Magyar Nemzet, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-22 / 45. szám
Vasárnap, 1970. február 22., A magyar kérdés A Thália Színház bemutatója Kétségkívül szokatlan alkotás Pálfy József és Kazimir Károly dokumentumdrámája, A magyar kérdés, amelyet most mutatott be a Thália Színház. Ez a szokatlanság — minden valamire való kísérlet jellemzője — jelentkezik mindjárt a témában: a dokumentumdráma azt világítja meg, hogyan kezelték az Egyesült Nemzetek Szervezetében 1956 novemberétől a „magyar kérdést”, az ellenforradalom kapcsán felmerült problémákat, hogyan igyekeztek e nemzetközi szervezet keretén belül az imperialista hatalmak és a befolyásuk alatt álló országok képviselői felhasználni az akkori eseményeket a Szovjetunió és a szocialista országok, mindenekelőtt Magyarország ellen. Szokatlanok azok az eszközök is, amelyekkel a szerzők élnek: diplomáciai jegyzékek vitatkoznak egymással, közgyűlési felszólalások polemizálnak, jegyzőkönyvek tanúskodnak, határozatok ítélkeznek, s a szereplők szinte mindegyike kortársunk, Kuznyecov és Cabot Lodge éppúgy, mint Király Béla és Kéthly Anna, sőt meglepetésünkre maga az egyik szerző, mint újságíró megjelenik a színpadon. A hagyományos színjátékhoz szokott néző számára kissé szokatlan a rendezés, szokatlanok a díszletek is. Kazimir Károly és Rajkai György virtuózan alkalmazzák a technikai eszközöket, a Világítási és hangeffektusokat, s a végletekig kihasználva a kis színpad nyújtotta lehetőségeket, képesek — csak példának említjük — az alig néhány négyzetméternyi területre varázsolni az ENSZ hatalmas közgyűlési termét is. De ha kissé eltűnődünk e meglepő mozzanatokon, hamarosan meggyőződünk: nincs is okunk meglepődni. Szerte a világban sokkal „frissebb” témájú darabokat is állítanak színpadra. A magyar kérdés — ha szereplői még élnek is — a történelemnek szinte lezárt fejezetét jelenti; megelevenítése hasznos, ma is sok tanulságot tartalmaz. S a modern dráma kedvelői — ha jobban utána gondolunk — már merészebb eszközökkel is találkoztak, szokatlanabb megoldásokat is elismeréssel fogadtak. Ha tehát A magyar kérdést mérlegre akarjuk tenni, ezektől a mozzanatoktól alighanem el kell tekintenünk. A pozitívumok sorában az első hely A magyar kérdés politikai mondanivalóját illeti. Történetileg teljesen hiteles, s eléggé sokoldalú a kép, amit az ENSZ mechanizmusának működéséről, e kérdésben folytatott tevékenységéről nyújt Bepillantást enged —, közvetlen közelből — 1956 végének nemzetközi eseményeibe, a magyar kérdést szerves összefüggésbe hozva az akkori világpolitikai fejleményekkel, elsősorban az Egyiptom elleni agresszióval Ez a nézőpont azonnal világossá teszi, hogy a magyar kérdés felvetése, a körülötte felcsapó, mesterségesen keltett hisztéria csupán ürügyül szolgált, a figyelem elterelését célozta a szuezi agresszióról, csupán "eszköz" volt a világ közvéleményének megtévesztésére. Szerencsésen hangsúlyozzák a szerzők azt a gondolatot is, hogy noha a küzdelem a nemzetközi politika síkján elsősorban a Szovjetunió és az Egyesült Államok között folyt, részeként a szocialista tábor és az imperialista erők közötti harcnak, a „magyar kérdés” megoldása tulajdonképpen itthon, nálunk történt meg. A fokozatos konszolidáció, egyre szélesebb tömegek állásfoglalása, az új párt, az új kormány — az új politika mellett, a munkás-paraszt hatalom megszilárdulása és ennek hamarosan jelentkező eredményei: ezek voltak azok a tényezők, amelyek egyre inkább elerőtlenítették