Magyar Nemzet, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-26 / 97. szám

■Vasárnap, 1970. április 30.. RODELINDA Handel operájának felújítása az Operaházban F­elújítás — mert egyszer már játszotta a Rodelin­­dát az Operaház, huszonhét évvel ezelőtt, 1943-ban, ak­kor is Ferencsik János ve­zényletével. Igaz, csak rövid ideig, néhány alkalommal, mondják, az akkori idők nem kedveztek a darab fogadtatá­sának. Most talán másképp lesz: azóta változott a közön­ség és változott az ízlés, s valóságos reneszánsza támadt a barokk zene népszerűségé­nek. Abban a széles színkép­ben, amelyet a mai operare­pertoár az 1642-es Poppeától az 1969-es Bűn és bűnhődésig kínál napjaink közönsége szá­mára, ez az 1720 körüli opera­világ is joggal követelhet ma­gának újrafelfedezést, hogy legalábbis megkísérelhesse bi­zonyítani: van benne szépség, erő, mondanivaló a mai hall­gató számára is. Händelt, az oratóriumok és a hangszeres koncertmuzsika zeneszerzőjét nincs miért újra felfedezni. Händelt, az operaszerzőt — legalábbis nálunk — még igen. B­ertaric királyt földönfutóvá tették ellenségei, szám­űzetésben él, sőt halálhírét keltik. Felesége, Rodelinda, mégis hű marad emlékéhez, s fenyegetések ellenére sem enged az új trónbitorló, Grim­wald házassági ajánlatainak. Bertaric titokban visszatér, s bár leleplezik és börtönbe vetik, hívei segítségével meg­szabadul és újból magához ragadja a hatalmat. Az igaz­ság, a hű szerelem, a hitvesi hűség diadalt ül („Rodelinda: a barokk világ Fideliója”)— a happy ending-hez hozzátar­tozik a nagylelkű megbocsátás is. Dióhéjban ennyi a törté­net — megszínezve persze a barokk operacselekmények ti­pikus kitérő fordulataival: intrikákkal és félreértésekkel, s elengedhetetlen kabinetfi­guráival: a gonosz intrikussal, a hű segítársakkal A figurák tipizált jellemvo­nások hordozói, mondhatnánk, desztillált érzelmi típusok — hűség, segítőkészség, hatalom­vágy, irigység, gyűlölet, ál­nokság — megszemélyesítői. (Talán csak a hatalomvágy, szerelem és lelkifurdalás in­dulatai között tétovázó Grim­­wald alakja valamivel össze­tettebb ennél a Rodelindá­ban.) Az áriák is mind egy­­egy tipikus érzelmi szituáció megjelenítői. Áriák, áriák, áriák ... Romain Rolland, Handel mindmáig legzseniáli­sabb monográfusa is tárgyila­gosan állapítja meg, hogy „az akkori olasz opera konvenciói és énekestársulatának összeál­lítása kénytelen volt lemon­dani a kórusokról és magán­­szereplők számára írni ope­ráit, amelyeknek legfőbb sze­repei a primadonnának és a contraltónak készültek ...” és „... Az énekegyüttesek igen­­ szűkreszabott helyet foglal­tak­ el az olasz operában, és Händel kevesebbet újított ezen a területen, mint a vo­kális szóló terén...” A Ro­­delindában legalábbis, való­ban ez a helyzet. A barokk olasz opera me­chanizmusa ez, 1720 táján. Mert a Rodelinda és társai olasz operák voltak, noha többségüket a londoni közön­ség számára írta egy német zeneszerző — így volt ez ter­mészetes, majdnem másfél év­századon keresztül, az olasz opera egész Nyugat-Európát behálózó hegemóniája idején, talán csak Franciaországot véve ki némiképpen. Az anyanyelvű szövegek, a nagy kórusok Handel új műfajára, az oratóriumra vártak... A barokk opera mechanizmusa viszont — nemcsak 1720 kö­rül, hanem előtte is, utána is sok­­ évtizeden keresztül — meglehetősen szigorúan meg­kötötte a színpadi kereteket,­ cselekmény­típust, dramatur­giát, formákat; a kor rend­kívül erős hajlama a tipizá­lásra jutott benne kifejezésre — noha e kereteken belül, stiláris és formai részletkér­désekben, egyéni és nemzedé­ki árnyalatokban, stílusáram­latok