Magyar Nemzet, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
% ACZÉL GYÖRGY: A mi rendünk előfutára — Az ünnepségek Itthon és a világban számtalan sugárral világítják meg most, születésének 150. évfordulóján Petőfi Sándor alakját — kezdte beszédét Aczél György. — A sokféle szögből rávetülő sugarak visszaverődnek, s így igaz, hogy „az ünneplés nemcsak az ünnepeltre vet fényt, hanem az ünneplőkre is”. ■— Vannak, akik sokallják az ünneplést, de nemcsak az ember veszti el személyiségét, ha nem emlékezik: megszűnik a nép nemzet lenni, ha nincs emlékezete. — Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. S nem kevesekről derült ki a múló évtizedek során, hogy méltatlanok voltak, hogy népellenes, nemzetrontó céljaik leplezésére vállaltak hangoskodó szerepet a Petőfi-ünnepségeken. Ám a leplezés a történelemben mindig lelepleződik. A „folyvást küszködni kell” forradalmi radikalizmusának költőjét 1867 után a királyi Magyarország megalkuvó „hamis prófétái”, a szabadságharc hóhérai azzal ünnepelték, hogy leszerelten hirdették: „már megállhatunk, mert itten az ígéreteknek földje van”. Még Jókai is odáig távolodott, hogy az „Akasszátok fel a királyokat” költőjének ünnepén ezt írta: „Van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király — és ez Magyarországé”. — Ismeretes a jegyzőkönyvi dokumentuma annak az 1922-es parlamenti ülésnek, amelyen a Bethlen-kormányzat akarta Petőfi örökségét törvénybe iktatni, de egyetlen baloldali képviselő, Cserti József közbekiáltására — „Éljen Petőfi szelleme! Éljen a Magyar Népköztársaság!” — zűrzavar és botrány tört ki. 1918 és 19 szellemével együtt kiutasították Petőfit is az úri törvényhozás húgából. A Horthy-korszak hivatalos politikáin megpróbálta saját nacionalizmusa, irredentizmusa, nemzeti gyűlölködése képére festeni, hamisítani azt a Petőfit, aki a „Vitaszabadság!” jelszavát írta az internacionalista népforradalmak szimbólumaként a magyar költészetben először és elsőként fel- err’a piros zászlóra, amely alatt minden rabszolga nép szabadságáért síkra lép. Értők és követők — 1931-ben írta Móricz Zsigmond „Ha Petőfi élne” című cikkében: „A Petőfi-társaságnak van egy valóságos Petőfije, akihez ragaszkodik, mint egy bibliához. Csak nem tud az egészhez ragaszkodni, mert a valóságos Petőfi ma is él, bátor és ifjú lángjai ma is perzselnek. A Petőfi-társaságok soha nem foglalkoznak a Petőfi eszméinek terjesztésével, mer sokkal könnyebb a Petőfiházban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint az Apostol gondolataival kiállani a tömeg elé.” — Juhász Gyula pedig így írt 50 évvel ezelőtt a kétféle — az ünnepelt és az igazi Petőfiről: „Nevét idézik, de a szellemét nem! Az él és gyújt szivekben észrevétlen Mint a futó tűz korhadó avarban, Terjed titokban és nő láthatatlan...” — Igen, mindig voltak Petőfinek igaz értői és követői, akik nemcsak nevét, de gyújtó, éltető szellemét idézték. Így idézte őt a fiatal magyar munkásmozgalom a múlt század második felében. Ez a hagyomány élt az agrárszocialista mozgalmakban. Petőfit követte a Magyar Tanácsköztársaság. Erőt és hitet merítettek belőle a hazai és nem csak hazai haladó mozgalmak a két világháború között. Az üldözött, föld alá szorított kommunista párt és szövetségesei Petőfi arcélével figyelmeztettek a Történelmi Emlékbizottság fasizmus ellen mozgósító plakettjén, s Petőfi-brigád küzdött nemzetiszínű és vörös zászlók alatt a hitleristák ellen. — És újra meg újra az igazi