Magyar Nemzet, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

12 A Magyar Nemzet vitafóruma Magány A Magyar Nemzet karácsonyi számában hivatkoztunk arra, hogy a negatívan átélt magányérzés leküzdésére a pszichológia már tud ajánlani jól felhasználható módszereket. Közülük néhányat sorra is vettünk, s utaltunk rá, hogy az említetteken kívül vannak még a pszichológiának egyéb magányosságoldó javaslatai is. Több olvasónk számon kérte tőlünk ezeket a módszereket, mások pedig olyan kérdéseket szegeztek nekünk, amelyek valóban a sokakat közelről érintő téma keretébe tartoznak, s megvitatásuk érdemesnek látszik. Folytatjuk tehát akkor félbehagyott elmélkedésünket a nyomasztó magányérzés leküzdéséről, máris rátérve két érdekes kérdésre. Egy vagy több társat keressünk inkább? Egy olvasónk megfogalmazásában így hangzik a kérdés: „A cikkíró vajon milyen meggondolás alapján helyezi előtérbe a társkeresés szempontjából a több társ, a kisebbnagyobb létszámú, lazább és ■rősebb kohéziójú közösségeket az egy, de igazán teljes értékű, minden alapvető emberi társas szükségletet kielégítő, totális kapcsolattal szemben? Hiszen mégiscsak az a legfontosabb, hogy az embernek legyen egy mindenben, jóban-rosszban, problémáiban, örömeiben osztozó, feltétel nélküli emberi kapcsolata!” Elismerem: meggondolkoztató, fontos kérdés ez. Érdemes rajta egy kicsit meditálni. Tény, hogy a legtöbb ember vágya egy ilyen totális emberi kapcsolat, s ha ez megvan, vele sokan meg is elégednek. Általában mégis nagyobb jelentőségűnek, fontosabbnak tartom a magányérzés leküzdése szempontjából az egyidejűleg több társhoz kapcsolódást, mint az egyetlen, sok esetben minden más emberi kapcsolatot szinte fölöslegessé tevő kettős, úgynevezett „diád’’-kapcsolatot. Nem akarom kicsinyíteni az ember életében a „totális” — vagy legalábbis annak átélt — baráti, munkatársi, szexuális, szerelmi, házastársi kapcsolatok értékét. De tudnunk kell, hogy ezek is már torz, egészségtelen formát öltenek, ha minden egyéb emberi kapcsolat kialakulásának eleve gátat vetnek. Egyidejűleg nem lehet senkinek sok „igazi” barátja, azonos szintű „igazi” szerelmi, vagy gyakorlatilag „poligám” partnere. De vallom, hogy minden tartalmas és sokoldalú embernek egyidejűleg is több különböző kötésintenzitású, rangsorolható, bizonyos részfunkció kötegeket jól kielégítő emberi kapcsolatra van igénye, sőt szüksége. Ezért nem egészséges a pszichológiában „duáluniónak” — kizárólagos kettős egységnek — a propagálása. Az ilyen kapcsolatban szinte elillan legalább az egyik fél személyiségének valóban egyedi, soha meg nem ismétlődhető karaktere, s felszívódik a másikban, s egyetlen partnerének puszta távolléte már roppant nehezen elviselhető megpróbáltatás számára, elvesztése pedig szinte gyógythatatlan seb. Nem kétséges, hogy a reális élet gyakorlatában kialakulnak ilyen szoros, másoktól irigyelt emberi kapcsolatok. De ezek sem hirtelen, parancsszóra, hanem fokozatosan, egymás mélyrehatoló megismerése során emelkednek ki egy őket körülvevő átlagos kapcsolatszövedékből, s tesznek szert az egyetlen igazi, totális partner rangjára. Az ilyen „egyedüli” jelentőségű partner kiválasztásának is csaknem törvényszerű feltétele, mintegy előzménye a kiterjedtebb, „extenzív” kapcsolatmezőny. Már pusztán az elmondottak alapján is jó lelkiismerettel