Magyar Nemzet, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-01 / 281. szám
4 Álszentek összeesküvése Bulgakov drámája a Katona József Színházban Moliére élete kínálja a drámát. Illyés Gyula nagyszerűen ügyelte meg: Moliére nemcsak életét írta fonta bele — tudatosan vagy öntudatlanul — műveibe, hanem gyors visszhangjuk révén művei is visszahatottak életére, ezer szállal fonódtak abba. A színház volt az élete ,s természetes, hogy az élete is színház, kivált egy olyan mester kezén, mint Bulgakov. Harminchat darabot írt egykor a két világháború közötti szovjet irodalom jelentős tehetsége, s évekig segédrendezősködött a moszkvai Művész Színházban. Testközelből ismerte ő is a kuliszszák világát, s tapasztalatába ivódott az, ami egykor Moliére-nek — a siker és a kegyvesztettség gyors váltakozása. Ahogy Moliére egykor — Bulgakov is a saját életét fonja-szövi bele a drámáiba. S milyen tisztességgel! Mert nem változtat a tényeken, és nincs is szüksége rá. Hősének életére indaként fonódtak rá a legendák, olykor pletykák. Csakugyan a saját lányát vette el feleségül Moliére? Ő sosem válaszolt erre a vádra — rágalomra? —, de bizonyos, hogy megkínozta az öregedő férfit Armande szerelme, s a körülötte támadt vihar. Szorgos életrajzírók talán találhatnak kifogást a tömörítésben, az apró átrajzolásokban, de az vitathatatlan, hogy ez feltétlenül Moliére élete, s hogy ez a pálya azért tökéletes ürügy az önvallomásra, önportréra, mert a kettő egyberímel, és századokon át is igaz visszhangot ver. Párhuzamos életrajz így a mű, a tegnapi és a kortárs mesteré. Izgalmát, feszültségét is ez adja, hogy kettősen érvényes jelentéssel terhes mindegyik jelenet és fordulata; áthallások interferenciája teremt itt mélységet, anélkül, hogy valami „örök drámaírósors” közhelyévé laposodna. Mert az Álszentek összeesküvésének, a Moliére-drámának van egy középponti, és sarkító kérdése. Moliére egyszerre akar hízelegni a királynak és igazat mondani a népnek. Lehet-e? És szabad-e? A kérdés bármily általánosnak rémlik, a hozzákapcsolódó képzettársítások rendkívül konkrétak és tapinthatóak. XIV. Lajos korában úgy vetődött fel, hogy a király taktikája is egyszerre akart kedvezni az arisztokráciának és a polgárságnak. A politika nyomásai és változásai befolyásolták így a színház— a Palais Royal — és Moliére sorsát. Ilyen befolyások Sztálin személyi kultuszának idején is érvényesültek. A Turbinékról író sikeres Bulgakov egyszeriben lekerül a színpadról, a négy évig próbált Moliére-drámával, talán épp azért, mert a Moliére már a csalódottság története, a lelkifurdalásé, és az akkori idők önkényességének bírálatáé. Ahogy egykor Bulgakov a Moliére sorsából hallott ki párhuzamokat, úgy kell mai rendezőjének felfedezni a mű szövegéből a korszerű gondolatot. Iglódi István és a Moliére-t megtestesítő Major Tamás számára ez a kérdés úgy jelentkezhetett, hogy bohózatba oltott tragédiát, vagy tragédiába oltott bohózatot játsszanak-e? Ha tragédiát — minden felelősség a királyé, s Moliére egyszerű áldozata az összeesküvőknek és a király szeszélyének. Ha bohózatot, még inkább tragikomédiát, úgy Moliére szinte cinkosa saját bukásának; a bűne az, hogy két úr szolgája volt, a saját szenvedélyéé s az érvényesülés opportunusabb ösztönzéséé; így körülmények és jellem baljós találkozásából támad rá a pusztulás. Iglódi az utóbbi lehetőséget választotta. Az ő Moliére-je a hétköznapok tévedő és gyarló hőse... indulatos, önző, kiszolgáltatott, zseniális eszű, bűnös és bűnhődő ember. Okos és tehetséges megoldás, kivált azért, mert Major Tamás ezt az arcot el tudja játszani. Intellektualitás, némi, a Moliére-ével egy bejátszó ripacsság jellemzi Majort, ezért nagyszerű azokban a pillanatokban, amikor a szöveg cinizmus és ügyeskedés szavait adja az ajkára. Amit a rendező és címszereplő a Katona József Színház színpadán előad, az