Magyar Nemzet, 1971. június (27. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

22 Kossuth néni Még föltételezésnek is keserű. Lehetséges, hogy az aszódi diák Petőfi Sándor első szerelmének, Cancriny Emíliának az unokája nélkülözik a mai Magyarországon, s könyöradományokból él? Hazajöttem Gádorosról, s a magamban föltett keserű kérdésre, sajnos, igenlő választ kell adjak. Lehetséges. Még föltételezésnek is keserű. Lehetséges, hogy a szent Kossuth név egyik viselője nélkülözik a mai Magyarországon, s könyöradományokból él? Hazajöttem Gádorosról, s a magamban föltett keserű kérdésre, sajnos, igenlő választ kell adjak. Lehetséges. 1. Utazzunk el — oda-vissza úgy négyszáz kilométer az út — Gádorokra, keressük föl Petőfi első szerelmének az unokáját, özvegy Kossuth Lászlóné 83 esztendős nyugdíjast, beszéltessük el vele sorsát, nézzük meg otthonát, vizsgáljuk meg a körülményeit 2. A Magyar Nemzet főszerkesztője kétségbeesett levelet kapott Kossuth Lászlónétól Segítséget kért. „Két történelmi név találkozása, mégis egyedül, bizony nélkülözések között élek." „Most folyik Petőfi születése 150 éves emléke megünneplésének előkészítése, a Petőfi első szerelmének, a Galgapartinak unokáját, élete utolsó éveiben, ne hagyják magára.’’ „Egy Kossuth név viselőjét nélkülözni hagyják...” „Arra kérem Főszerkesztő urat, nem tudna-e a kanadai Torontóban levő Kossuth Betegsegélyző Egylettel összeköttetésbe lépni, hogy azok kevés összeggel segítenének, hisz már nekem nem sok kell élelemre.’’ Ezzel a levéllel indultam el a hosszú útra, az út porától, a nyár kesernyés hőhullámaitól fojtogatva. Mikor, mintegy a magam személyének az igazolására, belépésemkor fölmutattam neki a levelet, sírni kezdett. Hogy eljöttünk, s gyorsan. S látnivalóan segíteni jöttünk. 3. Az imént ment el a nagyszívű pedagógus, Pangó Bertalan, aki — feleségével együtt, s két éven át — mindennap fél liter tejet hozott, segítségként, Kossuth Lászlónénak. Most jön, szinte velem egyidőben, a kéményseprő, dereka köré csavart szószkeféjével: — Én megcsinálnám a kéményt, Kossuth néni, csak a levegőben ne maradjak. Utána jön, én utánam, a postás, a pesti újsággal: — Kész már a lottó, Kossuth néni? Megírta a leveleket. Kossuth néni? Ő hoz-visz mindent. Kossuth nénivel együtt indulok el a kéményseprő nyomában, a padlásfeljárat felé. Vadkert. Az épület denevértanya. Minden repedt, roskadt, szuvas, ásatag. A kéményseprő majdnem a „levegőben marad”, mikor a létrán át, ezt már csak a szentlélek tartja, a padlástérre megy. Kossuth néni kamrájának a fala meg van repedve, innen már majdnem látszik az ég. A házat egy házaspár lakja, s egy szobát — a gádorosi Marx utca 43. szám alatt — Kossuth Lászlóné. — Három éve le akarták bontani, mert életveszélyes. Kértem cserelakást, nem tudtam kapni. Azt mondták, menjen szociális otthonba Nagyszénásra. Nem tudtam odamenni. Nem akarok szegényházban élni. Egy szombati napon történt, hogy közölték: hétfőn már ne legyek a lakásban. Bottal járok, sokszor 280 a vérnyomásom, tízen voltunk gyerekek, én vagyok a tizedik, de testvérem közül már senki sem él, egyszál magam vagyok, összecsomagoltam és fölkészültem arra, hogy az utcára kerülök. Az utolsó pillanatban