Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
Vasárnap, 1970. október 18.. Madar Nemzet AZ ÚJ LAKÁSPOLITIKA SZELLEMÉBEN Otthonra szövetkezni EGY ÉPÍTKEZÉS TÖRTÉNETE A beszélgetés folytatása Van két ellentmondás, amelyet már sok olvasónk és lapunk is szóvá tett. Társasház építésére összefognak emberek és megfogadják, kitartanak egymás mellett rosszban, jóban. (Itt fordított a sorrend, mint a házasságban: a rosszal kezdődik.) Expedíciót szerveznek telekfelkutatásra, megvívják az árcsatát a telektulajdonossal, leküzdik a bürokratikus akadályokat, s akkor következik a legnagyobb küzdelem, egy népes sereggel, amelyet Szervezetlenségnek neveznék (a kivitelező objektív nehézségnek titulálja). Ide tartozik az anyag- és munkaerőhiány, a fegyelmezetlenség, sőt a korrupció is. Végül a ház mégis fölépül, ha a terven változtattak is, ha más anyagokat használtak fel is, mint amelyekben megállapodtak. A lakók beköltöznek, a kertben fákat ültetnek, ágyasokat képeznek ki, felváltva öntözik a virágokat, nyírják a gyepet, s ami az utcáról nem látszik, mossák a lépcsőházat. S ha az egyik házaspár kiruccan, a másik vigyáz a gyerekekre. A javításokat közös erővel végzik vagy végeztetik. Tény, ami tény, a társasház együttműködést, kölcsönös segítséget követel meg. Az építőközösségek jó része is már barátokból, munkatársakból alakul. S van az úgynevezett szövetkezeti ház. Aki lakást kap, annak első szövetkezeti tevékenysége az, hogy beköltözik. De nem az utolsó egyben. Mert a lakók itt is megállapodnak a ház rendbentartására és javítására és félve várják azt az időt, amikor nagyobb karbantartásra kerül sor, hiszen a szövetkezeti lakások jobbára többszintes épületben vannak. Az első ellentmondás, amire elöljáróban utaltam az, hogy őket a tanácsok felmentik a szervezéssel járó hadviseléstől (saját bürokráciájuktól is) és a lakásuk kevesebbe kerül, mint egy társasházban. Azonkívül, mint szövetkezetek, jogi személynek tekintendők és érdekvédelmük is biztosítható. Az építő közösségeké viszont nem. Új lehetőségek A második ellentmondás: a szövetkezeti lakás birtokosa többnyire lakótelepen él, és hajszálra ugyanolyan házban, mint az övé, bérlakások vannak. Hiába járul hozzá az állam a lakástulajdonához, a költségek 40 százalékával, hiába kedvezőek a hitel feltételei, ő azt nézi, hogy a havi törlesztése nagyobb, mint a lakbér. S a bérlő mögött ott a házkezelőség. Míg a bérlő okkal, vagy ok nélkül szidja ezt az intézményt, addig a szövetkezeti lakás tulajdonosa boldogan magáévá tenné. A tulajdonát a szövetkezeti lakás birtokosa nem értékeli különösképp. Hiszen a bérlő is hol bérleménynek, hol tulajdonának tekinti a lakást, aszerint, hogy mi az előnyösebb a számára. Az indokolatlan egyenlőtlenséget a bérlő és a szövetkezeti tulajdonos között az új lakáshatározat megszünteti. (S éppen e határozat fényében látszanak élesebbnek a ma még fennálló ellentmondások.) Ma már — tapasztalatom szerint — nem a véletlen, hanem a szociális meggondolás dönti el, hogy ki jut „ingyen” és ki szövetkezeti lakáshoz. A társasház-építkezők esetében azonban ez a meggondolás gyakran nem érvényesül. Magánvállalkozásba sokan azért fognak, mert nem kapnak szövetkezeti lakást. Az új lakáshatározat itt is segítséget ígér, mert növeli a tanácsi lakásépítkezésben a szövetkezeti házak részarányát: minimálisan 33 százalékban, maximálisan 