Magyar Nemzet, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
Vasárnap, 1973. május 6..9 MUNKÁSOK ÉS ÉRTELMISÉGIEK Ki ad értéket? Mikor az újságíró olyan feladatra vállalkozik, amelynek köze van a szociológiához, helyesen teszi, ha nem bocsátkozik feltevésekbe, nem közli elhamarkodottan a véleményét, hiszen az interjú — ámbár a szociológiai vizsgálódásnak is fontos eszköze — ebben a formában szintén csak egyéni véleményt tükrözhet, általánosítani, netán spekulációkba bocsátkozni, egy-két beszélgetés alapján rendkívül illetlen, nem kevésbé felelőtlen dolog. Inkább a kétségkívül helytálló — noha esetleges — tényekkel érdemes előhozakodni, úgy, hogy arra, amit elmondunk — engedtessék meg egy kis tréfa — érvényes legyen Mici mackó közismert rigmusa. Ez nemcsak afféle vélemény, de tény, tény, tény ... A tények felett aztán elmélkedni lehet, de az elmélkedés és a következtetés távolabbra esik, egyelőre még azt sem tudjuk biztosan, hogy alkalmasak vagyunk-e rá. A BRIGÁD ELKÉPZELÉSE hios, hát a következő tény jutott tudomásomra. Kakas Ignác festőművész nagyon jó, bensőséges viszonyban van a Ganz-MÁVAG egyik szocialista brigádjának tagjaival. Majdnem úgy fogalmaztam meg ezt a mondatot, hogy a festőművész és a szocialista brigád között van jó viszony. Az utolsó pillanatban rémlett fel bennem, hogy ez a megfogalmazás személytelenít, bizonyos értelemben gyanakvást fejez ki a kapcsolt természetességét illetően, mivel a csoporton kívülállást tételez fel. A jó viszony, minek tagadjuk, valóban így kezdődött. A Ganz- MÁVAG-beli Petőfi-brigádnak nyilván bizonytalan elképzelései voltak arról, hogy egy művészemberrel való ismeretség, egy esetleges látogatás a műteremben, mint emlék, méltán kaphatna helyet a brigádnaplóban egyéb derekas cselekedeteik és vállalásaik között. A szándék kezdetben kétségkívül a formalitás jegyeit is viselte, de nélküle a találkozás létre sem jöhetett volna. Kokas Ignác bátyja a Ganz- MÁVAG-ban dolgozik vezető beosztásban. Tudomására jutott a Petőfi-brigád elképzelése és szót ejtett arról, hogy az öccse festőművész. A brigád tagjai — csöppet sem tolakodóan — arra kérték, ha már ez így van, legyen szíves, szóljon az öccsének, ők egy megfelelő napon örömmel ellátogatnának a műtermébe. Kokas Ignác kétségkívül bizonyos izgalommal fogadta a látogatás hírét. Neki másfajta szempontból tűnt jelentősnek ez a találkozás , hiszen a művész folytonosan önmagát méri önmagához, s evégből figyeli mások tekintetét. TERMÉSZETES FOLYAMAT A megfelelő napon tíz-egynéhány különböző szakmájú, különböző életkorú ember érkezett a műterembe. A hangulat mintegy tíz percig feszélyezetten illedelmes volt. Kokas Ignác — ezt is szükséges elmondani — alkatában és tehetségében vérbeli művész. Nem ismer megállapodottságot, művészete izgalmas, feszült, kereső, korszerű, egyáltalán nem az a fajta festészet, amelyen a gyakorlatlan szem az első pillantásra megpihen. Tehát a brigád tagjai bejöttek az ajtón, leültek a műteremben, elérkezett az a pillanat, amit jobb szó híján ismerkedésnek nevezhetünk: az egymáshoz közeledés, tapogatódzó szellemi mozdulata. Egy dolgot okvetlenül fel kell tételeznünk: a mindkét fél részéről jelenlevő jóindulatot, bizalmat. Most pedig beszéljen a festő a találkozásról. — Talán furcsán hangzik, de abban a pillanatban, amikor beszélgetni kezdtünk, kontaktus jött létre közöttünk. A feszültség és feszélyezettség, amely az idegenség nyilvánvaló velejárója, hamarosan eltűnt. Hogy úgy mondjam, én nemcsak a festészetről, hanem minden azzal összefüggő vagy tán össze sem függő általánosnak nevezhető dologról beszéltem, morális kérdésekről, az