Magyar Nemzet, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-01 / 281. szám

4 Álszentek összeesküvése Bulgakov drámája a Katona József Színházban Moliére élete kínálja a drá­mát. Illyés Gyula nagysze­rűen ügyelte meg: Moliére nemcsak életét írta­ fonta bele — tudatosan vagy öntu­datlanul — műveibe, hanem gyors visszhangjuk révén művei is visszahatottak életé­re, ezer szállal fonódtak abba. A színház volt az élete ,s természetes, hogy az élete is színház, kivált egy olyan mester kezén, mint Bulgakov. Harminchat darabot írt egy­kor a két világháború kö­zötti szovjet irodalom jelen­tős tehetsége, s évekig segéd­­rendezősködött a moszkvai Művész Színházban. Testkö­zelből ismerte ő is a kulisz­­szák világát, s tapasztalatába ivódott az, ami egykor Mo­­liére-nek — a siker és a kegyvesztettség gyors válta­kozása. Ahogy Moliére egykor — Bulgakov is a saját életét fonja-szövi bele a drámáiba. S milyen tisztességgel! Mert nem változtat a tényeken, és nincs is szüksége rá. Hősének életére indaként fonódtak rá a legendák, olykor pletykák. Csakugyan a saját lányát vette el feleségül Moliére? Ő sosem válaszolt erre a vádra — rágalomra? —, de bizo­nyos, hogy megkínozta az öregedő férfit Armande sze­relme, s a körülötte támadt vihar. Szorgos életrajzírók ta­lán találhatnak kifogást a tö­mörítésben, az apró átrajzolá­sokban, de az vitathatatlan, hogy ez feltétlenül Moliére élete, s hogy ez a pálya azért tökéletes ürügy az önvallo­másra, önportréra, mert a kettő egyberímel, és százado­kon át is igaz visszhangot ver. Párhuzamos életrajz így a mű, a tegnapi és a kortárs mes­teré. Izgalmát, feszültségét is ez adja, hogy kettősen érvé­nyes jelentéssel terhes mind­egyik jelenet és fordulata; át­hallások interferenciája te­remt itt mélységet, anélkül, hogy valami „örök drámaíró­­sors” közhelyévé laposodna. Mert­ az Álszentek összees­küvésének, a Moliére-drámá­­nak van egy középponti, és sarkító kérdése. Moliére egy­szerre akar hízelegni a ki­rálynak és igazat mondani a népnek. Lehet-e? És sza­­bad-e? A kérdés bármily ál­talánosnak rémlik, a hozzá­kapcsolódó képzettársítások rendkívül konkrétak és ta­­pinthatóak. XIV. Lajos korá­ban úgy vetődött fel, hogy a király taktikája is egyszerre akart kedvezni az arisztokrá­ciának és a polgárságnak. A politika nyomásai és változá­sai befolyásolták így a színház­­— a Palais Royal — és Mo­liére sorsát. Ilyen befolyások Sztálin személyi kultuszának idején is érvényesültek. A Turbinékról író sikeres Bul­gakov egyszeriben lekerül a színpadról, a négy évig­ pró­bált Moliére-drámával, talán épp azért, mert a Moliére már a csalódottság története, a lelkifurdalásé, és az akkori idők önkényességének bírála­táé. Ahogy egykor Bulgakov a Mo­liére sorsából hallott ki pár­huzamokat, úgy kell mai ren­dezőjének felfedezni a mű szövegéből­ a korszerű gondo­latot. Iglódi István és a Mo­­liére-t megtestesítő Major Ta­más számára ez a kérdés úgy jelentkezhetett, hogy bo­hózatba oltott tragédiát, vagy tragédiába oltott bohózatot játsszanak-e? Ha tragédiát — minden felelősség a királyé, s Moliére egyszerű áldozata az összeesküvőknek és a király szeszélyének. Ha bohózatot, még inkább tragikomédiát, úgy Moliére szinte cinkosa saját bukásának; a bűne az, hogy két úr szolgája volt, a saját