60 százalékban szabja meg. Sőt, a tanácsok anyagilag érdekeltek abban, hogy minél több szövetkezeti lakást építsenek. Idővel tehát a városokban eljutunk oda, hogy az otthont teremtők választhatnak, szövetkezeti vagy társasházban kívánnak e lakni. Mert a társasháznak is vannak előnyei: az építőközösség kiválasztja a környéket, ahol lakni kíván — esetleg a zöldövezetben — és a tervezéskor is érvényesítheti az igényeit. Eldöntheti például, hogy nagyobb méretűek legyenek a szobák, mint az állami lakóházakban, és garázsok foglalják el a földszintet. Mi a különbség? Sokan kérdezik: mi a különbség egy szövetkezeti és egy OTP-öröklakás között, azonkívül, hogy az utóbbi szebb kivitelezésű és drágább? Drágább. Ez lényeges különbség, mert így érvényesülnek a szociális szempontok. Valós probléma azonban az, hogy szövetkezet-e egy vagy több szövetkezeti ház vagy lakótelep lakóinak összessége? S ha a tulajdonos szövetkezeti tag, ismeri-e jogait és kötelességeit? Megzavarja a közvéleményt az is, hogy megjelent egy új forma, a lakásépítő szövetkezet, amelynek tagjai éppen úgy otthonteremtésre társulnak, mint az építőközösségek. Mi a különbség a különböző formák között, kérdezzük most már mi is? Pál József, a SZÖVOSZ lakásszövetkezeti főosztályvezetője ad választ. Kijelenti, hogy a tanácsi szövetkezeti lakások tulajdonosai egy lakáskarbantartó szövetkezet tagjai. Jelenleg 420 ilyen van az országban és ebben az évben már 60 ezer tagot számlálnak. Ennek a formának vannak hagyományai, ha nem is minden esetben haladóak. 1906-ban megépült állami eszközökből a köztisztviselők lakótelepe (magyarul: a Wekerle), s a nagybirtokok peremén és másutt az elégedetlenkedők lecsendesítésére ONCSA-házakat létesítettek. Azután sokáig semmi sem történt. 1950-ben és 55-ben két-két kerületi lakásépítő szövetkezet alakult, amely a fenntartást a lakókra bízta. 1959-ben azután meggyorsult a fejlődés. Az utóbbi években az otthonok 8—10 százalékát szövetkezeti házakban, azaz lakáskarbantartó szövetkezetekben teremtették. (Lakáskarbantartó szövetkezet... Pál József szeretné meghonosítani ezt a fogalmat, hogy a többi lakásszövetkezeti formától megkülönböztesse.) Lényegében fogyasztási szövetkezet. Hiszen a lakás is a fogyasztási javakhoz sorolható. Eddig az adminisztratív vonások — a lakásigénylés, kiutalás — elfedték szövetkezeti mivoltát, s a lakás birtokosa sem érezte szövetkezeti tagnak magát. Jogaikat és kötelességeiket mind ez ideig a szövetkezetpolitikai irányelveknek megfelelően nem határozták meg kielégítően. Bár jogaival is él és kötelességeit is gyakorolja. Sok helyütt az országban a lakáskarbantartó szövetkezetek már kis TMK- műhelyt alapítottak, társultak más lakásszövetkezetekkel e célból és közös gondnokságot létesítettek. Szerződést kötöttek építőipari vállalatokkal és szövetkezetekkel a folyamatos karbantartásra. A karbantartásról szólva: sokáig eluralkodott az a nézet, hogy hagyni kell a házat pusztulni, veszni, majd 15 esztendő múlva felújítjuk. Akár a háziasszony, aki gyűjti a koszt a lakásában, hogy aztán látványos nagytakarítást rendezhessen. Gazdaságosabb, célszerűbb, hogy ami elromlik, azt azonnal kijavítsák. Erre a kis műhelyek képesek is. A szolnoki lakáskarbantartó szövetkezetek ennél nagyobbra vállalkoztak. Társultak a helyi fogyasztási szövetkezettel és a tanáccsal és olyan