Magyar Nemzet, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

Vasárnap, 1970. február 22., A magyar kérdés A Thália Színház bemutatója Kétségkívül szokatlan alkotás Pálfy József és Kazimir Ká­roly dokumentumdrámája, A magyar kérdés, amelyet most mutatott be a Thália Színház. Ez a szokatlanság — min­den valamire való kísérlet jellemzője — jelentkezik mindjárt a témában: a do­kumentumdráma azt világít­ja meg, hogyan kezelték az Egyesült Nemzetek Szerveze­tében 1956 novemberétől a „magyar kérdést”, az ellen­­forradalom kapcsán felmerült problémákat, hogyan igye­keztek e nemzetközi szerve­zet keretén belül az imperia­lista hatalmak és a befolyá­suk alatt álló országok képvi­selői felhasználni az akkori eseményeket a Szovjetunió és a szocialista országok, minde­nekelőtt Magyarország ellen. Szokatlanok azok az eszkö­zök is, amelyekkel a szerzők élnek: diplomáciai jegyzékek vitatkoznak egymással, köz­gyűlési felszólalások polemi­zálnak, jegyzőkönyvek tanús­kodnak, határozatok ítélkez­nek, s a szereplők szinte mindegyike kortársunk, Kuz­­nyecov és Cabot Lodge épp­úgy, mint Király Béla és Kéthly Anna, sőt meglepeté­sünkre maga az egyik szerző, mint újságíró megjelenik a színpadon. A hagyományos színjáték­hoz szokott néző számára kissé szokatlan a rendezés, szokatlanok a díszletek is. Kazimir Károly és Rajkai György virtuózan alkalmaz­zák a technikai eszközöket, a Világítási és hangeffektuso­kat,­ s a végletekig kihasznál­va a kis színpad nyújtotta le­hetőségeket, képesek — csak példának említjük — az alig néhány négyzetméternyi terü­letre varázsolni az ENSZ ha­talmas közgyűlési termét is. De ha kissé eltűnődünk e meglepő mozzanatokon, ha­marosan meggyőződünk: nincs is okunk meglepődni. Szerte a világban sokkal „frissebb” témájú darabokat is állítanak színpadra. A magyar kérdés — ha szereplői még élnek is — a történelemnek szinte lezárt fejezetét jelenti; megeleve­­nítése hasznos, ma is sok ta­nulságot tartalmaz. S a mo­dern dráma kedvelői — ha jobban utána gondolunk — már merészebb eszközökkel is találkoztak, szokatlanabb megoldásokat is elismeréssel fogadtak. Ha tehát A magyar kérdést mérlegre akarjuk tenni, ezektől a mozzanatok­tól alighanem el kell tekin­tenünk. A pozitívumok sorában az első hely A magyar kérdés poli­tikai mondanivalóját illeti. Történetileg teljesen hiteles, s eléggé sokoldalú a kép, amit az ENSZ mechanizmusának működéséről, e kérdésben folytatott tevékenységéről nyújt Bepillantást enged —, közvetlen közelből — 1956 végének nemzetközi esemé­nyeibe, a magyar kérdést szer­­ves összefüggésbe hozva az akkori világpolitikai fejlemé­nyekkel, elsősorban az Egyip­tom elleni agresszióval Ez a nézőpont azonnal vilá­gossá teszi, hogy a magyar kérdés felvetése, a körülötte felcsapó, mesterségesen kel­tett hisztéria csupán ürügyül szolgált, a figyelem elterelé­sét célozta a szuezi agresszió­ról, csupán "eszköz" volt a világ közvéleményének meg­tévesztésére. Szerencsésen hangsúlyozzák a szerzők azt a gondolatot is, hogy noha a küzdelem a nemzetközi po­litika síkján elsősorban a Szovjetunió és az Egyesült Államok között folyt, része­ként a szocialista tábor és az imperialista erők közötti harcnak, a „magyar kérdés” megoldása tulajdonképpen itthon, nálunk történt meg. A fokozatos konszolidáció, egyre szélesebb tömegek ál­lásfoglalása, az új párt, az új kormány — az új politika mellett, a munkás-paraszt ha­talom megszilárdulása és en­nek hamarosan jelentkező eredményei: ezek voltak azok a tényezők, amelyek egyre inkább elerőtlenítették