humorából, kiegyenlítettebbé tehette vol­na drámai küzdelmét. Ez annál is inkább felötlik, mert az első felvonásiban, an­nak rendezésében még ko­rábbi Rozov-színművek han­gulata érződik, de azután a kéziratégető nagyapa, a volt szeretőjének gyermekért es­deklő, beteg Nyina nagyjele­nete, és az elvált felesége portréján tapadó apa, majd a békés megoldás láttán köny­­nyező kandidátus-főmérnök gyermekded magatartása mindezt a feledés homályába meríti. A színészekre nem lehet pa­nasz. Mindenki megtett min­den tőle telhetőt. Koncz Gá­bor (Kim) indulatos volt és maradt, de legbelül csupa­szív. Benkő Péter (Albert) ifjonti bájával, humorával és tiszta lírájával valóban fény­sugárként világolt a félho­mályban. Mádi-Szabó Gábor rokonszenvesen jelenítette meg az önmagával viaskoló idős írót, aki mint nagyapa zsörtölődve, vitatkozva, szó­nokolva igyekszik fenntartani szertehúzó családjában a rendet. Kállai Ilona (Nyina) egész karakterformáló tehet­ségét latba vetette, hogy a korai Ibsen-drámákból ide­csöppent testi- és lelkibeteg nagynénit elfogadhatóvá te­gye. Káló Flórián (Ljova, a fiatal tudós) a második fel­vonásbeli könnyű pizsama egyenöltözék ellenére is kí­nosan feszengett a nem tes­tére szabott, bűnbocsánatért folyamodó Don Juan szere­pében. Szemes Mari (az el­vált feleség) harmadik fel­vonásbeli megjelenése új szín­foltot hozott az előadásba. Bárány Frigyes az író lelki­­ismeretének szerepét lelkiis­meretesen tolmácsolta. Wege­­nast, Róbert csodával határos módon, három szobát helye­zett el a kisméretű színpa­don, Witz Éva pedig ízléssel választotta ki azokat a jelme­zeket és öltözékeket, amelyek a színmű alakjait a legjobban jellemzik. Barta András Helene Thimig a világhírű osztrák színésznő, Reinhard özvegye­­, aki a második világháború után újra meg­indította a Salzburgi Ünnepi Játékokat — nyolcvan éves. A művésznőnek holnap nyújtja át Bécs városának gyűrűjét Brúnó Marék pol­gármester- „Az ingadozó családi gúla” (Szlovák György rajza) IBiUnill­i Nicola Rossi-Lemeni és Virginia Zeani A neves olasz művészhá­zaspárt régi ismerőseként üd­vözölhette a budapesti opera­közönség; nevük, szerepléseik még nem törlődtek ki emléke­zetünkből, bár az utolsó ta­lálkozás óta hét-nyolc eszten­dő is eltelt már. Nicola Rossi- Lemeni­ személyében elsősor­ban a figyelemre méltó szí­nészegyéniséggel találkozhat­tunk újra: tudatos, okos, esz­közeiben gondosan mérlegelt Borisz Godunov­ alakításával vívta ki a publikum elisme­rését. Tagadhatatlan ugyan, hogy maga a hang vesztett már régi erejéből és bizton­ságából, s úgy látszik, túl van már fénykorán; az okos erő­beosztás mégis tartogatott számunkra énekesi szempont­ból is jó néhány jelentőségtel­jes, hatásos pillanatot: a „szo­bajelenet” befejező monológ­jában például, vagy — ami a legjobban sikerült — a záró­képben, Borisz halálának je­lenetében. A közönséghatás nem is maradt el. Virginia Zeani a Pillangó­­kisasszony főszerepében lépett az Operaház közönsége elé, egy rangos énekes kultúrájá­val, s egy jó állapotban levő énekhang technikai biztonsá­gával — a szerep azonban kevésbé „állt jól” egyéniségé­hez, mint hatásos régebbi alakításai, a Lammemoori Lu­cia vagy a Traviata. Pillangó­­kisasszony alakja nem a tra­­gikák hagyományos típusá­ból való — „piccola donna innamorata”: szerelmes kis­asszony (Puccini nevezi így), hőssé a tragikus asszonyi sors csendes és elszánt vál­lalása avatja őt. Akadnak ki­törései, „drámaibb” akcentu­sai is, de a szerep alapszíne a bensőség, intimitás. Zeani alakításában, hangjában — főképp a józanabb csengésű, árnyalatokban szegényebb al­só fekvésekben — ez a meg­hitt alaptónus érvényesült ke­vésbé. Hogy egy jó hangú, olaszos kultúrájú, technikai­lag biztos Cso-cso-szánt hall­hattunk, mindenesetre így is hasznára vált az Operaház Pillangókisasszony előadásá­nak. Kovács János A Költészet Napjai 1970. Ismét megrendezik a nemzetközi költak­ozót Ismét megrendezik hazánk­ban a nemzetközi költőtalál­kozót. Somlyó György, a kon­ferencia szervezője az előké­születekről nyilatkozatot adott a Magyar Nemzet munkatár­sának: — Az 1966 októberében Bu­dapesten megtartott első nem­zetközi költőtalálkozó azzal fejeződött be, hogy ezt érde­mes folytatni — mondta Som­lyó György. — Elérkezett a folytatás ideje: 1970. május 3 és 9 között rendezzük meg másodízben az európai költők nemzetközi találkozóját, Bu­dapesten, Lillafüreden