vállalatuk van, amely teljes felújításra képes. (Ez igen jó hír! Éppen a szolnokiakról hallottam néhány esztendővel ezelőtt, hogy nem akartak felújítási alapot létesíteni. Így kisebb lett volna a havi rezsi.) Építőszövetkezetek Néhány építőszövetkezet is létrejött már és a lakáshatározat ösztönző hatására, egyre újabbak alakulnak. Telepszerűen építkeznek és többszintes házakat emelnek. Ez a szerényebb jövedelműeknek alkalmas szövetkezeti forma, akik nemcsak pénzzel, hanem munkával is hozzájárulhatnak az otthonalapításhoz. Ezzel kapcsolatban két kérdés adódik: tud-e a tereprendezésen kívül egy szövetkezeti tag blokkos építkezésben részt venni? Nem forgácsolja-e az új szövetkezeti forma szét az építési kapacitást? Pál József megnyugtat. A építőszövetkezetek nem csupán az építőipari vállalatokat és kisipari szövetkezeteket veszik igénybe. Eleve úgy alakulnak, hogy tagjaik között sok a szakmunkás, villany-, vízvezeték- és gázszerelő, asztalos, festő, mázoló. S tudjuk, hogy éppen a szakipari kapacitásban van a legnagyobb hiány. Tehát ez a szövetkezeti forma nem csökkenti, hanem növeli a kapacitást. S a kapacitásnövelésnek még egy lehetősége van. A szövetkezeti tagok saját munkahelye is részt vehet az építkezésben. Sok vállalatnak, termelőszövetkezetnek van kivitelező részlege, brigádja. Az építőszövetkezet illeszkedhet a vállalati lakásépítéshez, amely, mint tudjuk, még nem bontakozott ki. 1969-ben az e célra rendelkezésükre álló pénzöszszeg felét sem használták fel. Kisebb vállalat nem is képes építkezni. Legfeljebb pénzzel járul hozzá egyik-másik dolgozója lakásvásárlásához. De ezzel nem növeli a lakástermést. Mint írtam, ez a forma a kiskeresetű embereknek kedvez. Kecskeméten például, ahol az első építőszövetkezet megalakult, egyik-másik szövetkezeti tag 30 ezer forint értékű munkát végzett. S mert a tagjai nem állnak valami jól pénz dolgában, az építőszövetkezet azt is megteheti, hogy nem komplett lakásokat ad át. A lakó végezheti el a tapétázást, s ha pénzhez jut, beépíti a szekrényt és berendezi a fürdőszobát. Kombinációk Van még egy lakásszövetkezeti formára lehetőség. Ez a bérlők lakáskarbantartó szövetkezete. Hogy ennek mi az értelme? Gondoljunk csak a lakbérrendezésre, amelynek az a célja, hogy a bérlők nagyobb mértékben járuljanak hozzá a lakás karbantartásához. Elképzelhető, hogy egy lakótelepen, amelyen állami, szövetkezeti, sőt társasházak is vannak — tehát bérlők, szövetkezeti és egyéb tulajdonosok —, ez a három kategória szövetkezik a lakáskarbantartásra. Lehet, hogy a lakáskarbantartó szövetkezetnek már van műhelye, amelyben nyugdíjasok dolgoznak és itt munkát vállalhatnak a bérlők is. Valószínű, hogy ez a műhely olcsóbban képes elvégezni a munkálatokat, nem csupán azért, mert a bérlőszövetkezet tagjait is bekapcsolja, hanem azért, mert szolgáltató tevékenységet végez és így kevesebb adóra kötelezett, mint más vállalat. Ilyen esetben a bérlőnek persze meg kell találnia a számítását. Véleményem szerint az építőközösségeket is szövetkezeti formának kellene tekinteni. Ebben az esetben ők is nagykereskedelmi áron kaphatnák az építési anyagot, igénybe vehetnék a megyei szövetkezeti tervező irodákat, azok műszaki ellenőrzését, jogi személynek tekintenék őket és érdekvédelemhez jutnának, valamint mindazokhoz a szolgáltatásokhoz, amelyet egy hatalmas szövetkezeti mozgalom