ellen­feleink érveit, egyre nyilván­valóbbá tették, hogy lehetet­len ezt a problémát tovább a felszínen tartani. A későbbi történetíró nem egy mozza­natot még bizonyára világo­sabban fog látni, s ezeknek a napoknak az eseményeiből, újabb dokumentumok talán még jobban megértetik az amerikai politika indítékait, egyénibb profilokat rajzolnak egy-egy szereplőnek; ez a le­hetőség azonban természete­sen nem tarthatta vissza a szerzőket érdekes kísérle­tük­től Annak, hogy A magyar kér­dés végül is csak kísérlet, el­sősorban a műfaji tisztázatlan­ság az oka. Nem mintha ma, a hagyományos, tiszta műfajok bizonyos oldódása, lazulása ide­jén éppen ennek a műfajnak lennének klasszikus, egyértel­műen elfogadott és szentesített szabályai. A szerzők maguk hol dokumentumdrámának, hol eseményjátéknak nevezik darabjukat: ez utóbbit min­denképpen fontosabbnak érez­zük, mert a darabból — rész­ben a téma természete követ­keztében — hiányzik az a sű­rítés, tömörítés, ami nélkül a legélesebb konfliktusok is el­vesztik feszültségüket, meg­gyengülnek. Ennek a tömörí­tésnek a hiánya leginkább a második részben érezhető, ahol magának a drámai kifej­letnek a lényegét veszélyez­teti. A történész számára egyébként A magyar kérdés annál érde­kesebb, mert felvillant egy sor lehetőséget a dokumentum­anyag hasznos, meggyőző al­kalmazására. Közönségünk ma különösen fogékony, igényli a történelem ilyen eszközökkel való felidézését. Ezt az igényt semmiképpen sem szabad fi­gyelmen kívül hagyni. Ha azonban A helytartó­ra gondo­lunk, amelyre A magyar kér­dés szerzői hivatkoznak, mint példára, azt látjuk, hogy a do­kumentumok — éppúgy, mint az életnek azon tényei, ame­lyek más drámák alapjául szolgálnak — csak bizonyos átformálás, írói alakítás, mű­vészi munka segítségével szol­gáltathatják drámai mű alap­anyagát." Az eddigi kísérletek legalábbis ezt bizonyítják. Hochhut drámájának doku­mentumanyagán, amelyet gon­dosan közöl műve függeléke gyanánt, szépen követhető en­nek az írói munkának a me­nete. Másrészt azonban bizonyos­nak látszik, hogy ennek a mű­fajnak is, amit A magyar kér­dés képvisel, nagy fejlődési le­hetőségei vannak: elképzelhe­tő, hogy egy drámai feszültsé­gű eseménysort pusztán doku­mentumok segítségével is élet­re l­ehet kelteni. Ennek sikerét azonban csakis megfelelő ter­mészetű dokumentumanyag biztosíthatja. A Thália Színház együttese ez alkalommal is elismerésre méltó munkát végzett. A ren­dező sokirányú, elmélyült és gazdag fantáziájú teljesítmé­nyéről már említést tettünk. A színészek egyéni profiljai a darab természetéből kifolyólag kissé elmosódottak; maguk a szerepek sem tartogatnak sok lehetőséget az egyénítésre. Mégis meg kell említenünk néhány maradandóbb alakí­tást, így Mécs Károlyét a dán diplomata személyében, Szabó Gyuláét, Keleti Lászlóét, Ko­vács Károlyét, Peti Sándorét, Simon Zsuzsáét. Keres Emil is sikerrel oldotta meg nehéz fel­adatát. Szereposztási tévedés­nek érezzük Kozák András fiatal magyar delegátusát: en­nek a kitűnő kvalitású, fiatal színésznek a törékeny alakja szinte összeroppan a szerep súlya alatt. Pamlényi Ervin ENSZ-közgyűlés a színpadon (Szlovák György rajza) Magyar Nemzet A „B" POKOLBAN x V­irgil, a fekete macska­­ Ír napok óta követett. A szenespincébe is ve­lem jött. Mielőtt elcsúsztam a lépcsőn, még észrevettem,­hogy a kandúr szeme furcsán vilá­gít. A fejem az ajtófélfába vertem. Virgil hirtelen meg­nőtt és átváltozott. Vergilius állt előttem. — Hová megyünk? — Természetesen a pokolba — mondotta Vergilius és kar­ját nyújtotta, sötét