Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Vasárnap, 1970. augusztus 2., Városépítés Kecskeméten Az új lakáspolitika szellemében A családi ház reneszánsza Az Öregtemplom mögött, a város szívében, hatalmas üres térség tárul elénk. Elhordott régi házak helyén kinyílt tágasépítési terület, amelynek egy részén még dózerek egyengetik a terepet, tolják télre, teregetik szét a ledöntött vályogházak maradványait, de más részén már sorra emelkednek az új városközpont nagy épületei. Toronydaruk fogják körül a nyolcemeletes pártház és a tizenhat emeletes megyei tanácsház napról napra magasodó hasábjait; befejezéshez közeledik a hatalmas iparcikkáruház, és már elkészült az alumínium burkolatú, ötszintes szolgáltatóház meg az első kilencemeletes szalagház, 177 szövetkezeti lakással. Melléje fésűs beépítéssel hasonló szalagházak sora kerül majd, közülük hangsúlyosan emelkedik ki három 16 emeletes toronyház. Az új kecskeméti centrum megalkotásánál határozottan nagyvárosi szempontok érvényesülnek. Ez a modern központ Kecskemét legavultabb negyede helyén alakul ki, elvénhedt földszintes házak elsimított omladékain. E lerombolt utcasorok azonban az egész Kecskemétre jellemzőek voltak. A hajdani mezőváros településszerkezete a földművelés igényeihez alkalmazkodott, épületei alacsony, földszintes házak lazán szétterjeszkedő halmazát formálták, közművel való ellátottság terén az ország legelmaradottabb helységei közé tartozott; egészen a legutóbbi évtizedig nem volt sem vízvezetéke, sem csatornázása. Várost költött terem- * 109 tani Kecskemétből mindenekelőtt azért, mert az utóbbi negyedszázadban elvesztette elsődleges mezőgazdasági jellegét, s az ipar nagyarányú fejlesztése rendkívül ösztönző hatással volt az urbanizációs folyamatra, ugyanakkor jelentősen megnövekedett a megyeszékhely Duna— Tisza közi túlszervező szerepe. Kecskemét mezőgazdasága, különösen szőlő-, gyümölcsös zöldségtermelése, napjainkban is jelentős, de a kereső lakosságnak már csak 15 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, az ipari keresők aránya viszont 54 százalékra emelkedett. A felszabadulás előtt négyezren dolgoztak az iparban, ma huszonnégyezren, s a város területén működő 109 ipartelep éves termelési értéke megközelíti a négymilliárd forintot. A Kecskemét gazdasági szerepkörét elsődlegesen meghatározó iparnak a városfejlesztésre gyakorolt hatása az utóbbi évtizedben igen erőteljesen jelentkezett, s 1962-ben meg is kezdődött a minden részletében gondosan megtervezett városfelújítás. A második és harmadik ötéves terv célkitűzései már magukban foglalták a városfejlesztés valamennyi ágazatára kiterjedő feladatokat, mindenekelőtt a kommunális fejlesztés, a vízellátás, a csatornázás alapjainak lerakását, a lakásépítés meggyorsítását, a kulturális és egészségügyi ellátás színvonalának nagymérvű emelését, vagyis az urbanizáltság jegyeit szinte teljesen nélkülöző nagy településen a városi funkciók ellátásához szükséges előfeltételek megteremtését. A sokirányú feladat megvalósítására a tanács az egészséges lokálpatriotizmus felkeltésével mozgósította a lakosságot; széles körű közvéleménykutatást végzett a Hazafias Népfront bekapcsolásával, melynek során mintegy harmincezer javaslatot, véleményt, ötletet kapott a jövő feladatainak meghatározásához. 1962-től kezdve így alakította a város vezetősége a fejlesztési programot — céltudatosan és igazi demokratizmussal. A közműhálózat kiépítése került a végrehajtandó feladatok élére, s kommunális ellátottság terén valóban ősi elmaradottságot kellett megszüntetni. Ennek a nagy alföldi településnek, amely törvényhatósági jogú város rangot hordozott, 1945 előtt nem volt egyetlen kilométer vízvezetéke, egyetlen kilométer szennyvízcsatornája sem. A vezetékes vízhálózat kiépítése csak 1950-ben kezdődött meg, de még 1960-ban is mindössze, napi 5000 köbméter ivóvizet kapott a lakosság. Az utóbbi húsz esztendőben 121 kilométer hosszú vezeték épült meg, s a városi vízmű ma már napi 24 000 köbméter vizet szolgáltat. 