Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-05 / 182. szám
Szerda, 1970. augusztus 5. Magyar Nemzet Mit ér a bírói ítélet? Harc egy elrabolt gyerekért — A gyermekemet akarom! Nem tudok tovább így élni! Elrabolják tőlem a gyermekem! Tegyenek igazságot! Szeme tűzben ég, hangja fátyolos. Görcsös ujjai között zsebkendőt szorongat. Nem több 25 évesnél. Úgy robbant be a szerkesztőségi szobába, mint a hirtelen vihar. — Nyugodjék meg, asszonyom. Mit tehetünk? — Adják vissza a gyermekemet, mert nem élet az élet nélküle! A neve: ifj. Kovács Árpádné. Huszonöt éves, 1964-ben kötött házasságot, két évre rá született meg a gyermek: Szabolcs. — Fiatal voltam, mindössze 19 esztendős, amikor férjhez mentem. Herenden éltünk, porcelánégetők és aranyozok voltunk mindketten. Nem sokat kerestünk, 3500 forintot ketten. Gyári lakást kaptunk, be kellett rendezni. Takarékoskodtunk, megvontuk a szánktól, hogy legyen valamink, hogy tisztességesen tudjunk élni. Nem volt nagy a lakás, egy szoba komfortos. Boldogok voltunk. Életben. Aztán... Aztán rájöttek: olyan szakmai tudással, amivel rendelkeztek, nem sokra vihetik. Fiatalok, tanulni kellene. Elhatározták, hogy elvégzik a gimnáziumot. Be is iratkoztak az esti tagozatra, Veszprémbe. Sokat kellett tanulni, állásukat elhagyták, Balatonfőkajárra költöztek, a férj szüleihez. — Aztán megromlott a házaséletünk. A férjem miatt. De lehet, hogy én is hibás voltam. Nem akarok mentegetőzni. Tény, hogy rosszul éltünk. A bizalmatlanság férkőzött közénk. Én sokszor sérelmeztem, hogy a férjemet az anyja irányítja, úgy befolyásolja, mintha még kisdiák volna. Aztán az is bántott, hogy nem tud a pénzzel bánni. A fotózás volt a hobbyja. Sokat költött, külföldről hozatott filmeket. Pedig hát nem volt sok pénzünk. Én meguntam ezt az életet, folyton az anyós parancsolgatott. Elhatároztam: felbontom a házasságot. Hazamentem szüleimhez, Budapestre. — A gyereket otthagyta? — Hát... A gyereket otthagytam. Nem vihettem magammal akkor. Előbb hazamentem, aztán, amikor a gyerekért visszatértem, hogy végleg szakítok mindennel, nem adták ki az anyósomék. Megakadályozták, hogy elvigyem. * A veszprémi járásbíróság kimondta a válást és az anyának ítélte a gyermeket. 1969. január 24-én a Veszprém megyei Bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, s a gyermeket az anyja nevelésére bízta. A gyermekét azonban nem kapta meg az anya. Többször is leutazott Balatonfőkajárra, volt apósához, régi férjéhez, de azok megtagadták a gyerek kiadását. Amikor az anya látogatni jött, őrséget állítottak az udvarba is, az utca felül dupla kerítést húztak, nyilvánvaló volt a szándék: nem adják a gyermeket a bírósági ítélet ellenére sem. Közben megkezdődött a harc az anya ellen. Az anyós azzal vádolta, hogy nem törődött soha a gyermekkel. Hogy nyugtátokkal altatta, mert az állandóan sírt. Hogy tönkretette. (A kezelőorvos a bíróságon ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította az anya mindig törődött a gyermekével, s azokat a nyugtátokat, amelyeket a gyereknek beadott, az orvos utasítására adta.* — Az ősszel már nem bírtam tovább. Szóltam az öcsémnek és az apámnak, kértem őket, segítsenek érvényt szerezni a bírósági ítéletnek —, mondja könnyek között. — Egy vasárnap leutaztunk Balatonfőkajárra. Én átmásztam a kerítésen, behatoltam, igen, behatoltam a volt anyósomék lakására, hogy lássam a gyerekemet. El akartam hozni, mert a gyerek is folyton sírt. Azt mondta: „Édesanyám, vigyél el innen! Édesanyám, veled akarok élni!” Kezemben volt a bírósági végzés, velem az igazság, gondoltam. De akkor még nem számoltam a durva erőszakkal. Mert amikor észrevették, hogy megérkeztem, fellármázták a környéket. Engem az apósom fojtogatott. A gyereket nem tudtam magammal vinni. Hogy sírt szegénykém. Még mindig hallom a kiáltását: Édesanyám! Közben a volt férj sem tétlenkedett. Mindenképpen meg akarta kontrázni a bírósági végzést. Beadványt intézett a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz, s kérte, hogy a gyereket ne helyezzék el az anyjánál, akinek életében megváltoztak a körülmények. A bíróság a kérelem alapján tárgyalást tűzött ki. Mert erre lehetőséget ad a törvény. Amennyiben a szülők életkörülményei megváltoznak, új ítélethozatalra, új állásfoglalásra kerülhet sor. Bármelyik fél beadhat ilyen irányú kérelmet. Aztán összeül a bíróság, elmúlik néhány hónap, meghozza a döntést, fellebbezés, ismét néhány hónap, majd újabb döntés, újabb kérelem, perújrafelvétel, hatósági beavatkozás, ami nem járt sikerrel, jegyzőkönyv, szóval: tengeri kígyó, ember legyen a talpán, aki türelemmel kivárja! — Olyan ez, mint egy lelketlen játék! — sírja az aszszony, aki a gyermekét akarja. — Hát igazságos eljárás ez? Viszem a végzést a kezemben, mert a pesti bíróság is nekem adott igazat, de a gyereket mégsem kapom meg. Kinevetnek. Gyerek? Vigyem el! De hogy vigyem el, ha nem adják? Ha rám támadnak, ha fojtogatnak, ha leütnek? * Volt már a veszprémi járásbíróságon 1969. júniusában megbeszélés a felek között, dr. Somlai Hilda bírónő vezette. Aztán áthelyezték. Kezdődött elölről minden. Az új bírónő újabb határidőt tűzött ki. Az anya nem kapta meg a gyermekét. Az ítéletnek nem szereztek érvényt. Az apa közben kérte, maradjon a gyermek nála. A bíróság ismét az anyának ítélte 1970. április 24-én. „Az apa az anyának köteles kiadni a gyermeket!” — mondja az ítélet. Köteles? Ki kötelezi vajon? A bírósági papír? Hiába viszi az anya sírva Balatonfőkajárra. Hiába kopogtat a tanácsházán a titkár, majd az elnök ajtaján. Azok csak a vállukat vonogatják. Nem segítenek, sőt olyan lépésre is elszánták magukat, hogy felutaztak Budapestre, magánnyomozást végeztek, az anya munkahelyén is jártak. A tanácselnök például, Makki Károly, járt az anya munkahelyén, s ott úgy nyilatkozott, hogy mindenben neki ad igazat. A bírósági tárgyaláson ennek az ellenkezőjét mondotta. Az anya lakásán is jártak. Azt mondották, hogy a lakás piszkos, gondozatlan, nem lehet ott jó helye a gyermeknek. A gyámhatóság is járt a lakáson, s ennek éppen az ellenkezőjét állította. Mi hát az igazság? Milyen bűne van az anyának, hogy meg akarják fosztani gyermekétől? Miért nem érvényesítik a bírói ítéletet? Karhatalmat helyeztek kilátásba. Egy négyéves gyermeket fegyverrel akarnak anyjának adni? — Járt már ott, az anyósoméknál a karhatalom. A férjem bezárta előttük az ajtót. Erre jegyzőkönyvet vettek fel. Ismét elmúlt két hónap. A gyereket nem kaptam meg. Hát lehet ezt? Mi is kérdezzük: lehet ezt? Illés Sándor Baróti-Ruffy Kristóf: Tavaszi utazások a leketesz MalibuMlAzélgondolkozó automata Áldott napfény köszöntötte a Malibu utasait, amikor kiszálltak a kocsiból V. város főterén. Mindannyian elégedetten ropogtatták meg fáradt csontjaikat, csak Csupaszőr zsörtölődött, mert könnyű szél fújt és a fotóművész nem szerette