Petőfiért emelték fel szavukat nagy költőink. Az ő tüzét tartotta ébren Arany és Vajda János. A „Petőfi nem alkuszik!” elvi könyörtelenségével ostorozta korát Ady. Babits Mihály, aki pedig nem közvetlenül Petőfi útját folytatta, az 1923-as centenárium reakciós kisajátítási kísérletén felháborodva tépázta meg az ellenforradalmi Magyarország méltatlan koszorúit. És „örömtelen 18 évének” lobogóját hajtotta meg előtte József Attila, hirdetve: „Az eszme ég az elnyomottak büszke szívében örök dalodra.” A hamis, merev szoboralak kothumusát levette és a nép forradalmárát a nép közé vezette vissza Illyés Gyula könyve. S a magyar irodalom forradalmi erői, legjobbjai azóta is méltán tekintik sajátjuknak Petőfi örökségét. Forradalmi örökségünk — 1945, a felszabadulás meghozta annak a lehetőségét, hogy beteljesítsük az 1848-as forradalom céljait, s egyben elvégezzük Petőfi hiteles értékelését. A felszabadulás után valóban sok történt ennek érdekében, de az elismerés nem gyengítheti a tárgyilagosságot, a felszabadulás után is volt olyan időszak, amelyben a politikai torzulásokkal együtt torzult a Petőfi-kép is. A szűkítő „Lobogónk, Petőfi!” jelszó átvetítette a kulturális életre a politikai élet akkori visszásságait, s ürügyként szolgált értékes hagyományok kirekesztésére. — 1956-ban pedig a forradalmár Petőfi neve történelmi ellenségeinek, az ezenforradalmároknak a zászlajára kerülhetett, azoknak, akik elégették a vörös zászlót és ledöntötték József Attila szárszói szobrát. — Petőfi neve természetesen rajta van a mi lobogónkon és ott marad, de nem szűkítő, kirekesztő értelemben, hanem — igenis Ady és József Attila nevével együtt és természetesen Bartók nevével, Kodályéval, Derkovitséval és másokéval együtt — Petőfi szellemének egyetemességéhez híven, forradalmi örökségünk és haladó, értékes humánus hagyományaink teljességének vállalását hirdetve. — A legutóbbi másfél évtizednyi időben a magyar szellemi élet erői vitákban és elmélyült kutató munkában megtisztították a Petőfi-képet a torzításoktól. — De van adósságunk is: a már helyesen felismert új, mind teljesebb Petőfit még nem tudtuk eléggé eljuttatni a milliókhoz, élővé és általánossá tenni az iskolákban, a közművelődésben. Még mindig nem olvassák elegen Petőfi verseit és remek prózáját, még érvényesül Petőfivel szemben is sznob fanyalgás, még tartják magukat a Petőfi-értelmezés konzervatív hadállásai; még az ifjúság sem találja meg mindig az igazi Petőfit, aki méltán lehetne eszményképe. — De igenis, örömmel láthatjuk, hogy az igazi, a jövőszerű Petőfi-kép mindinkábbkilép az irodalomtudomány köréből: szép bizonyság erre a mostani Petőfi-év. — A hatalomra jutott nép úgy ünnepli méltóképpen nagy fia emlékét, hogy igyekszik valósággá változtatni a költő álmait, mert Petőfi szelleme azt követeli, hogy minden elért cél új lépcsőfokká váljék egy új, magasabb cél felé. Igazi válasz — Babits Mihály egykori kérdésére, amely itt már elhangzott: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?” Szerény büszkeséggel válaszolhatjuk: nincs okunk lesütni a szemünket. — Babits kérdésére az igazi választ népünk negyedszázados történelme adja meg: — a felszabadulás, az ezeréves per lezárulása, a földreform; — az a tény, hogy a nép uralkodik „a költészetben s a politikában”. — Távoli tőlünk az önelégültség. — Nem állítjuk, hogy „itt van már a kánaán”, de ha alkotó elégedetlenséggel arra törekszünk, hogy ma, holnap és holnapután minden