emberi magatartásról, önmegvalósítási szándékáról. Az első, ami megragadott, ami feloldott és teljes nyíltságra bátorított, a figyelem volt, az érdeklődés, amely körülvett. Nem kíváncsiság, hanem érdeklődés és így pillanatokon belül kiderült, hogy nincs lényeges különbség közöttünk, semmi olyan nincs bennem, ami más, ami számukra idegen. Könnyen megérthető, hogy a munkám bizonyos értelemben közel állt hozzájuk, hiszen ők is szerszámokkal, a kezükkel dolgoznak. Talán ez a hasonlóság a kezdeti elfogadás alapja lehetett. Én éreztem, hogy jól érzik magukat itt, szeretnék itt lenni, ez persze engem is megkapott, kölcsönös vonzódás nélkül nincs jóindulatú emberi kapcsolat. Lehet, hogy az indulás, a szándék bizonyos értelemben mesterséges volt, de ebből bomlott ki egy olyan természetes folyamat, ami nagyon közeli, nagyon emberi kapcsolatot eredményezett. Akkor persze még ,ők sem, én sem sejtettük, hogy ez a találkozás többször megismétlődik, és egyre tartalmasabb lesz. ÜNNEP ÉS SZORONGÁS — Miképpen folytatódott? — A bátyám másnap telefonon felhívott, hogy olyan érdeklődést tapasztalt a brigád tagjai között, amelyre eddig példa nemigen volt. Hát mit mondhatnak erről? Nagyon jólesett. Már nem tudom, mikor találkoztunk először, az időt én sohasem számolom, de attól kredve színe semmi sem történhetett velem, amiről ők azonnal ne értesültek volna. Ha netán a rádió szót ejtett rólam, vagy az újság valamit írt, számon tartották, a kiállításom megnyitóján valamennyien ott voltak, ami számomra bizonyos szorongást jelentett, az nekik ünnepet és ebben feoldódott a szorongásom. Szemérmes, szép kapcsolat ez, részemről is, részükről is. Semmi fals hangot nem érzek benne. — És mit jelenthet a művész számára ez a kapcsolat? — Az embert néha kétségek fogják el, mi az értelme annak, amit csinál. Én tulajdonképpen érzelmes ember vagyok, éppen ezért a kívülről jövő érzelmi segítség számomra sokat jelent. Úgy érzem, ők sokkal egyenesebben tudnak közeledni a művészethez, mint az úgynevezett szakértő közönség. Nyíltabbak, tisztábbak. Az ilyen baráti szemekre a művésznek szüksége van. De ismétlem, nemcsak a művészetről esett szó közöttünk, hanem emberi, erkölcsi magatartásbeli kérdésekről is. — Beszélgetéseik közben „kényelmetlen” utakra nem tévedtek? — Mindig nyíltan beszéltünk egymással. Ez a kérdésekre és a válaszokra egyaránt vonatkozik. Felmerült az, hogy a művészek többet isznak a kelleténél. Semmi szükség nem volt tagadásra, legfeljebb az általánosítás elkerülésére. Elmondtam, az embernek vannak terhes, feszült, szabadulni vágyó pillanatai, mondhatnám „pokoljárásai”, amelyek öszszefüggnek az alkotással, egy folyamat részei ezek. Nem haszontalanok. És néha az ital enyhíti a feszültséget. Megértettek. Szóba jött az is, menynyit lehet festészettel keresni. Mondtam, tegyük fel, megkeresek havi tízezer forintot, a pénz jelentős részét a munkámra költöm, élek belőle, dolgozom, nem izgat sem a ruha, sem a bútor, ilyen vagyok, ezt csinálom. Látták rajtam, hogy eszembe sincs őket átejteni. — Elfogadták-e igazságosnak ezt a különbséget a jövedelmek között? — A megértés azt jelentette, hogy elfogadják. Nyoma sem volt bennük irigységnek, a méltánytalanság érzetének tűnt, de jólesett. Azóta odafigyelnek, ha bárhol festészetről esik szó, akkor is, ha az a dolog egyáltalán nem kapcsolatos velem. — Tud-e arról, hogy ehhez hasonló jó viszony más művészek és más munkások között kialakult? — Gondolom, számos példa van erre. Bárkinek, aki művészettel foglalkozik, éreznie kell, hogy erre szüksége van. Szüksége van közvetlen emberi kapcsolatokra abból a világból, amelyhez szól, amelyet ő