mentőötlete támadt: elutazott Orosházára, a járási tanácselnökhöz, aki azt mondta neki: — Drága Kossuth néni, ki ne mozduljon. Majd intézkedek. Kiszállt egy bizottság, úgyahogy megmentették a házat. Úgy-ahogy, De Kossuth néni bent maradhatott. — Olyan sokan olyan jók hozzám. A gádorosi tanácselnök, az orosházi járási tanácselnök, Pongóék itt Gádoroson, azután kiírt egy-két újság, az 1953-ban elvett és 1956-ban visszaadott 200 forintnyi nyugdíjamat fölemelték ötszáz forintra, s hogy kiírt egy-két újság, negyven csomagot kaptam az egész országból, a minap egy szekszárdi, azután egy szolnoki orvosnő küldött párnát, gyógyszert, fehérneműt. — Cukor is jött, meg rizsa — jegyzi meg a postás. — Cukor is jött, meg rizsa — ismeri el Kossuth néni —, meg kakaó is. Cukor is jött, meg rizsa, meg kakaó is. 4. Fehérspalettás szoba. A sarokban, az ajtófélfának támasztva, a botja. A helyiséget könyöradományból festettette ki. A falakon képek, nagyon régen elmúlt idők homályos árnyai. Neki oly kedvesek. — Kossuth néni, drága. Beszélje el nekem a havi költségvetését. — A ház teteje berogyott, ki kellene javíttatni. — Ne ezt mondja, Kossuth néni. Ezt másnak kellene elvégeztetni. A saját költségvetését ... — ötszáz forint a nyugdíj, ugye. Ezért az egy szobáért, a ház magántulajdon, fizetek havi 200 forintot. Száznegyvenet annak az embernek, aki hozza a szenet, fát, vizet, elhozza a tejet, mert járni már alig tudok. Ez háromszáznegyven. Minden héten egyszer jön egy lány mosni. Annak fizetek... — Ne folytassa, Kossuth néni. — Nem tudok kijönni, pedig igazán nem eszek sokat. 5. Az özvegy evangélikus papné tizenöt esztendős lányához, Cancziny Emíliához fűződő szerelme által vált költővé Petőfi Sándor, aszódi diák. Ennek a Galgapartihoz című vers nyolc sora a bizonysága : „Lángszerelmem szép viszonzója, / Barna lány, / Emlékezve küldsz-e még sóhajt a / Szív után, / Melyet annyi kérnek bölcsőjében / Ringatál, / Melynek első énekét lantjára / Te csalál?” A Tündérálom is Cancriny Emíliát ébresztgeti: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezeti...” Cancriny Emília később férjhez ment Bocskonyi József evangélikus lelkészhez, 72 éves korában halt meg s férjével együtt Tápiószelén van eltemetve. Nyolc gyermekük közül az egyik, Bocskonyi Petronella férjhez ment Holtzer György egri rézműveshez, ebből a házasságból tíz gyermek született, a tizedik „Kossuth néni”. A család már majdnem kihalt. Tíz közül már csak ő él. A többinek utóda sincs. Neki sem. 6. A mai „Kossuth néni” udvardi Kossuth László törvényszéki bíró özvegye. Férje járásbíró volt az erdélyi Szászrégenben. A főhatalom változása után nem tette le a román államesküt, s Magyarországra költözött, a Markó utcában volt büntetőbíró és 1920. április 2-án váratlanul meghalt. Azóta nyugdíjas Kossuth néni, aki Budapesten élt, s 1938-ban, ismerősei kérlelésére, költözött le Gádorosra. 