dolgozó ember jobb, szebb, békésebb életet élhessen, akkor erőfeszítéseinkben szövetségesünknek tudhatjuk Petőfit. — Nem állítjuk, hogy mindent beteljesítettünk már, amiről ő álmodott. De olyan társadalmi rend alapjait raktuk le, amely — Lenin szavaival — megteremti a lehetőségét annak, hogy mindaz, amiről az emberiség nagy alkotói, forradalmárai az elmúlt korokban álmodtak, megvalósulhasson. — Nem állítjuk, hogy minden szavunk és tettünk Petőfit idézi, de egyetlen művét s életművének egyetlen elemét sem tagadjuk le; nincs szükségünk megcsonkítani, a napi politika igényei szerint retusálni az „igazi arcát”, hanem a teljes Petőfit tekintjük eszményünknek, örökségét egészében valljuk magunkénak. — Petőfi szellemét követjük, amikor saját hazánk szeretetét összekapcsoljuk a haladásért „síkra lépett” népek testvériségével, amikor azt valljuk, hogy az internacionalista politika a helyes nemzeti politika. Petőfi még azt panaszolta: „Nagy a világ és testvérünk nincs benne. Nincsen, aki bajainkban részt venne.” Mi már történelmi szövetségesünknek tudhatjuk a világ első népi államát és íj világ valamennyi demokratikus mozgalmát. Petőfi vágyai valósággá váltak a Nagy Október megálmodott „véres napjaiban”, amelyek „az óvilágnak romjain az új világot” megteremtették. A dátumok véletlen közelségén túl így teremt a történelem logikája szükségszerű kapcsolatot a költő születésének másfél évszzázados és az első munkásállam — a Szovjetunió — fél évszázados évfordulója között. A népért a néppel a Petőfit követte a Duna és Olt egyazon hangjának zúgását hallgató Ady, majd a „török, tatár, tót, román kavarog e szívben” vallomását tevő József Attila. Ezt az örökséget ápolva tettük programmá a népek közötti testvéri megértést, a szép szelíd jövőt. — Petőfi szellemét idézzük, ha elvi kérlelhetetlenséget hirdetünk másokkal is, de elsősorban önmagunkkal szemben. Petőfi még Vörösmartyval szemben sem engedhetett elveiből: „Én szerettem, én tiszteltem legjobban Vörösmartyt mindazok között, kik őt valaha szerették és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem, mint őt..., hogy Vörösmartyt elítélem, nagy áldozat, melyet szívem tesz elveimért, de bármily nagy ez az áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim” — írta 1848 augusztusában. — Petőfit követjük akkor is, ha azt hangsúlyozzuk, hogy az elvi szilárdság nem lehet valóságtól elszakadó, életidegen vakság. Őt követjük, ha megtanuljuk — saját kudarcainkon, szabadszállásainkon is okulva! —, hogy nem elég a népért élnünk, de sikerrel a népért csakis a néppel együtt küzdhetünk — „tűzön, vízen át”. — Petőfi tudta, hogy az igazi forradalmárnak mindig meg kell őriznie a tömegekbe vetett hitét és bizalmát. Tudnia kell, hogy a néptől, a valóságtól elszakadó türelmetlenség nem azonos az igazi elvszerűséggel. Az a történelmi hivatástudat élt benne, amely szembenézett a lehetőséggel: „talán az élet munkáinkért nem fog fizetni semmivel?” — és vállalta az áldozatokat, a közeli győzelem megérésének reménye nélkül — a győzelem távlatának bizonyos tudatában. Ez érteti meg, hogy a kommunista mozgalom éppen a legnehezebb időkben oly sokszor merített erőt az ő példájából. — Petőfit követjük, amikor elkötelezettséget kívánunk. Volt-e nála elkötelezettebb ember? És volt-e nála szabadabb? Cáfolta-e valaki meggyőzőbben — életével és művével —, hogy egy ügy iránti odaadás elszegényítené a lelket? Volt-e nála gazdagabb? Nem könyvből ismerte a magyar valóságot, „megélte a megélni valók tömérdekét” — Ady szavaival — „azért kellett úgy nyargalnia, hogy 27 esztendejével ő legyen a legtöbbet élt magyar a XIX. század közepének magyar, tanyai lehetőségei között”. — Amikor „nyugtalanságát” szemére vetették, joggal válaszolt a vádra így: „ ... hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való, de nem csoda ... az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan, de ő mindazáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Így van az emberiség szégyen és szorultság között, kívül csendes, csak egy kicsit halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van a kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e másforma„ én, századom hű gyermekei” korának viszonyai között — Mi nem azért becsüljük a nagy Petőfit, mert „prófétaként”, „apostolként”, valamiféle misztikus jósként” mindent előre tudott volna arról, ami a mi korunk gondja és öröme. — Petőfi nagysága azt jelenti, hogy ő a maga korának viszonyai között teljesítette a legmagasabb követelményeket. Ezért lehet példa, mert megértette a történelmet és vállalta a harcot. Ha így tekintünk Petőfire, jobban látjuk önmagunkat is; példája a forradalmi mozgalom helyes önismeretére tanít. Fél évszázaddal ezelőtt Lunacsarszkij mondotta, hogy „Petőfi a maga korának bolsevikje volt”. Ez a képletes kifejezés azt jelenti, hogy Petőfi a XIX. század 40-es éveinek körülményei között volt következetes forradalmár, s nem azt, hogy a XX. századi követelmények értelmében lett volna kommunista. — Nem az a döntő, tudta-e, hogy a forradalmat hívó verseivel, cikkeivel éppen egyidőben, 1848 februárjában megjelent Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, amely meghatározta az emberiség további történelmét. A lényeg az, hogy amit tudtak a tudományos szocializmus megalapítói, azt átérezte, hitte és hirdette a költő: meg kell a világot változtatni „tartson bár a háború az ítélet napjáig” — s ebben, a népek szabadságáért folytatott küzdelemben nincs hiábavalóan elbukott mozgalom. — Engels 1893-ban, a Kommunista Kiáltvány olasz nyelvű kiadásának előszavában írta: „Az 1848-as forradalom nem volt szocialista forradalom, mégis egyengette az útját és előkészítette számára a talajt.” — Petőfi, aki eljutott arra a magaslatra, hogy a nép, a nemzet, az emberiség emelkedésének célját az emberi egyenlőségben, az általános boldogságban jelölte meg, egyengette az utat nekünk, akik sokat tettünk már azért és továbbra is azon munkálkodunk, hogy emberhez méltó életet éljenek az emberek. Halhatatlan időszerűség — Petőfi költő volt, nem ideológus. Versben küldte üzeneteit korának és az utókornak. Az ő aktualitása: a halhatatlan költészet időszerűsége. Mint költőt kell értelmeznünk, különben félreértjük üzeneteit. Szólhat népről, hazáról, emberiségről, a munkáról, vasútról, bányáról, vagy tájról, szülőkről szerelemről, barátságról; hallanunk kell a megfogalmazás költői tartalmait. — Nem értelmezheti helyesen a költő ragaszkodását szüleihez az, aki a nagyszerű versekben nem lát egyebet, mint leegyszerűsített erkölcstanának megfelelő „család-verseket”, mert képtelen megérezni és megérteni azt a bensőséges emberi világot, amelyet Petőfi a munkásemberek körében és köréből ragyogtat fel, mint újfajta, népet-nemzetet — emberiséget egységbe fogó humánus erkölcsöt. „Az utókor mondhatja rólam — írja —, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a republikánusnak nem az a fő jelszava, hogy ,le a királlyal!’, hanem a tiszta erkölcs.” — Nem azoknak volt igaza, akik megpróbálták elválasztani Petőfiben a szerelmi lírikust, a népdal és a tájköltőt a politikai költőtől, hanem Ady Endrének, aki a népből jött zseninek látta Petőfit akkor is, amikor az a közboldogságért küzdött, s akkor is, amikor Júliájáért harcolt. Az ilyen költészet soha nem a világtól elvonuló idill, hanem a közügy és személyes boldogulás gazdag, egymást erősítő kiteljesedése. Ezt a költői világot csak úgy lehet megérteni, ha a pusztáért, a szülőföldért rajongó költőben együtt látjuk teljes emberként a „jó öreget”, a legszeretőbb anyát, István öccsét versbe emelő Petőfit a világ szabadságáért, a népjogokért küzdő Petőfivel. — Forradalmár volt tájleíró költeményeiben is. Pontosan látta Radnóti Miklós, hogy „Petőfi közismert Tisza-versének utolsó három strófája elmarad, ha nem Petőfi írja a verset, aki forradalmár költő... érdekes és érthető, hogy egyes Petőfi-magyarázók a Tisza-versben szerkezeti törést állapítanak meg ott, ahol a békés folyó leírásába belerobban az áradás. És Petőfi szertelenségének tulajdonítják ezt, így is nevezhetjük. De szerves szertelenség, és szükségszerű. Petőfi Tisza-verse csak így zárulhatott”. A Tiszát és a forradalmat, Dózsa Györgyöt és Megyerit, a vándorszínészt, a magyar trikolort és a pusztai betyárt, a vörös zászlót és a dőlt kéményű csárdát, csakis az tudta egy szívvel szeretni és egy lendülettel költői programba emelni, aki emberileg és költőileg képes volt meglátni, átélni és megtartani mindazokat a szálakat, amelyek összekötötték a bölcsőhelyet és a hazát, Magyarországot és Európát, a népet és az emberiséget. Elvek és tettek egysége — Egységet teremtett Petőfi a napi aktualitások, a személyi sors és az emberiség nagy történelmi — vagy éppenséggel „örök”-nek mondott — kérdéseiben. S ez az egységteremtés is példaadó: ha a költészet elfordul a való világ dolgaitól, és csakis az úgynevezett „örök emberi”, „végső” kérdésekre tekint, elveszti teremtő erejét, cselekvésre késztető hatását. Ha pedig a politika terén szakad meg az az egység, akkor az „elvont nép” fennen hirdetett érdekei nevében a konkrét, ma élő, valóságos népet sérthetik. — Az igazi, a teljes Petőfi eszményi egységet teremtett elvei és tettei között. Mikor ezt mondjuk, nemcsak arra gondolunk, hogy elveiért az életét is feláldozta. Az eszmét megpecsételő halálnál nem kevésbé csodálatra méltó, ahogyan békében, hétköznapjaiban követte a „ha férfi vagy, légy férfi!” önmaga fogalmazta erkölcsi parancsát. — Nem volt aszkéta, szerette az életet, de nem élhetett addig jól, amíg szenvedtek a milliók, s naponta megsértették az elveit. Életszeretetéből ered szigorú, elvi könyörtelensége; önmagához híven, önmagával — és ami talán nehezebb —, legjobb barátaival szemben is. — Forradalmár volt — ezért tudott helytállni drámai, sőt tragikus helyzetekben, hisz csakis a következetes forradalmár képes szembe nézni az átmeneti kudarcokkal. Petőfi állta a saját táborából sújtó ütéseket is. Nem idealizálta a népet, tudta — Az apostolban is leírta: —■ „... még most gyermek ő, kitől lehet könnyen bolondítani, Majd meg fog érni, férfi lesz belőle ... Nincs mit csodálni, ősidőktül óta Azon valónak papok és királyok, E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet... ' S ha eddig küzdtem érte, ezután kettős erővel fogok küzdeni!” — Soha nem a néppel fordult szembe, hanem a népet félrevezető demagógokkal — Az elvi szigor nem tette rideg emberré Petőfi Sándort Jó emberei között maga volt a szeretetreméltóság, a derű, az önzetlenség, a hűség és odaadás. Tanúsítja ezt akár barátsága Arany Jánoshoz, vagy Bem tábornok iránti rajongása, akár szerelmi és családi költészete, amelynek mélységét és melegségét az „elidegenedett” költészet művelői és hirdetői felfogni sem képesek. — Petőfi nem volt megszállott, csodálatos egyénisége emberi jellemben lakott. Emberi volt bizakodásában és kételyeiben is. „Ki ismer engem csüggetlenek? Kislelkűséggel engemet kivádol? De aggodalmak néha rám is jönnek.” — írta Vesztett csaták című versében. A lét értelmetlensége, a nihil őt is meglegyintette, mint majd József Attilát „a s ólálkodó semmi”. De a világfájdalmas pózolókat megvetette „Nem, a világnak ti nem adtatok szívet Soha, mert nincsen szívetek, Nincs bennetek szív, nincs! Csak zsebetek És gyomrotok van, s mert ez nincs tele Azért rút a világ előttetek Azért keltek ki rútul ellene. Mióta ők a földi életet Oly feketére mázolják, nekem Sokkal, de sokkal jobban tetszik az, Több fénypontot vesz észre rajt szemem.” — Még Heine is, akit Petőfi oly nagyra tartott és aki őt olyan mélyen megértette, tévesen hitte, hogy a hamleti kérdés és kétely Petőfi számára ismeretlen volt. Hogyan lett volna ismeretlen annak a költőnek, aki keserves pillanatokban így töprengett: „A kérdésnek kérdése ez. És nem az lenni vagy nem lenni? Használ-e a világnak, aki érte Föláldozd magát?” — Nekünk nincs okunk elhallgatni születése ünnepén a vívódó, a tépelődő Petőfit. Ellenkezőleg: a teljes Petőfi-kép csak akkor hiteles, ha tudjuk, hogy hitéért meg kellett küzdenie önmagával is. Mert nem az a bátor, aki sohasem fél. Nem az a bizakodó, akit soha nem kísértett meg a kétség. Petőfi éppen ezért lehet a forradalmárok példaképe, mert a forradalom, a haladás ügyet ik nem tudták eltántorítani sem a saját lelkéből „rájövő” aggodalmak, sem a „csalódás” a félrevezetett népben, sem tábornokok rendelkezései. — Petőfi a nép fiaként élte versbe a valóságot, forradalmi demokrata módján gondolkodott a nép felemelkedéséről, s népforradalmárként cselekedett a haza, az emberiség szabadságáért — Így lehetett a mi rendünk előfutára. — A különböző korokban megnyilatkozó forradalmi törekvések között akkor is létezik történelmi rokonság, ha ezeket a korokat 50, 100 vagy 150 év választja el egymástól. Akkor is érezhető ennek a rokonságnak a mély tartalma, ha ma mások a megoldandó történelmi feladatok, mint 100 vagy 150 évvel ezelőtt — Népi-nemzeti összefogás lebegett célként Petőfi előtt, s a változott kor változott viszonyai között ilyen szövetséget kovácsolt ki, ilyen egységet teremtett meg a dolgozó magyar nép, a munkásosztály, a kommunista párt. Életének példája — Petőfi a feudális Magyarországon élt és alkotott, oly korban, amikor hazánkat függetlenségétől fosztották meg a Habsburgok; csenevész volt az ipar, s törvény adott jogot a deresre. — Petőfinek és társainak nagy szerepe volt abban, hogy az elbukott szabadságharcot követő megtorlások ellenére is összeomlott a feudalizmus, s lehetőség nyílott a társadalom továbbfejlődésére. A kiegyezés után az ország uralkodói önelégülten deklarálták, hogy a haza a boldogság révébe érkezett: a valóság — az ipari proletariátus és a mezőgazdasági éhbéresek millióinak nyomora — cáfolta ezt a hamis diagnózist — Petőfi élő műve és emléke a nagybirtokosok, a kapi- Magyar Nemzet .Vasárnap, 1972. december 31.