ábrázolni akar. Semmi sem eredményesebb, célravezetőbb egy ilyen kapcsolatnál. Nagyon jólesett, mondhatnám feloldozott, hogy bevezethettem ezeket a nagyon nyílt, egyenes, őszinte embereket a küzdelmeimbe. Sokat jelent számomra a figyelmük, a megértésük. A legtisztább élmény, ha az ember olyat adhat és olyat kaphat egy ismeretség során, amely máskülönben elérhetetlen. A mi kapcsolatunkban ez a kérdés, hogy ki ad értéket, fel sem merült. Olyannyira magától értetődő a kölcsönösség. — Térjünk vissza a képekhez, hiszen a mű bizonyos értelemben a művésszel azonosítható. Hogyan közeledtek a brigádtagok, teszem azt egy nonfiguratív kompozícióhoz? — Sokat beszélgettünk egy képről, a címe: Utazás az alvilágban. Csupa mozgás, kavargás, nincsenek rajta felismerhető tárgyak, figurák. Én elmondtam a magam gondolatait, szándékát, ők jól tudták, mindezt én nagyon komolyan veszem, nem vagyok sem ugrálós, sem nagyképű, sem kókler. Így közeledtek a kénhez, ezen a hullámhosszon, ésén azt hiszem, el is érték. Nem hagyta közömbösen őket, és a megértés, a felfedezés számukra is örömet jelentett.. Oda akarok kilyukadni, valóban találkozni kell az embernek az emberrel, személyes kapcsolattal is elő lehet segíteni, hogy az a törvény, amely szerint általában az ember képes a műalkotásokat befogadni, érvényesüljön. Van olyan, akit a befogadásra tanítani sem kell, nem mindenki ilyen. A személyes baráti, érzelmi közösség a törődés, sok bezártnak tűnő ajtót felnyithat, és ez a törődés bennünket, művészeket is éltetne. Az a tapasztalatom hogy a személyes kapcsolat a közeledésben az emberi értékek cseréjében nagyon sokat, jelent. Számomra bizonyossá vált, hogy szükséges, nélkülözhetetlen közelség születhet így Mindezt nem gondoltam végig, nem is a véleményemet mondom, hanem azt, ami biztos tényként is elfogadható. — És általánosítható? — Bizonyos mértékig igen. Mikor itt a lakótelepen a Máglya közben felépültek ezek a műtermes lakások és beköltöztek a szobrászok, festők, a környék lakói idegenkedve, szinte gyűlölködve figyeltek bennünket. Naplopók vagyunk, ingyenélők, iszákosak, erkölcstelenek, ígyvélekedtek rólunk. Ezek az ellenérzések mióta megismerkedtünk a környezettel, és az itt lakók is megismertek bennünket, eltűntek. Azt hiszem, a kételyek minden esetben a személyes találkozások révén enyésznek el. Kristóf Attila A MEGÉRTÉS ÖRÖME — Gyakran találkoztak azóta? — Sokszor találkoztunk, minden alkalommal, amely számomra vagy számukra jelentős volt. Néha zavart, hogy milyen szeretettel és nagyrabecsüléssel fordulnak felém, ez a nagyrabecsülés túlzottnak Új „lépcsőfok" a Tiszán A Szolnok megyei Kisköre község a legutóbbi időkig semmiben sem különbözött akármelyik Tisza menti falutól. Régebbi nevezetessége legfeljebb csak annyi, hogy — egy 1924-es adat szerint — „Kisköre egyike azon magyar falvaknak, amelynek férfilakosságából a lélekszámúhoz viszonyítva legtöbben estek el a világháborúban”. A falu szélén egy tábla jelzi, hogy itt kezdődik a kiskörei — hivatalos nevén: Tisza II. — vízlépcső építkezési területe. Innen nézve úgy tűnik, mintha csak karnyújtásnyi távolságba emelkedne a síkság fölé a megépült és a közeli napokban esedékes felavatása és üzembe helyezése előtt álló vas-acél-beton óriás, az új tiszai vízlépcső. Már nem délibáb... Bizarr kép, akár délibábnak is hihetnénk! A Tisza-vidék végtelenbe vesző sík mezőihez — és tegyük rögtön hozzá: oly gyakran égető aszálytól pusztított mezőihez — idomult tekintet zavartan törik meg a tájból vakmerően elénk tornyosuló, tíz emelet magas betonbástyákon. Pedig ez a kép, a duzzasztómű szürke falai, a felső darupálya meredek