Magyar Nemzet, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-17 / 14. szám
4 egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN HANS PISCHNER csembalóművész egyike az NDK neves közéleti személyiségeinek. A Zenakadémia kistermében Couperin-, Händel-, Bach- és Bartók-műveket adott elő. Jegyezzük meg elöljáróban, hogy a Bartók zongoradarabjai kevéssé alkalmasak csembaló-előadásra, mivel ezek a zongora sajátos billentési technikáját és hangszínét nem nélkülözhetik. A tény, hogy maga Bartók Frescobalditól Bachig számos barokk szerző billentyűs hangszerre írt művét dolgozta át zongorára, nem jelenti azt, hogy a dolog megfordítva is lehetséges, vagy legalábbis kívánatos. A Mikrokozmosz és a Gyermekeknek című sorozatok Pischner által előadott néhány darabja nem ösztönöz arra, hogy Bartók egyéb zongoraműveit is megpróbáljuk csembalóra elképzelni. Ami viszont határozottan inspiráló volt Pischner műsorában — és általában az idei csembalókoncertek nagy részében — az a Couperinnel való behatóbb ismerkedés lehetősége. Pischner estjének java részében Couperin-műveket hallhattunk, valósággal a felfedezés örömével kóstolgatva ennek a különös művészi világnak ízeit. Ez a muzsika kétségtelenül önmagáért beszél, a program ismerete nélkül is élvezhetjük finom és szellemes dallamosságát, változatos ritmikáját, formáinak tiszta körvonalait. De teljesebb a gyönyörűség, ha követni tudjuk egy-egy „Ordre” tételeinek címeit, ha ismerjük az egykorú vonatkozást: személyt, helyisetet, pletykát, politikai vagy művészeti aktualitást, amelyet a nagy Couperin ezekben a miniiatűrökben megörökített. Pischner műsorán két olyan darabja is szerepelt, amely a variációsorozat egyik válfaja, míg azonban a Passecaille (passacaglia) refrénszerűen vissza-visszatérő témájával inkább a rondóhoz látszik közelíteni, addig a tizenkét tételből a Hé Álarcosok című „Folies Frangaises” (fólia) e műfaj igazi, lebilincselően érdekes példája. Hans Pischner csembalójátéka e stílus fölényes ismeretéről tanúskodik, értelmezése rendkívül világos. Ami hiányzik belőle, az a hangszínek finomabb keverése és a következetesebben szilárd ritmika. A RÁDIÓZENEKAR harmadik Mozart-matinéján Gérecz Árpád mutatkozott be a magyar közönségnek a „kis” gmoll és a kései Esz-dúr szimfóniák, valamint az A-dúr hegedűverseny vezénylésével. A Svájcban élő karmester hegedűművésznek készült, egykori budapesti zeneakadémiai kollégái így emlékeznek vissza rá. Ez természetesen nem rossz ajánlólevél egy karmesternek, ha arra gondolunk, hogy a legnagyobb dirigensek pályájukat, mint vonóshangszer-játékosok kezdték. A zenekar vezetéséhez szükséges szuggesztivitás, a plasztikus hangzás igénye és a biztos formálás készsége Gérecz Árpádban is szerencsésen találkozik, bár vezénylő mozdulatai kissé merevek és nem mindig elég kifejezőek. Temperamentuma, úgy tűnik, inkább a romantikus muzsikához vonzza, túláradó érzelmeinek nem is kíván gátat vetni, szinte lobog benne a szenvedély. Mindez előnyösen hatott produkciójára a ritkán hallható K. 183-as g-moll szimfónia nagy részében (az első tétel, mint a műsort kezdő darabok általában, kissé határozatlan körvonalakkal bontakozott ki Gérecz pálcája nyomán) és sok figyelemre méltó mozzanatot eredményezett a műsort záró nagy Esz-dúr szimfóniában. Kovács Dénes, a hegedűverseny szólistája, azáltal, hogy" egykori hegedűművész-kollégája irányította a zenekart, különösenelőnyös körülmények között adhatta művészete legjavát. Tudjuk, hogy a közelmúltban ő maga is vállalkozott vezénylésre, ilyen módon törekedve annak az eszménynek megvalósítására, hogy szólista és zenekar egyetlen akarat egyetlen művészi elképzelés tolmácsa lehessen. Gérecz Árpád kitűnő zenekarával méltó keretet biztosított a szólóhegedű törékeny finomságú, bensőséges énekéhez. Kovács Dénes sokszor méltatott bravúrja az a mód, ahogyan ezt a versenyművet előadja, életre keltve minden szépségét, fiatalos derűjét és mélyre látó szomorúságát. Ez alkalommal is kitűnő formában, ihlettel játszott. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR Bach-műsorát ez alkalommal az I. (C-dúr) és II. (h-moll) szvit foglalta keretbe, köztül a d-moll zongoraversenyt és a VT. Brandenburgi versenyművet hallhattuk. Sándor Frigyes vezénylése ez alkalommal is lelkiismeretes műgondot és fáradhatatlan energiát árult el, a produkció színvonala azonban nem volt egyenletes: a ritkán hallható C-dúr szvit kissé vontatódnak, a szokatlan hangszerelésű VI. Brandenburgi koncert pedig (Pongrácz Gábor, Nagy Vidtor, Frank Mária, Koffán Tamás, Török János, Som László és Pertis Zsuzsa előadásában) a legmagasabb regisztert képviselő két brácsaszólam szükségképpen tompább hangszínek mellett is kiforratlannak tűnt. Kitűnően sikerült ezzel szemben a műsort záró, népszerű h-moll szvit, amelynek lassan slágerként közismert befejező tételét ez alkalommal is megismételtette a közönség. Lajos Attila árnyalatokban gazdag, virtuóz fuvolajátéka ezúttal is sok gyönyörűséget szerzett a művész lelkes hívemet. A d-moll zongoraversenyt Rados Ferenc adta elő. Azt is mondhatnánk, reprezentatív visszatérése volt a pódiumra ez a szereplés. Rados, sokunk számára érthetetlen módon, évekig visszavonult a hangversenyzéstől és csak nemrég ,.kezdte újra” zongoraművészi pályáját. Ez az újrakezdés a kamarazene, főként pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekarral való muzsikálás jegyében indult, mindannyiszor meggyőzve a hallgatókat Rados kivételes zeneiségéről, kivételes művészi intuíciójáról, ízléséről. A kamarazene és a kamarazenekarral való együttműködés azonban eleve halványabb képet ad a pianisztikus készségről, szuverén értelmezésről, egyéni mondanivalóról. Mindez igazában csak most, a dmoll zongoraverseny előadása során, juthatott teljes kifejezésre. Most vált nyilvánvalóvá, hogy Rados — minit a legnagyobb művészek — titkok tudója, amelyeket csak utánozni lehet, jól-rosszul ellesni, de igazi értelmüket a be nem avatott soha meg nem fejtheti. Ahogyan a lassú tétel a hosszú élőkért, ezeket az apró kótával jelölt, ám valódi ütemmértékkel mérendő, félig díszítő, félig dallamalkotó rendeltetésű hangokat megszólaltatja, pontos értékrendet alakítva ki az „igazi” és az „előkelő” színe, dinamikája között, anélkül, hogy a szívhez szólóan bensőséges dallam folyamatosságát, kifejezésének áradását megakasztaná, erről kisebbfajta tanulmányt lehetne írni az előadási gyakorlat tárgykörében. Aminek a remek produkcióval egyenlő mértékben örülhettünk, az a nyomában spontán kirobbanó, sodró erejű tapsvihar volt: ékes bizonysága annak, hogy a közönség mindig biztosan ítél. Pándi Marianne SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: A walkür (II. bék. 5.) (fél 7)-------Erkel Színház: Turandot (Béri. szünet) (7) — Nemzeti Színház: A bűnbeesés után. (7) — Katona József Színház: Széchenyi (7) — Madách Színház: Black Comedy (7) — Madách Kamara Színház: Gellérthegyi álmok (Bemutató) (7) — Vígszínház: A vörös postakocsi (7) — Pesti Színház: Furcsa pár (7) — Thália Színház: Kalevala 7?) —• József Attila Színház: Mary, Mary (T. béfl. 3.) (7) — Fővárosi Operettszínház: My Fata* Lady (du. fél 3); Egy éj Velencében (H. bérl. 2.) (7) — Kis Színpad: A jövő század zenéje (du. 4); És mi lesz holnap? (fél 8) — Irodalmi Színpad: Az éden elvesztése, Szembenézni (Uray béri. 3.) (du. fél 4); Fejek és krapekok (Béri. szünet) (fél 8) — Egyetemi Színpad: Tolcsvayék hangv. (7) — Kamara Varieté: Vonítós négyes (du. 6 és 9) — Mikroszkóp Színpad: Tessék továbbmenni (fél 9) — Offry Színpad: Három nővér (du. 3) — Zeneakadémia: Emil Guelsz zongoraestje (Zongorabéri. 