a szelet. — Ilyen erős légmozgásban nem lehet fényképezni — mondta valahány alkalommal. — Zavar a látásban. A tér elveszti szokásos nyíltságát. Társai hosszú ideig nem tudták elképzelni, mi lehet ennek a zavarnak a valódi oka? Végül is K. fejtette meg a rejtélyt: felfedezte, a szél megborzolja Csupaszőr őszbe csavarodó, dús szemöldökét, s ekképpen egyes hosszú szálak olyannyira lecsüngenek, hogy függönyként zárják el előle a napvilágot. Ezután mindig apró zseblésűt hordott magánál, és jelentősebb alkalmakkor kölcsön adta a munkavágytól egészen megzavarodott fotóművésznek, hogy azzal igazítsa el renitenskedő szemöldökét. Csiriz is megfelelt volna erre a célra, de Csupaszőr visszariadt a szagától. Mindenesetre most is rendbe hozták a felborzolódott Csupaszőrt, s így léptek be a tanácsház kapuján Apó vezérletével, aki mint az ország számos más személyiségét, V. város vb-elnökét is közeli barátjának tekintette. Mégis, amikor a titkárnő megpillantotta őket, az arca korántsem fejezte ki azt a szokásos örömet, amelyet hasonló alkalmakkor — tekintettel a régi barátságra és Apó hírlapírói hírnevére — ki szokott fejezni. Mintha ez a látogatás veszített volna jelentőségéből valamely ismeretlen eredetű történés miatt — A tanácselnök elvtárs rendkívül elfoglalt — mondta a titkárnő. Az elfoglaltság szó ezúttal saját személyének fontosabbá válását is kifejezte. — Nem hiszem, hogy fogadhatja az elvtársakat. — Dehogynem — mondta Apó magabiztosan. — Hiszen 40 éve ismerjük egymást „Ez most nem sokat jelent — felelte a titkárnő és arcát kezdte púderozni, időnként egy pillantást vetve az előtte álló tükörbe. — Ugyanis nem tartózkodik idebent.” „Hm — mondta Apó —, és Bandi?” „Az elnökhelyettes elvtárs is házon kívül van.” „És Jóska?” — kérdezte találomra K. „A tanácstitkár elvtárs szintén a területen van. Magam is oda készülök. — Zöld, lila, sárga és pepita szemceruzát vett elő a kézitáskájából. — Fontos dolgok történnek itt — tette hozzá és a sárga ceruzával paragrafusszerű jellé kanyarította ki a szemét. — Ma van a megnyitó." — Miféle megnyitó? — kérdezte Galamb, aki bármifajta megnyitástól viszolygott. — Csak nem valami ünnepség közepébe pottyantunk? — Nem, nem — ingatta a fejét a titkárnő, miközben a szemhéját pepita mázzal vonta be. — Bár nevezhetnénk annak is. Pontosan félóra múlva nyitják meg a VIV-et. — Mit? — kérdezte idegesen Apó. — Valami újfajta szívműtétre kerül sor? — Dehogy — nevetett a titkárnő —, a V.-i Ideiglenes Vásár megnyitójáról beszélek. Ezentúl minden évben megrendezik városunkban ezt az állandó jellegű ideiglenes vásárt. Több külföldi kiállítónk is van. — Értem — mondta Apó. — És hol rendezik? — Hát hol rendeznék? Híres, több száz esztendős arborétumunk pontosan megfelelő volt erre a célra. Néhány hektáron eltávolítottuk a növényzetet és máris ideális terület állt rendelkezésünkre. „És kik a külföldi kiállítók?” — kérdezte K., mert restellte, hogy idős pályatársai háttérbe szorítják. „Az egyenlítői Dél-Lakatából óriásteknőc-csapdák érkeztek, Susutó- Földről pedig speciális, hatvanfokos hőség esetén is üzemelő műanyag hókotró gépet kaptunk.” „Akkor megtekintjük a vásárt — mondta határozottan Apó. — Elvégre hírlapírók vagyunk.” „Van meghívójuk? — kérdezte a hölgy. — Anélkül nem megy. Az első napon szakmai bemutatókat tartunk, így a nagyközönség jelenléte felesleges.” „Honnan szerezhetnénk meghívót?” „Tőlem — mondta a