már ma is nyújt, és amelyek fejlesztésére igen nagy lehetőségek vannak, egyebek között, a szövetkezeti társulások révén. (A takarékszövetkezetek is nyújthatnának lakásépítési kölcsönt.) E sok kombinációhoz még egyet hozzátennék. Az építőipari szövetkezeteket is sokkal inkább a szövetkezeti mozgalom részének kellene tekinteni. És olyan anyagi érdekeltségi rendszert kiépíteni, hogy ők is szívesen lépjenek be egy szövetkezeti társulásba és szolgáltatási feladataikat is ellássák. Összegezve: a szövetkezeti mozgalom óriási tartalékaival, az otthont teremtők nagyobb összefogásával több és olcsóbb lakást építhetnénk és a karbantartási gondjainkon is csökkenthetnénk. K. J: Eredetileg úgy terveztem, hogy néhány hétig nem írok újabb tudósítást a rózsadombi építkezésről, amelynek hívatlan krónikásául szegődtem, s ezzel kivívtam egyesek rokonszenvét, mások ellenszenvét, mint az általában történni szokott egy közérdekű szándékkal elkezdett írásmű esetében. Voltak az ügynek kellemetlen közjátékai, goromba éjszakai telefonok és fenyegetőzések, amelyektől azonban mind az építtetők, mind az építők elhatárolták magukat s nekem semmi okom, hogy őszinteségüket kétségbe vonjam. Semmiképpen sem közülük kerültek ki a névtelen éjféli telefonlovagok, inkább azok közül, akik a lakásépítés bonyolult vállakozását szabad vadászmezőnek tekintik, az üzérek és afféle „szervezők” közül, akiknek gondosan és ravaszul álcázott tevékenysége már az első lépésektől kezdve a büntethetőség határán ténfereg, azután át is lépi a törvény paragrafusait s előbb vagy utóbb rendőri és bírósági tudósítások alakjában kerül nyilvánosságra. Úgy terveztem, hogy néhány hét múlva számolok be az építkezés újabb fordulatairól, amikor már újabb tényeket sorolhatok fel, mert az események valóban azzal biztattak, napjainkban egyenletes és folyamatos munka folyik már a terepen, minden tekintetben megfelelően az építkezés hagyományainak. Az anyagszállítás meggyorsult, sűrűn fordulnak a megrakott teherautók, amelyek téglát, betonelemeket, falazóanyagot, cementet szállítanak, kialakulóban van a munkások törzsgárdája, a látásból ismerős szomszédoké, akik az építkezés időszakában itt élnek és dolgoztak, találkozunk a sarki boltban, ahol ennivalót és cigarettát vesznek, néhánnyal már köszönő viszonyban is vagyunk. Miért folytatom tehát egy hét múlva sorozatomat s miért a furcsa főcímmel, amelynek látszólag semmi köze az építkezéshez? Egyszerűen ezért, mert a hét közepén részese voltam egy beszélgetésnek, amelyet kötelességemnek érzek folytatni lapom nyilvánossága előtt, mégpedig azért, mert ez a beszélgetés részben megnyugtató, részben — kisebb részben — nyugtalanító volt. A beszélgetésben öten vettünk részt: az építkezés megbízott műszaki ellenőre, egy építésznő, továbbá a ktsz építésvezetője, s két fiatal asszony, az építtetők intéző bizottságának tagjai, akik majd a 14-es számú házban fognak lakni. Ez a ház egyébként a fiatalok háza lesz, lévén valamennyi leendő lakója harminc éven aluli, csupa fiatal házaspár, akinek fészekrakása már eleve számot tarthat a jóindulatú érdeklődésre. A beszélgetés célja az volt, hogy megismerjük egymást és tisztázzunk néhány kérdést, amelyek eddigi riportjaimban felvetődtek. Többször írtam a tereprendezésről, amelyet az építtetők a fővállalkozó késztől függetlenül, alkalmi brigádokkal és nagy részben