nüanszaiban lehetőséget hagyott a változatosságnak is. Nem is egészen egy évszá­zaddal előtte, a barokk ope­ra hőskorában, még minden szabadabb és kialakulatla­nabb, színesebb és érzékibb, csapongóbb és lángolóbb volt; még minden nyitott le­hetőség végigjárható — olyan géniusz színpadi világában például, mint Montev­erdié. A tipizálódásnak, a formai sé­mák kialakulásának, a dra­maturgiai és cselekménytí­pus megkötésének mégis szük­ségszerű történelmi fejlődés­sel be kellett következnie, hogy a kezdeményezésekből iskola, egész Európára ér­vényes műfaj válhassék, s hogy kinőhessenek az isko­lának, a műfajnak nagy egyé­niségei, klasszikusai. Amit így a barokk opera szabadságból vesztett, azt visszanyerte a műfaji keretek biztonságában, s abban a fej­lődési lehetőségben, amit ez a biztonság nyújtott: a zenei formák csiszolódásában, a gazdag zeneiség kivirulásá­­­ban, művészi egyensúlyában é­s a klasszikus formák érett ragyogásában, olyan nagy mestereknél például, a­milyen éppen Handel. Mert ebben a fegyelmezett formai rendben, ebben a ba­rokk operai mechanizmusban mégiscsak pazar gazdagság — sőt, változatosság — uralko­dik: kisform­ák megannyi sok­félesége, hangvételek, kifeje­zésmódok, zenei technikai megoldások, kísérő alakzatok változatossága, s mindenek­fölött a dallam, a szólóének­hang, a telített zeneiség min­dent beragyogó uralma. Ahol a zenei számok rendje mégis­csak kilép a secco recitativók és szólóáriák kötöttségéből — néhány drámai töltésű zene­kari recitatívóban, Rodelinda és Bertaric első részt lezáró gyönyörű kettősében, a záró­kórus együttesében — már­­már rendkívüli pillanatok ajándékát kapja a hallgató. A­z előadás szép, méltó vál­lalkozás a darab igényéhez. Rendezőjétől ez a feladat nem többet és nem kevesebbet követelt, mint ízlést, mérték­tartó dekorativitást, egy sti­lizált színpadi világ megfele­lőjének kialakítását a szerep­lők fellépésében, mozgásában, színpadi magatartásának for­­mábaöntésében. Békés And­rás rendezése, jólesően mond­hatjuk, hibátlan ízléssel fe­lelt meg ennek a követel­ménynek. Tetszenek Makai Péter díszletei és kosztümjei is: a régi barokk színpadi pompát meggyőző jelképekkel helyettesítik — néhány szim­bólum: a trónus, a börtön­atmoszférát felidéző Küklopsz­­oszlopok (Grimwald birodal­ma, börtön), a gyász ciprusai és a nyájas természet „élet­fája” az utolsó képben, mind­mind meggyőző, s a barokk ízléssel, gondolatvilággal is rokonságot tartó jelkép. Ferencsik János zenei meg­fogalmazása rendkívül nobi­lis: nemes zengést, méltóság­­teljes sodrást, klaszikus tar­tást, atmoszférát ad az elő­adásnak. Keze alatt, az első szereposztás főszerepeiben az Operaház „márkás” nevei: Déry Gabriella a címszerep­ben; Melis György Bertaric, Réti József Grimwald szere­pében. Rodelinda — Romain Rollanddal szólva — igazi „primadonna-szerep”, az éne­­kelnivaló mennyiségében is, a kifejezés sokrétűségében is a legtöbbet követeli vala­mennyi előadó közül: Déry Gabriella igényesen, színvo­nalasan oldja meg mindvégig. Réti József a zenei, énekesi megoldásban válik ki: muzi­kalitással, formakészséggel, virtuozitással tündököl. Me­lis György talán kissé a lí­rikus vonások túlhangsúlyo­zásával, a „hősi” karakterek ellágyításával, egy szenvedő hős karakterének előtérbe állí­­tásával rajzolja meg Bertaric portréját; eredendő színpadi ösztöne, tehetsége így is, mint mindig, légkört teremt és el­fogadtatja magát. Markáns vonásokkal formába öntött, imponálóan kerek intrikus­alakítást kapunk Nagy Sán­dortól (Grimwald). Szabó Anita és Nádas Tibor gondos teljesítményével válik kerek­ké az első szereposztás. A­­második