ellenfeleink érveit, egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy lehetetlen ezt a problémát tovább a felszínen tartani. A későbbi történetíró nem egy mozzanatot még bizonyára világosabban fog látni, s ezeknek a napoknak az eseményeiből, újabb dokumentumok talán még jobban megértetik az amerikai politika indítékait, egyénibb profilokat rajzolnak egy-egy szereplőnek; ez a lehetőség azonban természetesen nem tarthatta vissza a szerzőket érdekes kísérletüktől Annak, hogy A magyar kérdés végül is csak kísérlet, elsősorban a műfaji tisztázatlanság az oka. Nem mintha ma, a hagyományos, tiszta műfajok bizonyos oldódása, lazulása idején éppen ennek a műfajnak lennének klasszikus, egyértelműen elfogadott és szentesített szabályai. A szerzők maguk hol dokumentumdrámának, hol eseményjátéknak nevezik darabjukat: ez utóbbit mindenképpen fontosabbnak érezzük, mert a darabból — részben a téma természete következtében — hiányzik az a sűrítés, tömörítés, ami nélkül a legélesebb konfliktusok is elvesztik feszültségüket, meggyengülnek. Ennek a tömörítésnek a hiánya leginkább a második részben érezhető, ahol magának a drámai kifejletnek a lényegét veszélyezteti. A történész számára egyébként A magyar kérdés annál érdekesebb, mert felvillant egy sor lehetőséget a dokumentumanyag hasznos, meggyőző alkalmazására. Közönségünk ma különösen fogékony, igényli a történelem ilyen eszközökkel való felidézését. Ezt az igényt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha azonban A helytartóra gondolunk, amelyre A magyar kérdés szerzői hivatkoznak, mint példára, azt látjuk, hogy a dokumentumok — éppúgy, mint az életnek azon tényei, amelyek más drámák alapjául szolgálnak — csak bizonyos átformálás, írói alakítás, művészi munka segítségével szolgáltathatják drámai mű alapanyagát." Az eddigi kísérletek legalábbis ezt bizonyítják. Hochhut drámájának dokumentumanyagán, amelyet gondosan közöl műve függeléke gyanánt, szépen követhető ennek az írói munkának a menete. Másrészt azonban bizonyosnak látszik, hogy ennek a műfajnak is, amit A magyar kérdés képvisel, nagy fejlődési lehetőségei vannak: elképzelhető, hogy egy drámai feszültségű eseménysort pusztán dokumentumok segítségével is életre lehet kelteni. Ennek sikerét azonban csakis megfelelő természetű dokumentumanyag biztosíthatja. A Thália Színház együttese ez alkalommal is elismerésre méltó munkát végzett. A rendező sokirányú, elmélyült és gazdag fantáziájú teljesítményéről már említést tettünk. A színészek egyéni profiljai a darab természetéből kifolyólag kissé elmosódottak; maguk a szerepek sem tartogatnak sok lehetőséget az egyénítésre. Mégis meg kell említenünk néhány maradandóbb alakítást, így Mécs Károlyét a dán diplomata személyében, Szabó Gyuláét, Keleti Lászlóét, Kovács Károlyét, Peti Sándorét, Simon Zsuzsáét. Keres Emil is sikerrel oldotta meg nehéz feladatát. Szereposztási tévedésnek érezzük Kozák András fiatal magyar delegátusát: ennek a kitűnő kvalitású, fiatal színésznek a törékeny alakja szinte összeroppan a szerep súlya alatt. Pamlényi Ervin ENSZ-közgyűlés a színpadon (Szlovák György rajza) Magyar Nemzet A „B" POKOLBAN x Virgil, a fekete macska Ír napok óta követett. A szenespincébe is velem jött. Mielőtt elcsúsztam a lépcsőn, még észrevettem,hogy a kandúr szeme furcsán világít. A fejem az ajtófélfába vertem. Virgil hirtelen megnőtt és átváltozott. Vergilius állt előttem. — Hová megyünk? — Természetesen a pokolba — mondotta Vergilius