Magyar Nemzet, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-06 / 104. szám

Vasárnap, 1973. május 6..9 MUNKÁSOK ÉS ÉRTELMISÉGIEK Ki ad értéket? Mikor az újságíró olyan fel­adatra vállalkozik,­­ amelynek köze van a szociológiához, he­lyesen teszi, ha nem bocsátko­zik feltevésekbe, nem közli el­hamarkodottan a véleményét, hiszen az interjú — ámbár a szociológiai vizsgálódásnak is fontos eszköze — ebben a for­mában szintén csak egyéni vé­leményt tükrözhet, általánosí­tani, netán spekulációkba bo­csátkozni, egy-két beszélgetés alapján rendkívül illetlen, nem kevésbé felelőtlen dolog. Inkább a kétségkívül helyt­álló — noha esetleges — té­nyekkel érdemes előhozakodni, úgy, hogy arra, amit elmon­dunk — engedtessék meg egy kis tréfa — érvényes legyen Mici mackó közismert rigmu­sa. Ez nemcsak afféle véle­mény, de tény, tény, tény ... A tények felett aztán elmélkedni lehet, de az elmélkedés és a következtetés távolabbra esik, egyelőre még azt sem tudjuk biztosan, hogy alkalmasak va­gyunk-e rá. A BRIGÁD ELKÉPZELÉSE hios, hát a következő tény jutott tudomásomra. Kakas Ig­nác festőművész nagyon jó, bensőséges viszonyban van a Ganz-MÁVAG egyik szocialis­ta brigádjának tagjaival. Majdnem úgy fogalmaztam meg ezt a mondatot, hogy a festőművész és a szocialista brigád között van jó viszony. Az utolsó pillanatban rémlett fel bennem, hogy ez a megfo­galmazás személytelenít, bizo­nyos értelemben gyanakvást fejez ki a kapcsolt természetes­ségét illetően, mivel a csopor­ton kívülállást tételez fel. A jó viszony, minek tagadjuk, va­lóban így kezdődött. A Ganz- MÁVAG-beli Petőfi-brigádnak nyilván bizonytalan elképzelé­sei voltak arról, hogy egy mű­vészemberrel való ismeretség, egy esetleges látogatás a mű­teremben, mint emlék, méltán kaphatna helyet a brigádnap­lóban egyéb derekas cseleke­deteik és vállalásaik között. A szándék kezdetben kétségkívül a formalitás jegyeit is viselte, de nélküle a találkozás létre sem jöhetett volna. Kokas Ignác bátyja a Ganz- MÁVAG-ban dolgozik vezető beosztásban. Tudomására ju­tott a Petőfi-brigád elképzelése és szót ejtett arról, hogy az öccse festőművész. A brigád tagjai — csöppet sem tolako­­dóan — arra kérték, ha már ez így van, legyen szíves, szól­jon az­ öccsének, ők egy meg­felelő napon örömmel elláto­gatnának a műtermébe. Kokas Ignác kétségkívül bizonyos iz­galommal fogadta a látogatás hírét. Neki másfajta szempont­ból tűnt jelentősnek ez a ta­lálkozás , hiszen a művész folytonosan önmagát méri ön­magához, s evégből figyeli má­sok tekintetét. TERMÉSZETES FOLYAMAT A megfelelő napon tíz-egy­­néhány különböző szakmájú, különböző életkorú ember ér­kezett a műterembe. A hangu­lat mintegy tíz percig feszélye­­zetten illedelmes volt. Kokas Ignác — ezt is szükséges el­mondani — alkatában és te­hetségében vérbeli művész. Nem ismer megállapodott­­ságot, művészete izgalmas, feszült, kereső, korszerű, egy­általán nem az a faj­ta festészet, amelyen a gya­korlatlan szem az első pillan­tásra megpihen. Tehát a brigád tagjai bejöttek az ajtón, leültek a műteremben, elérkezett az a pillanat, amit jobb szó híján ismerkedésnek nevezhetünk: az egymáshoz közeledés, tapoga­­tódzó szellemi mozdulata. Egy dolgot okvetlenül fel kell téte­leznünk: a mindkét fél részé­ről jelenlevő jóindulatot, bi­zalmat. Most pedig beszéljen a festő a találkozásról. — Talán furcsán hangzik, de abban a pillanatban, amikor beszélgetni kezdtünk, kontak­tus jött létre közöttünk. A fe­szültség és feszélyezettség, amely az idegenség nyilvánvaló velejárója, hamarosan eltűnt. Hogy úgy mondjam, én nem­csak a festészetről, hanem min­den azzal összefüggő vagy tán össze sem függő általánosnak nevezhető dologról beszéltem, morális kérdésekről, az emberi magatartásról, önmegvalósítási szándékáról. Az első, ami meg­ragadott, ami feloldott és tel­jes nyíltságra bátorított, a fi­gyelem volt, az érdeklődés, amely körülvett. Nem kíván­csiság, hanem érdeklődés és így pillanatokon belül kiderült, hogy nincs lényeges különbség közöttünk, semmi olyan nincs bennem, ami más, ami szá­mukra idegen. Könnyen meg­érthető, hogy a munkám bizo­nyos értelemben közel állt hoz­zájuk, hiszen ők is szerszá­mokkal, a kezükkel dolgoznak. Talán ez a hasonlóság a kez­deti elfogadás alapja lehetett. Én éreztem, hogy jól érzik ma­gukat itt, szeretnék itt lenni, ez persze engem is megkapott,­­ kölcsönös vonzódás nélkül nincs jóindulatú emberi kap­csolat. Lehet, hogy az indulás, a szándék bizonyos értelemben mesterséges volt, de ebből bomlott ki egy olyan természe­tes folyamat, ami nagyon kö­zeli, nagyon emberi kapcsola­tot eredményezett. Akkor per­sze még ,ők sem, én sem sej­tettük, hogy ez a találkozás többször megismétlődik, és egyre tartalmasabb lesz. ÜNNEP ÉS SZORONGÁS — Miképpen folytatódott? — A bátyám másnap telefo­non felhívott, hogy olyan ér­deklődést tapasztalt a brigád tagjai között, amelyre eddig példa nemigen volt. Hát mit mondhatnak erről? Nagyon jól­esett. Már nem tudom, mikor találkoztunk először, az időt én sohasem számolom, de attól kredve színe semmi sem tör­ténhetett velem, amiről ők azonnal ne értesültek volna. Ha netán a rádió szót ejtett rólam, vagy az újság valamit írt, szá­mon tartották, a kiállításom megnyitóján valamennyien ott voltak, ami számomra bizonyos szorongást jelentett, az nekik ünnepet és ebben feoldódott a szorongásom. Szemérmes, szép kapcsolat ez, részemről is, ré­szükről is. Semmi fals hangot nem érzek benne. — És mit jelenthet a művész számára ez a kapcsolat? — Az embert néha kétségek fogják el, mi az értelme an­nak, amit csinál. Én tulajdon­képpen érzelmes ember va­­gyok, éppen ezért a kívülről jövő érzelmi segítség számom­ra sokat jelent. Úgy érzem, ők sokkal egyenesebben tudnak közeledni a művészethez, mint az úgynevezett szakértő közön­ség. Nyíltabbak, tisztábbak. Az ilyen baráti szemekre a mű­vésznek szüksége van. De is­métlem, nemcsak a művészet­­ről esett szó közöttünk, hanem emberi, erkölcsi magatartás­beli kérdésekről is. — Beszélgetéseik közben „kényelmetlen” utakra nem té­vedtek? — Mindig nyíltan beszél­tünk egymással. Ez a kérdések­re és a válaszokra egyaránt vonatkozik. Felmerült az, hogy a művészek többet isznak a kelleténél. Semmi szükség nem volt tagadásra, legfeljebb az általánosítás elkerülésére. El­mondtam, az embernek vannak terhes, feszült, szabadulni vá­gyó pillanatai, mondhatnám „pokoljárásai”, amelyek ösz­­szefüggnek az alkotással, egy folyamat részei ezek. Nem ha­szontalanok. És néha az ital enyhíti a feszültséget. Megér­tettek. Szóba jött az is, meny­nyit lehet festészettel keresni. Mondtam, tegyük fel, megke­resek havi tízezer forintot, a pénz jelentős részét a mun­kámra költöm, élek belőle, dol­gozom, nem izgat sem a ruha, sem a bútor, ilyen vagyok, ezt csinálom. Látták rajtam, hogy eszembe sincs őket átejteni. — Elfogadták-e igazságos­nak ezt a különbséget a jöve­delmek között? — A megértés azt jelentette, hogy elfogadják. Nyoma sem volt bennük irigységnek, a méltánytalanság érzetének­ tűnt, de jólesett. Azóta odafi­gyelnek, ha bárhol festészet­ről esik szó, akkor is, ha az a dolog egyáltalán nem kapcso­latos velem. — Tud-e arról, hogy ehhez hasonló jó viszony más művé­szek és más munkások között kialakult? — Gondolom, számos példa van erre. Bárkinek, aki mű­vészettel foglalkozik, éreznie kell, hogy erre szüksége van. Szüksége van közvetlen emberi kapcsolatokra abból a világból, amelyhez szól, amelyet ő ábrá­zolni akar. Semmi sem ered­ményesebb, célravezetőbb egy ilyen kapcsolatnál. Nagyon jólesett, mondhatnám felol­dozott, hogy bevezethettem ezeket a nagyon nyílt, egye­nes, őszinte embereket a küz­delmeimbe. Sokat jelent szá­momra a figyelmük, a megér­tésük. A legtisztább élmény, ha az ember olyat adhat és olyat kaphat egy ismeretség során, amely máskülönben el­érhetetlen. A mi kapcsolatunk­ban ez a kérdés, hogy ki ad értéket, fel sem merült. Oly­annyira magától értetődő a kölcsönösség. — Térjünk vissza a képekhez, hiszen a mű bizonyos értelem­ben a művésszel azonosítható. Hogyan közeledtek a brigád­tagok, teszem azt egy nonfi­guratív kompozícióhoz? — Sokat beszélgettünk egy képről, a címe: Utazás az al­világban. Csupa mozgás, ka­vargás, nincsenek rajta felis­merhető tárgyak, figurák. Én elmondtam a magam gondo­latait, szándékát, ők jól tud­ták, mindezt én nagyon komo­lyan veszem, nem vagyok sem ugrálós, sem nagyképű, sem kókler. Így közeledtek a kén­hez, ezen a hullámhosszon, és­­én azt hiszem, el is érték. Nem hagyta közömbösen őket, és a megértés, a felfedezés számuk­ra is örömet jelentett.. Oda aka­rok kilyukadni, valóban talál­kozni kell az embernek az em­berrel, személyes kapcsolattal is elő lehet segíteni, hogy az a törvény, amely szerint általá­ban az ember képes a műal­kotásokat befogadni, érvénye­süljön. Van olyan, akit a be­fogadásra tanítani sem kell, nem mindenki ilyen. A szemé­lyes baráti, érzelmi közösség a törődés, sok bezártnak tűnő ajtót felnyithat, és ez a törő­dés bennünket, művészeket is éltetne. Az a tapasztalatom hogy a személyes kapcsolat a közeledésben az emberi érté­kek cseréjében nagyon sokat, jelent. Számomra bizonyossá vált, hogy szükséges, nélkülöz­hetetlen közelség születhet így Mindezt nem gondoltam végig, nem is a véleményemet mon­dom, hanem azt, ami biztos tényként is elfogadható. — És általánosítható? — Bizonyos mértékig igen. Mikor itt a lakótelepen a Mág­lya közben felépültek ezek a műtermes lakások és beköltöz­tek a szobrászok, festők, a kör­nyék lakói idegenkedve, szinte gyűlölködve figyeltek bennün­ket. Naplopók vagyunk, in­gyenélők, iszákosak, erkölcste­lenek, így­­vélekedtek rólunk. Ezek az ellenérzések mióta megismerkedtünk a környezet­tel, és az itt lakók is megismer­tek bennünket, eltűntek. Azt hiszem, a kételyek minden esetben a személyes találkozá­sok révén enyésznek el. Kristóf Attila A MEGÉRTÉS ÖRÖME — Gyakran találkoztak az­óta? — Sokszor találkoztunk, minden alkalommal, amely számomra vagy számukra je­lentős volt. Néha zavart, hogy milyen szeretettel és nagyra­becsüléssel fordulnak felém, ez a nagyrabecsülés túlzottnak Új „lépcsőfok" a Tiszán A Szolnok megyei Kisköre község a legutóbbi időkig sem­miben sem különbözött akár­melyik Tisza menti falutól. Ré­gebbi nevezetessége legfeljebb csak annyi, hogy — egy 1924-es adat szerint — „Kiskö­re egyike azon magyar falvak­nak, amelynek férfilakosságá­ból a lélekszámúhoz viszonyít­va legtöbben estek el a világ­háborúban”. A falu szélén egy tábla jelzi, hogy itt kezdődik a kiskörei — hivatalos nevén: Tisza II. — vízlépcső építke­zési területe. Innen nézve úgy tűnik, mintha csak karnyújtás­nyi távolságba emelkedne a síkság fölé a megépült és a közeli napokban esedékes fel­avatása és üzembe helyezése előtt álló vas-acél-beton óriás, az új tiszai vízlépcső. Már nem délibáb... Bizarr kép, akár délibábnak is hihetnénk! A Tisza-vidék végtelenbe vesző sík mezőihez — és tegyük rögtön hozzá: oly gyakran égető aszálytól pusz­tított mezőihez — idomult te­kintet zavartan törik meg a tájból vakmerően elénk tor­nyosuló, tíz emelet magas be­tonbástyákon. Pedig ez a kép, a duzzasztómű szürke falai, a felső darupálya meredek acél­árbocai, első pillantásra csu­pa kusza vonalból, éles szeg­letből, furcsán hajló felület­ből összeálló „látomás”, már élő valóság! Valóság, amely ezentúl végérvényesen hozzá­tartozik e Tisza menti földhöz, része, alkotóeleme, benne gyö­kerező és belőle növekedett képződmény lett. Mint egy év­milliók alatt felgyűrődött geo­lógiai vonulat, vagy mint egy lassan-lassan bevágódó új fo­lyammeder. Egyébként a két találomra vett példa nem is olyan véletlen: Kiskörénél az alkotó ember az építés rövid hat éve alatt valóban mind­kettőt megteremtette. A leen­dő víztároló — a csaknem 13 ezer hektár nagyságú mester­séges tó — partjain valósá­gos dombláncot alkotnak az új gátak, és a vízlépcsőnél 1,2 kilométer hosszan csakugyan új medret ástak a Tiszának. Keskeny betonsövény vezet a már elkészült és három he­te próbaüzemelését végző duz­zasztóműhöz. A vízlépcső tu­lajdonképpen a teljes folyam­­medret elzáró hatalmas gát. Jobb oldalán van a már meg­épült hajózózsilip, a bal oldalon javában dolgoznak a négy tur­binából álló erőmű szerelésein. A gát közepén — ahogy a felső darupálya tízemeletnyi magasságából lepillantok, ép­pen a lábam alatt — helyez­kedik el a duzzasztómű. Ott lenn a mélyben tajtékzik, szinte forr a Tisza, ahogy új medrébe a duzzasztórendszer öt, egyenként huszonnégy mé­ter széles nyílása felé rohan. Öt kapu ez, amelyeknek kü­szöbein át dörögve, sisteregve, mesterséges vízesésként zúdul le a folyó ezen a bizonyos „vízlépcsőn” — a Tisza II. vízlépcsőjén. — Maga az elv egyszerű, könnyen érthető —, magya­rázza lemutatva a duzzasztó kapuira Izsák Béla, a nagy munka főépítésvezetője. — A vízlépcső, mint egy gát, elzár­ja a folyam útját és a gát fe­lett megemelkedik a Tisza víz­szintje. A duzzasztómű kapuin aztán már kedvünk szerint szabályozva engedjük át a vi­zet. Igen, az elv egyszerű, a gya­korlat már kevésbé az! A Ti­sza nem valami kis patak — magas vízállásnál másodper­cenként háromezer köbméter vizet szállít —, és a természet szabad, nem egyszer pusztító erői nehezen engedik magukat az emberi célok szolgálatába törni. A folyó szintjének a „kedvünk szerinti szabályozá­sa” a duzzasztó nyílásainak nyitásával vagy zárásával tör­ténik. Szédítően nagyszerű látvány. Öt hatalmas, olajnyo­mással mozgatott, billenő acél­tábla — mint valami óriási csapóajtósor — ott lenn, a lá­bunk alatt lassan elfordul, le­ereszkedik. Most szinte egé­szen elzárja a Tiszát, való­sággal megállítja évmilliós út­jában a folyót. Sisteregve tor­pan meg az örvénylő víztömeg, csak a duzzasztó nyílásainak küszöbe felett talál magának keskeny résnyi utat. — A billentőtáblák nyitásá­val, zárásával tudjuk szabá­lyozni a vízállást — magya­rázza tárgylagosan a főmér­nök. — Jelenleg Kiskörétől felfelé 120 kilométeres folyam­­szakaszon, egészen Tiszalökig — vagyis a már 1954-bem meg­épített Tisza I. duzzasztójáig — öt méterrel emeltük meg a Tisza vízszintjét. Mire való egy vízlépcső ? Mi a cél? Miért, minek az érdekében építették több mil­liárdos költséggel, évek nehéz munkájával ezt a hatalmas gáz-zsilip-duzzasztó-erőmű komplexumot ? — Mint általában a vízgaz­dálkodás nagy létesítményed, ez is egyszerre több fontos célt szolgál — mondja a főmérnök. A Tisza II. legfontosabb rendeltetései között első helyen áll az öntözés. A kiskörei víz­lépcső és a hozzá kapcsolódó öntözőrendszer — a követke­ző években folyamatosan ki­épülő jászsági és nagykunsági főcsatornák, valamint az 1985-ig kialakuló, a Velencei­tónál négyszer nagyobb mes­terséges tó — ezen a rendkí­vül aszályos területen Heves megye déli részétől le egész a Körösök völgyéig, mintegy 300 ezer hektár nagyságú terület öntözését teszi lehetővé. Az említett mesterséges tó, amely felfogja és összegyűjti a tavaszi áradások idején igen magas és gyakran árvízzel fe­nyegető Tisza vizét, biztosítja majd a környék korszerű ivó­vízellátását is. A kiskörei rendszer másik f­ő feladata: biztosítani a következő ötéves tervben Leninvárosban fel­épülő óriási vegyikombinát és olajfinomító, valamint a hoz­zájuk kapcsolódó hőerőmű rendkívül nagy vízszükségle­tét.A Tisza II. duzzasztóműve a folyó vízszintjét egész év­ben egyenletesen öt méterrel magasabban tartja, ezzel le­hetővé teszi, hogy 1350 ton­nás súlyú uszályok hajózhas­sák az egész középső és felső Tisza-sza­kaszt. Bár Kisköré­nek az energiatermelés nem alapvető feladata, a vízlép­csőbe beépített négy turbina évenként átlagosan mintegy 106 millió kilowattóra villa­mos energiát termel majd. A tervek szerint az energiater­melés is megkezdődik még eb­ben az esztendőben. Innen a vízlépcső magasá­ból, mint valami mesterséges hegycsúcsról nézve, tárul ki előttünk az egész táj, az a síkság, amely pusztító árvizek­től és még pusztítóbb aszá­lyoktól oly sokat szenvedett, amely évszázadokon át a ter­mészet garázda szeszélyének kényére-kedvére volt kiszol­gáltatva. Egy új tiszai táj for­málódik ki a szemünk láttára, egy új látkép és eleddig isme­retlen térkép vonalai. Ahol most még csak egy végtelenbe kacskaringózó gátsor húzódik a sík földek között, ott néhány év múlva a fokozatosan meg­telő mesterséges tó vize hul­lámzik majd. Feljebb a Tisza jobb és bal partjából ágazik ki az említett két öntöző fő­csatorna, mindkettőnek egy-egy tizennyolc kilométeres szaka­sza már megépült, sőt ,,mű­ködik” is. A nagykunsági fő-, csatornából március óta kap­nak a környék termelőszövet­kezetei öntözővizet, a jászsági főcsatorna elkészült szakaszán is hamarosan megkezdődhet az öntözés. — Lényegében befejeződött a kiskör®’ rfzlén°«ő és a toz­­zákapcsolódó 1ét®sítmáriyek építésének ,..’só ütemű” — mondta a főó’­’itésvez°t3. — Az építést 1967-ben kezdtük és a tervekben előre megálla­pított határidőre végeztük el. Természetesen ezzel nem ér véget a munkánk, hiszen a mesterséges tó és az öntöző­­rendszerek teljes kiépítése, a „II. ütem” csak most kezdő­dik és tervek szerint 1985-re fejeződik be. Csak néhány érzékletes ada­tot annak jellemzésére, hogy milyen méretű munkát kell végezni a Tisza-vidék képének átformálásához. A teljes ki­építésig a kiskörei rendszer­ben 27 millió köbméter földet mozgatnak meg, 350 ezer köb­méter betont, 670 ezer köbmé­ter követ, 4500 tonna acélszer­kezetet és 1800 tonna­­gépi be­rendezést építenek be. A fő­csatornák teljes hosszúsága 220 kilométer lesz, a mestersé­ges tó pedig 400 millió köb­méter vizet tárol majd. Az első hajók és az öreg kút A kiskörei építés hat éve alatt az itt dolgozó emberek élete elválaszthatatlanul ösz­­szefonódott a nagy mű mun­káival. E hat év számukra va­lóságos külön történelem. Nagy pillanatokban és nehéz, sőt drá­mai órákban is gazdag törté­nelem. 1970-ben például a Ti­sza árvize a kiásott munka­gödrök és alapozások teljes pusztulását okozhatta volna. Hatalmas erőfeszítéssel, éjjel­nappal dolgoztak és bár a Ti­sza vízszintje minden koráb­ban mért magasságot túlha­ladt, megakadályozták, hogy az ár betörjön az építési terület­re. Feledhetetlen látvány volt mindazoknak, akik részesei lehettek­ a múlt nyáron, az a forró délután is, amikor az óriási, kéttonnás köveszsákok dübörögve hullottak az Ó-Ti­­sza medrébe és elzárták évez­redes útját, miközben a má­sik­­ oldalon a markológépek megnyitották az ideiglenes gátat és a folyam engedelme­sen áthömpölygött a vízlép­csőn, az új medrébe. Fősmér­nökök, milliárd forintok fele­lős gazdái, meglett, komoly férfiak mezítláb álltak ak­kor az új Tisza-meder beton­fenekén és hurrázva fogadták az első csepp Tisza-vizet, amely elérte a vízlépcsőt és körülmosta a lábukat. Most a riporter is tanúja egy ilyen nagy pillanatnak: méltóságtel­jesen nyílik meg a vízlépcső bal oldalán az új hajózózsilip és a 85 méter hosszú zsilipkam­rán alászáll a csaknem tíz­méteres szintkülönbséget áthi­dal vízlépcsőn az első hajók egyike, amely már ezt az em­ber teremtette új vízi utat jár­ja.Mint mondták: messzire lát­ni a vízlépcső magasából. Kép­letes értelemben is messzire, hiszen a jelen körvonalaiból már kibontakozik a nem is olyan távoli jövő, a vidék új, gazdagabb, az ember igényei­nek jobban szolgáló képe. De — az igazság így kívánja — egy pillantást kell vetni e ki­látóból a múltra is. Nem mesz­­sze Kiskörétől, Tiszaroff köz­ségnél áll az a szobor, amely a kitűnő mérnök, a vízszabá­lyozó Vásárhelyi Pál emlékét őrzi, hirdetve, hogy 1846-ban ott tették meg a maga idejé­ben páratlanul nagyarányú vállalkozásnak számító Tisza­­szabályozás első kapavágását. Az akkor végzett nagy munka alapja,­­előkészítője a jelenlegi­nek, mint ahogy a Tisza teljes szabályozása is — a következő évtizedek alatt kiépülő több vízlépcsőből álló rendszer és a hozzá kapcsolódó egyéb léte­sítmények megalkotása — ele­ven, szerves folytatása annak, amit több mint egy évszázada Vásárhelyi Pál tervei alapján oly nehéz körülmények között ezer és ezer alföldi kubikos két keze munkájával végzett el. Végezetül egy apróság, amit akár jelképesnek is érezhe­tünk. Ott, a falu határában, ahol az az építkezési terület határát jelző tábla áll, a ko­pár, szikes mezőn egy öreg gé­­meskút van. Idős pásztorember néhány birkát legeltetett a kút mellett, mikor itt jártunk. Fe­jét csóválta és lemutatott a kútba: „Kiszáradt” — mondta — „Az idén nagyon kevés volt az eső, nem is emlékszem, mi­kor volt olyan kevés csapadék, hogy ez a mély kút kiszárad­jon.” Mintha az öreg kút „tudta” volna: az ő ideje lejárt­ vala­mi jobbnak, nagyobbnak en­gedheti át a helyét. Szász István Korszerűsítések a 25 éves mentőknél Ünnepi kiállítás, mentőkongresszus Beszámoltunk már arról, hogy az Országos Mentőszol­gálat az idén ünnepli fennállá­sának negyedszázados jubileu­mát. A mentés a különböző mentőegyesületek összevoná­sával 1848. május 10-én vált állami feladattá hazánkban. A közelgő évforduló alkal­mából dr. Bencze Béla főigaz­gató elmondta, hogy a fejlesz­tési tervekben többek között az is szerepel, hogy a most még meglevő „fehér foltokat” eltüntetik. A bővítés során el­érik, hogy az országban átla­gosan 30 kilométerenként mű­ködik majd mentőállomás, s ezáltal az ország lakossága azonos, egységes mentőellá­tásban részesül majd. Tovább korszerűsödik a rohamkocsi­szolgálat is, amelyet Európá­ban először Magyarországon vezettek be, csaknem két év­tizeddel ezelőtt. Az Országos Mentőszolgálat tervezi repülő­gép-állományának korszerűsí­tését is. Az évforduló alkalmából a Markó utcai székházban kiál­lítás nyílik meg, a mentőmú­­zeum anyagából. Május 9-én jubileumi emlékülésre kerül sor, és ugyanezen a napon kez­dődik a május 12-ig tartó VI. nemzetközi mentőorvosi kong­resszus is. A tanácskozáson 19 ország 250 küldötte vesz részt.

Next