1960-ban a lakásoknak 12 százaléka volt bekapcsolva a vízvezetéki hálózatba, ma pedig több mint 60 százaléka — mégis mindezzel csak a vízellátás alapjainak a lerakása történt meg, hiszen száz lakásból hetvenhétnek még nincs fürdőszobája. A szennyvízcsatornázás 1962-ben indult meg, s eddig 17 kilométernyi gerincvezeték készült el A rendkívül költséges közmű igen lassan épül, a jelenlegi ütem mellett évtizedekre lenne szükség a kívánt mértékű kifejlesztéshez. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a már megépült csatornából több mint három kilométer hosszú városközponti szakaszt fel kell bontani és újra kell építeni, mivel a kivitelezésnél helyrehozhatatlan hibákat követtek el — ez pedig 20 milliós többletkiadást jelent Látványos eredmények születtek viszont a városi úthálózat burkolása terén. Tíz évvel ezelőtt még a városközpontba torkolló utcák jórésze is kiépítetlen, sáros, poros földút volt, azóta 73 kilométer hosszúságban kaptak szilárd burkolatot az utcák, s ma már a belterületi utak 70 százaléka portalanított, vagyis városi igényekhez méltó. A lakásépítés állt a kommunális feladatok között az első helyen. Az elmúlt tíz évet a modern technológiájú, több szintes építés felgyorsulása jellemzi, így jött létre — nagyobbrészt új lakótelepeken — 6457 komfortos lakás; ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy évtized alatt minden negyedik kecskeméti család új otthonba költözött. A lakásépítés ilyen üteme ellenére is ma több a lakásigénylő Kecskeméten, mint a nagy építőprogram beindulásakor. 1961-ben, a második ötéves terv kezdetekor 2000 volt az igénylő, azóta hat és fél ezer lakás készült el , s ma 7000 az igénylők száma. Közülük több száz család életveszélyes, összeomlás küszöbén álló házban lakik. A nagy eredmények ellenére is igen súlyos a város lakáshelyzete, a házak állagromlása és a népesség gyors növekedése következtében. A régi Kecskemét élettartama napjainkban jár le, a századforduló idején épült házak tömegesen mennek tönkre, válnak lakhatatlanná. Ugyanakkor a város lakossága egyre nő, az utóbbi tíz esztendő alatt több mint tízezerrel szaporodott meg, s elérte a 78 000 főt. A régi lakóépületek romlásával és a népesség növekedésével nem tartott lépést a lakásépítés üteme. Ezért, ha a negyedik ötéves tervben nem épül több lakás, mint az elmúlt öt esztendőben, tovább súlyosbodik a helyzet az ország legrosszabb lakásállományával rendelkező Kecskeméten. A felépítendő állami és szövetkezeti lakásszámot az előző tervidőszakokban nem a tényleges igények arányában állapították meg, emiatt a lakásállomány növekedési üteme 1960—1970 között lassabb volt, mint a többi megyeszékhelyen. A megye és a város lakásgondjainak enyhítését jelentős mértékben fogja segíteni a negyedik ötéves terv időszakában megépülő házgyár, amely évente 1800—2000 lakást készít majd, s kapacitása hosszú távban is teljesen lekötöttnek látszik. Igen nagy erőfeszítéseket tesz a város a modern kulturális, egészségügyi és szociális intézményhálózat megteremtése érdekében is, mind ez ideig azonban még az új lakótelepeken sem sikerült a szolgáltatási, a művelődési és az egészségügyi célú kapcsolódó létesítményeket az igényeknek megfelelően kiépíteni. A kereskedelmi hálózatnak a szükséglettel arányos továbbépítése ugyancsak elsőrendű feladat. Épültek nagykapacitású üzletek