merem ajánlani, különösen fiataljainknak, hogy kezdetben ne „az egyetlen barátra”, ne „az egyetlen, végleges szerelmi partnerra”, ne is majdani — vagy éppen mielőbbi — „tökéletes házastársra” vadászszanak. Inkább fesztelenül, mint görcsös koncentrációval, szabadon és nyitottan, élénken és bizakodó várakozással nézzenek körül tágra nyitott legyezőjű emberi környezetükben. Bizalommal és jóhiszeműen, bizalmat keltve és várva igyekezzenek kiszemelni egy seregbarát, szerelmi partner, élettárs, hobbytárs lehetőségét hordozó embert. Miért ne lehetne valakinek egyidejűleg például egy szűkebb baráti, szakmai, társasági és hobbyköre? Az ismeretszerzés területén már világosan felfedezett menetrend az extenzív érdeklődés felől kiinduló, majd intenzívvé váló, állandósuló érdeklődés. Figyeljük csak meg a sokat olvasó gyermekeket! Micsoda változatossággal és mennyiségben szívják magukba a különböző könyvek ízeit, hogy aztán igényesen szelektálva, elmélyültem, olvassanak. S nem ugyanezt látjuk-e a filmért, a televízióért rajongók széles táborában? Néhány év kell csupán, s nagyon megfontolják, melyik filmet nézzék meg, s eszükbe sem jut csak úgy „moziba járni”. Aztán egyik-másik filmalkotást akár háromszor is szívesen megnézik. Azt hiszem, bátran tekinthetjük használható analógiáknak az elmondottakat az emberi kapcsolatteremtés menetrendjében is. Formabontó ismerkedés Egy másik olvasónk kényes kérdést vet fel: az „utcai” ismerkedést, értve rajta általában a nem formális bemutatkozás, vagy zárt keretű — családi, hivatali, üdülési, klubszerű stb. — találkozás révén keletkezetteket. Lényegük szerint ezek valamennyien eddig két egymást nem ismerő ember közvetlen kommunikációba — kölcsönös közlésfolyamatba — lépése egyikük spontán kezdeményezésére. Még talán ma is „leszólítás” néven emlegetik leggyakrabban ezt az ismeretségkötési formát Társadalmunkban az eddigi gyakorlat színvonala alapján meglehetősen jogosan, általában roszszalló értékeléssel használják ezt a kifejezést De vajon nincs-e mégis valami igazuk azoknak, akik azt vallják, hogy indokolatlan és botor dolog az emberi kapcsolatteremtés igen nagy részét a véletlenre bízni, s kizárni belőle a valamelyes kölcsönös vonzódáson alapuló, mindkét fél részéről kívánt és engedélyezett alkalmi megismerkedés lehetőségét? Gyönyörű irodalmi vetületét találjuk meg ennek a problémának Baudelaire egyik szonettjében, amelyet egy járókelőhöz írt. A költő szembetalálkozik a fülsiketítő utcán egy minden idegszálát megragadó nő-jelenséggel, akinek szeméből — Képes Géza tolmácsolása szerint — itta „a fényt, mely megkötöz és a gyönyört, mely gyilkol”. Majd a két záróversszakban így jajdul fel a soha vissza nem térő lehetőséget elmulasztott költő: Villám... aztán az éj! — Szépség, úgy tűnsz elém, Hogy egy pillantásod újjá szül hirtelen még — Nem látlak újra, csak az öröklét ölén? Túl messze! túl későn! Talán soha, hisz elmégy, Titok, hova, s neked is, utam merre visz. Te, kit szerettelek volna, s tudtad te is. Igen, legfeljebb a szem fáradt sugarát küldögtetjük a legtöbb ilyen esetben, s tragikomikusan állunk meg a lendület felén, ezer szálból szőtt, belénk épült gátlásrendszerünk fojtogatásában. Hát persze, hogy szükség van gátlásrendszerekre, „paraszimpatikus” visszafogásokra. S különösen, ha vissza lehet élni a nekilódult