persze nem fejti ki a mű minden vonását. De mindenképpen elismerésre méltó, hogy egy határozott elképzelés irányította őket. Döntés és eltökéltség munkál az Álszentek összeesküvésében, célirányos törekvés egy tragikomédiára, melynek mondandója, sugallata van. Bűn és bűnhődés arányairól vall ez az elképzelés — a lángeszű Moliére itt kihívja a sorsot és nem elfogadja; ez egy krakéler hős, gyávasággal és egoizmussal beoltott harcos, racionális elme, akit féktelen szenvedélye és meghunyászkodása egyszerre dönt a bajba. Van azonban az Álszentek összeesküvésének egy rétege, mely néma marad. Az együttérzés, a részvét, a líra hangjai nem csendülnek fel. Hogy ez mennyire lett volna lehetséges, nem tudható, csak sejthető. Ilyen egységes koncepció alapján s az adott szereposztást feltételezve — alig. Elfogadjuk tehát ezt a Moliére-t is, mint a megoldások egyikét, mint értékes, mindenképpen izgalmas kísérletet egy dráma magyarországi pályájának kezdetén. Külön gondja az előadásnak, hogy a dráma igazából nagy színpadra való. A műnek tablói vannak, szélességben kibontandó képei. Csányi Árpád pompás színpadot tervezett, mögöttes, térnagyító tükörsorral, zsinórpadig érő cortinával. De még az ő pompás eredménye sem felejteti azt a lehetőséget, hogy milyen lett volna ez a darab méltóbb színpadon. Ráadásul Vágó Nelli operettre tervezte a ruhákat, ezek a kosztümök végképp beszűkítik a színpadot. A szereplők néhány telitalálattal ajándékoznak meg. Őze Lajos nagyszerű Lajost játszik, fenyegető derűt, jóindulatba öltözött kegyetlenséget, a gyilkosok nyájasságát. Fülöp Zsigmond kitűnő intrikus, Sinkó László megnyerő, férfias, biztosszavú krónikás. Csurka László marcona katona, van fellépése és ereje. Romantikus színt próbál a darabba lopni Tyll Attila és Pápay Erzsi kettőse. A női főszerep a szép Urai Erikának jutott. Talán a legpompásabb kabinetalakítás Horváth József érett, szép munkája, Suka Sándor telibetalálja az udvari bolondot, Horkai János a csaló főurat. A közjátékban Gyulai Károlytól látunk szellemes pantomimet. És a sztriptíz. Ezt támadják. Radnóti Éva közszemlére kitett pucér keble néhány kritikus figyelmét elvonta a darabról. Ez nem a keblek bűne, még kevésbé a rendezőé. Nemcsak a szerzői utasítás követeli: a szöveg is, melyet Elbert János pompásan magyarított, tele nyelvi erővel. Az Iván, a Rettentő után második drámájával mutatkozik be az elfeledett Bulgakov, a Mester és Margarita szerzője. Ébresztése érdemes feladat, s nemes színpadi hagyományt ápol. Ungvári Tamás SAJÁT BUKÁSÁNAK CINKOSA... (Szlovák György rajza) Kedd, 1970. december 1. Mohait Jan Drda A BaRTÓK-KÓRUS” HANGVERSENYE. PERTIS ZSUZSA CEMBALÓ-ESTJE AZ „EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM” énekkara bőséges és emlékezetes ünnepség, illetve koncert keretében vette fel Bartók Béla nevét. A műsoron kizárólag Bartók-művek szerepeltek. Az esemény fényét nagyban emelte Bartókné Pásztory Ditta személyes közreműködése , Commensoli Mária kíséretével. Dr. Ortutay Gyula akadémikus közvetlen élménytől áthatott bevezető beszédében a többi között hangsúlyozta, hogy milyen jelentős esemény ez az egyetem életében és hogy milyen felelősséget ró a kórusra Bartók Béla neve, melyet ezentúl viselni fog. Az ezt követő magas színvonalú hangverseny tanúsága szerint ezt a felelősséget a kórus és vezetője egyaránt mélyen átérezte és minden ízében megvalósította: lelkes és lelkesítő produkció élményében volt részünk. Baross Gábort, a kórus vezetőjét kell mindenekelőtt nyomatékosan megdicsérnünk. Betanítási módszerét nem ismerjük — az eredmény azonban kiváló. Bartók rendkívül nehéz, a professzionálus kórusokat is nagy feladat elé állító kórusműveit ez az amatőr együttes kristálytisztán és minden erőszaktól mentes természetességgel adta elő. Márpedig a kóruséneklésben aligha létezik ennél fontosabb dolog. A