és karját nyújtotta, sötét erdőben vol Wtünk. Ahonnan Dante indult. A pokol kapujánál most is ott álldogáltak a közönyösök. Hosszú hajat viseltek, és tökmagot rágcsáltak. A héjjat a földre köpték. Az Acheronnál kerestem Charon ladikját, de szürke komphajót találtam. Az alvilági révész olajos kezeslábasban dolgozott a kormány mellett. A pokol tornácán kiszálltunk. Nagyjából ismerten az utat. Lenéztem a hatalmas kráterbe, de vezetőm visszahúzott. — Mi nem erre megyünk. A régi pokol — közölte mesterem — már műemlék. Száz éve senkit sem küldenek oda. A kilenc kör befogadóképessége kimerült. Újfajta bűnök is keletkeztek. Ezért alakították ki a „B” poklot, ugyancsak kilenc körrel és számos bugyorral. Mi most csak egykét* felsőbb réteget tekintünk meg.Aktár itt is voltunk a ^ /// „B” tornácon. Éles világosságban, zöld rácsos kapu fogadott. Ugatás hallatszott. Cerberusra, a háromfejű ebre számítottam, de az ugató, vagy inkább panaszosan vonító állat csupán egyfejű volt. Ezt az egy fejet is átkötötték vastag kendővel. A kutya szája ferdén lebigygyedt. Szeméből könny szivárgott. Fájt a foga. A kertben furcsa alakok játszadoztak. Akkorák, mint a kéthetes csecsemő. Szakálluk viszont térdig ér. Ajkukat berúzsozták és folyton vigyorogtak. Szaladni próbáltak, de minduntalan elvesztették egyensúlyukat. A kék patakban két merev nyakú hattyú úszott és egy őzikeszerű állat ivott a fekete hajú leány mellett, aki néma hangszert pengetett. Két macska pamutot gombolyított. Körülfonta és sziszegve karmolta egy bársonysapkás árny lábait. Az árny székhez kötözve tejszínhabot fogyasztott és keservesen sírt. — Festő voltam — zokogta. — Ilyeneket festettem. Most mindig néznem kell őket. És folyton tejszínhabot eszem. Ha még egyszer kolbászos rántottál láthatnék... Otthagytuk az émelygőt. Újra hangzavarba kerültünk. Rekedt ordítás keveredett viharos füttyel. Mesterem a hang irányába vezetett. Árnyakkal zsúfolt arénába jutottunk. A középen emelkedő pódiumon rekedt árnyalakok üvöltöztek, de a fütyülés és a pisszegés elnyomta hangjukat. Elszomorodtam, látván a bűnösök erőlködését, verejtékes homlokukat, reszketve ágáló karjaikat. — Színészek — szólt Vergilius — akik, habár nem nélkülözték a tehetséget, önhittségükben ripacskodással szédítették nézőiket. Átvágtunk a pisszegő, fütyülő árnyak között és új zengés ütötte meg fülünket. Fekete házba léptünk. Már nem hallottuk az aréna hangzavarát. Muzsikát hallottunk. Bach-művet játszott egy láthatatlan kéz. — Ez lenne a pokol? — kérdeztem meglepetten, de kísérőm tovább vezetett. S csakugyan, szűk fülkékben görnyedt árnyakat találtunk. Arcuk, ha egyáltalán annak nevezhető, beesett. Szemük kivörösödött. Kezük reszketett és megdagadt. Kottapapírra jegyezték a zene hangjait. Körülöttük mennyezetig ért a teleírt kottalapok halmaza. — Mit tettél szegény bűnös, hogy így görnyedsz itt, a fekete zeneházban? — szólítottam meg az egyiket. Fejét fel sem vetve válaszolt: — Slágerszerző voltam. Elloptam néhány melódiát. S most szüntelen másolnom kell a klasszikusokat, hogy jóvátegyem, amit vétettem ellenük — suttogta, s új kottapapírt vett elő. Megkönnyebbülten léptem a szabadba. Megláttam az első eleven ördögöt. Csaknem szaladt, úgy kapkodta a patáit. — Hová ily sietve Belzebub? — szólította meg mesterem. — Elkésem a váltást — felélt az ördög, és még gyorsabban ügérett. Nemsokára utolértük. Már átvette a munkát Belzebub és társa egy humoristát csiklandozott. A humorista kínjában, fel-felsikítva, kacagott. Annak