és Ti­hanyban. — A fő téma: A költészet a második világháború után. Ez a téma lehetőséget ad a jelen­kori költészet minden nagy kérdésének megvitatására. — A találkozó alkalmából két évfordulóról is megemlé­kezünk majd. Éppen egy év­százada, 1870-ben jelent meg az irodalomban Rimbaud, s mivel általában tőle eredezte­tik a modern költészetet, mondhatni, a modern költé­szet most száz esztendős. Meg­emlékezünk továbbá Radnóti halálának negyedszázados év­fordulójáról is. — Magát a találkozást most Balatonfüreden és Tihanyban tartjuk Füreden költői estet is rendezünk, Tihanyban kép­zőművészeti kiállításra és koncertre hívjuk vendégein­ket, hajókirándulást teszünk velük a Balaton körül. Buda­pesten az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon, va­lamint művelődési házakban találkoznak majd vendégeink kisebb csoportjai a versbará­tokkal. — Most készítjük a meghí­vókat. Noha ezúttal is az európai költők találkozóját rendezzük meg, néhány ven­déget meghívunk a tengeren túlról is, így a mexikói Oc­­tavio Pazt, és Tchicaya Xi’Tam-si afrikai költőt, aki Kongó Köztársaság UNESCO- küldötteként Párizsban él. A meghívottak névsorának ösz­­szeállításakor arra törekszünk, hogy lehetőleg Európa minden nemzete, s napjaink minden fontos, vagy annak látszó köl­tői irányzata képviselve le­gyen. Meghívjuk azokat a köl­tőket, akiknek az utóbbi évek­ben önálló kötetük jelent meg nálunk, s azokat is, akik ha­zájukban a magyar költészet fordítói és népszerűsítői. — Ismét kiadjuk Ám­on cí­mű nemzetközi költői almana­­chunkat. (Az előző 1966-ban, illetve 1968-ban jelent meg.) A harmadik kötet nyomda­kész. A költészet, száz évvel Rimbaud után című anké­­tunkban közreadjuk Étiemble párizsi és Höllerer frankfurti professzor tanulmányát, a francia Michel Déguy, az an­gol Charles Tomlinson, a né­met Günter Kunert, a jugo­szláv Vaskó Popa, a szovjet Voznyeszenszkij, a román Doi­­nas, a francia Guillevic, Octa­­vio Paz, Lukács György és Nemes Nagy Ágnes írását. Négy tanulmány — Sőtér Ist­váné, Rónay Györgyé, Domo­kos Mátyásé és Faragó Vilmo­sé — a magyar költészet hu­szonöt esztendejével foglalko­zik. Radnótira Hubay Miklós és Koczkás Sándor emlékezik, közöljük Radnótinak 1931-ben Párizsból írt, eddig kiadatlan leveleinek néhány részletét, és az Erőltetett menet német, francia, olasz, orosz, lengyel, cseh, szlovák és szerb-horvát nyelvű fordítását. Gazdag an­tológiát állítottunk össze a Jó­zsef Attila halála utáni ma­gyar kötészetből, új fordítások­ban. Közreadjuk Kondor Béla új Rimbaud-portréját, a Lon­donban élő Budai György 1969-ben készült Radnóti-fa­­metszetét, és számos versil­lusztrátorunk, közöttük Bálint Endre, Martin Ferenc, Huszá­­rik Zoltán, Gocs Gábor és Szántó Piroska grafikáit Művészi bőrmonkák kiállítása az Iparművészeti Múzeumban Kiállítás-sorozattal veszi le részét a múzeumi hónap ese­ményeiből az Iparművészeti Múzeum. Új tárlatukon művé­szi bőrmunkákat mutatnak be. A kiállítás a XV. századtól a századfordulóig kíséri figye­lemmel e különleges, haszná­lati és dísztárgyakat egyaránt készítő művészeti ág fejlődé­sét Az egyházművészet felbe­csülhetetlen értékű darabjai, a festett bőr­casulák és pluviá­­lék, a győri Xantus János mú­zeumból és a győri egyházme­gyei gyűjteményből kerültek ide. A falakat körben mitoló­giai díszítésű bőrtapéták fedik, előttük évszázadok lakberen­dezési tárgyai: ládák, faliszek­rények, székek; a legutolsó da­rabok már a szecesszió idejé­ből. Sokféle technikával és sok­féle rendeltetéssel készültek a bőráruk. Van közöttük ostáb­la és kockavető pohár, pénz­váltó láda és ellenző, könyv­borító és tálca, cipő, papucs, csizma, kesztyűk és gallérok. Nem hiányoznak a gyönyörű könyvkötések sem. A legszebb közülük az a könyv, amelyet I. Rákóczi György készíttetett Bethlen Gábor felesége, Bran­denburgi Katalin számára. A bőrmetszés és domborítás, a sokféle kikészítés köz­ül az egyik legköltségesebb, egy­szersmind legművészibb az ezüstözött, festett bőráruk ké­szítése. Technikája a XI. szá­zadban Spanyolországból ter­jedt el Európában, s nálunk is csakhamar kedveltté vált. Leírása a bolognai Fioravanti mestertől maradt az utókorra. A megfelelően előkészített bőrdarabot ezüst lappal fedték be, erre nyomták rá a mintát. Ezt firnisszel kenték be, a fémdíszítés ettől nyerte arany­ló tónusát. Végül a szabadon maradó részeket kifestették. &­AL

Next