1953-ban, mint régi törvényszéki bíró özvegyétől, megvonták nyugdíját, amelyet csak — 200 forint — 1956- ban kapott vissza. Közbenjárásokra, nevére való tekintettel, emelték föl nyugdíját később havi 500 forintra. Férje Kossuth Gábor unokája volt, s a Kossuth családnak ahhoz az ágához tartozott, amely Világos után tragikusan szakadt ketté. Kossuth névvel a Bach-korszak Magyarországán büntetlenül élni nem lehetett. Kossuth Gábor a maga és utódai nevét 1850. június 15-én osztrák belügyminisztériumi engedélylyel, az előnévből formálva családi nevet, Udvardyra változtatta, s csak az önkényuralom csendesedése után változtatták azt vissza Kossuthra. A család egy másik ága e névváltozást nem vállalta. Ezek a Kossuthok a cári Oroszországba menekültek, utódaik a mai szovjet Tbilisziben élnek, de a mai napig levelezésben álltak az itthon maradt Kossuthokkal. — Néhány évvel ezelőtt, kérésükre, még kiküldtem nekik a Kossuth-albumot. Néhány éve még kaptam levelet tőlük. .. — Kossuth néni, úgy tudom, Gádoroson Petőfi nevéről elkeresztelt termelőszövetkezet működik? És ők ... — A Petőfi Tsz-től soha senki meg nem kérdezte tőlem: nem kellene-e egy kocsiravaló csutba fűteni? 8. Az országban igen sok téesz, intézmény, múzeum, egyesület viseli Petőfi és Kossuth nevét. Talán akad ezek közt olyan, amely nem is jelentős, de gyors támogatással segít majd megoldani Kossuth néni nyomasztó gondjait. Érvként az ő szavait idézem vissza. Már nyolcvanhárom éves és igazán nem eszik sokat Ruffy Péter Magyar Nemzet Hogyan lesz az ember értelmiségi Képzeljük el, a játékmester feltenné a találós kérdést, a tévé egyik stúdiójában: „Hogyan lesz az ember értelmiségi?" A rutinos játékos pillanatnyi gondolkodás nélkül kivágná: „Ha diplomát szerez". Feltevésünk, hogy a zsűri nem fogadja el a választ. Indoklása: nem tekinthető értelmiséginek, aki az egyetemi oklevél átvétele után esernyőkészítő kisiparosként tengeti az életét. Annak számít viszont, ha diplomája nincs, de egy termelőszövetkezetet irányít. Mindenki bólogatna a stúdióban. Igen, igen, az értelmiségnek nem csupán diplomája, hanem munkaköre, beosztása is van. „És szülei is” — jegyezné meg a néző, aki megengedhet magának egy kis fegyelmezetlenséget, hiszen nincsen rajta a világ szeme. Ezzel meg is volnának mindazon előre gyártott elemek, amelyekből a közvélemény az értelmiségit felépíti. Inspiráció? Aspiráció! „Értelmiséginek születni kell!” Ezt a felfogást statisztikai adatok, szociológiai kutatások is megerősítették. S az utóbbi években az egyetemek is jelezték, hogy a fizikai dolgozók gyerekei nem kellő számban vesznek részt a felvételi versenyben. Az okok sorolásakor a családdal kezdik. Azt, mondják, menynyivel könnyebb az értelmiség gyerekeinek. Az otthon atmoszférája, a beszédtémák, az élmények... A mennyezetig érő és állandóan terjeszkedő könyvespolcok ... Ahol nem a könyvektől, ott a festményektől nem látni a falat. Aki ide született, azt már óvodás korában is a Máté-passió szenderítette álomba. Illúziók ezek. Vannak ugyan inspiráló otthonok, de a Központi Statisztikai Hivatal egy régebbi felmérése azt bizonyítja, hogy minden ötödik diplomás a „nem olvasó nép”-hez tartozik. A Társadalomtudományi Intézet a vidéki értelmiséggel foglalkozó szociológiai vizsgálatának néhány adata: 52 százaléka nem olvas folyóiratot. Három hónap alatt nem vett a kezébe társadalomtudományi művet 95 százaléka, szakkönyvet 56 százaléka, regényt, verskötetet 30 százaléka. S nem valami dús a magánkönyvtára sem. Holott kedvenc hobbyjukként a legtöbben „a