mostanában — sajnos — mind nagyobb teret hódító affektált-sóhajtozó előadásmódnak nyoma sincs a „Bartók-kórus” produkciójában. Ők nem akarják „kiszínezni” a bartóki partitúrát, hiszen az önmagában véve is elég színes: a szólamok vonalas vezetése és egybecsengése egyértelműen létrehozza a kívánatos hatást, mindenféle külön „besegítés” nélkül. Ezt az egyszerű és természetes előadásmódot kívánta meg Bartók — a legbonyolultabb művében is. A többi között ebben rejlik kivételes zsenialitásának titka.Bartók — ha nem is fogalmazta meg ilyen módon — mindig azt kívánta előadójától, hogy a zenére és ne az előadóművészeire törekedjék. Ezért nem érezte kielégítőnek sokszor a nagyhírű művészek előadását sem. Voltaképpen rendkívül nehéz kórusait is amatőrök számára írta — de remek, lelkes és muzikális amatőrök számára. Ilyennek bizonyult a „Bartók-kórus”. Különösen a női részleg énekel valamiféle megrendítő, akusztikus tisztasággal. A „Ne menj el...” vagy a „Bolyongás” a maga egyszerű szépségével hatott, anélkül, hogy erre a hatásra külön törekednie kellett volna az együttesnek. A vegyeskar tenorszólama egy hajszálnyival kevésbé átütőerejű a többinél, ez azonban alig észrevehető negatívum. A „Négy szlovák népdal”, a „Falun” (Horváth Anikó kitűnő zongorakíséretével), és a „Négy magyar népdal” tette teljessé a szép est műsorát és a kórusról alkotott, egyértelműen pozitív véleményünket Baross Gábor együttese az adott estén messze túlmutató jelentőséget nyer, ha meggondoljuk, hogy amatőr létére professzionista színvonalú produkciót nyújt. Inkább feltételezésnek, mintsem állításnak szánjuk: lehet, hogy egy távolabbi jövőben ez az út bizonyul majd egyedül járhatónak ... PERTIS ZSUZSA vasárnap adott cembaló-estét a Kisteremben, közreműködött ifj. Hara László (fagott). Mielőtt e szép koncertről beszámolnánk, néhány előzetes megjegyzést kell tennünk. Kitűnő fiatal fagottművészünk két versenyművet adott elő cembalo-kísérettel. E kíséretet a szólista Pertis Zsuzsa látta el, elsőrangúan. Ennek ellenére a hangzáskép egyszerűen abszurd benyomást keltett. Az antik, finom hangszer és a hipermodern fagott hatalmas hangja ugyanis már eleve nem lehet egyenrangú. Továbbmenőleg: a cembalo nem puszta kíséretet, hanem zongorakivonatot játszott, más szóval egy teljes zenekart kellett volna helyettesítenie. Úgy hisszük, nem szorul külön magyarázatra, hogy ez milyen képtelenség. Boismortier és Vivaldi zenekarát csakis modern zongora helyettesítheti. Végül pedig: egy koncert szólistáját nem illik kíséretre használni, hiszen elég gondot okoz neki saját, hatalmas műsora. Ha mindettől el tudunk tekinteni — mint ahogyan nem tudunk! —, megállapíthatjuk, hogy Hara László igen jelentős felkészültséggel, nagy és szép hangon, virtuóz módon játszott. Pertis Zsuzsa rendkívül rokonszenves, zárt és komoly egyéniség, aki a legjobb úton jár: ez az út minden ízében zenei természetű. Amit tőle hallunk: egyszerű és minden hatásvadászat nélkül való muzsika. Főként lírikus vénája erős és szuggesztív. Igen helyesen, szinte romantikus módon kezel néhány, valóban romantikus hangulatú régi cembalo-darabot, így például mindjárt a műsor első számát, J. P. Sweelinck (1562—1621), panaszos szerelmi dalra írott variációit Talán nem ártott volna, ha kissé bátrabban megkülönbözteti az egyes változatokat — de így is igen jó hatást tett a mű. Nagy dicséret illeti Pertis Zsuzsát, amiért megszólaltatta Fr. Couperin nyolc prelude-jét, melyet zongoraiskolájában tett közzé (1716). Ezeken kívül még öt Couperin-darabot hallottunk tőle, melyek közül a „Les Tricoteuses” („A kötögető nők”) érdemel külön kiemelést. Pertis Zsuzsa mesterien bánik a francia cembalo-muzsika törékeny díszítéseivel, képes arra, hogy előállítsa azt a zenei világot, melyben már „dísz” és „alapdallam” egymástól elválaszthatatlan, szerves egységet alkot. A műsor második fele még további színvonalemelkedést hozott. Mozart — sajnos töredékben maradt, Händel zongoraműveinek stílusát idéző — barokk szvitje, az egyedülálló G-dúr Gigue-ről nem is beszélve, határozottan jobban érzi magát cembalo-, mint zongoraelőadásban. Utóbbi Gigue-ben és az ezt követő öt Scarlatti-szonátában a barokk muzsika igazi, nagy pillanatait kaptuk: elegáns, virtuóz, könnyed és ugyanakkor álmodó zenét, egyfajta különös, romantikus élményt. Pernye András Jan Drda cseh író Prágában 55 esztendős korában szívinfarktus következtében elhunyt . Népszerű író volt Jan Drda nemcsak hazájában, hanem Európa sok országában is; elbeszéléseit, amelyeket a cseh nép hősi harcának szentelt a hitleri fasizmussal szemben, a világnak számos nyelvére lefordították. 1946-ban jelent meg ez az elbeszéléskötete cseh nyelven, Néma barikád címmel, és az egyik novellából sikeres film is készült. Ezerkilencszáztizenötben született, és a prágai Károly Egyetemen folytatott tanulmányai után újságíró lett. 1937- től öt éven át a Lidové Noviny kulturális rovatában dolgozott, a felszabadulás után előbb a Práce, majd a Lidové Noviny főszerkesztője volt. Tíz esztendőn át, 1956-ig ő töltötte be a Csehszlovák Írószövetség elnöki tisztét. 1953- ban Állami-díjban részesült. Jan Drda nevét, pályáját — amelynek jelentékeny állomása volt részvétele a csehszlovákok náciellenes szabadságmozgalmában a II. világháború idején —, jól ismerik Magyarországon is. Híres kötete, a Néma barikád 1949- ben jelent meg nálunk, és egyik megható elbeszélése ebből a témakörből diákok olvasókönyvében is helyet kapott. Kiadták magyarul első regényét, az Űrkező városkát, Vörös Toricza című novellagyűjteményét és Forró föld című útleírását is. A RÁDIÓ MELLETT | Műfajok és stílusok A krónikámban a Dózsa Györgyről készült műsor patetikus hangszerelését illettem néhány kritikus mondattal. Azóta egy másik dokumentumműsor, az Engels születésének 150. évfordulójáról megemlékező összeállítás (Erényi Tibor munkája) arról vall, hogy a műfaj stíluskérdéseit tisztázni kellene. Az MRT Tömegkommunikációs Központjának kiadásában megjelenő, kitűnően szerkesztett Rádió és Televízió Szemle, a szakkönyvtár-sorozat kiadványai emlékezetem szerint nem is egy tanulmányban foglalkoztak a kérdéssel. Most csupán az alapelvet szeretném nagyon röviden felvázolni. A Dózsa-műsornál, szövegét tekintve, kevésbé jól sikerült Engels-összeállítás hasonlóképpen patetikus, deklamáló, színészileg agyonjátszott stílusban szólalt meg. A tévedés gyökere, azt hiszem, ott keresendő, hogy a dokumentumműsor és a dokumentumjáték közti különbséget ilyen esetekben nem tudatosítják. Holott az utóbbi dokumentumok alapján készült műalkotás, drámai mű , következésképpen a színészeknek figurákat kell alakítaniuk. Színészi feladat (és nem stílus) szempontjából tehát szinte tökéletesen mindegy, hogy Schillert vagy ténydrámát kell játszani. Ezzel szemben a dokumentumműsor, még ha él is a hatás, a figyelemébresztés kedvéért bizonyos dramatikusan ellenpontozó módszerekkel — elsősorban a szerkesztés, az anyagcsoportosítás tekintetében — semmiképpen sem műalkotás, tehát itt nincs helye színészi alakításnak sem. (Kivéve, ha a tényanyag között irodalmi szemelvény is szerepel.) A dokumentumműsor akkor hatásos és hiteles, ha a dokumentumok eredetiségét és érvényét mindvégig érzékelem is, ennek pedig semmi nem árt inkább, mint a „megjátszás”, vagy az alakítás lehetőségétől megfosztott színész pótszere, a patetikus deklamálás. Lehet, hogy ez a végső következtetésem túlzottan, én azt javasolnám: a dokumentumjátékokat, természetesen, bízzák színészekre, a dokumentumműsorokat pedig a megannyi kitűnő rádióbemondóra és riporterre. FT ! Habár borivónak ! Dori amatőr vagyok, egy borvita színhelye, Szigtget, annyi magyar író kedvelt szellemi pátriája, odakötött a rádió mellé, amikor csütörtökön a gazdaságos szőlőtermesztésről beszélgetett néhány kitűnő szakember. Érdekes dolgokat mondtak, érdemes volt odafigyelni, bár annak, hogy én odafigyeltem, praktikus haszna aligha lehet. Az úgynevezett „felsőbb szervek’’ figyelme többet érne. Reméljük, a felsorolt gondok, rádiószereplésük után, mint akik jól végezték dolgukat, nem vonulnak vissza régi, megszokott helyükre, ahonnét a vitatkozón kipiszkálták őket. Borús hangok ecsetelték a badacsonyi bor jövőjét. Mert elavult, „kisipari” az egész apparátus, főként, ami a bor tárolását, kezelését, piacra juttatását illeti. Jó (illetve szomorú) példát szolgáltatott ez a vita arra, hogy egy gazdasági folyamatban, milyen súlyos és , megállíthatatlan következményekkel jár egyetlen nem megoldott mozzanat is. Mindenki a kevés bortárolóra és főként a modern tárolók hiányára panaszkodott. Mi következik ebből? Mielőbb meg kell szabadulni a bortól. Tehát a bor igazi kimunkálásáról, érleléséről szó sem lehet. Már decemberben, első fejtés után, minél többet át kell adni a kereskedelemnek, pedig az új bor csak márciusra bontakoztatja ki értékeit. A kevés tárolóhely miatt baj van a fajtaváltozatossággal is. Egyféle bort, kevés tárolóval, egyszerűbb kezelni. Ma már szinte kizárólag olaszrizlinget termelnek itt — pusztulóban a régi híres szürkebarát, kéknyelű. (Ennek egyéb oka is van, erről is szó esett.) A termelői és kereskedelmi ár között óriási a szakadék, nemcsak az egyéni gazdák, a termelőszövetkezetek sem keresnek a boron. Mindez természetesen nem animál jó minőségre. Elhangzott az is, hogy egy francia állampolgár 150 liter bort iszik egy évben. Elgondoltam, mi lenne nálunk ekkora fejadaggal. És mi lenne a franciákkal, ha a nálunk értelmetlenül magasra hajtott szeszfokon innák meg ezt a mennyiséget. A franciák évi 150 literje ugyanis nagyon kellemes, aromás, könnyű borokra értendő. Nálunk a könnyű bor nem bor, sem a fogyasztónál, sem a termelőnél. S miután a termelő cukor- és szeszfok, és nem tisztaság és zamat szerint kapja mustjáért vagy boráért a pénzt minálunk — a legegyszerűbb és legkifizetődőbb a sokat termő, gyenge minőségű szőlőfajtákat szaporítani, ezeknek mustját a termelő beadás előtt megfelelő fokra felcukrozza, és máris kész a magas szeszfokú, de jellegtelen, zamat nélküli generálbor. Azt hiszem, a borkereskedelem és az alkoholizmus elleni küzdelem kettősségének is ez lenne a legszerencsésebb, sőt, talán egyetlen igazán hatásos feloldása: a zamatos és könnyű borok termesztését ösztönözve elterjeszteni nálunk az ólombunkóborok helyett a — nevezzük így — franciás borkultúrát. Görgey Gábor NAPLÓ December 1 Szófiában véget ért az Intervízió 44. ülésszaka. A megbeszéléseken az Intervízió tagállamain kívül részt vettek Jugoszlávia, Svédország és Ausztria képviselői. Nemzetközi kórusfesztivált rerüleznek, a világon először, 1972 nyarán Tallinnban. * Fritz von Unruh német költő és drámaíró szombaton este a nyugat-németországi Dietz városban, nyolcvanöt éves korában, agyvérzés következtében, meghalt. A német irodalomban elsősorban pályája kezdetén írt expreszszionista drámáival szerzett nevet. Hitler uralomra jutása után, 1933-ban elhagyta Németországot. 1940-ben az Egyesült Államokban telepedett le és felvette az amerikai állampolgárságot. 1962- ben költözött vissza Nyugat- Németországba. Dorogi Imre festőművész kiállítása vasárnap nyílt meg a csongrádi múzeumban. Borsodivánkán a jövő héten állítják fel Herczeg Klára új szobrát. Fiatal lányt ábrázol a szobor, tejesköcsöggel. A A XVIII. országos amatőrfilm-fesztivál vasárnap ünnepélyes eredményhirdetéssel véget ért. A Székesfehérvárott rendezett szemle első díját Kiss István kapta. A Lengyel nemzeti múzeummá nyilvánították a wroclawi Sziléziai Szépművészeti Múzeumot. Gyűjteményében jeles lengyel művészek, közöttük Matejko, Grottar, Marezewski és Wyspianski képeit őrzik.