a városközpontban és az új lakótelepeken, s javult a peremkerületek áruellátása, a város kereskedelmi hálózata mégis elégtelen és gyenge. Ez annál komolyabb figyelmet érdemel, mivel Kecskemét ellátókörzete egyre nagyobbodik, már jóval túlnyúlik a megye határain. Az ország település hálózatában Kecskemét jelentősége gyorsan növekszik: a „felsőfokú központ" szerepkörének betöltésére kell felkészülnie a Duna—Tisza köze szétdarabolhatatlan gazdasági tájegységében. Vonzáskörzetébe már most több mint 250 ezer ember tartozik, részben még Pest megye déli területeire is kiterjedően. Nemcsak saját lakossága javára kell hát városi funkciókat ellátnia, de egyre szélesedő vidéke igényeinek kielégítésére is. A városias viszonyok kialakítása során rendkívül kedvezőtlen helyzetből kellett indulnia Kecskemétnek, de a szocialista várospolitika már eddig is százados mulasztásokat hozott be. Növekvő szerepköre azonban az urbanizáltság szintjének jelentős továbbemelését, az ellátási igények még színvonalasabb kielégítését, a sokrétű fejlesztési feladatok gyorsabb megoldását teszi szükségessé. Ezekkel az alapvető célkitűzésekkel indul a negyedik ötéves tervidőszak elé az ország legnagyobb megyéjének a székhelye, a hatszáz éve városi jogú, de valójában csak napjainkban városiasodó Kecskemét. Antalffy Gyula Azt jósolták, az urbanizáció áldozatául esik. S íme, felfedezettjévé vált. Holott oly sok szól ellene. A városi telek egyre kevesebb és drágább. A családi ház, úgy hittük, nem illik életmódunkhoz sem. Arról ábrándoztunk, hogy égig nyújtózó betontornyokba költözünk és a tornyot megközelítő pilóták majd beköszönnek az ablakon. Most pedig az a vágyunk, hogy a szomszéd köszönjön nekünk és kikerüljünk az ismeretlenség, illetve a betonmonstrumok lépcsőházának homályából, ahol oly keveset tudunk egymásról, illetve oly sokat, mert a vékony falakon keresztül akaratlanul is bemutatkozunk. Az urbanizációhoz mindinkább az ártalom fogalma társul, s ez elhomályosítja a város értékeit. A családi ház reneszánszának sok oka van. A város fölfalja a zöldet. Graham Greene szellemes regényében, amelyet most közöl a Nagyvilág, egy építési vállalkozót úgy jellemez, hogy az nem bírta elviselni a kertet, a gyepszőnyeget, mert elveszett építési telket látott benne. Moszkva új lakónegyedeiben viszont egyesek „beton- és üvegallergiáról” beszélnek. Az USA-ban a városlakók exodusáról már rengeteget írtak. És nem csupán az urbanizációs ártalmak miatt menekülnek a társadalmi harmóniát hazudó családi házas lakótelepekre, kisvárosokba, hanem a rettegés is hajtja őket: a metropolisok a néger gerillaharcosok csataterévé váltak és gengszterbandák osztják fel magunk között a kerületeket. Vágyálom és valóság A családi ház reneszánszához az is járul, hogy a legtöbb ország képtelen központi eszközökkel megoldani a lakáskérdést. A Német Szövetségi Köztársaságban például a horribilis telekárak és építkezési költségek miatt 1969-ben 39 ezerrel kevesebb lakást építettek, mint 68-ban és a prognózis szerint 70-ben még lejjebb adják. Elsősorban az úgynevezett szociális lakásépítkezésekkel hagytak fel. A középrétegek családi házban igyekeznek a városon kívül lakáshoz jutni. A pontosság kedvéért: a családi ház nem minden országban éli reneszánszát. A Német Demokratikus Köztársaságban például a lakásépítés 5 százalékát adja csupán. Másutt pedig eddig is élt — és túlélt —, tehát nem kellett újjászületnie. Csak „elvileg” húzták meg felette a lélekharangot. Igaz, Nyugaton az iparosodás következtében sok falusi házat bedeszkáztak, sok viskót lebontottak. Ám ahány néger kunyhót leromboltak a városba vándorlók, annyi kis villát építettek az onnan kivonulók. Az USA-ban