szereposztás kar­mestere, Lukács Ervin, el­mélyült és színvonalas felké­szüléssel, csiszolt és ízléses munkával — a drámai voná­sokat, ellentéteket, karaktere­ket hozza sikerrel felszínre Händel partitúrájából. Fiata­labb szereposztása jó színvo­nalú és jó felkészültségű gár­da: helyenként talán több ambícióval, több odaadással is szolgálják szerepeiket, meggyőzőbb drámai atmoszfé­rát teremtenek. A nívós név­sorból — Marton Éva (Rode­­linda), Bende Zsolt (Bertaric), Korondy György (Grimwald), Bordás György (Garibald), Jablonkay Éva és Jánosi Pé­ter — talán két produkció kí­vánkozik valamivel hangsú­lyosabb kiemelésre (a főpróba benyomása alapján): a lírikus készségű Korondy Györgyé, és Marton Éváé, aki az éneklés kultúrájában, a kifejezés gaz­­­­dagságában rövid operaházi pályafutásának alighanem a legjobb eddigi teljesítményét nyújtja. Kovács János lenné vált afrikai országban — Ghánában és Guineában — rö­vid látogatást téve, ezeknek az életéről is képet alkossunk, másrészt libériai tartózkodá­som alatt alkalmam nyílt arra, hogy közelebbről megismerjek több vezető afrikai politikust — köztük a togói Sylvanus Olympiót és a Sierra Leone-i Milton Margai-t, akikkel egy villában laktunk és együtt ét­keztünk. , Útban Libéria felé néhány napot töltöttünk Ghánában, hazatérőben pedig egy hetet Guineában. Ghánában akkor még nem volt követségünk, a ghanaiak közül pedig csak né­hány diplomatát ismertem. Ezek egyikénél — Ako Adjei külügyminiszternél, akivel New Yorkban jó kapcsolatba kerültem — látogatást is tet­tem. Nkrumah-val, akivel pe­dig régen szerettem volna megismerkedni, sajnálatomra nem találkozhattam, mert csak accrai tartózkodásunk utolsó napján, újév előestéjén érke­zett haza külföldről. De az ott töltött néhány nap elegendő volt arra, hogy némi fogalmat nyerjek ennek a forradalmi úton járó fiatal független afri­kai országnak az életéről és problémáiról. Guineával más volt a hely­zet. Itt nemcsak a külügymi­nisztert, hanem több vezető po­litikust is ismertem, köztük magát Sékou Tourét, akivel New Yorkban kerültem össze, és Keita Fodeba belügyminisz­tert, akivel budapesti látogatá­sai alkalmával két ízben is ta­lálkoztam. Az ország alig egy éve élte meg független életét, amikor ott jártunk. Hála a szíves baráti fogadtatásnak és Conakryban működő kereskedelmi képvise­lőnk, a derék Schreiber József odaadó segítségének, ottlétünk alatt alaposan megismerked­tünk a város életével, s több kirándulást tettünk a vidékre is; autónkkal órákon át jártuk az isteni narancs- és banánli­geteket, közben betértünk szá­mos faluba, beszélgettünk a parasztok és a helyi forradal­mi szervezetek képviselőivel. Találkoztunk Sékou Tourével (aki ebédet is adott tisztele­tünkre), valamint több más politikai vezetővel. Mindaz, amit láttunk és hal­lottunk, há­rom dologról győ­zött meg bennünket. Először is arról, hogy de Gaulle és a francia kormány aljas játékot űzött Guineával, amikor „sza­bad választást” engedett neki a francia közösségben mara­dás és a függetlenség között, mert amikor Guinea a népsza­vazáson egyhangú „nem”-mel válaszolt, az országot azonnal a szó szoros értelmében kifosz­tották. A hivatalokból és in­tézményekből minden beren­dezést és anyagi eszközt elvit­tek, ami csak mozgatható volt, rablók módjára magukkal hur­colták a kórházakból még a kórlapokat is. Meggyőződtünk arról, hogy Guinea népe nagy lelkesedéssel és energiával épí­ti a maga független országát, és az első esztendő alatt máris szép eredményeket ért el. S végül láttuk azt is, hogy a gui­­neai nép­­forradalmi pártja valóságos tömegszervezet, az ország