erők kiszámíthatatlan pályájú következményeivel. S de nagyon elszomorítana, ha bárki is azt gondolná, hogy meghirdetem a nyakló nélküli utcai ismerkedés kultuszát! Erről szó sincs, és — szomorkás tapasztalatokból okulva — ettől a belemagyarázástól eleve elhatárolom magam. Semmiképpen sem kívánok teljes polgárjogot adni, zöld utat jelezni az amúgy is széltében-hosszában elterjedt „leszólítási” gyakorlatnak. Azt viszont bátran merem javasolni, hogy beszéljünk komolyan erről a kérdésről, indítsunk róla sajtóvitát, sőt végezzünk vele kapcsolatban magas színvonalú társadalmi attitűdvizsgálatokat. Hiteles forrásból tudom, hogy egyes nagyon fejlett nyugati országokban már keresik e kérdés kielégítő, magas kulturális színvonalú megoldásmódját. Ha két ismeretlen ember összetalálkozik valahol, s félreérthetetlen metakommunikatív — vagyis tekintetben, arcmimikában, fejmozdulatban, gesztusban megnyilvánuló — jelzésekkel tudtára adja egymásnak, hogy egyiküknek sincs kifogása szóba elegyedésük ellen, akkor ez a megszólítás megtörténhetik. Az teljesen a helyzet alakulásától függ, hogy lesz-e valamikor is folytatása a beszélgetésnek, a találkozásnak, mert az íratlan illemtörvényben az is benne van, hogy ez a megközelítő, tájékozódó beszélgetés csupán előzetes bemérése annak, hogy egyáltalában várható-e belőle valamiféle tartósabb emberi kapcsolat a két fél között. A szóváltás senkinek sem árt, semelyik félnek sem kell tartania a másik fél további erőszakoskodásától, ha bármelyikük végét kívánja vetni a megindult ismerkedésnek. Magam is tudok olyan esetekről, amikor az ilyen módon kötött ismeretségből szoros barátságok, sőt sikeres házasságok is keletkeztek. A módszer globális elvetése tehát éppen olyan indokolatlan, mint megkötés nélküli propagálása. Nálunk egyelőre még nem fejlődött ki ennek az ismerkedésfajtának magas kulturális szintű gyakorlata. De valahogy elő kell készítenünk ennek megvalósulását Magányűző módszerek Magány ellen igenis vannak orvosságok, csak jól kell alkalmaznunk őket. Vegyünk sorra közülük — egészen röviden — néhányat Sok ember kapcsolatteremtésének egyik fő akadálya a beszédgátlás. Minthogy minden emberi kapcsolat megteremtésének és fenntartásának legfőbb eszköze a beszéd, ebben megfelelő készségre kell szert tenni. Ez — az elhatározáson túl — csakis gyakorlás útján érhető el. De fokozatosan még a nagyon gátolt emberek is megtanulhatják a fesztelen, közvetlen, szorongásokat nem okozó beszélgetést. Azok is, akik eleinte úgy érzik, hogy valami gombóc szorítja el a torkukat, ha beszélniük kell valakivel, vagy elsápadnak, elvörösödnek, izzad a kezük, s gyorsabban ver a szívük. Fokozatosan mindezek a tünetek elmúlnak, s természetes lesz számukra a más emberekkel való beszélgetés. Sokan úgy érzik, hogy nincsenek beszédtémáik, s éppen amikor legnagyobb szükség volna rá, „nem jut eszükbe semmi”. Ennek a fajta gátlásnak is elejét lehet venni például azzal, hogy az ember készenlétben tart jó néhány érdekes témát: tíz jó viccet, anekdotát például, néhány szellemes fejtörő kérdést, társasjátékot, egy-két izgalmas hírt, történetet — „storyt!” —, néhány frissen olvasott novella, regény, vagy a közelmúltban látott film, tévéjáték formájan átgondolt tartalmát. Különösen kisebb társaságban aranyat érnek az ilyen, mindig kéznél levő fegyverek A hoszszú hallgatásban torkunk elreked ... Az emberi kommunikáció legjobb, leghatásosabb formáit érdemes és meg is lehet tanulni. Egészen biztos, hogy erős szövetségesünkké tehetjük rossz magányérzésünk leküzdésében. Adni valamit... Ahhoz, hogy egészséges kapcsolatokat tudjunk teremteni embertársainkkal, harmonikussá és színessé kell fejlesztenünk személyiségünket. Nagy segítségünk, ha szinte mindig tudunk adni valamit az embereknek. Örömöt amiatt, hogy ismernek bennünket, hogy találkozhatnak, beszélhetnek, eszméket cserélhetnek velünk. Ha valamiben nem vagyunk „hasznosak”, kellemesek az emberek számára, ugyan miért is törődnének velünk? Olykor a csinosság, az ápoltság, a harmonikus és személyiségünket kifejező öltözködés is elég már ahhoz, hogy észrevétessük magunkat a hasonló dolgoknak örülő emberekkel. A rossz szokások, a krákogás, köpködés, a körömrágás, szürcsölve evés, csoszogva, lomhán járás viszont elég ahhoz, hogy távol tartsa tőlünk az embereket. * Az önbizalom, a jó fedezettel rendelkező magabiztosság is jó ajánlólevél a másik ember számára. Sokszor lényegtelen dolgoknak — termet, testsúly, hajszín — túlzott jelentőséget tulajdonítunk, s ezért elbizonytalanodunk. Máskor fölösleges bűntudattal gyötörjük magunkat, ami szinte kiül arcunkra Alakítsuk ki azt a gyakorlatot, amelynek birtokában minden változtatást megteszünk a jó, a kedvező irányában, s nem töprengünk fölöslegesen a tőlünk független, megváltozhatatlan dolgokon. A gyakori töprengés betöpöríti a szellemet, múmiává aszalja az arcot, taszítóvá teszi az embert Igyekezzünk elfogadni önmagunkat, mindenekelőtt megbarátkozni, kibékülni magunkkal, megkeresni a jobb, a szebb felé igyekvő önmagunkat. Egy francia aforista, La Rochefoucauld szerint, ha valaki a nyugalmat nem találja meg önmagában, hiába keresi azt máshol... Egy német megfogalmazás szerint: ha nincs örömünk önmagunkban, hogy nyújthatna nekünk örömet a világ? Mindez igaz. Éppen ezért kell olykor elmélyülnünk magunkban, megismerni önmagunkat, hogy alakíthassunk magunkon — ha szükséges. Kell, hogy néha meg tudjunk elégedni önmagunkkal, hogy elég legyen számunkra önmagunk társasága is. Ne mondjuk gőggel, hogy „nem unatkozom, mert egyedül vagyok, s mégiscsak legjobb társaság számomra önmagam”. De éppen azért, hogy meggazdagodva tudjunk felbukkanni időnkénti magunkba merülésünkből, ne akarjunk minduntalan kijutni a világba, hanem keressük önmagunkban a szépséget, az igazságot a boldogságot. Az ilyen érlelő belső csendességek után sem az égnek boltját, sem az emberi társadalmat nem fogjuk üresnek látni, hiszen a szépségek, a „csodák” csíráit minden ember mégiscsak önmagában hordozza. Harsány István ellen van orvosság Magyar Nemzet HOMOKI NAGY ISTVÁN NAGY SIKERT ARATOTT SZÍNES TERMÉSZETFILMJÉNEK FELÚJÍTÁSA * Korhatár nélkül megtekinthető * BEMUTATÓ: JANUAR 2® .Vasárnap, 1970. január 23. !i kell él gyerekttek? Minden kell a gyereknek, és lehetőleg azonnal Így szokta meg kicsi korában: ha megéhezett máris kapott enni, ha nyűgös volt, átpelenkázták, ha elaludt, nyugton hagyták, s ha fölébredt, játszottak vele. Később aztán lassacskán, és egy kicsit mindig sértődötten szokik hozzá ahhoz, hogy megválogassa kívánságait, és türelemmel várja ki mindennek az idejét. A megszokáson kívül azonban más oka is van annak, hogy a gyereknek minden kell: életkori sajátossága a kielégíthetetlen kíváncsiság, a tudás vágya. Tréfák sora szól erről a kíváncsiságról, holott ez a szinte folyamatos, reggeltől estig tartó kérdezősködés, a szomjas érdeklődés voltaképpen természetes eszköze annak, hogy a gyerek megismerje a világot, hogy tanuljon. Kérdéseire válaszolni kell. S akkor van baj, ha a szülő vagy a nevelő nem tud, vagy nem akar felelni a kérdásáradatra. Az előbbi eset a veszélytelenebb, legfeljebb ő maga is hozzálát a tanuláshoz. Ezt a gyerek nem veszi rossz néven, ha azt tapasztalja, hogy a kérdésére megkeresik, és utóbb meg is adják a választ. Értelmének szomjúsága oly nagy, hogy korát — legalábbis felnőtt szemmel — meghaladó dolgok befogadására is képes. Természetesen olykor csak kihagyásokkal sajátít el egyetmást, de a kihagyások nagy részét nyugodtan rábízhatjuk; az így általa kirostált tudás egy része is elrejtőzik a tudata mélyén, s amikor későbbi tanulása során újra találkozik a lappangó ismeretekkel, könynyebben megtanulja, hamarább összeilleszti őket. Életének első szakaszában egyébként is alapigazságokat tanul, nem törődik bizonyításukkal, elfogadja és tudomásul veszi, amire tanítják, vagy amit saját tapasztalatával tud meg. A gyerek voltaképpen semmin sem csodálkozik, hiszen őneki minden csodálatos, minden új. Manapság egész sor dolgot előbb tud már a gyerek, semhogy az iskolában tanulná. A járműveket ismeri, s bár nagy vonalakban, de működési elvükkel is tisztában van. Tudja, hogy a Föld forog, s hogy ebből mi minden következik. Gyermeknevelésünk, oktatásunk, a gyermeknek szánt első műalkotások számolnak-e azonban azokkal a változásokkal, amelyek a természetes érdeklődése következtében a gyermek tudásában létrejönnek, megelőzve a hagyományos kronológiát? A földrajzot ma is a lakóhelyünktől elindulva tanítjuk, évről évre tágítva a kört, mint akkor, amikor a gyermekek szinte kivétel nélkül valóban csak a közvetlen környezetüket ismerhették, s már az akár csak egynapi járóföldre fekvő városról is csak hallottak. Ma még azok a gyerekek is, akik netán valóban nem mozdultak még el hazulról (egyre kevesebben vannak), látták — újságban, moziban, tévében — s ezért bizonyos fokig ismerik is a sarkvidéket, Nigériát, Szibériát, Dél-Amerikát; mire útleírások a kezébe kerülnek, a helyszín egy cseppet sem egzotikus többé. Irodalommal, művészettel életében először a mesékben, a mesekönyvekben, manapság diafilmen, tévéműsorban találkozik a gyerek. Első képeskönyvei csaknem kivétel nélkül egy régmúlt falusi életet, szinte a feudális kort tükrözik. Ezek a képek nagyrészt alkalmatlanok arra, hogy a jó ízlés fejlődését szolgálják. Naturálisak, vagy — ami még roszszabb — „naturáliskodók”, vagyis élethűséget mímelnek, gyermekes egyszerűsítésekben. Valójában a gyermek maga is jobban szereti a lényeget kifejező, a képzeletet megmozgató képeket. Máskor a mese, az elbeszélés módja, esetleg az előadásé is, oly módon akar alkalmazkodni a gyermek vélt életkori sajátosságaihoz, hogy a valóságot gyermeteg vonásokkal ruházza föl. Ha egy előadott gyermeki mesében megszólal egy liba (ami a gyermeknek sohasem meglepő), miért kellene hápognia? Egy gyermeki nősorozat főszereplője mégis folytatásról folytatásra így hebegte-dadogta végig szerepét — ami, mellesleg, rossz példa is. Olykor mintha nem azt vennék tekintetbe, hogy mi kell a gyereknek — noha erre hivatkoznak —, hanem azt: mi kell a szülőnek, a felnőttnek, így arra hivatkozva, hogy a gyerek kedveli az élénk színeket, harsány és durva, vásári tarkaságot tár elébe számos képeskönyvünk, diafilmünk is. Arra hivatkozva, hogy a gyermek mindenfélén jóízűen tud nevetni, a legócskább burleszkhumorral traktálják. Gyakori az egyszerű, mesterkéletlen stílus ürügyén az együgyű mese is, ráadásul magyartalanul. Félő, hogy igen sok esetben a felnőttek rossz ízlésének leplezésére szolgál ilyenkor az a magyarázat, hogy „ez kell a gyereknek”. A gyerekeknek szánt művészeti termékek kiválogatását is bizonytalanná teszi néha a felnőttek hibás szemlélete. Különösen a mozi ront sokat a gyermek szellemi fejlődésén. Ha a film, ahelyett, hogy megmozgatná, tevékenységre serkentené a gondolkodást és a képzeletet, leszűkíti az érdeklődést, s ráadásul még abba a hiedelembe ringat, hogy izgultunk, a szó szoros értelmében gátolja a szellemi fejlődést. Az is igen nagy baj, hogy filmforgalmazásunk gyermekfilmnek tart — és korhatár nélkül engedélyez, sőt, fiatalok között propagál — egy egész sor olyan történetet, amelytől valójában óvni kellene a gyerekeket Szinte válogatás nélkül gyermekfilmnek minősül minden kalandos történet és burleszk, jóllehet sok közülük a nevelés szempontjából káros hatású. Közlési módjuk is, külsőségességük, világszemléletük, illuzionizmusuk, a képzeletet elkábító voltuk éppenséggel gyermekellenes, életkorukhoz nem illő Rossz beidegzettségeik, idejétmúlta nevelési elveik, esetleg rossz ízlésük miatt a felnőttek erőltetik rá ezeket mégis a gyerekekre, akik akarva-akaratlan hozzászoknak, s ettől kezdve már lehet rá hivatkozni: ez kell a gyereknek. Születésétől kezdve egységes világképben, egységes szemléletben kellene nevelkednie a gyermeknek, a művészeti ízlés, az irodalmi érdeklődés tekintetében is. Mostanában bemutattak nálunk egy ismeretterjesztő filmet, amelynek bevezetőjében, egy interjú során hangzik el a mondat, hogy felvilágosításra nem is volna szükség, ha a gyerekeket kezdettől fogva egészségesen és természetesen nevelnék. Ez a nevelés egészére érvényes, ezen belül természetesen arra is, amivel kapcsolatban ezen a filmen elhangzik: az emberi élet keletkezésének problémájában is. Ez egyike azoknak a témáknak, amelyről sokan azt tartják, hogy nem való a gyereknek. Ma már az is nagy haladásinak számít, ha az általános iskola nyolcadik osztályában, bizonyos alapvető biológiai ismereteket tanítanak, noha a gyerekek nagy része ekkor már ennél jóval többet tud, s ha egyet-mást nem tud, éppen elég baj. De ha az egyszerű kérdésre nem kapnak egyszerű választ, hanem titkolóznak előttük, ha azt felelik: „Ezt te még nem érted!”, kitérő válaszokat keresnek, akkor a gyerek előtt gyanús lesz a dolog, mintha valóban valami rendkívüli rejtőzködnék itt, s nem az élet egy természetes részlete. A gyermek képességeit lebecsülő felnőttek sosem azt bizonyítják, hogy a gyermek még gyermek, hanem azt, hogy ők még nem eléggé felnőttek. Zay László Magyar—jugoszláv koprodukcióban készíti első játékfilmjét Szörény Rezső fiatal magyar rendező. A film, amely a magyar és szerb fiatalok náciellenes küzdelméről szól, a II. világháborúban játszódik, szerepeit a belgrádi színiakadémia és a budapesti Színművészeti Főiskola hallgatói alakítják.