szenvedélyéé s az érvényesü­lés opportunusabb ösztön­zéséé; így körülmények és jellem baljós találkozásából támad rá a pusztulás. Iglódi az utóbbi lehetőséget választotta. Az ő Moliére-je a hétköznapok tévedő és gyarló hőse... indulatos, önző, kiszol­gáltatott, zseniális eszű, bűnös és bűnhődő ember. Okos és tehetséges megol­dás, kivált azért, mert Major Tamás ezt az arcot el tudja játszani. Intellektualitás, né­mi, a Moliére-ével egy bej­át­szó ripacsság jellemzi Ma­jort, ezért nagyszerű azokban a pillanatokban, amikor a szöveg cinizmus és ügyeskedés szavait adja az ajkára. Amit a rendező és címszereplő a Katona József Színház szín­padán előad, az persze nem fejti ki a mű minden vonását. De mindenképpen elismerésre méltó, hogy egy határozott el­képzelés irányította őket. Döntés és eltökéltség munkál az Álszentek összeesküvésé­ben, célirányos törekvés egy tragikomédiára, melynek mon­dandója, sugallata van. Bűn és bűnhődés arányairól vall ez az elképzelés — a láng­eszű Moliére itt kihívja a sor­sot és nem elfogadja; ez egy krakéler hős, gyávasággal és egoizmussal beoltott harcos, racionális elme, akit féktelen szenvedélye és meghunyász­­kodása egyszerre dönt a bajba. Van azonban az Álszentek összeesküvésének egy rétege, mely néma marad. Az együtt­érzés, a részvét, a líra hang­jai nem csendülnek fel. Hogy ez mennyire lett volna lehet­séges, nem tudható, csak sejt­hető. Ilyen egységes koncep­ció alapján s az adott sze­reposztást feltételezve — alig. Elfogadjuk tehát ezt a Mo­­liére-t is, mint a megoldások egyikét, mint értékes, min­denképpen izgalmas kísérletet egy dráma magyarországi pá­lyájának kezdetén. Külön gondja az előadásnak, hogy a dráma igazából nagy színpadra való. A műnek tab­lói vannak, szélességben ki­bontandó képei. Csányi Ár­pád pompás színpadot ter­vezett, mögöttes, térnagyító tükörsorral, zsinórpadig érő cortinával. De még az ő pom­pás eredménye sem felejteti azt a lehetőséget, hogy mi­lyen lett volna ez a darab méltóbb színpadon. Ráadásul Vágó Ne­lli operettre tervezte a ruhákat, ezek a kosztümök végképp beszűkítik a színpa­dot. A szereplők néhány telita­lálattal ajándékoznak meg. Őze Lajos nagyszerű Lajost játszik, fenyegető derűt, jóin­dulatba öltözött kegyetlensé­get, a gyilkosok nyájasságát. Fülöp Zsigmond kitűnő intri­­kus, Sinkó László megnyerő, férfias, biztosszavú krónikás. Csurka László marcona ka­tona, van fellépése és ereje. Romantikus színt próbál a darabba lopni Tyll Attila és Pápay Erzsi kettőse. A női főszerep a szép Urai Erikának jutott. Talán a legpompásabb kabinetalakítás Horváth Jó­zsef érett, szép munkája, Suka Sándor telibetalálja az udvari bolondot, Horkai János a csaló főurat. A közjátékban Gyulai Ká­­rolytól látunk szellemes pan­tomimet. És a sztriptíz. Ezt támadják. Radnóti Éva köz­szemlére kitett pucér keble néhány kritikus figyelmét el­vonta a darabról. Ez nem a keblek bűne, még kevésbé a rendezőé. Nemcsak a szerzői utasítás követeli: a szöveg is, melyet Elbert János pompá­san magyarított, tele nyelvi erővel. Az Iván, a Rettentő után második drámájával mutat­kozik be az elfeledett Bulga­kov, a Mester és Margarita szerzője. Ébresztése érdemes feladat, s nemes színpadi hagyományt ápol. Ungvári Tamás SAJÁT BUKÁSÁNAK CINKOSA... (Szlovák György rajza) Kedd, 