minden részében van­nak sejtjei, amelyek vezetőik és kormányuk politikáját tu­datosan és önfeláldozóan tá­mogatják. Úgy gondolom, mindhárom megállapításomat szemlélte­tően illusztrálja a következő személyes tapasztalatom. Jár­tam egy kórházban, ahonnan a franciák, amikor ki kellett vonulniuk, még a kórlap­nyomtatványokat is magukkal vitték. Én úgy kerültem oda, hogy az egészségügyi minisz­terrel volt megbeszélni valóm. A kórházban fogadott, és jó félóráig kellett rá várakoznom, mert éppen operált. A francia orvosok távozása következté­ben ugyanis oly nagymérvű volt az orvoshiány, hogy az egészségügyi miniszternek ma­gának is naponta több órát műtétekkel kellett töltenie. Ez csupán kis példája annak a hősiességnek és energiának, amellyel Guinea forradalmi népe azonnal nekilátott, hogy saját erejéből felépítse függet­lenné vált országát. Az azóta eltelt néhány év alatt ez a nép nagyot tett. Ezen az első fekete-afrikai utazáson szerzett tapasztala­taim és vezető afrikai politiku­sokkal (így Sékou Touréval) folytatott beszélgetésein­ meg­erősítettek abban a meggyőző­désemben, hogy az afrikai né­peknek — azután is, hogy el­nyerték függetlenségüket és most annak megszilárdításán munkálkodnak — nagy szük­ségük van a sokoldalú segít­ségre a neokolonialisták elleni harcukban, hogy felszámolhas­sák a soraikban uralkodó ideo­lógiai zűrzavart és bizonyta­lanságot.* Ahogy nőtt a független afri­kai országok száma, növeke­dett az afrikaiak önérzete és nemzeti öntudata, és igyekez­nek megszabadulni neokolo­­nialista gyámjaiktól. Biztató jelét láttam ennek abban, ami a libériaiak mentalitásában és magatartásában hamar végbe­ment. Ők, akik addig az ame­rikai politikának ellentmondás nélküli támogatói és szószólói voltak, akik még néhány­ hó­nappal előbb is saját hazájuk­ban mint amerikai bábok vi­selkedtek — az ENSZ-ben, amikor afrikai testvérországok egész sorát érezték maguk mellett, bár — mint az ázsiai és afrikai országok túlnyomó része) még mindig az ameri­kaiakkal együtt szavaztak, ma­gatartásuk mégis már válto­zott: felszólalásaikban, beszé­deikben már antiimperialista, antikolonialista hangokat is megütöttek. Az akkori ülésszakon ta­pasztaltak hatása alatt azzal a szilárd elhatározással tértem haza New Yorkból, hogy min­dent megteszek könyvem an­gol és francia kiadásának meg­gyorsításáért, és mindenkép­pen módot kerítek arra, hogy a harmadik kötetet is mielőbb tető alá hozzam. 1961 nyarán még egy nagy serkentő lökést kaptam ugyan­ebben az irányban. Kwame Nkrumah, aki Moszkvában járt, visszautaztában néhány napos látogatást tett Budapes­ten. Végre alkalmam nyílt megismerkedni vele. Mint kül­ügyminiszter, én voltam egyik vendéglátója. Sok időt töltöt­tünk együtt, többek között hajókirándulásra is elvittem a Duna-kanyarba.­­ Kimerítő be­szélgetéseink alapján betekin­tést nyertem ennek az igaz forradalmárnak a jellemébe és világnézetébe. Meggyőződtem róla, hogy ha egy és más kér­désben akkor voltak is zavaros elgondolásai, keményen és kö­vetkezetesen ellensége az im­perializmusnak és a gyarma­tosítóknak, s hazájában való­ban szocializmust akar építeni. Szerintem az a rezsim, ame­lyet országában bevezetett és amelyet ellenségei — és nem­csak ellenségei — a „­zsarnok­ság” és a „személyi kultusz” rendszerének minősítenek, va­lójában föltétlenül helyes út egy olyan országban, ahol az angol—amerikai neokolonialis­ták befolyása — főleg gazda­sági vonalon — egyelőre még túlnyomó. Nkrumah-val folytatott esz­mecseréim végleg megerősítet­tek abban a szándékomban, hogy újra aktívan bekapcso­lódjam az afrikai népek sza­badságharcába, amelynek két évtizeden át már csak passzív szemlélője voltam. Magyar Nemzet ­ Boy­tenmttat tanulságai A kertészeti világkiállítás új negyedeket alapít Bécsben Nemzetközi pályázatot ír­tak ki a WIG 74 — vagyis az 1974. évi bécsi kertészeti világkiállítás — területének rendezésére, kertészeti meg­tervezésére és épületeire. A világ minden részéből nyolc­­vanhét pályamű érkezett, kö­zülük hét kapott díjat. A hét magyar részvevő közül egy pá­lyaművet megvásároltak, hár­mat pedig dicséretben részesí­tettek. A díjnyertes magyar pályázatot a KERTI építészei — Emődy Attila, Mikó Sán­dor, M. Hejhál Éva, Bajnay Zsolt, Tompos Csaba —, va­lamint a LAKÓTERV kert­építészei — M. Baló Borbála és Mester Jenő — készítették. A zsűrinek alelnöke volt dr. Möcsényi Mihály egyetemi docens, a kert- és tájépítésze­ti tanszék vezetője a budapes­ti Kertészeti Egyetemen. A pályázat titkossága folytán ő is csak az eredményhirdetés­kor tudta meg, hogy a ma­gyar pályázatok a legjobbak között szerepeltek, a tizenegy legjobb terv közül három volt magyar. Különösen kert­terveink állottak világszínvo­nalon — mondta hazatérése után Möcsényi professzor —, s ez különösen is dicséretére válik a fiatal tudományág művelőinek. A siker tanulságaihoz tarto­zik azonban az is, hogy a magyar pályaművek elérhet­tek volna még jobb ered­ményt is. Igen hasznos lett volna, ha a pályázaton részt vevő munkacsoportok a hely­színen tanulmányozhatták volna a világkiállítás céljára kiválasztott területet, s ha fölkereshettek volna néhány hasonló kiállítást, hogy meg­ismerkedjenek a már kiala­kult szervezési, elhelyezési gyakorlattal. Az utazások költsége bőven visszatérülne, mert az elérhető díjak össze­ge ennél sokszorta több len­ne. A beküldött terveket a bé­csi Hofburgban állították ki, nemeseik a zsűri, hanem a nyilvánosság számára is. A tablók hossza ezerkétszáz mé­ter. A helybeliek érdeklődé­sét bizonyítja, hogy a meg­nyitás napján máris tízezren tekintették meg a terveket Az érdeklődés oka, hogy va-l­a­lójában nemcsak a világkiál­lítás elhelyezéséről volt szó, hanem a fejlődő város új ne­gyedéről. A kertészeti kiállí­tást legutóbb egy régi szemét­telep feltöltésével helyezték el, ma már új városrész épül ott. Tízévenként mindig má­sutt rendezik meg a kiállí­tást, s így a befektetések a város fejlődését is szolgálják. Ezúttal is a mintegy Margit­sziget méretű területen — a pályázat feltételei szerint — egy későbbi városnegyed köz­pontjának, pihenő-, gyógy-, sport- és játékterületének el­­i­ helyezését kellett megtervez­eni. A kijelölt helyszín Bécs­iétől délnyugatra fekszik, ötven­­évvel ezelőtt téglagyárak áll- 11­tak itt, ma ezekből csak a ,­ó gödrök maradtak meg, s­­'„filmtavaknak” nevezik őket,­­ mert egzotikus filmek forga­tásakor használták a füves­­11 bokros-tavas helyszínt. Nem­­(­­régen hévízforrást fedeztek is itt fel; a pályázati feltéte­li­­ek ezért egy gyógyhely ter­­­rvezését is tartalmazták. A 11 fürdőegyüttesnek és a szál­­­­­lodáknak már a kiállítás föl­­ss építése előtt el kell készüln­­­niük. Feltétel volt az is, hogy a világkiállítás csarnokai köny­­nyű szerkezettel, szétbontha­­tóan épüljenek föl. A szokás szerint ezeket az épületeket raktárként eladják a kiállítás bezárása után. Megmarad a gyógynegyed, a szálló, a tor­nacsarnok és több más ha­sonló épület; megmaradnak a közlekedési vonalak és a par­kolóhelyek, megmarad — sé­tatérként — a sok szép kert, s mindez együtt egy új város­negyed középpontja lesz.. Érdemes elgondolkoznunk ezen a gyakorlaton. Mi ide­haza azon vitatkozunk, hogy a Városligetben legyen-e a vásárváros, vagy a Lágymá­nyoson. A