szépirodalom olvasását” jelölték meg. Milyen inspirációt kap itt a gyerek? Inkább ösztökélik, felkészítik a diplomára. Nyomonkövetik előmenetelét, szakkörbe járatják, házitanítót fogadnak mellé —, még az egyetemi felvételire is. Ha minden erőfeszítés ellenére a felvételi vizsga nem sikerül, már kész a terv, hogy melyik főiskolával próbálkozzanak (ahol pótfelvétel van), vagy milyen szellemi pályán helyezzék el a gyereket, amely kis jóakarattal értelmiséginek nevezhető, és ahol valamilyen továbbtanulási lehetőség van. S a végén mégiscsak diploma, vagy ahhoz hasonló. Az értelmiség gyerekei nemcsak inspirációt kapnak az otthontól, hanem aspirációt is: szülői reményeket, igényeket, elvárásokat. A vizsgált vidéki értelmiség is elsősorban diplomásnak nevelte, illetve neveli fiát, lányát. A fizikai dolgozók kevésbé járatosak az értelmiséggé válás mechanizmusában. Az iskolára bízzák az irányítást, a gyerekre hagyatkoznak. Az iskola tőle telhetőleg vállalja is, hogy a jóképességű munkás- és paraszttanulókat elvezesse az egyetem kapujáig. Nemegyszer azonban „iskolásan” kalauzol: hidat épít a középiskolai és egyetemi tantárgyak között, szorgalomra buzdít a mindenkori tanterv keretein belül. Így akár a szülők egy része, több iskola is, a diplomához segít és nezd az értelmiségivé váláshoz. Mert a kettő nem ugyanaz. Statisztikai entellektüel Az előre gyártott elemek, amelyekből az értelmiséget felépítik: a diploma, a munkakör, a beosztás és a család. Mi az induló energiához, a családhoz hozzáadtuk az iskolát is. Az ötödik elemmel egyetemben is csak egy okleveles dolgozót sikerült előállítanunk. Aki csak statisztikai szempontból értelmiségi, életmódja szerint nem az. Sokan hitték, hogy értelmiséginek lenni küldetés, azonban értelmetlenséggel, értetlenséggel találkozva, elszürkültek. Úgy hiszem, ez inkább a régebbi időkre volt jellemző. Ma azonban jónéhányan eleve szürkén kezdik. Olvastam Szentirmai László és Vágvölgyi András kutatói beszámolóját a szegedi József Attila Tudományegyetem hallgatóinak művelődési szokásairól. A szerzők dicséretére válik, hogy az értelmiségivé válás folyamatának egyik összetevőjét, az önművelődési igényt s ennek kiterjedését vizsgálták. Ők is az olvasást tekintették , a kultúra iránti nyitottság alapfeltételének; a könyv tesz alkalmassá más művelődési élmények befogadására. Egy meghökkentő adat: azok közül, akik az egyetemi könyvtárat igénybe veszik, a magyar—történelem szakos hallgatók 43 százaléka önművelő célból nem olvas! A könyv a kötelező olvasmánynyal azonos számára. És zenei életünk egy olyan középpontjában, mint Szeged, a hallgatók 61 százaléka sohasem jár hangversenyre. „Tisztességtelenül” kiragadott adatok ezek egy sokoldalú szociológiai vizsgálatból. A kutatási beszámolót böngészgetve mégis látni véltem a sok, élénkarcú, szellemi élményre éhes — olykor sznob, olykor végletes véleményeket hangoztató, tudományos zsargonban vitatkozó fiatalt és egy sarokba húzódó szomorú csoportot. A szellemileg jól tápláltak között feltűnik e kis csoport kifejezéstelen arca. Nem nyüzsögnek, hanem vonszolják magukat. Hiánybetegségben szenvednek. Nincs intellektuális igényük, nem képesek az önművelésre. Morzsolják a napokat az egyik