erdőben vol­ W­­­tünk. Ahonnan Dante indult. A pokol ka­pujánál most is ott álldogál­tak a közönyösök. Hosszú ha­jat viseltek, és tökmagot rág­csáltak. A héjjat a földre köp­ték. Az Acheronnál kerestem Charon ladikját, de szürke komphajót találtam. Az alvi­lági révész olajos kezes­lábas­ban dolgozott a kormány mel­lett. A pokol tornácán kiszáll­tunk. Nagyjából ismerten­ az utat. Lenéztem a hatalmas kráterbe, de vezetőm vissza­húzott. — Mi nem erre megyünk. A régi pokol — közölte mes­terem — már műemlék. Száz éve senkit sem küldenek oda. A kilenc kör befogadóképes­­sége kimerült. Újfajta bűnök is keletkeztek. Ezért alakítot­ták ki a „B” poklot, ugyan­csak kilenc körrel és számos bugyorral. Mi most csak egy­két* felsőbb réteget tekintünk meg.­­Aktá­r itt is voltunk a ^ /// „B” tornácon. Éles világosságban, zöld rácsos kapu fogadott. Ugatás hallatszott. Cerberusra, a há­romfejű ebre számítottam, de az ugató, vagy inkább pana­szosan vonító állat csupán egyfejű volt. Ezt az egy fejet is átkötötték vastag kendővel. A kutya szája ferdén lebigy­­gyedt. Szeméből könny szivár­gott. Fájt a foga. A kertben furcsa alakok ját­szadoztak. Akkorák, mint a kéthetes csecsemő. Szakálluk viszont térdig ér. Ajkukat be­­rúzsozták és folyton vigyorog­tak. Szaladni próbáltak, de minduntalan elvesztették egyensúlyukat. A kék patak­ban két merev nyakú hattyú úszott és egy őzikeszerű állat ivott a fekete hajú leány mel­lett, aki néma hangszert pen­getett. Két macska pamutot gombolyított. Körülfonta és sziszegve karmolta egy bár­sonysapkás árny lábait. Az árny székhez kötözve tejszín­habot fogyasztott és keserve­sen­­ sírt. — Festő voltam — zokogta. — Ilyeneket festettem. Most mindig néznem kell őket. És folyton tejszínhabot eszem. Ha még egyszer kolbászos rántot­tál láthatnék... Otthagytuk az émelygőt. Új­ra hangzavarba kerültünk. Re­kedt ordítás keveredett viha­ros füttyel. Mesterem a hang irányába vezetett. Árnyakkal zsúfolt arénába jutottunk. A középen emelkedő pódiumon rekedt árnyalakok üvöltöztek, de a fütyülés és a pisszegés el­nyomta hangjukat. Elszomo­rodtam, látván a bűnösök eről­ködését, verejtékes homloku­kat, reszketve ágáló karjaikat. — Színészek — szólt Vergi­lius — akik, habár nem nél­külözték a tehetséget, önhitt­ségükben ripacskodással szé­dítették nézőiket. Átvágtunk a pisszegő, fü­tyülő árnyak között és új zengés ütötte meg fülünket. Fekete házba léptünk. Már nem hallottuk az aréna hangza­varát. Muzsikát hallottunk. Bach-művet játszott egy lát­hatatlan kéz. — Ez lenne a pokol? — kérdeztem meglepetten, de kí­sérőm tovább vezetett. S csakugyan, szűk fülkékben görnyedt árnyakat találtunk. Arcuk, ha egyáltalán annak nevezhető, beesett. Szemük kivörösödött. Kezük reszke­tett és megdagadt. Kottapapír­ra jegyezték a zene hangjait. Körülöttük mennyezetig ért a teleírt kottalapok halmaza. — Mit tettél szegény bű­nös, hogy így görnyedsz itt, a fekete zeneházban? — szó­lítottam meg az egyiket. Fe­jét fel sem vetve válaszolt: — Slágerszerző voltam. El­loptam néhány melódiát. S most szüntelen másolnom kell a klasszikusokat, hogy jóvá­­tegyem, amit vétettem elle­nük — suttogta, s új kotta­papírt vett elő. Megkönnyebbülten léptem a szabadba. Megláttam az első eleven ördögöt. Csaknem sza­ladt, úgy kapkodta a patáit. — Hová ily sietve Belze­bub? — szólította meg mes­terem. — Elkésem a váltást — fe­lélt az ördög, és még gyor­sabban ügérett. Nemsokára utolértük. Már átvette a mun­kát Belzebub és társa egy hu­moristát csiklandozott. A hu­morista kínjában, fel-felsikít­va, kacagott. Annak idején durva, ósdi viccekkel sanyar­gatta az embereket. Itt váltott műszakban csiklandozzak az ördögök. Nem néztem sokáig szenvedését.­­Kiabálást, do­rombolást hallottam. — Ki dörömböl ily keserve­sen, hogy áthat hangja e po­koli zaj rengetegen? — kér­deztem kísérőmet, de ő nem felelt, csak tovább vezetett.­­ “fényes építményhez ér­ő­lít­tünk. Bent hatalmas (!" vásznon színes film pergett. Szőke leány csónaká­zott a filmen, keskeny baj­szú, fehér ruhás ifjúval Az égeri bárányfelhők úsztak. A vízbe orgonavirágok hulltak. A leány rózsaszínű ruhát viselt, és énekelt. A fiú majdnem megcsókolta, de akkor lovasok jelentek meg a vásznon és kardpárbajt vívtak. Sokáig. A lovakon és az embereken vér csörgött. Többen dülledt szemmel buktak le a lóról, de a fiú már belevágott az es­küvői tortába, amelyet eme­letes marcipánkastély díszí­tett. Sötét lett, de csak egy pillanatra. Újra kezdődött a film. Nemsokára ismét meg­jelent a­ csónak az éneklő, lánnyal A teremben dúlt árny­ rohant fel s alá. Amikor meglátott, hozzánk fordult. — Ezt a filmet­­én rendez­tem — zokogta. — Sok pén­zért. Beletettem­ vért, szerel­met, szőke leányt, édességet. Milliomos voltam a felső vi­lágban. És ide zártak. Éjjel­nappal vetítenék. Örjöngeni kezdett. Gyorsan kihúzódtunk. Az ajtónálló ör­dög visszazárta a bűnöst. v'' ségbeesett dörömbölése ? kísérte lépteinket. Torkom már kiszáradt a sok szörnyűséges látványtól, de kísérőm tovább vezetett. Félkör alakú barlangba ér­tünk. A katedrán szakállas ár­nyat láttam. Beszélt. Néha megtorol­te szemüvegét. Körü­lötte a hallgatók, libák és sertések. Kedélyesen gágogtak, röfögtek. Az előadó arca meg­gyötörten rángatózott. Tekin­tete tétova, könyörgő. — Mit követtél el, szegény árny, akinek műveltségé­ben nincs okom kételkedni? — szólítottam meg, átfura­kodva a szemtelen szárnyasok között. — Miért kell oktatnod ez oktalanokat, akik mit sem értenek fennkölt tudásodból? — Nagyképű voltam — fe­lelt a szakállas férfiárny. — Előadásokat tartottam, és le­néztem hallgatóimat. Most itt, ezek előtt kell elmondanom legizgalmasabb tételeimet, fel­tárni elméletem lényegét. Hallgass egy kicsit engem! Legalább öt percig hallgass! A disznók fenyegetően kö­zeledtek felém. Vergilius kikí­sért a barlangból. Visszanéz­tem és megrettentem. — Haza akaróik menni — szóltam a mesterhez. — Ele­get láttam. — Szinte semmit se láttál — felelte ő —, de legyen, ahogy kívánod. Gyengéden fej­bevágott. A­ pince lépcsőjén ül­tam. A sötétben Vir­gil macskaszeme vi­lágított. Felkászálódtam. Jó, hogy nem tartok előadásokat. Cikkeimet nem őrzöm, s ha­mar megfeledkezem róluk. Talán így nem­ lesz olyan unalmas, ha majd elém te­szik azt a sok-sok újságpa­pírt. Vilcsek Anna NAPLÓ február 22 Hantos Jánosnak, a fővárosi tanács vb-elnökhelyettesének vezetésével szombaton hazaér­kezett Szófiából a fővárosi ta­nács háromtagú küldöttsége, amely részt vett a Szófiában megrendezett budapesti kul­turális napok eseményein. Az ünnepségek zenei programjá­ban ismert magyar művészek, köztük Kovács Dénes, Bacher Mihály, Palócz László és Má­tyás Mária szerepeltek. Ünnepi hangversenyt ad a fővárosi tanács szimfonikus zenekara a felszabadulás 25. évfordulójának tiszteletére február 23-án este 7 órakor a Városháza dísztermében. A műsoron Beethoven-művek szerepelnek, az V. szimfónia és Kovács Dénes tolmácsolá­sában a Hegedűverseny. O Brahms zongoraversenyét adta elő pénteken este a pá­rizsi Pleyel-hangversenyte­­remben Fischer Annie, a Francia Rádió és Televízió zenekarának kíséretében. Kon­certjét a francia rádió hang­szalagra rögzítette.