a maguk erejével végeztek, hogy az ellenőr szavaival éljek, sógorság-komaság részt vett a munkában, amellyel négyszázezer forintot takarítottak meg. Ez rendkívül tekintélyes összeg, úgyszólván elenyészik mellette az a 15—15 ezer forint értékű munka, amelyet még el kell végezni a fővállalkozó kívánságára, mivel a ktsz teljesen sík terephez ragaszkodik, hogy helyet kapjon az építőanyag elraktározására. Ez az összeg forgott szőnyegen azon a bizonyos megegyezéssel végződött vitán. A helyzet tehát az, hogy a terepet el kellett simítani a raktározás érdekében, mivel az építőanyag szállítása nem egyenletes, úgyis lehet mondani, hogy akkor kell az anyagot elhozatni, amikor éppen van. Az az aprónak tetsző esemény is alátámasztja az építkezés bonyolultságával kapcsolatos elméletet, mert hiszen a munka egy későbbi szakaszában, a sík terepet ismét át kell alakítani a végleges környezet érdekében. Felvetődön a beszélgetésen a garázsok kérdése is, amelyek építése már a befejezéshez közeledik. Mindhárom házhoz megfelelő számú garázs épül, a 10—12-es számú házban azonban lejtős lejárattal a szuterénben kapnak helyet, a 14-es számú ház garázsai kerülnek fűrészes elhelyezésben az utcai frontra. Ezek a garázsok az építés későbbi szakaszában műhelyként fognak szolgálni, jelesen asztalosműhelyeket rendeznek ott be, mert a fővállalkozó kisz nem tudott alvállalkozót kapni az épületasztalos-munkálatok elvégzésére, így ezeket a munkálatokat is külön kellett választani. Az építtetőknek sikerült megállapodni egy asztalosipari vállalattal, amely elvégzi a munkát, de helyre van szüksége, hogy az időjárásra kényes faanyagot védett helyen raktározhassa s ugyancsak zárt helyen végezhesse el azt a szakipari munkát, amelyet valóban nem lehet a szabad ég alatt elvégezni. Ezzel kapcsolatban az építésvezető és az ellenőr felemlített egy kis közjátékot, amelyet szintén érdemes ideiktatni, mert módfelett alkalmasnak tetszik arra, hogy az építőipar bizonyos berkeiben uralkodó szemléletre világítson. A két szakember tucatnyi asztalosipari vállalatnál kopogtatott, hogy megfelelő kapacitást szerezzen. A tárgyalások előzékeny üzleti modorban zajlottak le mindaddig, amíg kiderült, hogy miféle munkáról van szó. — Csak lakások? — kérdezték a vállalatoknál s ezzel a tárgyalások egy-egy sajnálkozó vállvonással, esetleg egy kényelmesen elhárító mondattal véget is értek. Ez a két szó — csak lakások? — némiképpen meghökkentő, mert van benne bizonyos lesajnálás, egyfajta leértékelés, amely az asztalosipari vállalatok szemszögéből, anyagi nyeresége szemszögéből, minden bizonynyal helytálló, a lakásépítés szemszögéből azonban lesújtó. Mintha nem is lenne égetően fontos dolog új lakásokat termelni. Ilyen epizódok hallatára az ember egyre nagyobb elismerést érez azok iránt az állampolgárok iránt, akik mégis belevágnak... A beszélgetés hivatalos része ezzel tulajdonképpen be is fejeződött s megtartva a kölcsönösen előzékeny és barátságos hangot, rátértünk az építkezés elméleti és szervezési kérdéseire, amelyekben nemcsak a két szakember, hanem a két fiatal asszony — az intéző bizottság tagjai — is alapos ismeretekről tettek tanúságot. Ez a hivatásos építészeknél nem szembetűnő, hanem természetes, a két szakmai kívülálló részéről azonban arra utal, hogy az intéző bizottság alaposan felkészült tisztének ellátására, bár polgári