vizsgától a másikig, az egyetemet végigmagolják, a szabad idejükben unatkoznak. Végül minden emóció nélkül átveszik a diplomát. S ha legközelebb kérdőívet töltenek ki, értelmiséginek tüntetik fel magukat. Ők azok, akikbe odahaza besulykolják, hogy „diploma nélkül nem ember az ember”, ők azok, akiket az iskola vezetett el iskoláján az egyetemig: „Csak mindig szorgalmasan tanuljátok meg a leckét.” Tulajdonképpen tanulni se tudnak, összefüggéseket feltárni és elemezni, önállóan gondolkozni, a lényegest a lényegtelentől elválasztani. A szegedi kutatók egy illúzióval szegényebbek lettek. Bebizonyosodott, hogy az egyetem, az egyetemi város atmoszférája, nem elegendő a szellemi hiánybetegség leküzdésére. Többgenerációs folyamat Elöljáróban megemlítettem, hogy van olyan értelmiség, aki beosztásánál fogva az, diplomája nincs. Ehhez a beosztáshoz azonban önképzéssel, önműveléssel, nagy gyakorlati tapasztalattal, közéleti munkássággal jutott. Autodidaktának lenni ma már nem szokás, hiszen van oktatási rendszerünk. Van. A diploma azonban nemegyszer kevesebb annál, amit az autodidakta megszerzett, a diplomás élete is szűkebb, szürkébb az övénél Az értelmiségiektől elvárnánk, hogy a szakmai továbbképzésen kívül átránduljanak a tudomány más területeire, élvezzék a művészetet, gyakorolják a politikát. Ne csak gyűjtögessének, felhalmozzanak, hanem másokra is költsék „dús éltük kincsét”. Antonio Gramsci írja: „Az új értelmiségi létformája nem állhat többé az ékesszólásban, az érzelmek és szenvedélyek, e különleges és pillanatnyi mozgatójában, hanem abban, hogy tevékenyen részt vesz a gyakorlati életben mint alkotó, mint szervező, ,folytonos meggyőző’, éppen mert nem pusztán szónok — és mégis felette áll az elvont matematikai szellemnek; a technika és a munka egységétől eljut a technika és a tudomány egységéig, és a humanista történelemfelfogásig, amely nélkül az ember csak ,szakember’ marad és nem válikvezetővé’ (szakember + politikus).” Egyesek kételkednek abban, hogy a különbségtevés diplomás és értelmiség között időszerű-e már. Mások azt állítják, hogy az értelmiségivé válás több generációs folyamat. Én azonban szemtanúja voltam (és mások is voltak) annak, hogy egy nemzedéken belül is megvalósítható. A népi kollégiumi mozgalom ezt elérte. Tudom, más idők jártak. Ám azt hiszem, hogy a mostani körülmények között a művelődési eszközök és alkalmak bőségének közepette, a közéleti demokratizmus erősödésekor is megtalálhatnánk a módját, a középiskolán és az egyetemen. Megtalálhatnánk a módját, ha nem diplomásokat, hanem értelmiségieket nevelnénk. Kovács Judit AMÓ-CSOMÓ HIRDETÉS Nagy élvezettel hallgatom a rádió hirdetéseit. Most éppen a napszemüvegeket ajánlgatják. Megtudom, hogy a napszemüveg öltöztet, hogy a napszemüvegben még szebb a nő és fiatal a férfi. Várom, hogy egyszer azt is közölni fogják, hogy a napszemüveg megvédi a szemet a káros fénytől. MONDHATTA VOLNA SZEBBEN, KIS LOVAG Udvariatlanság gyűjteményem kedves darabja. A budapesti József körúti postahivatalban láttam. A TÁVIRATI UTALVÁNY CÍMZETTJÉNEK, RENDELTETÉSI HELYÉNEK ÉS KÖZELEBBI CÍMÉNEK NYOMTATOTT NAGYBETŰKKEL VALÓ MEGÍRÁSA KÖTELEZŐ. Ejnye, ejnye, drága Posta! NAGYON SZEMÉLYES ÜGYBEN Tizennégy