Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-05 / 182. szám

Szerda, 1970. augusztus 5. Magyar Nemzet Mit ér a bírói ítélet? Harc egy elrabolt gyerekért — A gyermekemet akarom! Nem tudok tovább így élni! Elrabolják tőlem a gyerme­kem! Tegyenek igazságot! Szeme tűzben ég, hangja fátyolos. Görcsös ujjai között zsebkendőt szorongat. Nem több 25 évesnél. Úgy robbant be a szerkesztőségi szobába, mint a hirtelen vihar. — Nyugodjék meg, asszo­nyom. Mit tehetünk? — Adják vissza a gyerme­kemet, mert nem élet az élet nélküle! A neve: ifj. Kovács Árpád­­né. Huszonöt éves, 1964-ben kötött házasságot, két évre rá született meg a gyermek: Sza­bolcs. — Fiatal voltam, mindössze 19 esztendős, amikor férjhez mentem. Herenden éltünk, porcelánégetők és aranyozok voltunk mindketten. Nem so­kat kerestünk, 3500 forintot ketten. Gyári lakást kaptunk, be kellett rendezni. Takaré­koskodtunk, megvontuk a szánktól, hogy legyen vala­mink, hogy tisztességesen tud­junk élni. Nem volt nagy a lakás, egy szoba komfortos. Boldogok voltunk. Életben. Aztán... A­ztán rájöttek: olyan szak­mai tudással, amivel rendel­keztek, nem sokra vihetik. Fiatalok, tanulni kellene. El­határozták, hogy elvégzik a gimnáziumot. Be is iratkoztak az esti tagozatra, Veszprémbe. Sokat kellett tanulni, állásu­kat elhagyták, Balatonfőkajár­­ra költöztek, a férj szüleihez. — Aztán megromlott a há­zaséletünk. A férjem miatt. De lehet, hogy én is hibás voltam. Nem akarok mente­getőzni. Tény, hogy rosszul éltünk. A bizalmatlanság fér­kőzött közénk. Én sokszor sé­relmeztem, hogy a férjemet az anyja irányítja, úgy befo­lyásolja, mintha még kis­diák volna. Aztán az is bán­tott, hogy nem tud a pénzzel bánni. A fotózás volt a hobby­ja. Sokat költött, külföldről hozatott filmeket. Pedig hát nem volt sok pénzünk. Én meguntam ezt az életet, foly­ton az anyós parancsolgatott. Elhatároztam: felbontom a házasságot. Hazamentem szü­leimhez, Budapestre. — A gyereket otthagyta? — Hát... A gyereket ott­hagytam. Nem vihettem ma­gammal akkor. Előbb haza­mentem, aztán, amikor a gye­rekért visszatértem, hogy vég­leg szakítok mindennel, nem adták ki az anyósomék. Meg­akadályozták, hogy elvigyem. * A veszprémi járásbíróság ki­mondta a válást és az anyá­nak ítélte a gyermeket. 1969. január 24-én a Veszprém me­gyei Bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, s a gyerme­ket az anyja nevelésére bízta. A gyermekét azonban nem kapta meg az anya. Többször is leutazott Balatonfőkajárra, volt apósához, régi férjéhez, de azok megtagadták a gyerek kiadását. Amikor az anya lá­togatni jött, őrséget állítottak az udvarba is, az utca felül dupla kerítést húztak, nyil­vánvaló volt a szándék: nem adják a gyermeket a bírósági ítélet ellenére sem. Közben megkezdődött a harc az anya ellen. Az anyós azzal vádolta, hogy nem törő­dött soha a gyermekkel. Hogy nyugtátokkal altatta, mert az állandóan sírt. Hogy tönkre­tette. (A kezelőorvos a bíró­ságon ennek éppen az ellen­kezőjét bizonyította­­ az anya mindig törődött a gyermeké­vel, s azokat a nyugtátokat, amelyeket a gyereknek be­adott, az orvos utasítására adta.* — Az ősszel már nem bír­tam tovább. Szóltam az öcsémnek és az apámnak, kértem őket, segítsenek ér­vényt szerezni a bírósági íté­letnek —, mondja könnyek között. — Egy vasárnap le­utaztunk Balatonfőkajárra. Én átmásztam a kerítésen, beha­toltam, igen, behatoltam a volt anyósomék lakására, hogy lássam a gyerekemet. El akartam hozni, mert a gyerek is folyton sírt. Azt mondta: „Édesanyám, vigyél el innen! Édesanyám, veled akarok él­ni!” Kezemben volt a bíró­sági végzés, velem az igaz­ság, gondoltam. De akkor még nem számoltam a durva erő­szakkal. Mert amikor észre­vették, hogy megérkeztem, fellármázták a környéket. En­gem az apósom fojtogatott. A gyereket nem tudtam ma­gammal vinni. Hogy sírt sze­génykém. Még mindig hallom a kiáltását: Édesanyám! Közben a volt férj sem tét­lenkedett. Mindenképpen meg akarta kontrázni a bírósági végzést. Beadványt intézett a Pesti Központi Kerületi Bíró­sághoz, s kérte, hogy a gye­reket ne helyezzék el az any­jánál, akinek életében meg­változtak a körülmények. A bíróság a kérelem alap­ján tárgyalást tűzött ki. Mert erre lehetőséget ad a tör­vény. Amennyiben a szülők életkörülményei megváltoz­nak, új ítélethozatalra, új ál­lásfoglalásra kerülhet sor. Bármelyik fél beadhat ilyen irányú kérelmet. Aztán össze­ül a bíróság, elmúlik néhány hónap, meghozza a döntést, fellebbezés, ismét néhány hó­nap, majd újabb döntés, újabb kérelem, perújrafelvétel, ható­sági beavatkozás, ami nem járt sikerrel, jegyzőkönyv, szóval: tengeri kígyó, ember legyen a talpán, aki türelem­mel kivárja! — Olyan ez, mint egy lel­ketlen játék! — sírja az asz­­szony, aki a gyermekét akar­ja. — Hát igazságos eljárás ez? Viszem a végzést a ke­zemben, mert a pesti bíróság is nekem adott igazat, de a gyereket mégsem kapom meg. Kinevetnek. Gyerek? Vigyem el! De hogy vigyem el, ha nem adják? Ha rám támadnak, ha fojtogatnak, ha leütnek? * Volt már a veszprémi járás­­bíróságon 1969. júniusában megbeszélés a felek között, dr. Somlai Hilda bírónő ve­zette. Aztán áthelyezték. Kez­dődött elölről minden. Az új bírónő újabb határidőt tűzött ki. Az anya nem kapta meg a gyermekét. Az ítéletnek nem szereztek érvényt. Az apa közben kérte, maradjon a gyermek nála. A bíróság is­mét az anyának ítélte 1970. április 24-én. „Az apa az anyának köteles kiadni a gyermeket!” — mondja az íté­let. Köteles? Ki kötelezi vajon? A bírósági papír? Hiába viszi az anya sírva Balatonfőka­járra. Hiába kopogtat a ta­nácsházán a titkár, majd az elnök ajtaján. Azok csak a vállukat vonogatják. Nem se­gítenek, sőt olyan lépésre is elszánták magukat, hogy fel­utaztak Budapestre, magán­­nyomozást végeztek, az anya munkahelyén is jártak. A ta­nácselnök például, Makki Károly, járt az anya munka­helyén, s ott úgy nyilatko­zott, hogy mindenben neki ad igazat. A bírósági tárgyaláson ennek az ellenkezőjét mon­dotta. Az anya lakásán is jártak. Azt mondották, hogy a lakás piszkos, gondozatlan, nem le­het ott jó helye a gyermek­nek. A gyámhatóság is járt a lakáson, s ennek éppen az ellenkezőjét állította. Mi hát az igazság? Milyen bűne van az anyá­nak, hogy meg akarják fosz­tani gyermekétől? Miért nem érvényesítik a bírói ítéletet? Karhatalmat helyeztek kilá­tásba. Egy négyéves gyerme­ket fegyverrel akarnak any­jának adni? — Járt már ott, az anyó­­soméknál a karhatalom. A férjem bezárta előttük az aj­tót. Erre jegyzőkönyvet vettek fel. Ismét elmúlt két hónap. A gyereket nem kaptam meg. Hát lehet ezt? Mi is kérdezzük: lehet ezt? Illés Sándor Baróti-Ruffy­ Kristóf: T­avaszi utazások a lekete­sz MalibuM­lAzélgondolkozó automata Áldott napfény köszöntötte a Malibu utasait, amikor ki­szálltak a kocsiból V. város fő­terén. Mindannyian elégedet­ten ropogtatták meg fáradt csontjaikat, csak Csupaszőr zsörtölődött, mert könnyű szél fújt és a fotóművész nem sze­rette a szelet. — Ilyen erős légmozgásban nem lehet fényképezni — mondta valahány alkalommal. — Zavar a látásban. A tér el­veszti szokásos nyíltságát. Társai hosszú ideig nem tudták elképzelni, mi lehet ennek a zavarnak a valódi oka? Végül is K. fejtette meg a rejtélyt: felfedezte, a szél megborzolja Csupaszőr őszbe csavarodó, dús szemöldökét, s ekképpen egyes hosszú szálak olyannyira lecsüngenek, hogy függönyként zárják el előle a napvilágot. Ezután mindig apró zseblésűt hordott magá­nál, és jelentősebb alkalmak­kor kölcsön adta a munka­vágytól egészen megzavarodott fotóművésznek, hogy azzal igazítsa el renitenskedő szemöl­dökét. Csiriz is megfelelt vol­na erre a célra, de Csupaszőr visszariadt a szagától. Mindenesetre most is rend­be hozták a felborzolódott Csupaszőrt, s így léptek be a tanácsház kapuján Apó vezér­letével, aki mint az ország szá­mos más személyiségét, V. vá­ros vb-elnökét is közeli barát­jának tekintette. Mégis, ami­kor a titkárnő megpillantotta őket, az arca korántsem fe­jezte ki azt a szokásos örömet, amelyet hasonló alkalmakkor — tekintettel a régi barátság­ra és Apó hírlapírói hírnevé­re — ki szokott fejezni. Mint­ha ez a látogatás veszített volna jelentőségéből valamely ismeretlen eredetű történés miatt — A tanácselnök elvtárs rendkívül elfoglalt — mondta a titkárnő. Az elfoglaltság szó ezúttal saját személyének fon­tosabbá válását is kifejezte. — Nem hiszem, hogy fogadhatja az elvtársakat. — Dehogynem — mondta Apó magabiztosan. — Hiszen 40 éve ismerjük egymást „Ez most nem sokat jelent — felelte a titkárnő és arcát kezdte púderozni, időnként egy pillantást vetve az előtte álló tükörbe. — Ugyanis nem tar­tózkodik idebent.” „Hm — mondta Apó —, és Bandi?” „Az elnökhelyettes elvtárs is házon kívül van.” „És Jóska?” — kérdezte találomra K. „A tanácstitkár elvtárs szintén a területen van. Magam is oda készülök. — Zöld, lila, sárga és pepita szemceruzát vett elő a kézitáskájából. — Fontos dolgok történnek itt — tette hozzá és a sárga ceruzával paragrafusszerű jellé kanyarí­­totta ki a szemét. — Ma van a megnyitó." — Miféle megnyitó? — kér­dezte Galamb, aki bármifajta megnyitástól viszolygott. — Csak nem valami ünnepség közepébe pottyantunk? — Nem, nem — ingatta a fe­jét a titkárnő, miközben a szemhéját pepita mázzal von­ta be. — Bár nevezhetnénk an­nak is. Pontosan félóra múlva nyitják meg a VIV-et. — Mit? — kérdezte idege­sen Apó. — Valami újfajta szívműtétre kerül sor? — Dehogy — nevetett a tit­kárnő —, a V.-i Ideiglenes Vá­sár megnyitójáról beszélek. Ezentúl minden évben meg­rendezik városunkban ezt az állandó jellegű ideiglenes vá­sárt. Több külföldi kiállítónk is van. — Értem — mondta Apó. — És hol rendezik? — Hát hol rendeznék? Hí­res, több száz esztendős arbo­rétumunk pontosan megfelelő volt erre a célra. Néhány hek­táron eltávolítottuk a növény­zetet és máris ideális terület állt rendelkezésünkre. „És kik a külföldi kiállí­tók?” — kérdezte K., mert res­­tellte, hogy idős pályatársai háttérbe szorítják. „Az egyen­lítői Dél-Lakatából óriástek­­nőc-csapdák érkeztek, Susutó- Földről pedig speciális, hat­vanfokos hőség esetén is üze­melő műanyag hókotró gépet kaptunk.” „Akkor megtekint­jük a vásárt — mondta hatá­rozottan Apó. — Elvégre hír­lapírók vagyunk.” „Van meg­hívójuk? — kérdezte a hölgy. — Anélkül nem megy. Az első napon szakmai bemutatókat tartunk, így a nagyközönség jelenléte felesleges.” „Honnan szerezhetnénk meghívót?” „Tő­lem — mondta a titkárnő. — Tekintettel régi kapcsolatunk­ra, átadok önöknek hat ingye­nes belépőjegyet.” „Nem várt szerencse — hálálkodott Apó —, így az elsők között vehet­jük szemügyre a vásár neve­zetességeit.” Néhány perccel később a Malibu utasai már a kiállító központ felé haladtak, hogy részt vegyenek a zárt körű megnyitón. Rajtuk kívül leg­feljebb 5—6000 ember szoron­gott a pavilonok körül, így bi­zonyos időbe telt, míg a városi tanács elnökét, a vásár fővéd­nökét megtalálták. Az elnök azonnal a mellére ölelte Apót és kivételes megtiszteltetésnek nevezte nem várt látogatásu­kat. „Tulajdonképpen nem akartunk nagy hírverést — mondta. — De ha már itt vagytok, nem bánom, üssetek nagydobra mindent. Elvégre, ami szenzáció, az szenzáció.” „Az — dünnyögte K. eléggé közönyösen. — Nincs itt a kö­zelben valami halas víz?” „Te­litalálat — örvendezett a fő­védnök. — A város egyik pavi­lonjában az üveges kisz. akvá­riumait állítottuk ki. Azonnal intézkedem, hogy halakat is szerezzenek. Hiszen anélkül nem az igazi.” „Nem”— mond­ta szomorúan K. „Gyerünk — lelkendezett a tanácselnök —, van még hátra tíz perc a meg­nyitóig. Addig megmutatom nektek a legnagyobb attrak­ciónkat. Nem is sejthettétek, hogy V.-n ilyesmi létezik.” Jelentéktelen külsejű pavi­lonhoz vezette őket. Az épület bejárata fölött a következő szöveg állt: Félgondolkozó automata. Odabent két fehérkö­penyes férfi és egy nő sürgölő­dött, valamely négyszögletes, nikkeltől csillogó, különböző fémkarokkal, skálákkal ékes­kedő gép előtt. A termet egyenletes kotyogás töltötte be. „Na, ez az — mondta a tanácselnök. — A helyi téesz­­szövetség tervezőinek konst­rukciója. Hogy mire képes, azt magatok is kipróbálhatjátok.” „Mire?” — kérdezte K. „A gép a legkülönbözőbb művele­tek elvégzésére képes, ezen túl számtalan kérdésre válaszol. Azért nevezik félgondolkodó automatának, mert csak a kér­dések helyességéről dönt, ha zöld lámpa gyullad ki, akkor pozitív a válasz, ha piros, ak­kor tagadó. A kezelő személy­zet betáplálja a szöveget, a gép harminc másodperc el­múltával igennel vagy nem­mel felel. Afféle kísérlet ez. Kipróbáljátok?” „Igen — mondta mohón K. — Arra kérek választ, van-e itt V. város közelében jó horgász­víz.” A jelenlevők derűjétől kísérve az egyik fehérköpe­nyes férfi lyukkártyára rög­zítette a kérdést. „Na, nyom­ja meg bátran azt a gombot — biztatta K.-t. — Azonnal választ kap.” K. megnyomta a gombot, macskanyávogáshoz hasonló hang hallatszott és a teremben kialudt a világí­tás. „Rövidzárlat — dünnyög­te megnyugtatóan a fehér­köpenyes. — Egy pillanat alatt rendbehozzuk.” Rohangálás zaja hallatszott a sötétben, aztán kigyulladt a fény. A gép ismét lüktetni kezdett, villódzott és sejtelme­sen dorombolt, de a kívánt választ nem adta meg. Keze­lője, pillanatnyi elnézést kér­ve, bemászott az automata belsejébe, majd sápadtan visszatért. „Nem tudom mi történt — mondta rémülten. — A félvezetők felmondták a szolgálatot. Néhány fénycső is kiégett. Napok alatt tudnám csak rendbehozni.” „Én ron­tottam el? — siránkozott K. — De hiszen azt a gombot nyomtam, amelyiket mutat­ták.” „Igaz— mondta a fe­hérköpenyes —, önt semmiért sem okoljuk. Talán a kérdés volt túlságosan meghökkentő.” „Most mi lesz — tördelte a kezét a fővédnök. — öt perc múlva itt a hivatalos meg­nyitó ideje és mindenki erre a gépre kíváncsi.” „Hm — mondta K„ akit még mindig furdalt a lelkiismeret. Aztán a fehérkönenyes férfi felé for­dult. — ön tudott volna vá­laszolni az előbbi kérdésre?” „Hogyne. Azt feleltem volna, igen, van a közelben halas­víz, a Szúnyogos csatorna.” „Ahá, — csapott a fejére a tanács­elnök és hálás pillantást ve­tett K.