évről évre ma is több családi ház készül, mint bérház. S Európában sem kerültek többségbe a többszintes lakóépületek. A skandináv országok is híven kitartottak a családi ház mellett. Mi is csak szóban — vágyálomban — szakadtunk el tőle. S ebben nemcsak a hagyományok és meghaladott ideálok játszottak szerepet, hanem az, ami másutt is: a kormányzat nem tudja vállalni a lakásépítés minden terhét. S ez nemcsak pénzkérdés. Az otthonteremtés igyekezete rengeteg energiát, ötletet mozgósít, s a megvalósításhoz pedig ott a családtagok munkaereje. Ezek az ellentmondások azonban feloldhatók. A beépítés gazdaságosságát elsősorban a laksűrűség dönti el, ez egyben a városiasság mértéke is. A szabadon álló családi házak esetén, amelyeket „levegő övez”, egy hektárra 50—100 lakó jut. Egyik-másik többszintes épületekből álló lakótelepünkön 200, a Józsefvárosban pedig 1000 lakó. Az ideális a 400—500 fő hektáronként. Ezt a laksűrűséget pedig családi házakkal is meg lehet közelíteni, ha korszerű, kistelkes a beépítés, így párosítható a városias komfort a természeti környezettel. A gépkocsik elterjedése pedig a munkahely, a szórakozás és a lakás közötti távolságot rövidíti meg. A város értékeiről tehát nem kell lemondani. Ellenkező véglet Úgy tűnik, hogy miután hosszú évekig magasba szöktek álmaink, most földhöz ragadtunk, és meghirdetjük a „földszintes szocializmust”. A valóság azonban más. Most csupán beillesztjük a családi házat terveinkbe, műszaki fejlesztési programunkba. Kijelöljük a helyét, hogy hol, meghatározzuk a minőségét, hogy milyen épüljön és számba veszszük erőforrásainkat, hogy mit tudunk nyújtani az otthont teremtőknek és milyen eszközökkel vagyunk képesek a felszabadulás után kialakult építési divat megváltoztatására. A ma épülő családi házak egyharmada „fogpótlás”, foghíjakon épül. Egy alföldi mezőváros volt alvégén, ahol föltehetően nincs építési tilalom, kirína a környezetből egy ötszintes épület. Itt már fejlődésnek számít, hogy az új ház nem vályog-, hanem téglafala lesz. A városközpontban azonban nyilván mások a követelmények. Tehát, ha szükségünk is van az ember otthonteremtő energiáira, városrendezési elveinkből nem engedünk. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium 3-as számú célprogram bizottsága szerint ott, ahol egy új építési területet alakítanak ki családi házak számára, meg kell nézni, hogy van-e mód a közeljövőben a teljes közművesítésre. Ha nincs, és a nagyobb telkek mellett a lakók gazdasági tevékenysége is szól, nem kell sűríteni az épületeket. Ha azonban közművesítésre lehet számítani, s a nagy telkek kialakításához nem fűződik népgazdasági érdek, rá kell térni a sűrű beépítésre, úgy, hogy se a természeti környezet, se a bensőség ne szenvedjen csorbát. A szabadon álló, ma divatos sátortetős családi házakban nagyságukhoz képest kevés a helyiség, rendeltetésük sem különül el, a funkciók tisztázatlanok és egyik-másik „házon kívül van”. Meg kell változtatni ezt a divatot. Az építkezők ugyanannyi pénzért szebbet és jobbat kaphatnának. Jó hagyományok Virágh Pál építészmérnök, aki tagja az említett célprogram bizottságnak, úgy véli, hogy tulajdonképpen hagyományos beépítési rendszereinkhez kell visszatérnünk, illetve azokat megújítanunk. A felszabadulás előtt a fésűs és zártsorú beépítés dívott a falun. A felszabadulás után a jómóddal együtt tért hódítottak a villák. A korszerű családi házépítésnek szerte a világon sok formája és változata alakult ki. A legegyszerűbbek a sorházak. Kellemes variációjukat, a láncházakat, Bajorországban láttam. Azokban emeletes és földszintes szakaszok váltakoznak. A fehérre meszelt és a régi parasztház hagyományait ápoló faerkélyes