1970. december 1. Mohait Jan Drda­­ A BaRTÓK-KÓRUS” HANGVERSENYE. PERTIS ZSUZSA CEMBALÓ-ESTJE AZ „EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM” ének­kara bőséges és emlékeze­tes ünnepség, illetve koncert keretében vette fel Bartók Bé­la nevét. A műsoron kizárólag Bartók-művek szerepeltek. Az esemény fényét nagyban emelte Bartókné Pásztory Dit­­ta személyes közreműködése , Commensoli Mária kísére­tével. Dr. Ortutay Gyula akadémi­kus közvetlen élménytől átha­tott bevezető beszédében a többi között hangsúlyozta, hogy milyen jelentős esemény ez az egyetem életében és hogy milyen felelősséget ró a kórusra Bartók Béla neve, melyet ezentúl viselni fog. Az ezt követő magas színvonalú hangverseny tanúsága szerint ezt a felelősséget a kórus és vezetője egyaránt mélyen át­­érezte és minden ízében meg­valósította: lelkes és lelkesítő produkció élményében volt részünk. Baross Gábort, a kórus ve­zetőjét kell mindenekelőtt nyomatékosan megdicsérnünk. Betanítási módszerét nem is­merjük — az eredmény azon­ban kiváló. Bartók rendkívül nehéz, a professzionálus kóru­sokat is nagy feladat elé állí­tó kórusműveit ez az amatőr együttes kristálytisztán és minden erőszaktól mentes ter­mészetességgel adta elő. Már­pedig a kóruséneklésben alig­ha létezik ennél fontosabb do­log. A mostanában — sajnos — mind nagyobb teret hódító affektált-sóhajtozó előadás­módnak nyoma sincs a „Bar­­tók-kórus” produkciójában. Ők nem akarják „kiszínezni” a bartóki partitúrát, hiszen az önmagában véve is elég szí­nes: a szólamok vonalas ve­zetése és egybecsengése egy­értelműen létrehozza a kívá­natos hatást, mindenféle kü­lön „besegítés” nélkül. Ezt az egyszerű és természetes elő­adásmódot kívánta meg Bar­tók — a legbonyolultabb mű­vében is. A többi között ebben rejlik kivételes zsenialitásának titka.­­­Bartók — ha nem is fogal­mazta meg ilyen módon — mindig azt kívánta előadójá­tól, hogy a zenére és ne az előadóművészeire törekedjék. Ezért nem érezte kielégítőnek sokszor a nagyhírű művészek előadását sem. Voltaképpen rendkívül nehéz kórusait is amatőrök számára írta — de remek, lelkes és muzikális amatőrök számára. Ilyennek bizonyult a „Bartók-kórus”. Különösen a női részleg éne­kel valamiféle megrendítő, akusztikus tisztasággal. A „Ne menj el...” vagy a „Bolyon­gás” a maga egyszerű szépsé­gével hatott, anélkül, hogy er­re a hatásra külön törekednie kellett volna az együttesnek. A vegyeskar tenorszólama egy hajszálnyival kevésbé átütő­erejű a többinél, ez azonban alig észrevehető negatívum. A „Négy szlovák népdal”, a „Falun” (Horváth Anikó kitű­nő zongorakíséretével), és a „Négy magyar népdal” tette teljessé a szép est műsorát és a kórusról alkotott, egyértel­műen pozitív véleményünket Baross Gábor együttese az adott estén messze túlmutató jelentőséget nyer, ha meg­gondoljuk, hogy amatőr lété­re professzionista színvona­lú produkciót nyújt. Inkább feltételezésnek, mintsem állí­tásnak szánjuk: lehet, hogy egy távolabbi jövőben ez az út bizonyul majd egyedül jár­hatónak ... PERTIS ZSUZSA vasárnap adott cembaló-estét a Kiste­remben, közreműködött ifj. Hara László (fagott). Mielőtt e szép koncertről beszámol­nánk, néhány előzetes meg­jegyzést kell tennünk. Kitűnő fiatal fagottművé­szünk két versenyművet adott elő