esztendő alatt tizenegyszer tettem szóvá a Magyar Nemzet hasábjain az egészségkönyv ügyét, írtam, kértem, javasoltam, nemcsak a magam esze után, tucatjával kérték ugyanezt orvosok, egészségügyi dolgozók, külföldön sok helyen kötelezően bevezették már. Tizenegy cikkben írtam le, hogy életmentő volna, fontos volna, egyszerű volna. Hat cikkre választ se kaptam, ötre pedig zord elutasítást. Hogy nem lehet, mert megvalósítása költséges. Nem lehet, mert az emberek rendetlenek és elveszítenék a könyvecskét. Nem lehet, mert az egészségügyi okmányt a személyi igazolványban kellene tartani és a személyi igazolványban semmit sem szabad tartani. Nem lehet, mert senkit sem lehet arra kötelezni, hogy könyvecskében magánál hordja betegségei leírását. Nem lehet, mert orvosi titok nem lehet, mert csak. És erre mit tetszenek gondolni, mit olvasok a múlt heti Magyar Nemzetben? Hogy az Egészségügyi Minisztérium rendszeresíteni kívánja az egészségalapot, mert az életmentő, helyes és jó. Tudom, hogy ez javaslatomtól egészen függetlenül született meg, hogy tulajdonképpen semmi közöm a dologhoz, de azért kimondhatatlanul örülök neki és jó, hogy lesz, csak... Csak arra gondoltam, hogy hány jó dolog, okos dolog valósulhatna meg öt évvel, tíz évvel hamarabb, ha minden levelet, javaslatot, ötletet azzal hallgatnának meg mindazok, akiket illet, hogy mi abban a jó, a megvalósítható, a közérdeket szolgáló. Ezt is javaslatnak szántam. HUSZADIK SZAZAD, HUSZADIK SZAZAD! Rohan az autó az országúton. Fiatal pár kér autóstopot, a férfi húsz-huszonkét éves lehet, a nő még kevesebb és előrehaladott állapotos. Gyors fékezés. Hová akarnak eljutni? — Csak ide, a szomszéd községbe, mivelhogy a feleségem nagyon megkívánta a fagylaltot. Mert hogy most már nagyon hamar itt lesz a gyerek, és fagylaltot, meg cseresznyét kíván folyton... a busz pedig csak kétóránként jár. A fiatal férj, kovács a téeszben. Az asszonyka szövőnő a közeli textilgyárban. Van egy szoba-konyhájuk, mosógépük, tévéjük. Csak azt panaszolják, hogy a kis falujukban nincs egy cukrászda, eszpresszó, nincsen tejivó, nincsen klub, csak kocsma van, csak pálinka. Filmet nagy néha vetítenek, de sokszor nem érkezik meg a film, még többször elszakad. Pedig hát kultúrára éhesek ők is, fürdőszobás, modern életre, tanulásra, szakmai továbbképzésre. Utazni vágyódnak. Szóval: felvilágosodottak, okosak. Elvégre a huszadik században élünk, annak is az utolsó harmadában. — Köszönjük ... itt a benzinkútnál kiszállnánk. — Hát sok szerencsét... teljék majd sok örömük a kisfiúkban, vagy kislányukban... — Lány? Isten ments... elbujdosnánk a szégyentől, ha nem fiúra sikerülne — mondják egyszerre mind a ketten... Fehér Klára -Vasárnap, 1971. június 27. Felavatták az új telex főközpontot Szombaton felavatták a posta 30 millió forintos költséggel épült új telex főközpontját. Az új központ 2400 állomásos, végső kiépítésében 3000 telex előfizető állomásának befogadására lesz alkalmas. Az előfizetők átkapcsolása vasárnap estére fejeződik be, s utána már az új előfizetői számok hívószámok lesznek. Megváltozik az egyes országok telex hívószáma is. Ezentúl a vidéki nagyközpontok közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz.