Magyar Nemzet, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
■Vasárnap, 1970. április 30.. RODELINDA Handel operájának felújítása az Operaházban Felújítás — mert egyszer már játszotta a Rodelindát az Operaház, huszonhét évvel ezelőtt, 1943-ban, akkor is Ferencsik János vezényletével. Igaz, csak rövid ideig, néhány alkalommal, mondják, az akkori idők nem kedveztek a darab fogadtatásának. Most talán másképp lesz: azóta változott a közönség és változott az ízlés, s valóságos reneszánsza támadt a barokk zene népszerűségének. Abban a széles színképben, amelyet a mai operarepertoár az 1642-es Poppeától az 1969-es Bűn és bűnhődésig kínál napjaink közönsége számára, ez az 1720 körüli operavilág is joggal követelhet magának újrafelfedezést, hogy legalábbis megkísérelhesse bizonyítani: van benne szépség, erő, mondanivaló a mai hallgató számára is. Händelt, az oratóriumok és a hangszeres koncertmuzsika zeneszerzőjét nincs miért újra felfedezni. Händelt, az operaszerzőt — legalábbis nálunk — még igen. Bertaric királyt földönfutóvá tették ellenségei, száműzetésben él, sőt halálhírét keltik. Felesége, Rodelinda, mégis hű marad emlékéhez, s fenyegetések ellenére sem enged az új trónbitorló, Grimwald házassági ajánlatainak. Bertaric titokban visszatér, s bár leleplezik és börtönbe vetik, hívei segítségével megszabadul és újból magához ragadja a hatalmat. Az igazság, a hű szerelem, a hitvesi hűség diadalt ül („Rodelinda: a barokk világ Fideliója”)— a happy ending-hez hozzátartozik a nagylelkű megbocsátás is. Dióhéjban ennyi a történet — megszínezve persze a barokk operacselekmények tipikus kitérő fordulataival: intrikákkal és félreértésekkel, s elengedhetetlen kabinetfiguráival: a gonosz intrikussal, a hű segítársakkal A figurák tipizált jellemvonások hordozói, mondhatnánk, desztillált érzelmi típusok — hűség, segítőkészség, hatalomvágy, irigység, gyűlölet, álnokság — megszemélyesítői. (Talán csak a hatalomvágy, szerelem és lelkifurdalás indulatai között tétovázó Grimwald alakja valamivel összetettebb ennél a Rodelindában.) Az áriák is mind egyegy tipikus érzelmi szituáció megjelenítői. Áriák, áriák, áriák ... Romain Rolland, Handel mindmáig legzseniálisabb monográfusa is tárgyilagosan állapítja meg, hogy „az akkori olasz opera konvenciói és énekestársulatának összeállítása kénytelen volt lemondani a kórusokról és magánszereplők számára írni operáit, amelyeknek legfőbb szerepei a primadonnának és a contraltónak készültek ...” és „... Az énekegyüttesek igen szűkreszabott helyet foglaltak el az olasz operában, és Händel kevesebbet újított ezen a területen, mint a vokális szóló terén...” A Rodelindában legalábbis, valóban ez a helyzet. A barokk olasz opera mechanizmusa ez, 1720 táján. Mert a Rodelinda és társai olasz operák voltak, noha többségüket a londoni közönség számára írta egy német zeneszerző — így volt ez természetes, majdnem másfél évszázadon keresztül, az olasz opera egész Nyugat-Európát behálózó hegemóniája idején, talán csak Franciaországot véve ki némiképpen. Az anyanyelvű szövegek, a nagy kórusok Handel új műfajára, az oratóriumra vártak... A barokk opera mechanizmusa viszont — nemcsak 1720 körül, hanem előtte is, utána is sok évtizeden keresztül — meglehetősen szigorúan megkötötte a színpadi kereteket, cselekménytípust, dramaturgiát, formákat; a kor rendkívül erős hajlama a tipizálásra jutott benne kifejezésre — noha e kereteken belül, stiláris és formai részletkérdésekben, egyéni és nemzedéki árnyalatokban, stílusáramlatok nüanszaiban lehetőséget hagyott a változatosságnak is. Nem is egészen egy évszázaddal előtte, a barokk opera hőskorában, még minden szabadabb és kialakulatlanabb, színesebb és érzékibb, csapongóbb és lángolóbb volt; még minden nyitott lehetőség végigjárható — olyan géniusz színpadi világában például, mint Monteverdié. A tipizálódásnak, a formai sémák kialakulásának, a dramaturgiai és cselekménytípus megkötésének mégis szükségszerű történelmi fejlődéssel be kellett következnie, hogy a kezdeményezésekből iskola, egész Európára érvényes műfaj válhassék, s hogy kinőhessenek az iskolának, a műfajnak nagy egyéniségei, klasszikusai. Amit így a barokk opera szabadságból vesztett, azt visszanyerte a műfaji keretek biztonságában, s abban a fejlődési lehetőségben, amit ez a biztonság nyújtott: a zenei formák csiszolódásában, a gazdag zeneiség kivirulásában, művészi egyensúlyában és a klasszikus formák érett ragyogásában, olyan nagy mestereknél például, amilyen éppen Handel. Mert ebben a fegyelmezett formai rendben, ebben a barokk operai mechanizmusban mégiscsak pazar gazdagság — sőt, változatosság — uralkodik: kisformák megannyi sokfélesége, hangvételek, kifejezésmódok, zenei technikai megoldások, kísérő alakzatok változatossága, s mindenekfölött a dallam, a szólóénekhang, a telített zeneiség mindent beragyogó uralma. Ahol a zenei számok rendje mégiscsak kilép a secco recitativók és szólóáriák kötöttségéből — néhány drámai töltésű zenekari recitatívóban, Rodelinda és Bertaric első részt lezáró gyönyörű kettősében, a zárókórus együttesében — mármár rendkívüli pillanatok ajándékát kapja a hallgató. Az előadás szép, méltó vállalkozás a darab igényéhez. Rendezőjétől ez a feladat nem többet és nem kevesebbet követelt, mint ízlést, mértéktartó dekorativitást, egy stilizált színpadi világ megfelelőjének kialakítását a szereplők fellépésében, mozgásában, színpadi magatartásának formábaöntésében. Békés András rendezése, jólesően mondhatjuk, hibátlan ízléssel felelt meg ennek a követelménynek. Tetszenek Makai Péter díszletei és kosztümjei is: a régi barokk színpadi pompát meggyőző jelképekkel helyettesítik — néhány szimbólum: a trónus, a börtönatmoszférát felidéző Küklopszoszlopok (Grimwald birodalma, börtön), a gyász ciprusai és a nyájas természet „életfája” az utolsó képben, mindmind meggyőző, s a barokk ízléssel, gondolatvilággal is rokonságot tartó jelkép. Ferencsik János zenei megfogalmazása rendkívül nobilis: nemes zengést, méltóságteljes sodrást, klaszikus tartást, atmoszférát ad az előadásnak. Keze alatt, az első szereposztás főszerepeiben az Operaház „márkás” nevei: Déry Gabriella a címszerepben; Melis György Bertaric, Réti József Grimwald szerepében. Rodelinda — Romain Rollanddal szólva — igazi „primadonna-szerep”, az énekelnivaló mennyiségében is, a kifejezés sokrétűségében is a legtöbbet követeli valamennyi előadó közül: Déry Gabriella igényesen, színvonalasan oldja meg mindvégig. Réti József a zenei, énekesi megoldásban válik ki: muzikalitással, formakészséggel, virtuozitással tündököl. Melis György talán kissé a lírikus vonások túlhangsúlyozásával, a „hősi” karakterek ellágyításával, egy szenvedő hős karakterének előtérbe állításával rajzolja meg Bertaric portréját; eredendő színpadi ösztöne, tehetsége így is, mint mindig, légkört teremt és elfogadtatja magát. Markáns vonásokkal formába öntött, imponálóan kerek intrikusalakítást kapunk Nagy Sándortól (Grimwald). Szabó Anita és Nádas Tibor gondos teljesítményével válik kerekké az első szereposztás. Amásodik szereposztás karmestere, Lukács Ervin, elmélyült és színvonalas felkészüléssel, csiszolt és ízléses munkával — a drámai vonásokat, ellentéteket, karaktereket hozza sikerrel felszínre Händel partitúrájából. Fiatalabb szereposztása jó színvonalú és jó felkészültségű gárda: helyenként talán több ambícióval, több odaadással is szolgálják szerepeiket, meggyőzőbb drámai atmoszférát teremtenek. A nívós névsorból — Marton Éva (Rodelinda), Bende Zsolt (Bertaric), Korondy György (Grimwald), Bordás György (Garibald), Jablonkay Éva és Jánosi Péter — talán két produkció kívánkozik valamivel hangsúlyosabb kiemelésre (a főpróba benyomása alapján): a lírikus készségű Korondy Györgyé, és Marton Éváé, aki az éneklés kultúrájában, a kifejezés gazdagságában rövid operaházi pályafutásának alighanem a legjobb eddigi teljesítményét nyújtja. Kovács János lenné vált afrikai országban — Ghánában és Guineában — rövid látogatást téve, ezeknek az életéről is képet alkossunk, másrészt libériai tartózkodásom alatt alkalmam nyílt arra, hogy közelebbről megismerjek több vezető afrikai politikust — köztük a togói Sylvanus Olympiót és a Sierra Leone-i Milton Margai-t, akikkel egy villában laktunk és együtt étkeztünk. , Útban Libéria felé néhány napot töltöttünk Ghánában, hazatérőben pedig egy hetet Guineában. Ghánában akkor még nem volt követségünk, a ghanaiak közül pedig csak néhány diplomatát ismertem. Ezek egyikénél — Ako Adjei külügyminiszternél, akivel New Yorkban jó kapcsolatba kerültem — látogatást is tettem. Nkrumah-val, akivel pedig régen szerettem volna megismerkedni, sajnálatomra nem találkozhattam, mert csak accrai tartózkodásunk utolsó napján, újév előestéjén érkezett haza külföldről. De az ott töltött néhány nap elegendő volt arra, hogy némi fogalmat nyerjek ennek a forradalmi úton járó fiatal független afrikai országnak az életéről és problémáiról. Guineával más volt a helyzet. Itt nemcsak a külügyminisztert, hanem több vezető politikust is ismertem, köztük magát Sékou Tourét, akivel New Yorkban kerültem össze, és Keita Fodeba belügyminisztert, akivel budapesti látogatásai alkalmával két ízben is találkoztam. Az ország alig egy éve élte meg független életét, amikor ott jártunk. Hála a szíves baráti fogadtatásnak és Conakryban működő kereskedelmi képviselőnk, a derék Schreiber József odaadó segítségének, ottlétünk alatt alaposan megismerkedtünk a város életével, s több kirándulást tettünk a vidékre is; autónkkal órákon át jártuk az isteni narancs- és banánligeteket, közben betértünk számos faluba, beszélgettünk a parasztok és a helyi forradalmi szervezetek képviselőivel. Találkoztunk Sékou Tourével (aki ebédet is adott tiszteletünkre), valamint több más politikai vezetővel. Mindaz, amit láttunk és hallottunk, három dologról győzött meg bennünket. Először is arról, hogy de Gaulle és a francia kormány aljas játékot űzött Guineával, amikor „szabad választást” engedett neki a francia közösségben maradás és a függetlenség között, mert amikor Guinea a népszavazáson egyhangú „nem”-mel válaszolt, az országot azonnal a szó szoros értelmében kifosztották. A hivatalokból és intézményekből minden berendezést és anyagi eszközt elvittek, ami csak mozgatható volt, rablók módjára magukkal hurcolták a kórházakból még a kórlapokat is. Meggyőződtünk arról, hogy Guinea népe nagy lelkesedéssel és energiával építi a maga független országát, és az első esztendő alatt máris szép eredményeket ért el. S végül láttuk azt is, hogy a guineai népforradalmi pártja valóságos tömegszervezet, az ország minden részében vannak sejtjei, amelyek vezetőik és kormányuk politikáját tudatosan és önfeláldozóan támogatják. Úgy gondolom, mindhárom megállapításomat szemléltetően illusztrálja a következő személyes tapasztalatom. Jártam egy kórházban, ahonnan a franciák, amikor ki kellett vonulniuk, még a kórlapnyomtatványokat is magukkal vitték. Én úgy kerültem oda, hogy az egészségügyi miniszterrel volt megbeszélni valóm. A kórházban fogadott, és jó félóráig kellett rá várakoznom, mert éppen operált. A francia orvosok távozása következtében ugyanis oly nagymérvű volt az orvoshiány, hogy az egészségügyi miniszternek magának is naponta több órát műtétekkel kellett töltenie. Ez csupán kis példája annak a hősiességnek és energiának, amellyel Guinea forradalmi népe azonnal nekilátott, hogy saját erejéből felépítse függetlenné vált országát. Az azóta eltelt néhány év alatt ez a nép nagyot tett. Ezen az első fekete-afrikai utazáson szerzett tapasztalataim és vezető afrikai politikusokkal (így Sékou Touréval) folytatott beszélgetésein megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy az afrikai népeknek — azután is, hogy elnyerték függetlenségüket és most annak megszilárdításán munkálkodnak — nagy szükségük van a sokoldalú segítségre a neokolonialisták elleni harcukban, hogy felszámolhassák a soraikban uralkodó ideológiai zűrzavart és bizonytalanságot.* Ahogy nőtt a független afrikai országok száma, növekedett az afrikaiak önérzete és nemzeti öntudata, és igyekeznek megszabadulni neokolonialista gyámjaiktól. Biztató jelét láttam ennek abban, ami a libériaiak mentalitásában és magatartásában hamar végbement. Ők, akik addig az amerikai politikának ellentmondás nélküli támogatói és szószólói voltak, akik még néhány hónappal előbb is saját hazájukban mint amerikai bábok viselkedtek — az ENSZ-ben, amikor afrikai testvérországok egész sorát érezték maguk mellett, bár — mint az ázsiai és afrikai országok túlnyomó része) még mindig az amerikaiakkal együtt szavaztak, magatartásuk mégis már változott: felszólalásaikban, beszédeikben már antiimperialista, antikolonialista hangokat is megütöttek. Az akkori ülésszakon tapasztaltak hatása alatt azzal a szilárd elhatározással tértem haza New Yorkból, hogy mindent megteszek könyvem angol és francia kiadásának meggyorsításáért, és mindenképpen módot kerítek arra, hogy a harmadik kötetet is mielőbb tető alá hozzam. 1961 nyarán még egy nagy serkentő lökést kaptam ugyanebben az irányban. Kwame Nkrumah, aki Moszkvában járt, visszautaztában néhány napos látogatást tett Budapesten. Végre alkalmam nyílt megismerkedni vele. Mint külügyminiszter, én voltam egyik vendéglátója. Sok időt töltöttünk együtt, többek között hajókirándulásra is elvittem a Duna-kanyarba. Kimerítő beszélgetéseink alapján betekintést nyertem ennek az igaz forradalmárnak a jellemébe és világnézetébe. Meggyőződtem róla, hogy ha egy és más kérdésben akkor voltak is zavaros elgondolásai, keményen és következetesen ellensége az imperializmusnak és a gyarmatosítóknak, s hazájában valóban szocializmust akar építeni. Szerintem az a rezsim, amelyet országában bevezetett és amelyet ellenségei — és nemcsak ellenségei — a „zsarnokság” és a „személyi kultusz” rendszerének minősítenek, valójában föltétlenül helyes út egy olyan országban, ahol az angol—amerikai neokolonialisták befolyása — főleg gazdasági vonalon — egyelőre még túlnyomó. Nkrumah-val folytatott eszmecseréim végleg megerősítettek abban a szándékomban, hogy újra aktívan bekapcsolódjam az afrikai népek szabadságharcába, amelynek két évtizeden át már csak passzív szemlélője voltam. Magyar Nemzet Boytenmttat tanulságai A kertészeti világkiállítás új negyedeket alapít Bécsben Nemzetközi pályázatot írtak ki a WIG 74 — vagyis az 1974. évi bécsi kertészeti világkiállítás — területének rendezésére, kertészeti megtervezésére és épületeire. A világ minden részéből nyolcvanhét pályamű érkezett, közülük hét kapott díjat. A hét magyar részvevő közül egy pályaművet megvásároltak, hármat pedig dicséretben részesítettek. A díjnyertes magyar pályázatot a KERTI építészei — Emődy Attila, Mikó Sándor, M. Hejhál Éva, Bajnay Zsolt, Tompos Csaba —, valamint a LAKÓTERV kertépítészei — M. Baló Borbála és Mester Jenő — készítették. A zsűrinek alelnöke volt dr. Möcsényi Mihály egyetemi docens, a kert- és tájépítészeti tanszék vezetője a budapesti Kertészeti Egyetemen. A pályázat titkossága folytán ő is csak az eredményhirdetéskor tudta meg, hogy a magyar pályázatok a legjobbak között szerepeltek, a tizenegy legjobb terv közül három volt magyar. Különösen kertterveink állottak világszínvonalon — mondta hazatérése után Möcsényi professzor —, s ez különösen is dicséretére válik a fiatal tudományág művelőinek. A siker tanulságaihoz tartozik azonban az is, hogy a magyar pályaművek elérhettek volna még jobb eredményt is. Igen hasznos lett volna, ha a pályázaton részt vevő munkacsoportok a helyszínen tanulmányozhatták volna a világkiállítás céljára kiválasztott területet, s ha fölkereshettek volna néhány hasonló kiállítást, hogy megismerkedjenek a már kialakult szervezési, elhelyezési gyakorlattal. Az utazások költsége bőven visszatérülne, mert az elérhető díjak összege ennél sokszorta több lenne. A beküldött terveket a bécsi Hofburgban állították ki, nemeseik a zsűri, hanem a nyilvánosság számára is. A tablók hossza ezerkétszáz méter. A helybeliek érdeklődését bizonyítja, hogy a megnyitás napján máris tízezren tekintették meg a terveket Az érdeklődés oka, hogy va-lalójában nemcsak a világkiállítás elhelyezéséről volt szó, hanem a fejlődő város új negyedéről. A kertészeti kiállítást legutóbb egy régi szeméttelep feltöltésével helyezték el, ma már új városrész épül ott. Tízévenként mindig másutt rendezik meg a kiállítást, s így a befektetések a város fejlődését is szolgálják. Ezúttal is a mintegy Margitsziget méretű területen — a pályázat feltételei szerint — egy későbbi városnegyed központjának, pihenő-, gyógy-, sport- és játékterületének eli helyezését kellett megtervezeni. A kijelölt helyszín Bécsiétől délnyugatra fekszik, ötvenévvel ezelőtt téglagyárak áll- 11tak itt, ma ezekből csak a ,ó gödrök maradtak meg, s'„filmtavaknak” nevezik őket, mert egzotikus filmek forgatásakor használták a füves11 bokros-tavas helyszínt. Nem(régen hévízforrást fedeztek is itt fel; a pályázati feltételiek ezért egy gyógyhely terrvezését is tartalmazták. A 11 fürdőegyüttesnek és a szállodáknak már a kiállítás fölss építése előtt el kell készülnniük. Feltétel volt az is, hogy a világkiállítás csarnokai könynyű szerkezettel, szétbonthatóan épüljenek föl. A szokás szerint ezeket az épületeket raktárként eladják a kiállítás bezárása után. Megmarad a gyógynegyed, a szálló, a tornacsarnok és több más hasonló épület; megmaradnak a közlekedési vonalak és a parkolóhelyek, megmarad — sétatérként — a sok szép kert, s mindez együtt egy új városnegyed középpontja lesz.. Érdemes elgondolkoznunk ezen a gyakorlaton. Mi idehaza azon vitatkozunk, hogy a Városligetben legyen-e a vásárváros, vagy a Lágymányoson. A