foglalkozása szerint édeskevés köze van a malterkeveréshez. A beszélgetésnek ebben a szakaszában elhangzott egy megjegyzés , tulajdonképpen ez a megjegyzés volt az, ami ennek a cikknek a megírására ösztönzött. Az építkezés ellenőre azzal kezdte, hogy előző cikkem megjelenése után harminchat telefont kapott, valamennyi építtető jelentkezett azzal az aggodalmával, hogy a házak homlokzatát át kell tervezni. Ezt az értesülést a fővállalkozó ktsz előkészítő osztályának illetékes munkatársa mondotta telefonba s állításában nem volt okom kételkedni, mert hiszen nem először beszéltünk, s eddig minden közlése helytálónak bizonyult. Örömmel hallottam tehát, hogy sikerült a homlokzat kérdését megoldani, marad az eredetileg eltervezett megoldás. Az utolsó mondatra azonban kénytelen voltam fölfigyelni : — Az egyik építtető vissza akar lépni és ezt azzal indokolja, hogy nem kíván részt venni olyan építkezésben, amellyel a sajtó foglalkozik. Ez bizony különös. Pályatársaim s jómagam számtalan cikket írtunk és írunk, eleget téve annak a kötelességünknek, hogy az ország legnagyobb gondjának, a lakáskérdés megoldásának minden részletéről hűségesen és becsületesen tájékoztassuk a nyilvánosságot. Senki sem csinál titkot abból, hogy a lakásépítés milyen óriási feladat, milyen terheket ró az államháztartásra, milyen nehézségeket kell nem is rövid távon leküzdeni. A társasházak építését a kormány tekintélyes bankhitellel és dotációval támogatja, mindez a népgazdaságot terheli, következésképpen a sajtó kötelessége számot adni arról, hogyan és mire költik azokat a milliárdokat, amelyeket a népgazdaság erre a célra folyósít. A szemlélettel vagyok kénytelen vitába ereszkedni, amely úgy tartja, hogy az állami segítséggel történő lakásépítés magánvállalkozásnak tekintendő s mint ilyet megilleti a titoktartás. Már sorozatom bevezetőjében leszögeztem, s azóta többször megismételtem, hogy az építkezés történetét teljes elfogulatlansággal, a valósághoz hű őszinteséggel és tárgyilagossággal fogom nyomon követni és megírni, munkámban semmi más nem vezet, mint a tiszta közérdek. A visszalépni szándékozó építtető kilétét beszélgető partnereim nem fedték fel, nem is érdekel. Mindöszsze arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a valóság feltárása kizárólag arra lehet hátrányos és kellemetlen, aki görbe utakon jár. Meggyőződésem, hogy sem az építtető kollektíva, sem a vállalkozó kisz nem jár és a jövőben sem szándékozik görbe utakon járni, ebben az esetben pedig a tiltakozásnak ez a módja értelmetlennek tűnik. Egyetlen riportom hangvétele sem volt támadó, nehéz lenne soraimból a rosszindulatot kiolvasni. De megillet a becsületes bírálat joga s a becsületes bírálat mindig segít. Ez a meggyőződésem. Baróti Géza 5 EGY SORSJÁTÉK, AMELYRE NEM LEHET RÁFIZETNI! KÉRJÜK, GONDOLJA VÉGIG! ÖN VESZ TÍZ FORINTÉRT EGY KÖNYVSORSJEGYET, AMELY RÉSZT VESZ A DECEMBER 13-I SORSOLÁSON. NYERHET VELE MOSZKVICS 412. SZEMÉLYAUTÓT. ELUTAZHAT SPANYOLORSZÁGBA, A BENELUX ÁLLAMOKBA, A SZOVJETUNIÓ KÜLÖNBÖZŐ TÁJAIRA, AZ NDK-BA, LONDONBA, HELSINKIBE, KÖRÜLUTAZHATJA AUSZTRIÁT. DE NYERHET MAGAS ÉRTÉKŰ VÁSÁRLÁSI UTALVÁNYOKAT, ÉS TERMÉSZETESEN KÖNYVEKET IS. AMENNYIBEN PEDIG NEM NYERNE, AZ ÁLLAMI KÖNYVTERJESZTŐ VÁLLALAT BÁRMELYIK BOLTJÁBAN NÉVÉRTÉKBEN KÖNYVEKRE VÁLTHATJA SORSJEGYÉT. GONDOLJA MEG: A KÖNYVSORSJÁTÉKON ÖN IS CSAK NYERHETI