idején durva, ósdi viccekkel sanyargatta az embereket. Itt váltott műszakban csiklandozzak az ördögök. Nem néztem sokáig szenvedését.Kiabálást, dorombolást hallottam. — Ki dörömböl ily keservesen, hogy áthat hangja e pokoli zaj rengetegen? — kérdeztem kísérőmet, de ő nem felelt, csak tovább vezetett. “fényes építményhez érőlíttünk. Bent hatalmas (!" vásznon színes film pergett. Szőke leány csónakázott a filmen, keskeny bajszú, fehér ruhás ifjúval Az égeri bárányfelhők úsztak. A vízbe orgonavirágok hulltak. A leány rózsaszínű ruhát viselt, és énekelt. A fiú majdnem megcsókolta, de akkor lovasok jelentek meg a vásznon és kardpárbajt vívtak. Sokáig. A lovakon és az embereken vér csörgött. Többen dülledt szemmel buktak le a lóról, de a fiú már belevágott az esküvői tortába, amelyet emeletes marcipánkastély díszített. Sötét lett, de csak egy pillanatra. Újra kezdődött a film. Nemsokára ismét megjelent a csónak az éneklő, lánnyal A teremben dúlt árny rohant fel s alá. Amikor meglátott, hozzánk fordult. — Ezt a filmetén rendeztem — zokogta. — Sok pénzért. Beletettem vért, szerelmet, szőke leányt, édességet. Milliomos voltam a felső világban. És ide zártak. Éjjelnappal vetítenék. Örjöngeni kezdett. Gyorsan kihúzódtunk. Az ajtónálló ördög visszazárta a bűnöst. v'' ségbeesett dörömbölése ? kísérte lépteinket. Torkom már kiszáradt a sok szörnyűséges látványtól, de kísérőm tovább vezetett. Félkör alakú barlangba értünk. A katedrán szakállas árnyat láttam. Beszélt. Néha megtorolte szemüvegét. Körülötte a hallgatók, libák és sertések. Kedélyesen gágogtak, röfögtek. Az előadó arca meggyötörten rángatózott. Tekintete tétova, könyörgő. — Mit követtél el, szegény árny, akinek műveltségében nincs okom kételkedni? — szólítottam meg, átfurakodva a szemtelen szárnyasok között. — Miért kell oktatnod ez oktalanokat, akik mit sem értenek fennkölt tudásodból? — Nagyképű voltam — felelt a szakállas férfiárny. — Előadásokat tartottam, és lenéztem hallgatóimat. Most itt, ezek előtt kell elmondanom legizgalmasabb tételeimet, feltárni elméletem lényegét. Hallgass egy kicsit engem! Legalább öt percig hallgass! A disznók fenyegetően közeledtek felém. Vergilius kikísért a barlangból. Visszanéztem és megrettentem. — Haza akaróik menni — szóltam a mesterhez. — Eleget láttam. — Szinte semmit se láttál — felelte ő —, de legyen, ahogy kívánod. Gyengéden fejbevágott. A pince lépcsőjén ültam. A sötétben Virgil macskaszeme világított. Felkászálódtam. Jó, hogy nem tartok előadásokat. Cikkeimet nem őrzöm, s hamar megfeledkezem róluk. Talán így nem lesz olyan unalmas, ha majd elém teszik azt a sok-sok újságpapírt. Vilcsek Anna NAPLÓ február 22 Hantos Jánosnak, a fővárosi tanács vb-elnökhelyettesének vezetésével szombaton hazaérkezett Szófiából a fővárosi tanács háromtagú küldöttsége, amely részt vett a Szófiában megrendezett budapesti kulturális napok eseményein. Az ünnepségek zenei programjában ismert magyar művészek, köztük Kovács Dénes, Bacher Mihály, Palócz László és Mátyás Mária szerepeltek. Ünnepi hangversenyt ad a fővárosi tanács szimfonikus zenekara a felszabadulás 25. évfordulójának tiszteletére február 23-án este 7 órakor a Városháza dísztermében. A műsoron Beethoven-művek szerepelnek, az V. szimfónia és Kovács Dénes tolmácsolásában a Hegedűverseny. O Brahms zongoraversenyét adta elő pénteken este a párizsi Pleyel-hangversenyteremben Fischer Annie, a Francia Rádió és Televízió zenekarának kíséretében. Koncertjét