város fejlődésének egészéből kiszakítva, a gazdasági élet egészétől elkülönítve vizsgáljuk a dolgot, holott talán nekünk is gazdaságosabb lenne, ha a vásár elhelyezését egybekapcsolnánk Budapest fejlődésével. A kiállító csarnokokat nálunk is a raktárhiány enyhítésére használják év közben; meglehet, hasznosabb lenne, ha — mondjuk — ötévenként a könnyű épületeket eladnák, s a város különféle helyein újra fölépítenék, raktárként A költözködő vásárváros nálunk is egy-egy új lakónegyed építésének magva lehetne. Az ilyesféle megalapozás azt is ígéri, hogy mire a negyed építése megkezdődik, készen állnak az utak, a villamosvonalak, a pihenőparkok és a közösségi épületek. A nálunk szokásos építésszervezés szerint ezek utólag, késve készülnek el, ez pedig az építést is hátráltatja, de megkeseríti azúj negyed első lakóinak honfoglalását is. A zsűri módszere is figyelmet érdemlő tanulságokat kínál. Elsősorban azt vizsgálták, hogy a tervek mennyiben segítik a kitűzött feladatok teljesítését, ezután mérlegelték a gazdaságosságot, és csak utolsósorban a tetszetősséget Ami a várt funkciók legjobb elérését illeti, a magyar pályázóknak van még mit tanulniuk. Fontos bírálati szempont volt például, hogy elegendő-e a tervezett parkolóhely, s mennyire hozzáférhetőek. Tudjuk jól, hogy idehaza is gyakori a panasz, hogy egy-egy városrendezési tervben, építkezésekkor a parkolóhelyekkel nem gondolnak, a megközelítés nehézkes, és utólag kell toldani-foldani annak érdekében, hogy a közlekedés és a járművek elhelyezése kevesebb gonddal járjon. Ügyeltek Bécsben a rakodás gyors és jó lebonyolításának biztosítására is, noha elvileg kimondták, hogy a rakodás időszaka az éjszaka, vagy a kora reggel. A vásárváros iparvágányának megtervezésekor ügyelni kellett arra, hogy tolatás helyett hurokvágány biztosítsa a gyors és gazdaságos rakodást, közlekedést. Elvetették azokat a terveket, amelyek szerint a parkolóhelyekről, nagyobb kerülővel lehetett a fő forgalmi utakat elérni. A gazdaságosság elbírálásakor nemcsak a pillanatnyi költségeket számolták, hanem a későbbieket is, részben a tervezett terület későbbi, változott céljának megfelelően, részben pedig a fenntartás várható költségeire gondolva. Olyasféleképpen számoltak, mint az a külföldi turista, aki a budapesti egyik lakótelepen járva felfigyelt a frissen ültetett fákra, s főként a hajladozó suhángok mellé tűzött támasztóoszlopokra. „Gazdag ország lehet ez” — mondta a turista —, „ha drága pénzen importál támfákat, ahelyett, hogy idősebb fákat ültetne el a gyökérlabdával együtt” , s ez a módszer valóban sokkal olcsóbb, noha maga az ültetés valamivel drágább is. A bécsi nemzetközi pályázat tanulsága az is, hogy világszerte növekedik a kertépítészek közreműködése a városrendezésben. A lakás, az otthon, s ezek közvetlen környezete az ember pihenését szolgálja, vagyis a szervezet biológiai regenerálódását. Ha a lakótelep ezt a célt kevésbé biztosítja, az ember munkaképességére is visszahat ez; az egészséges környezet viszont mondhatni meghosszabbítja az életet. Világszerte egyre fontosabbnak tartják ezért a lakóterületek zöldterületeit; minálunk, mint köztudott, ebből nemcsak a régebbi településeken van túl kevés, de az újabb negyedekben is. Fontos a lakóépületek és a természet összhangjának a biztosítása is; e tekintetben a kertépítészek igen sokat segíthetnek a városrendezőknek, hiszen a kertépítészet is a téralkotás művészete, olyan térpalasztika, amely a természet elemeit és építményeket komponál élő egységgé. 7. T . ti