város fejlődésének egészéből kiszakítva, a gazda­sági élet egészétől elkülönít­ve vizsgáljuk a dolgot, holott talán nekünk is gazdaságo­sabb lenne, ha a vásár elhe­lyezését egybekapcsolnánk Budapest fejlődésével. A ki­állító csarnokokat nálunk is a raktárhiány enyhítésére használják év közben; meg­lehet, hasznosabb lenne, ha — mondjuk — ötévenként a könnyű épületeket eladnák, s a város különféle helyein újra fölépítenék, raktárként A költözködő vásárváros ná­lunk is egy-egy új lakónegyed építésének magva lehetne. Az ilyesféle megalapozás azt is ígéri, hogy mire a negyed építése megkezdődik, készen állnak az utak, a villamosvo­nalak, a pihenőparkok és a közösségi épületek. A nálunk szokásos építésszervezés sze­rint ezek utólag, késve ké­szülnek el, ez pedig az épí­tést is hátráltatja, de megke­seríti az­­új negyed első lakói­nak honfoglalását is. A zsűri módszere is figyel­met érdemlő tanulságokat kí­nál. Elsősorban azt vizsgál­ták, hogy a tervek mennyiben segítik a kitűzött feladatok teljesítését, ezután mérlegel­ték a gazdaságosságot, és csak utolsósorban a tetszetősséget Ami a várt funkciók leg­jobb elérését illeti, a magyar pályázóknak van még mit ta­nulniuk. Fontos bírálati szem­pont volt például, hogy ele­gendő-e a tervezett parkoló­hely, s mennyire hozzáférhe­tőek. Tudjuk jól, hogy ideha­za is gyakori a panasz, hogy egy-egy városrendezési terv­ben, építkezésekkor a parko­lóhelyekkel nem gondolnak, a megközelítés nehézkes, és utólag kell toldani-foldani annak érdekében, hogy a közlekedés és a járművek el­helyezése kevesebb gonddal járjon. Ügyeltek Bécsben a rakodás gyors és jó lebonyo­lításának biztosítására is, no­ha elvileg kimondták, hogy a rakodás időszaka az éjszaka, vagy a kora reggel. A vásár­város iparvágányának meg­tervezésekor ügyelni kellett arra, hogy tolatás helyett hu­rokvágány biztosítsa a gyors és gazdaságos rakodást, közle­kedést. Elvetették azokat a terveket, amelyek szerint a parkolóhelyekről, nagyobb ke­rülővel lehetett a fő forgalmi utakat elérni. A gazdaságosság elbírá­lásakor nemcsak a pillanat­nyi költségeket számolták, hanem a későbbieket is, rész­ben a tervezett terület ké­sőbbi, változott céljának megfelelően, részben pedig a fenntartás várható költsé­geire gondolva. Olyasfélekép­pen számoltak, mint az a külföldi turista, aki a buda­pesti egyik lakótelepen járva felfigyelt­­ a frissen ültetett fákra, s főként a hajladozó suhángok mellé tűzött tá­masztóoszlopokra. „Gazdag ország lehet ez” — mondta a turista —, „ha drága pénzen importál támfákat, ahelyett, hogy idősebb fákat ültetne el a gyökérlabdával együtt” , s ez a módszer valóban sok­kal olcsóbb, noha maga az ültetés valamivel drágább is. A bécsi­ nemzetközi pályá­zat tanulsága az is, hogy vi­lágszerte növekedik a kertépít­­észek közreműködése a vá­rosrendezésben. A lakás, az otthon, s ezek közvetlen kör­nyezete az ember pihenését szolgálja, vagyis a szervezet biológiai regenerálódását. Ha a lakótelep ezt a célt kevés­bé biztosítja, az ember mun­kaképességére is visszahat ez; az egészséges környezet vi­szont mondhatni meghosszab­bítja az életet. Világszerte egyre fontosabbnak tartják ezért a lakóterületek zöldte­rületeit; minálunk, mint köz­tudott, ebből nemcsak a ré­gebbi településeken van túl kevés, de az újabb negyedek­ben is. Fontos a lakóépületek és a természet összhangjának a biztosítása is; e tekintetben a kertépítészek igen sokat se­gíthetnek a városrendezők­nek, hiszen a kertépítészet is a téralkotás művészete, olyan térpalasztika, amely a termé­szet elemeit és építményeket komponál­­ élő egységgé. 7. T . ti

Next