a francia rádió hangszalagra rögzítette. Április 22-én leplezik le Pécsett Mikus Sándor Leninszobrát. sí A művészi textília legújabb kísérleteit foglalja össze az a nagyszabású nemzetközi kiállítás, melynek anyagát a kongresszussal egybekötött madridi bemutató után most egyik barcelonai galériába vitték át. A rendkívül érdekes nemzetközi együttesben Magyarországot Attalai Gábor, Búzás Árpád, Fett Jolán, Szabó Éva és Szuppán Irén képviseli. A kongresszus csakúgy, mint a spanyol sajtó elismeréssel fogadta a magyar textilművészek kísérleteit és különös figyelmet szentelt Szabó Éva munkásságának, melynek részletesebb megismerésére az 1968-ban Madridban rendezett egyéni kiállítása már alkalmat adott. 4* Új hullám amai magyar Urában címmel nemes hagyományt tovább éltető sorozat indult januárban a IX. kerületi Kosztolányi Dezső Művelődési Házban. A kortárs fiatal költők és színészek barátságát, együttműködését dokumentáló érdekes vállalkozás második estjén, február 24-én Haraszti Miklós, Béres Attila, Dalos György, Halmos Ferenc és Benke László verseit Benedek Miklós, Deák B. Ferenc, Csíkos Sándor, Fodor Tamás, Somhegyi György, Telessy Györgyi és Verdes Tamás tolmácsolja. &l ^JUciQysiA Qbunzit Qallfiáia. Papp Gyula rajza IX Az őrült majom Szent-Györgyi Albert könyve Szent-Györgyi Albert, az Egyesült Államokban élő No rael-díjas biológus rövid, alig 40 oldalas könyvecskét írt fiatalok számára Az őrült majom címmel. A könyv rövidesen megjelenik egy New York-i filozófiai kiadóvállalatnál. A világhírű tudós tanulmányában azt hangoztatja, hogy véleménye szerint az emberiség önmagát pusztítja el, ha jelenlegi irányvonalát folytatva a tudomány eredményeit nem saját javára, hanem saját maga ellenében használja fel. A 76 éves tudós a könyv megjelenése alkalmából terjedelmes interjút adott a New York Times-nak, amelyet a lap pénteki száma közölt. Interjújában kijelentette: véleménye szerint az amerikai társadalom és a világ nagy része esztelen, öngyilkos módon, viselkedik. „A világ nagy részén a gyermekek fele este éhesen fekszik le, s közben mi milliárdokat fordítunk acélra, vasra, tankokra” — mondotta, hangsúlyozva, hogy erkölcsi kötelességének érezte az állásfoglalást, mert — mint a magyar költő (Babits — a szerk.) mondja — „Vétkesek közt cinkos, aki néma”. Szent-Györgyi Albert tanulmányában elsősorban a fiatalokat szólítja fel arra, hogy változtassák meg ezt az öngyilkos irányzatot. A New York Times munkatársának kijelentette: az amerikai társadalom megítélése szerint „a halálra van orientálva”. „Ha a híreket hallgatjuk, ha az újságokat olvassuk, nagy részük háborúról, öldöklésről, gyilkosságról, atombombákról, rakétákról, gázokról, baktériumfegyverekről, napalmról, a növényzetet pusztító vegyszerekről, fojtó mérgekről szól —a háborúról. Úgy tűnik, minden eszménk a halálra van orientálva” — mondotta a világhírű biológus. Április 7 -én osztják ki az idén az Oscar-díjat, amelyre Hollywoodban, a legesélyesebbnek a VIII. Henrik udvarában játszódó angol filmet tartják, Genevieve Bujold és Richard Burton főszereplésével. Az esélyes külföldi filmek között van a Karamazov fivérek című szovjet, a Neretvai csata című jugoszláv és a JZ" című francia film. A Székely balladajáték, orosz gyermekvers bábjátékváltozata, terménybábukkal megelevenedő Weöres-vers, népi hagyományokat bemutató dokumentumfilmek szerepelnek a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Ház ma délelőtt fél 1é-kor kezdődő műsorán.