-ra. — Értem már, mi­re gondol. Ugye, ez a gép túlságosan bonyolult kérdé­sekre különben sem felel?” „Nem — válaszolt a gépkeze­lő —, intelligenciája egy átla­gos ember intelligenciájával vetekszik csak.” „Ott belül, ahová az előbb bebújt, van elég hely?” „Van. De hát ezzel nem segítünk a bajon.” „És onnan belülről, a piros és a zöld lámpa szabályozható?” „Persze, hogy szabályozható.” „Kempelen Farkas — vágta ki büszkén a tanácselnök. — A régi megoldáshoz kell fo­lyamodnunk.” „Mi az, hogy Kempelen Farkas? — kér­dezte idegesen a fehérköpe­nyes. — Az egészből nem ér­tek semmit.” „Mi sem egysze­rűbb ennél. Maga bebújik a gépbe és odabentről felel a kérdésekre. Remélem, az in­telligenciája felér egy átlag­emberével. Más megoldás nincs, így elkerülhetjük a tel­jes blamázst.” A kezelő elfe­­héredett, és a bal szeme rán­gatózni kezdett. „Nem bírom megtenni — suttogta. — Lám­palázam van.” „Úgy tudom, önök ezért a gépért nagy ösz­­szegű prémiumot vettek fel — mondta könyörtelenül a ta­nácselnök. — Én a téesz ve­zetősége helyében nem tud­nám, mit tegyek, ha bekövet­kezne a csőd?...” „Egy pil­lanat — mondta a fehérköpe­nyes. — Átszaladok ide a bü­fébe, megiszom néhány korty unicumot, attól bátorság köl­tözik belém.” „Helyes — dör­­mögött a fővédnök. — Ezt a város el is várja öntől.” Néhány perc elteltével a ke­zelő visszaérkezett, s halálra vált arccal bemászott az auto­matába. „Nos — mondta az elnök, aki a helyzet magas­latára emelkedett. — Tegyük fel ismét a gépnek az előbbi kérdést.” „Van-e jó horgász­víz V. közelében ?” — kér­dezte K. Egy pillanat múlva elhaló nyögés hallatszott, majd a gép belsejéből tompa hang szűrődött ki: „Hangosab­ban. A hőségtől eldugult a fü­lem.” „Van-e jó horgászvíz ...” — üvöltötte K. Mielőtt a ke­zelő személyzet beletáplálta volna a kérdést az automatá­ba, kigyulladt a zöld lámpa, az „igen” jelzése. „Süt odakint a nap?” — kérdezte Csupa­szőr. „Igen” — felelte a gép. „Esik az eső?” — kérdezte ra­vaszul Apó. „Nem” — gyul­ladt ki a piros lámpa. „Rend­ben van — intett a fejével a fővédnök —, pontosan itt a megnyitó ideje.” A beszédek elhangzása után az érdeklődők népes seregé­től kísérve visszatértek az automatához. A tanácselnök röviden ismertette a téesz­­szövetségnek, a gép gazdájá­nak eddig elért eredményeit, majd felszólította a jelenle­vőket, tegyenek fel kérdése­ket. „Próbálják az automatát egyszerű dolgokról kérdezni — mondta. — Hiszen nem egészen olyan okos, mint mi vagyunk.” A megye egyik vezetője — aki szellemes ember hírében állt, így fogalmazta meg az első kérdést: „Ön okosabb ná­lam?” A gép rövid habozás után határozott igennel felelt. „Berúgott ez a szerencsét­len — suttogta K. Apónak. — Sok unicumot vedekt.” Ezért Apó a következő tapintatos kérdést tette fel: „Jól érzi magát?” „Nem” — felelte az automata. „Talán részeg?” — szellemeskedett tovább Apó. „Igen” — jelezte a gép a meghívottak élénk derültségé­től kísérve „öt adura bemon­daná a piros ultit?” — foly­tatta az élcelődést a megyei főállatorvos. „Nem”, „Miért nem?” És ekkor hihetetlen dolog történt. A gép gyomrában szelíd, szomorú férfihang szó­lalt meg: „Mert nem tudok ultizni.” A fővédnök sápad­tan meredt a Malibu utasai­ra, de nem történt semmi. A meghívott vendégek a gép bravúrját meglepődés nélkül fogadták. „Kitűnő — jegyezte meg