cembalo-kísérettel. E kí­séretet a szólista Pertis Zsu­zsa látta el, elsőrangúan. En­nek ellenére a hangzáskép egyszerűen abszurd benyo­mást keltett. Az antik, finom hangszer és a hipermodern fa­gott hatalmas hangja ugyanis már eleve nem lehet egyen­rangú. Továbbmenőleg: a cembalo nem puszta kísére­tet, hanem zongorakivonatot játszott, más szóval egy teljes zenekart kellett volna helyet­tesítenie. Úgy hisszük, nem szorul külön magyarázatra, hogy ez milyen képtelenség. Boismortier és Vivaldi zene­karát csakis modern zongora helyettesítheti. Végül pedig: egy koncert szólistáját nem il­lik kíséretre használni, hiszen elég gondot okoz neki saját, hatalmas műsora. Ha mindettől el tudunk te­kinteni — mint ahogyan nem tudunk! —, m­egállapíthatjuk, hogy Hara László igen jelen­tős felkészültséggel, nagy és szép hangon, virtuóz módon játszott. Pertis Zsuzsa rendkívül ro­konszenves, zárt és komoly egyéniség, aki a legjobb úton jár: ez az út minden ízében zenei természetű. Amit tőle hallunk: egyszerű és minden hatásvadászat nélkül való mu­zsika. Főként lírikus vénája erős és szuggesztív. Igen he­lyesen, szinte romantikus mó­don kezel néhány, valóban ro­mantikus hangulatú régi cembalo-darabot, így például mindjárt a műsor első számát, J. P. Sweelinck (1562—1621), panaszos szerelmi dalra írott variációit Talán nem ártott volna, ha kissé bátrabban megkülönbözteti az egyes vál­tozatokat — de így is igen jó hatást tett a mű. Nagy dicsé­ret illeti Pertis Zsuzsát, amiért megszólaltatta Fr. Couperin nyolc prelude-jét, melyet zon­goraiskolájában tett közzé (1716). Ezeken kívül még öt Couperin-darabot hallottunk tőle, melyek közül a „Les Tri­­coteuses” („A kötögető nők”) érdemel külön kiemelést. Per­tis Zsuzsa mesterien bánik a francia cembalo-muzsika tö­rékeny díszítéseivel, képes ar­ra, hogy előállítsa azt a zenei világot, melyben már „dísz” és „alapdallam” egymástól elvá­laszthatatlan, szerves egységet alkot. A műsor második fele még további színvonalemelkedést hozott. Mozart — sajnos töre­dékben maradt, Händel zon­goraműveinek stílusát idéző — barokk szvitje, az egyedülál­ló G-dúr Gigue-ről nem is be­szélve, határozottan jobban ér­zi magát cembalo-, mint zon­­goraelőadásban. Utóbbi Gi­­gue-ben és az ezt követő öt Scarlatti-szonátában a barokk muzsika igazi, nagy pillana­tait kaptuk: elegáns, virtuóz, könnyed és ugyanakkor álmo­dó zenét, egyfajta különös, ro­mantikus élményt. Pernye András Jan Drda cseh író Prágában 55 esztendős korában szívin­farktus következtében el­hunyt . Népszerű író volt Jan Drda nemcsak hazájában, hanem Európa sok országában is; el­beszéléseit, amelyeket a cseh nép hősi harcának szentelt a hitleri fasizmussal szemben, a világnak számos nyelvére le­fordították. 1946-ban jelent meg ez az elbeszéléskötete cseh nyelven, Néma barikád címmel, és az egyik novellá­ból sikeres film is készült. Ezerkilencszáztizenötben szü­letett, és a prágai Károly Egyetemen folytatott tanulmá­nyai után újságíró lett. 1937- től öt éven át a Lidové No­­viny kulturális rovatában dol­gozott, a felszabadulás után előbb a Práce, majd a Lidové Noviny főszerkesztője volt. Tíz esztendőn át, 1956-ig ő töltötte be a Csehszlovák Író­szövetség elnöki tisztét. 