­­ Április 22-én leplezik le Pécsett Mikus Sándor Lenin­­szobrát. sí A művészi textília legújabb kísérleteit foglalja össze az a nagyszabású nemzetközi kiál­lítás, melynek anyagát a kongresszussal egybekötött madridi bemutató után most egyik barcelonai galériába vit­ték át. A rendkívül érdekes nemzetközi együttesben Ma­gyarországot Attalai Gábor, Búzás Árpád, Fett Jolán, Sza­bó Éva és Szuppán Irén kép­viseli. A kongresszus csak­úgy, mint a spanyol sajtó el­ismeréssel fogadta a magyar textilművészek kísérleteit és különös figyelmet szentelt Szabó Éva munkásságának, melynek részletesebb megis­merésére az 1968-ban Madrid­ban rendezett egyéni kiállítá­sa már alkalmat adott. 4* Új hullám a­­mai magyar Urában címmel nemes hagyo­mányt tovább éltető sorozat indult januárban a IX. ke­rületi Kosztolányi Dezső Mű­velődési Házban. A kortárs fiatal költők és színészek ba­rátságát, együttműködését do­kumentáló érdekes vállalko­zás második estjén, február 24-én Haraszti Miklós, Béres Attila, Dalos György, Halmos Ferenc és Benke László ver­seit Benedek Miklós, Deák B. Ferenc, Csíkos Sándor, Fodor Tamás, Somhegyi György, Telessy Györgyi és Verdes Tamás tolmácsolja. &l ^JUciQysiA Qbunzit Qallfiáia. Papp Gyula rajza IX Az őrült majom Szent-Györgyi Albert könyve Szent-Györgyi Albert, az Egyesült Államokban élő No­ rael-díjas biológus rövid, alig 40 oldalas könyvecskét írt fia­talok számára Az őrült majom címmel. A könyv rövidesen megjelenik egy New York-i filozófiai kiadóvállalatnál. A világhírű tudós tanulmányá­ban azt hangoztatja, hogy vé­leménye szerint az emberiség önmagát pusztítja el, ha jelen­legi irányvonalát folytatva a tudomány eredményeit nem saját javára, hanem saját ma­ga ellenében használja fel. A 76 éves tudós a könyv megjelenése alkalmából ter­jedelmes interjút adott a New York Times-nak, amelyet a lap pénteki száma közölt. In­terjújában kijelentette: véle­ménye szerint az amerikai társadalom és a világ nagy ré­sze esztelen, öngyilkos módon, viselkedik. „A világ nagy ré­szén a gyermekek fele­ este éhesen fekszik le, s közben mi milliárdokat fordítunk acélra, vasra, tankokra” — mondotta, hangsúlyozva, hogy erkölcsi kötelességének érezte az állásfoglalást, mert — mint a magyar költő (Babits — a szerk.) mondja — „Vétkesek közt cinkos, aki néma”. Szent-Györgyi Albert ta­nulmányában elsősorban a fiatalokat szólítja fel arra, hogy változtassák meg ezt az öngyilkos irányzatot. A New York Times munkatársának kijelentette: az amerikai tár­sadalom megítélése szerint „a halálra van orientálva”. „Ha a­ híreket hallgatjuk, ha az új­ságokat olvassuk, nagy részük háborúról, öldöklésről, gyil­kosságról, atombombákról, rakétákról, gázokról, bakté­riumfegyverekről, napalmról, a növényzetet pusztító vegy­szerekről, fojtó mérgekről szól —­­a háborúról. Úgy tűnik, minden eszménk a halálra van orientálva” — mondotta a világhírű biológus. Április 7 -én osztják ki az idén az Oscar-díjat, amelyre Hollywoodban, a legesélyesebb­nek a VIII. Henrik udvarában játszódó angol filmet tartják, G­enevieve Bujold és Richard Burton főszereplésével. Az esélyes külföldi filmek között van a Karamazov fivérek cí­mű szovjet, a Neretvai csata című jugoszláv és a JZ" cí­mű francia film. A Székely balladajáték, orosz gyermekvers bábjátékváltoza­ta, terménybábukkal megele­venedő Weöres-vers, népi hagyományokat bemutató do­kumentumfilmek szerepelnek a Fehérvári úti Fővárosi Mű­velődési Ház ma délelőtt fél 1é-kor kezdődő műsorán.

Next