titkárnő. — Tekintettel régi kapcsolatunkra, átadok önöknek hat ingyenes belépőjegyet.” „Nem várt szerencse — hálálkodott Apó —, így az elsők között vehetjük szemügyre a vásár nevezetességeit.” Néhány perccel később a Malibu utasai már a kiállító központ felé haladtak, hogy részt vegyenek a zárt körű megnyitón. Rajtuk kívül legfeljebb 5—6000 ember szorongott a pavilonok körül, így bizonyos időbe telt, míg a városi tanács elnökét, a vásár fővédnökét megtalálták. Az elnök azonnal a mellére ölelte Apót és kivételes megtiszteltetésnek nevezte nem várt látogatásukat. „Tulajdonképpen nem akartunk nagy hírverést — mondta. — De ha már itt vagytok, nem bánom, üssetek nagydobra mindent. Elvégre, ami szenzáció, az szenzáció.” „Az — dünnyögte K. eléggé közönyösen. — Nincs itt a közelben valami halas víz?” „Telitalálat — örvendezett a fővédnök. — A város egyik pavilonjában az üveges kisz. akváriumait állítottuk ki. Azonnal intézkedem, hogy halakat is szerezzenek. Hiszen anélkül nem az igazi.” „Nem”— mondta szomorúan K. „Gyerünk — lelkendezett a tanácselnök —, van még hátra tíz perc a megnyitóig. Addig megmutatom nektek a legnagyobb attrakciónkat. Nem is sejthettétek, hogy V.-n ilyesmi létezik.” Jelentéktelen külsejű pavilonhoz vezette őket. Az épület bejárata fölött a következő szöveg állt: Félgondolkozó automata. Odabent két fehérköpenyes férfi és egy nő sürgölődött, valamely négyszögletes, nikkeltől csillogó, különböző fémkarokkal, skálákkal ékeskedő gép előtt. A termet egyenletes kotyogás töltötte be. „Na, ez az — mondta a tanácselnök. — A helyi téeszszövetség tervezőinek konstrukciója. Hogy mire képes, azt magatok is kipróbálhatjátok.” „Mire?” — kérdezte K. „A gép a legkülönbözőbb műveletek elvégzésére képes, ezen túl számtalan kérdésre válaszol. Azért nevezik félgondolkodó automatának, mert csak a kérdések helyességéről dönt, ha zöld lámpa gyullad ki, akkor pozitív a válasz, ha piros, akkor tagadó. A kezelő személyzet betáplálja a szöveget, a gép harminc másodperc elmúltával igennel vagy nemmel felel. Afféle kísérlet ez. Kipróbáljátok?” „Igen — mondta mohón K. — Arra kérek választ, van-e itt V. város közelében jó horgászvíz.” A jelenlevők derűjétől kísérve az egyik fehérköpenyes férfi lyukkártyára rögzítette a kérdést. „Na, nyomja meg bátran azt a gombot — biztatta K.-t. — Azonnal választ kap.” K. megnyomta a gombot, macskanyávogáshoz hasonló hang hallatszott és a teremben kialudt a világítás. „Rövidzárlat — dünnyögte megnyugtatóan a fehérköpenyes. — Egy pillanat alatt rendbehozzuk.” Rohangálás zaja hallatszott a sötétben, aztán kigyulladt a fény. A gép ismét lüktetni kezdett, villódzott és sejtelmesen dorombolt, de a kívánt választ nem adta meg. Kezelője, pillanatnyi elnézést kérve, bemászott az automata belsejébe, majd sápadtan visszatért. „Nem tudom mi történt — mondta rémülten. — A félvezetők felmondták a szolgálatot. Néhány fénycső is kiégett. Napok alatt tudnám csak rendbehozni.” „Én rontottam el? — siránkozott K. — De hiszen azt a gombot nyomtam, amelyiket mutatták.” „Igaz— mondta a fehérköpenyes —, önt semmiért sem okoljuk. Talán a kérdés volt túlságosan meghökkentő.” „Most mi lesz — tördelte a kezét a fővédnök. — öt perc múlva itt a hivatalos megnyitó ideje és mindenki erre a gépre kíváncsi.” „Hm — mondta K„ akit még mindig furdalt a lelkiismeret. Aztán a fehérkönenyes férfi felé fordult. — ön tudott volna válaszolni az előbbi kérdésre?” „Hogyne. Azt feleltem volna, igen, van a közelben halasvíz, a Szúnyogos csatorna.” „Ahá, — csapott a fejére a tanácselnök és hálás pillantást vetett K.-ra. — Értem már, mire gondol. Ugye, ez a gép túlságosan bonyolult kérdésekre különben sem felel?” „Nem — válaszolt a gépkezelő —, intelligenciája egy átlagos ember intelligenciájával vetekszik csak.” „Ott belül, ahová az előbb bebújt, van elég hely?” „Van. De hát ezzel nem segítünk a bajon.” „És onnan belülről, a piros és a zöld lámpa szabályozható?” „Persze, hogy szabályozható.” „Kempelen Farkas — vágta ki büszkén a tanácselnök. — A régi megoldáshoz kell folyamodnunk.” „Mi az, hogy Kempelen Farkas? — kérdezte idegesen a fehérköpenyes. — Az egészből nem értek semmit.” „Mi sem egyszerűbb ennél. Maga bebújik a gépbe és odabentről felel a kérdésekre. Remélem, az intelligenciája felér egy átlagemberével. Más megoldás nincs, így elkerülhetjük a teljes blamázst.” A kezelő elfehéredett, és a bal szeme rángatózni kezdett. „Nem bírom megtenni — suttogta. — Lámpalázam van.” „Úgy tudom, önök ezért a gépért nagy öszszegű prémiumot vettek fel — mondta könyörtelenül a tanácselnök. — Én a téesz vezetősége helyében nem tudnám, mit tegyek, ha bekövetkezne a csőd?...” „Egy pillanat — mondta a fehérköpenyes. — Átszaladok ide a büfébe, megiszom néhány korty unicumot, attól bátorság költözik belém.” „Helyes — dörmögött a fővédnök. — Ezt a város el is várja öntől.” Néhány perc elteltével a kezelő visszaérkezett, s halálra vált arccal bemászott az automatába. „Nos — mondta az elnök, aki a helyzet magaslatára emelkedett. — Tegyük fel ismét a gépnek az előbbi kérdést.” „Van-e jó horgászvíz V. közelében ?” — kérdezte K. Egy pillanat múlva elhaló nyögés hallatszott, majd a gép belsejéből tompa hang szűrődött ki: „Hangosabban. A hőségtől eldugult a fülem.” „Van-e jó horgászvíz ...” — üvöltötte K. Mielőtt a kezelő személyzet beletáplálta volna a kérdést az automatába, kigyulladt a zöld lámpa, az „igen” jelzése. „Süt odakint a nap?” — kérdezte Csupaszőr. „Igen” — felelte a gép. „Esik az eső?” — kérdezte ravaszul Apó. „Nem” — gyulladt ki a piros lámpa. „Rendben van — intett a fejével a fővédnök —, pontosan itt a megnyitó ideje.” A beszédek elhangzása után az érdeklődők népes seregétől kísérve visszatértek az automatához. A tanácselnök röviden ismertette a téeszszövetségnek, a gép gazdájának eddig elért eredményeit, majd felszólította a jelenlevőket, tegyenek fel kérdéseket. „Próbálják az automatát egyszerű dolgokról kérdezni — mondta. — Hiszen nem egészen olyan okos, mint mi vagyunk.” A megye egyik vezetője — aki szellemes ember hírében állt, így fogalmazta meg az első kérdést: „Ön okosabb nálam?” A gép rövid habozás után határozott igennel felelt. „Berúgott ez a szerencsétlen — suttogta K. Apónak. — Sok unicumot vedekt.” Ezért Apó a következő tapintatos kérdést tette fel: „Jól érzi magát?” „Nem” — felelte az automata. „Talán részeg?” — szellemeskedett tovább Apó. „Igen” — jelezte a gép a meghívottak élénk derültségétől kísérve „öt adura bemondaná a piros ultit?” — folytatta az élcelődést a megyei főállatorvos. „Nem”, „Miért nem?” És ekkor hihetetlen dolog történt. A gép gyomrában szelíd, szomorú férfihang szólalt meg: „Mert nem tudok ultizni.” A fővédnök sápadtan meredt a Malibu utasaira, de nem történt semmi. A meghívott vendégek a gép bravúrját meglepődés nélkül fogadták. „Kitűnő — jegyezte meg egy közülük. — Csak örülhetünk, hogy Magyarországon is van ilyesmi.” Aztán valamennyien átmentek a büfébe és némi unicum elfogyasztása után meg is feledkeztek az automatáról. Csak K. dünyörészett magában: „Különös, az ember helyettesíteni tudja a gépet...” — Miért különös? — kérdezte Apó. — Te sose lapátoltál még havat? (Folytatása következik.) Példamutató határozat Leváltják a hanyag házkezelőket a VII. kerületben Két fontos közérdekű beszámolót vitatott meg keddi ülésén a VII. kerületi tanács végrehajtó bizottsága. Mindenekelőtt az Ingatlankezelő Vállalat tevékenységét, ennek kapcsán a lakosság panaszbejelentéseinek intézését tárgyalták. Megállapították, hogy az Erzsébetváros házainak elöregedése miatt egyre több munkát és mind nagyobb költségeket igényel a lakóépületek karbantartása. A lakók azonban nemcsak javítási munkákat sürgetnek bejelentéseikben, hanem elég sok panaszt is nyújtanak be amiatt, hogy az IKV dolgozói nem megfelelő hangnemben tárgyalnak velük, sok a felelőtlen ígérgetés, néha évekig elhúzódik egy egyszerű javítási munka. A Népi Ellenőrzési Bizottság és a Hazafias Népfront együttes vizsgálata megállapította, hogy több erzsébetvárosi házkezelőségnél törvénysértések történtek. Az ilyen módszerek a lakosságnak sok bosszúságot okoznak. Kimondották, hogy azokat a házkezelőket, akiknek munkájával a lakosság és a tanács elégedetlen, le kellváltani. Szigorúbbá kell tenni az elvégzett munka ellenőrzését és eljárnak azok ellen, akik a helyszínen nem győződnek meg a megfelelő kivitelezésről. Fegyelmi eljárást indítanak azok ellen a házkezelőség-vezetők ellen, akik felelőtlenül ígérgetnek és saját hibájukból nem tartják be a lakosságnak írásban adott határidőket. A másik érdekes napirendi pont a helyiséggazdálkodás terén végzett munkáról adott számot. Az elmúlt évben a VII. kerületi tanács 213 helyiség-kiutalással kapcsolatos határozatot hozott. Elsősorban az állami vállalatok és szövetkezetek helyiség-kiutalás iránti kérelmeit intézték el, de sok kisiparos, kiskereskedő kérelme is megoldás nyert. A kiutalások pénzbeli kártalanítás, illetve egyszeri igénybevételi díj ellenében történnek. A főútvonalakon általában négyzetméterenként háromezer, a mellékutcákban 2000—2500, a pincékért ezerötszáz forint kártalanítást állapítanak meg. Gyakran előfordul, hogy egy-egy helyiségért nyolc-tíz igénylés is érkezik és nehéz problémát okoz a legjogosultabb igénylők kiválasztása. Az elutasítottak rendszerint fellebbeznek, emiatt hónapokig üresen áll a helyiség, amit a lakosság jogosan kifogásol. G. J. Sebészi bravúr Marosvásárhelyen A marosvásárhelyi ortopéd- és gyermeksebészeti klinika orvosainak nem mindennapos sebészeti bravúrjáról ad hírt az egyik bukaresti napilap. A kórházba eszméletlen állapotban, érvelés és vérnyomás nélkül szállították be a 9 éves Máthé Endrét, aki egy kerítésen átugorva egy vastag, hegyes végű karóra zuhant. A karó a gyermek hasának jobb felétől a bal lapockáig mintegy 40 centiméter hosszan szúrta át testét. A fanyárs átlyukasztotta a hasát, átszúrta a máját, a rekeszizmot és behatolt a jobb szívkamra alján, majd egy centiméterre átütötte a bal felső tüdőlebenyt, a mellkasfalat és a lapockában állt meg. A sebészcsoport kétórás műtét során szövetről szövetre haladva végezte emberfeletti munkáját, visszaállította az érverést és a normális szívműködést. A kisfiú most már túl van minden veszélyen.