1953- ban Állami-díjban részesült. Jan Drda nevét, pályáját — amelynek jelentékeny állomá­sa volt részvétele a csehszlo­vákok náciellenes szabadság­­mozgalmában a II. világhá­ború idején —, jól ismerik Magyarországon is. Híres kö­tete, a Néma barikád 1949- ben jelent meg nálunk, és egyik megható elbeszélése eb­ből a témakörből diákok ol­vasókönyvében is helyet ka­pott. Kiadták magyarul első regényét, az Űrkező városkát, Vörös Toricza című novella­­gyűjteményét és Forró föld című útleírását is. A RÁDIÓ MELLETT | Műfajok és stílusok A krónikámban a Dózsa György­ről készült műsor patetikus hangszerelését illettem néhány kritikus mondattal. Azóta egy másik dokumentumműsor, az Engels születésének 150. évfor­dulójáról megemlékező össze­állítás (Erényi Tibor munkája) arról vall, hogy a műfaj stí­luskérdéseit tisztázni kellene. Az MRT Tömegkommuniká­ciós Központjának kiadásában megjelenő, kitűnően szerkesz­tett Rádió és Televízió Szem­le, a szakkönyvtár-sorozat ki­adványai emlékezetem szerint nem is egy tanulmányban fog­lalkoztak a kérdéssel. Most csupán az alapelvet szeretném nagyon röviden felvázolni. A Dózsa-műsornál, szövegét tekintve, kevésbé jól sikerült Engels-összeállítás hasonló­képpen patetikus, deklamáló, színészileg agyonjátszott stí­lusban szólalt meg. A tévedés gyökere, azt hiszem, ott kere­sendő, hogy a dokumentum­műsor és a dokumentumjáték­ közti különbséget ilyen esetek­ben nem tudatosítják. Holott az utóbbi dokumentumok alapján készült műalkotás, drámai mű , következéskép­pen a színészeknek figurákat kell alakítaniuk. Színészi fel­adat (és nem stílus) szempont­jából tehát szinte tökéletesen mindegy, hogy Schillert vagy ténydrámát kell játszani. Ez­zel szemben a dokumentum­műsor, még ha él is a hatás, a figyelemébresztés kedvéért bi­zonyos dramatikusan ellen­pontozó módszerekkel — első­sorban a szerkesztés, az anyag­csoportosítás tekintetében — semmiképpen sem műalkotás, tehát itt nincs helye színészi alakításnak sem. (Kivéve, ha a tényanyag között irodalmi sze­melvény is szerepel.) A doku­mentumműsor akkor hatásos és hiteles, ha a dokumentu­mok eredetiségét­ és érvényét mindvégig érzékelem is, en­nek pedig semmi nem árt in­kább, mint a „megjátszás”, vagy az alakítás lehetőségétől megfosztott színész pótszere, a patetikus deklamálás. Lehet, hogy ez a végső következteté­sem túlzottan, én azt javasol­nám: a dokumentumjátékokat, természetesen, bízzák színé­szekre, a dokumentumműsoro­kat pedig a megannyi kitűnő rádióbemondóra és riporterre. FT ! Habár borivónak ! Dor­i amatőr vagyok, egy borvita színhelye, Szigtget, annyi magyar író kedvelt szel­lemi pátriája, odakötött a rá­dió mellé, amikor csütörtökön a gazdaságos szőlőtermesztés­ről beszélgetett néhány kitűnő szakember. Érdekes dolgokat mondtak, érdemes volt odafi­gyelni, bár annak, hogy én odafigyeltem, praktikus hasz­na aligha lehet. Az úgyneve­zett „felsőbb szervek’’ figyel­me többet érne. Reméljük, a felsorolt gondok, rádiószerep­­lésük után, mint akik jól vé­gezték dolgukat, nem vonul­nak vissza régi, megszokott helyükre, ahonnét a vitatkozón kipiszkálták őket. Borús hangok ecsetelték a badacsonyi bor jövőjét. Mert elavult, „kisipari” az egész ap­parátus, főként, ami a bor tá­rolását, kezelését, piacra jut­tatását illeti. Jó (illetve szo­morú) példát szolgáltatott ez a vita arra, hogy egy gazdasági