emeletes házak közé helyezték el a földszintes, faajtajú garázst. Itt is találkoztam fésűs beépítéssel, amely az útvonalra merőleges. (A házak kétszintesek voltak.) Igen rokonszenves a lakóudvaros átriumház. Nyugaton kedvelik, nálunk egy-két ház — és nem egy-két telep — épült ilyen módon. Meg kell találnunk építészek és szociológusok segítségével a sokfajta forma közül azt, amely a hazai viszonyoknak, egy-egy táj adottságainak, egy-egy család igényeinek megfelel. A városi ember a lakásban „privatizálni” akar, nem kedveli, ha belelátnak az életébe. De alkalomadtán szeret kapcsolatba kerülni lakótársaival. A szabadon álló és körüljárható villába azonban minden oldalról be lehet látni, kivéve, ha magas kőfallal veszik körül. Az egymáshoz illeszkedő L- alakú átriumházak például szinte pótolják a kőfalakat, a család elkülönülhet, de ha segítségre, társaságra van szüksége, van hová bekopognia. Egy átriumház vagy szőnyegház udvara nem nagy. De a külföldi tapasztalatok szerint az igényeket kielégíti. Nyírni lehet a gyepet, s az udvar akár kertészeti remekművé is alakítható. A sűrű beépítéssel mindaz elérhető, amit a családi háztól várnak: a jó levegő, a napsugár, a kapcsolat a természettel. Most már csupán az kell, hogy létrehozzunk ilyen lakótelepeket, új technológiával, korszerű felszereltséggel. Ennek pedig legegyszerűbb módja — Nyugaton is így van —, hogy az anyagi, technikai eszközöket központosítva egy vállalat felépíti a telepet, majd a kész házakat áruba bocsátja. A Hűvösvölgyben az Építésgazdasági és Szervezési Intézet például saját vállalkozásban létesít egy társasházas lakótelepet. Reméljük, végre egy fecske is nyarat csinál. S miközben mind a gazdaságosság, mind a fejlődő igények szempontjából a sűrű beépítésű telepeket szorgalmazzuk, ugyancsak gazdaságossági szempontból törődnünk kell azokkal is, akik foghíjakat építenek be vagy szabadon álló családi házat létesítenek. Mert az is gazdaságos, ha a bontásból hasznosítható építőanyagokat és a téglát, a követ fölhasználják és a családi munkaerőt igénybe veszik. Az elkövetkező ötéves tervben egyebek között jó szerkezeteket akarnak gyártani a számukra és korszerű fűtési berendezésekkel kísérleteznek. Az építkezés lebonyolításához pedig gépkölcsönzést fognak szervezni. S mint már megírtam: létrehozzák a használható és szép tervek választékát is. Kovács Judit NAGY-BUDAPEST TERÜLETÉN LAKÓSZOBÁKAT KERESÜNK folyamatos, hosszabb időre szóló bérleményként, vidéki munkavállalóink elhelyezése végett „Nagyvállalat 1240” jeligés leveleket a Magyar Hirdetőbe (BUDAPEST, V., FELSZABADULÁS TÉR 1.) címre küldendők AJÁNLATTEVŐKET VÁLLALATUNK MEGKERESI Masar Nemzet Ellentmondások Nemcsak aközött van ellentmondás, hogy a földszint nem felel meg magasba törő elképzeléseinknek, az elkülönült, a szabadon álló családi ház közösségi eszményeinek, hanem aközött is, hogy rövid idő alatt „összkomfortos ország” szerettünk volna lenni, de még évekig sem a közműveket, sem a felszerelést nem tudjuk biztosítani mindenki számára. Ami pedig mostanság a leginkább szembeszökő: a gazdaságosságról beszélünk, és pazaroljuk a telket. Ha egy nagy területet közművesítünk, amelyen szabadon álló családi házak vannak, az túl költséges. A befektetés hasznát, magasházas beépítéssel sokkal többen élvezhetnék. 5 PALACKOS GÁZ HÁZHOZ SZÁLLÍTÁS! A Tiszántúli Gázszolgáltató és Szerelő Vállalat budapesti kirendeltsége (Budapest, V., Alpári Gyula utca 4.) értesíti budapesti gázfogyasztóit, hogy HÁZHOZSZÁLLÍTÁSI megrendeléseiket már REGGEL 7 ÓRÁTÓL 19 ÓRÁIG, SZOMBATONKÉNT 7 ÓRÁTÓL 12.30 ÓRÁIG feladhatják a következő telefonszámokon: 187—674 189—358 382—303 382—373 ELŐRENDELÉSEKET IS ELFOGADUNK!