1.) (fél 5) — KISZ Központi Művészegyüttes hangversenyterme: Középisk. béri. II. sor. hangv. (du. fél 5). Magyar Nemzet Kajári Gyula kiállítása A NEMZETI GALÉRIÁBAN A közéletiséget, szocialista mondanivalót kérte számon képzőművészeinktől a lapunk hasábjain néhány nappal ezelőtt megjelent írás. A Nemzeti Galéria ez évi első kiállítása, amelyen Kajári Gyula méreteiben is impozáns munkásságát mutatják be, mintha válasz lenne számos, a cikkben felvetett kérdésre, gondolatra. Az időpontok közelisége véletlen. Mégis nagyon fontos, két oldalról, a művészi gyakorlat és az elmélet oldaláról csaknem egyidőben jelentkező igényről beszél. Nem kevesebbről van szó, mint a saját, forradalmi hagyományainkból merítő, abból megújuló, az itt és most társadalmi kérdéseire választ kereső mai magyar művészetről. Elkötelezettsége mellett ez a törekvés, az egyéniségéhez, alkatához nőtt felelősségtudat teszi kétszeresen is időszerűvé Kajári Gyula budapesti bemutatkozását. A szó szorosan vett értelmében nem bemutatkozás ez; alkotásaival a hódmezővásárhelyi művészek és a mai magyar grafika kiállításain is találkozhattunk már, művészi szemléletét, alkotói következetességét mégis most ismerhetjük meg teljes mélységében. A napszámos családból származó fiatalember a felszabadulás után érett művésszé. Pályája nemcsak a kibontakozás lehetőségeiben tipikus. Sok szállal kötődik a hasonló indíttatású, érzelmi, indulati fűtöttségű alföldi festészethez, Hódmezővásárhelyhez, ahol főiskolai stúdiumai után nemcsak megélhetést talált, hanem, ahol művészi karaktere is kiforrott. Kajári Gyula, a Herendi Porcelángyár vésnöke — talán innen van rajzainak fölényes vonalbiztonsága — 1948-ban került az Iparművészeti Főiskolára Miháltz Pál növendékeként a grafikai szakra. Egy év múlva a Képzőművészeti Főiskolán Ék Sándor, majd Konecsni György a tanára. A főiskola elvégzése után 1959-ig a Hódmezővásárhelyi Majolikagyár tervezője. A kiállításon bemutatott legkorábbi munkái ebből az időből valók. S már ezeknél is fel kell figyelnünk biztos elrendező készségére — ismét olyan tulajdonság, amelyet ipari-tervezői tevékenységéből kamatoztat — a robbanó, egymásnak feszülő formák és vonalak mögött megbúvó önfegyelemre, amely csak addig engedszabad folyást az érzelmeknek, ameddig az a képi kifejezés szolgálatában áll. Ha szigorúan vett műfaji kategóriába akarnánk sorolni a bemutatott több mint ötszáz alkotást, nagyszabású grafikai kiállításról kellene beszélnünk. Az anyag legnagyobb része szén- és krétarajz, fametszet és színes pasztell. Mégis ezek a képek elsősorban egy nagyon, határozott festői világot interpretálnak, ahol a forma és a választott eszközök is ennek a tudatos mondanivalóval jelentkező világképnek vannak alávetve. Követésre méltónak és lehetségesnek tartott példaképeit nem kell messzire keresnünk. Kajári Gyula az alföldi festészet vívmányait olvasztja be munkásságába, emellett nem idegen tőle a magyar és a német forradalmi expresszionista grafika kifejezésmódja sem. Mindez azonban még csak szakmai, formáió eszköz letnne, akár eklektika is. Kajári művészetére formai megoldásainál sokkal meghatározóbbak tartalmi jegyei, az a belső azonosulás, amellyel drámai történéseiben örökíti meg a lassanként eltűnő tanyavilágot, a földdel, az élettel való küzdelemben megfáradt, gyakran, de nem szükségképpen magukra maradó öregeket, a fizikai és lelkiszegénység olykor még kísérte rémképeit. Az ábrázolás szenvedélyes, az ítélet kemély. A látvány bármennyire festői, a magányosság lassan földbe süppedő „kunyhó-várainak”, a korunkban szinte lét alatti létformának, lehet bár az egyén számára fájdalmas, el kell tűnnie. Emberi, művészi magatartásának, felelősséggel vállalt küldetésének mottójaként egy 1966-ban készült tanulmányának feliratát tekinthetjük: „Előttünk egy nemzet sorsa áll.” Figyelemre méltó, és nem lehet véletlen a Vörösmartyidézethez fűzött további ajánlás: „K. Solnak, annak a hitnek reményében, hogy a dunaújvárosi szellemi fészekrakás gondolata valóra fog válni’’. Hódmezővásárhely és Dunaújváros — az új, épülő Magyarország szimbóluma, Kajári Gyulánál talán több is, mint szimbólum. Emberi, művészi továbbfejlődésének záloga és