folyamatban, milyen súlyos és , megállíthatatlan következmé­nyekkel jár egyetlen nem megoldott mozzanat is. Min­denki a kevés bortárolóra és főként a modern tárolók hiá­nyára panaszkodott. Mi követ­kezik ebből? Mielőbb meg kell szabadulni a bortól. Tehát a bor igazi kimunkálásáról, ér­leléséről szó sem lehet. Már decemberben, első fejtés után, minél többet át kell adni a kereskedelemnek, pedig az új bor csak márciusra bontakoz­tatja ki értékeit. A kevés tá­rolóhely miatt baj van a fajta­változatossággal is. Egyféle bort, kevés tárolóval, egysze­rűbb kezelni. Ma már szinte kizárólag olaszrizlinget ter­melnek itt — pusztulóban a régi híres szürkebarát, kék­nyelű. (Ennek egyéb oka is van, erről is szó esett.) A ter­melői és kereskedelmi ár kö­zött óriási a szakadék, nem­csak az egyéni gazdák, a ter­melőszövetkezetek sem keres­nek a boron. Mindez természe­tesen nem animál jó minőség­re. Elhangzott az is, hogy egy francia állampolgár 150 liter bort iszik egy évben. Elgon­doltam, mi lenne nálunk ek­kora fejadaggal. És mi lenne a franciákkal, ha a nálunk ér­telmetlenül magasra hajtott szeszfokon innák meg ezt a mennyiséget. A franciák évi 150 literje ugyanis nagyon kel­lemes, aromás, könnyű borok­ra értendő. Nálunk a könnyű bor nem bor, sem a fogyasztó­nál, sem a termelőnél. S mi­után a termelő cukor- és szesz­fok, és nem tisztaság és zamat szerint kapja mustjáért vagy boráért a pénzt minálunk — a legegyszerűbb és legkifizető­dőbb a sokat termő, gyenge minőségű szőlőfajtákat szapo­rítani, ezeknek mustját a ter­melő beadás előtt megfelelő fokra felcukrozza, és máris kész a magas szeszfokú, de jellegtelen, zamat nélküli ge­nerálbor. Azt hiszem, a borkereske­delem és az alkoholizmus el­leni küzdelem kettősségének is ez lenne a legszerencsésebb, sőt, talán egyetlen igazán ha­tásos feloldása: a zamatos és könnyű borok termesztését ösztönözve elterjeszteni ná­lunk az ólombunkóborok he­lyett a — nevezzük így — franciás borkultúrát. Görgey Gábor NAPLÓ December 1 Szófiában véget ért az In­­tervízió 44. ülésszaka. A meg­beszéléseken az Intervízió tag­államain kívül részt vettek Jugoszlávia, Svédország és Ausztria képviselői. Nemzetközi kórusfesztivált rerüleznek, a világon először, 1972 nyarán Tallinnban. * Fritz von Unruh német köl­tő és drámaíró szombaton este a nyugat-németországi Dietz városban, nyolcvanöt éves korában, agyvérzés kö­vetkeztében, meghalt. A né­met irodalomban elsősorban pályája kezdetén írt expresz­­szionista drámáival szerzett nevet. Hitler uralomra jutása után, 1933-ban elhagyta Né­metországot. 1940-ben az Egyesült Államokban telepe­dett le és felvette az ame­rikai állampolgárságot. 1962- ben költözött vissza Nyugat- Németországba.­­ Dorogi Imre festőművész kiállítása vasárnap nyílt meg a csongrádi múzeumban.­­ Borsodivánkán a jövő héten állítják fel Herczeg Klára új szobrát. Fiatal lányt ábrázol a szobor, tejesköcsöggel. A A XVIII. országos amatőr­­film-fesztivál vasárnap ünne­pélyes eredményhirdetéssel véget ért. A Székesfehérvárott rendezett szemle első díját Kiss István kapta. A Lengyel nemzeti múzeum­má nyilvánították a wrocla­­wi Sziléziai Szépművészeti Múzeumot. Gyűjteményében jeles lengyel művészek, kö­zöttük Matejko, Grottar, Mar­­ezewski és Wyspianski képeit őrzik.

Next