egy közülük. — Csak örülhetünk, hogy Magyaror­szágon is van ilyesmi.” Aztán valamennyien átmentek a bü­fébe és némi unicum elfo­gyasztása után meg is feled­keztek az automatáról. Csak K. dünyörészett magában: „Különös, az ember helyette­síteni tudja a gépet...” — Miért különös? — kér­dezte Apó. — Te sose lapátol­tál még havat? (Folytatása következik.) Példamutató határozat Leváltják a hanyag házkezelőket a VII. kerületben Két fontos közérdekű be­számolót vitatott meg keddi ülésén a VII. kerületi tanács végrehajtó bizottsága. Min­denekelőtt az Ingatlankezelő Vállalat tevékenységét, ennek kapcsán a lakosság panasz­­bejelentéseinek intézését tárgyalták. Megállapították, hogy az Erzsébetváros házai­nak elöregedése miatt egyre több munkát és mind nagyobb költségeket igényel a lakó­épületek karbantartása. A lakók azonban nemcsak javítási munkákat sürgetnek bejelentéseikben, hanem elég sok panaszt is nyújtanak be amiatt, hogy az IKV dolgozói nem megfelelő hangnemben tárgyalnak velük, sok a fele­lőtlen ígérgetés, néha évekig elhúzódik egy egyszerű javí­tási munka. A Népi Ellenőrzési Bizott­ság és a Hazafias Népfront együttes vizsgálata megállapí­totta, hogy több erzsébetváro­si házkezelőségnél törvény­­sértések történtek. Az ilyen módszerek a lakosságnak sok bosszúságot okoznak. Kimon­dották, hogy azokat a házke­zelőket, akiknek munkájával a lakosság és a tanács elége­detlen, le kell­­váltani. Szigo­rúbbá kell tenni az elvégzett munka ellenőrzését és eljár­nak azok ellen, akik a hely­színen nem győződnek meg a megfelelő kivitelezésről. Fe­gyelmi eljárást indítanak azok ellen a házkezelőség-vezetők ellen, akik felelőtlenül ígér­getnek és saját hibájukból nem tartják be a lakosságnak írásban adott határidőket. A másik érdekes napirendi pont a helyiséggazdálkodás terén végzett munkáról adott számot. Az elmúlt évben a VII. kerületi tanács 213 he­lyiség-kiutalással kapcsolatos határozatot hozott. Elsősorban az állami vállalatok és szö­vetkezetek helyiség-kiutalás iránti kérelmeit intézték el, de sok kisiparos, kiskereske­dő kérelme is megoldás nyert. A kiutalások pénzbeli kár­talanítás, illetve egyszeri igénybevételi díj ellenében történnek. A főútvonalakon általában négyzetméterenként háromezer, a mellékutcákban 2000—2500, a pincékért ezer­ötszáz forint kártalanítást ál­lapítanak meg. Gyakran elő­fordul, hogy egy-egy helyi­ségért nyolc-tíz igénylés is érkezik és nehéz problémát okoz a legjogosultabb igény­lők kiválasztása. Az elutasí­tottak rendszerint fellebbez­nek, emiatt hónapokig üresen áll a helyiség, amit a lakos­ság jogosan kifogásol. G. J. Sebészi bravúr Marosvásárhelyen A marosvásárhelyi ortopéd- és gyermeksebészeti klinika orvosainak nem mindennapos sebészeti bravúrjáról ad hírt az egyik bukaresti napilap. A kórházba eszméletlen állapot­ban, érvelés és vérnyomás nél­kül szállították be a 9 éves Máthé Endrét, aki egy keríté­sen átugorva egy vastag, he­gyes végű karóra zuhant. A karó a gyermek hasának jobb felétől a bal lapockáig mint­egy 40 centiméter hosszan szúrta át testét. A fanyárs át­lyukasztotta a hasát, átszúrta a máját, a rekeszizmot és be­hatolt a jobb szívkamra alján, majd egy centiméterre átütöt­te a bal felső tüdőlebenyt, a mellkasfalat és a lapockában állt meg. A sebészcsoport kétórás mű­tét során szövetről szövetre haladva végezte emberfeletti munkáját, visszaállította az érverést és a normális szív­működést. A kisfiú most már túl van minden veszélyen.

Next