biztosítéka. Ebben az új tartalmakat, újfajta emberi kapcsolatokat kínáló közegben ugyanolyan felelősséggel, eszmei és művészi következetességgel tájékozódik, mint az alföldi tanyavilágban. Ez a következetesség újfajta, kifejező eszközeiben is megalapozott szintézis lehetőségét sejteti munkásságában. Sárvári Márta Kajári Gyula: Merengő Goethe eddig ismeretlen rézmetszetére bukkantak Karlovy Varyban. A költő önarcképét — háttérben tájképrészlettel — ábrázoló metszeten Goethe nevének kezdőbetűi olvashatók. A fiatal szovjet képzőművészek tárlatán az Ernst Múzeumban ma délután két órától tárlatvezetést tart a hazánkban tartózkodó három szovjet művész: Klara Starikova, Illarion Nyekraszov és Albina Akritasz. .Szombat, 1970. január 17. Játék világosban és sötétben Bemutatók a Szegedi Merész ötlet Arthur Miller drámáját, az Alkut és Peter Shaffer vígjátékát, a Black Comedyt (Játék a sötétben) egy estén műsorra tűzni. Nemcsak azért, mert a fővárosban két színház külön-külön játssza e színdarabokat, hanem azért is, mert eredetileg csupán a Shafferkomédia készült egyfelvonásosnak: világpremierjén egy Strindberg-művel együtt adták elő. Az Alkut viszont eddig mindenütt önállóan vitték színre, igaz, többnyire megszakítás nélkül — tehát úgy, ahogy ezúttal Szegeden is játsszák. A görög színház óta bevált és lélektanilag indokolt fogás, a tragikus hangulatot komédiázással feloldani. De a megfelelő arányokban való adagolás is mindenkor fontos szerepet játszik abban, hogy az effajta darab párosítás sikeres-e vagy sem Nos, ha a szegedi vállalkozás nem járt teljes eredménnyel, ez annak rovására írandó, hogy a majdnem kétórás Miller-dráma után a húzásokkal is több mint másfél órás Shaffer-komédia minden mulatságossága ellenére is fárasztó. És kivált nem érvényesül kellően a befejező rész sötétebb tónusa, leleplező tendenciája. Mindez azonban mitsem változtat azon, hogy egy estén két színvonalas produkciót láthattunk. Kíméletlenül éles fénnyel világítja meg Miller az Alkuban két, válaszút előtt álló testvér dilemmáját Dönteni egyikük sem tud. Victor, a becsületben kiszolgált közrendőr a szülői hagyaték felszámolásakor rádöbben, hogy nem csupán saját passzivitásának, hanem egyszersmind apja önzésének is áldozata, de immár képtelen új életet kezdeni. Walter, a sikeres orvos pedig az öccsével vívott erkölcsi küzdelemben hiába próbálja hosszú évekig mesterségesen elaltatott lelkiismeretét feléleszteni , visszavonhatatlanul saját karrierizmusának áldozata. A háttérben minduntalan jelen levő, tizenhat éve halott apával szemben élő ellentétként, mintegy jelképesen is ott áll Solomon, az ócskás. Nyolcvankilenc esztendejével, hitével, életerejével, azzal a képességével, hogy minden helyzetben fel tud pattanni, az egymást keresztező érdekeknek ebben a dzsungelében az egyetlen tisztességgel járható ösvényt jelöli. Victor felesége, Esther ösztönös lény; nincs más célja, mint a két testvért összebékíteni s lehető legkényelmesebben leélni az életét. A szigorúan hagyományos szerkezetű erkölcsdrámát Vass Károly átgondoltan és a hangsúlyos mozzanatokat biztos kézzel kiemelve rendezte. Az összefogott, logikus előadásban a szereplők egymás közötti kapcsolatai világosak; a történetet könnyen bele tudjuk képzelni abba a világba, amelyről a szerző a színdarabhoz írt instrukciójában ezt mondja: „...mindkét testvér tulajdonságaira szükség van benne, bizonyos, hogy kettejük pszichológiája és morális értékrendje a társadalmi dilemma legmélyén ütközik.” Ennek megfelelően az előadás „nem tartalmaz ítéletet”, hanem „teljes emberségükben és saját szemszögükből” ábrázolja a szembenálló feleket. Ezt a koncepciót támogatja Székely László díszlete is, amely a színpad tengelyében alkotott háromszögbe zsúfolja az ócska bútorokkal teli manzárdszobát, középen a halott apa magas támlájú, vörös bársonnyal behúzott karosszékével. A háttérben két égbenyúló toronyház szinte agyonnyomja a lebontásra ítélt épületet. Így a néző a szélesebb és mélyebb összefüggések állandó érzékelésével alkothatja meg a maga ítéletét. Egyszersmind állandóan tudatában van annak, hogy ez itt „csak színház”, amely példázat és nem az élet egyfajta másolása. A színészi alakítások különböző szinten szolgálják a rendezői elgondolást, amely csak az olykor túlságosan lelassuló ritmusban veszít hatékonyságából. Kimagasló teljesítményt nyújt Máriáss József. Solomon szerepében kerüli a túl kiélezett akcentust, Nemzeti Színházban az alak jellegzetességeinek harsány kiemelését, így az öreg ócskás mély emberségét és időtlen bölcsességét hangsúlyozza. Iványi József Victoria elsősorban a becsületes és túl kényelmes „közrendőr”, aki önszántából vállalja az áldozat szerepét, de hiányzik belőle az az intellektuális többlet, amellyel éreztetni tudná, hogy itt valóban egy többre hivatott emberről van szó. Iványi ezúttal először lépett a szegedi közönség elé , elfogódott volt, csak a befejező rész csúcspontján, a bátyjával vívott erkölcsi párbajban tudott igazi drámai feszültséget kelteni. Bángyörgyi Károly is ebben a jelenetben volt a legjobb, Walterja nem annyira erőszakos és ridegen számító, mint inkább önáltató és töprengő, a darabbeli válságban hitelesebb, mint eddigi könyörtelen karrierizmusának érzékeltetésében. Victor feleségének tragikus önmagára döbbenését Miklós Klára csak egy-egy felvillanás erejéig tudta megsejtetni. A leleplező sötétség komédiáját, amelyet Peter Shaffer egy a kínai színház hagyományaiból ismert ötletre épített, Szegeden Angyal Mária színvonalas, egyéni gondolatokról tanúskodó rendezésében láttuk. Sötétebbre hangolta a játék záró tételét, így nemcsak a szerző kiváló színpadismeretét és humorát, hanem maróan gúnyos erkölcsbírálatát is érvényre juttatta. Balogh Emese a bosszúálló Clea alakjában démonikus vonásokat felvázolva kiválik az együttesből, amelyben egy-egy karakter mulatságos és frappáns megformálásával még Végvári Tamás (Brindsley), Vág Mari (Carol) és Kovács János (Harold) nyújtott jó alakítást. A szegedi színház vezetői a bevált sablonoktól eltérve ezzel az estével is hozzájárultak a vidéki város évek óta tetszhalott színházi életének felélesztéseihez. Telt házak, új közönségrétegek megjelenése és két újabb, színvonalas produkció tanúskodik erről. Barna András Kapós Nándor képei a Csók István Galériában Tisztes és tiszteletre méltó, a „kurrens festészeti cikkek" világától messzire elkülönülő tárlattal, Kapós Nándor festőművész kiállításával találkozik a látogatóa Váci utcai Csók István Galériában. Életművével sokan csak most ismerkednek meg, pedig Kapós Nándor immár évtizedek óta aktív művész, szorgos kiállító, gyakorta bemutatkozó alkotó. Tárlatai, s a társak között, a csoportos vagy az országos kiállításokon felsorakoztatott képei azonban sohasem hivalkodtak, nem hangoskodtak. Aki rájuk figyelt, sajátos értékeikért, pontos mesterségbeli tudással formált világukért, számos szépséget adó technikájukért tette. Mert ez volt mindig a legfontosabb erényük, de hát ki tudná pontosabban, jobban a mesterség titkait, mint Kapós Nándor, akinek nevéhez számtalan nagy értékű festmény és falkép restaurálása fűződik, s aki 1948-tól több mint két évtizeden át oldotta a Képzőművészeti Főiskolán tanítványait a történelmi korok művészeti alkotásainak helyreállításának, restaurálásának titkaira. Kapós Nándor festő? • munkássága azonban termi szintesen önálló egységet jelent életművének spektrumában, s teljes mértékig elkülönül restaurátori tevékenységétől. A kettőt legföljebb a műves gond jegyei kötik össze, hiszen képein soha nem volt nyoma, s nincs ma sem a historizmusnak, a történelmi jegyek utánzásának. Az új tárlatán bemutatott pasztellek és műanyagokkal kombinált anyagú olajfestmények sorozata a megszokott gonddal született , s szép felületeivel és aprólékos gonddal súlyozott motívumaival gazdag élményt nyújt a látogatók szemének. H. Gy.