acélárbocai, első pillantásra csupa kusza vonalból, éles szegletből, furcsán hajló felületből összeálló „látomás”, már élő valóság! Valóság, amely ezentúl végérvényesen hozzátartozik e Tisza menti földhöz, része, alkotóeleme, benne gyökerező és belőle növekedett képződmény lett. Mint egy évmilliók alatt felgyűrődött geológiai vonulat, vagy mint egy lassan-lassan bevágódó új folyammeder. Egyébként a két találomra vett példa nem is olyan véletlen: Kiskörénél az alkotó ember az építés rövid hat éve alatt valóban mindkettőt megteremtette. A leendő víztároló — a csaknem 13 ezer hektár nagyságú mesterséges tó — partjain valóságos dombláncot alkotnak az új gátak, és a vízlépcsőnél 1,2 kilométer hosszan csakugyan új medret ástak a Tiszának. Keskeny betonsövény vezet a már elkészült és három hete próbaüzemelését végző duzzasztóműhöz. A vízlépcső tulajdonképpen a teljes folyammedret elzáró hatalmas gát. Jobb oldalán van a már megépült hajózózsilip, a bal oldalon javában dolgoznak a négy turbinából álló erőmű szerelésein. A gát közepén — ahogy a felső darupálya tízemeletnyi magasságából lepillantok, éppen a lábam alatt — helyezkedik el a duzzasztómű. Ott lenn a mélyben tajtékzik, szinte forr a Tisza, ahogy új medrébe a duzzasztórendszer öt, egyenként huszonnégy méter széles nyílása felé rohan. Öt kapu ez, amelyeknek küszöbein át dörögve, sisteregve, mesterséges vízesésként zúdul le a folyó ezen a bizonyos „vízlépcsőn” — a Tisza II. vízlépcsőjén. — Maga az elv egyszerű, könnyen érthető —, magyarázza lemutatva a duzzasztó kapuira Izsák Béla, a nagy munka főépítésvezetője. — A vízlépcső, mint egy gát, elzárja a folyam útját és a gát felett megemelkedik a Tisza vízszintje. A duzzasztómű kapuin aztán már kedvünk szerint szabályozva engedjük át a vizet. Igen, az elv egyszerű, a gyakorlat már kevésbé az! A Tisza nem valami kis patak — magas vízállásnál másodpercenként háromezer köbméter vizet szállít —, és a természet szabad, nem egyszer pusztító erői nehezen engedik magukat az emberi célok szolgálatába törni. A folyó szintjének a „kedvünk szerinti szabályozása” a duzzasztó nyílásainak nyitásával vagy zárásával történik. Szédítően nagyszerű látvány. Öt hatalmas, olajnyomással mozgatott, billenő acéltábla — mint valami óriási csapóajtósor — ott lenn, a lábunk alatt lassan elfordul, leereszkedik. Most szinte egészen elzárja a Tiszát, valósággal megállítja évmilliós útjában a folyót. Sisteregve torpan meg az örvénylő víztömeg, csak a duzzasztó nyílásainak küszöbe felett talál magának keskeny résnyi utat. — A billentőtáblák nyitásával, zárásával tudjuk szabályozni a vízállást — magyarázza tárgylagosan a főmérnök. — Jelenleg Kiskörétől felfelé 120 kilométeres folyamszakaszon, egészen Tiszalökig — vagyis a már 1954-bem megépített Tisza I. duzzasztójáig — öt méterrel emeltük meg a Tisza vízszintjét. Mire való egy vízlépcső ? Mi a cél? Miért, minek az érdekében építették több milliárdos költséggel, évek nehéz munkájával ezt a hatalmas gáz-zsilip-duzzasztó-erőmű komplexumot ? — Mint általában a vízgazdálkodás nagy létesítményed, ez is egyszerre több fontos célt szolgál — mondja a főmérnök. A Tisza II. legfontosabb rendeltetései között első helyen áll az öntözés. A kiskörei vízlépcső és a hozzá kapcsolódó öntözőrendszer — a következő években folyamatosan kiépülő jászsági és nagykunsági főcsatornák, valamint az 1985-ig kialakuló, a Velenceitónál négyszer nagyobb mesterséges tó — ezen a rendkívül aszályos területen Heves megye déli részétől le egész a Körösök völgyéig, mintegy 300 ezer hektár nagyságú terület öntözését teszi lehetővé. Az említett mesterséges tó, amely felfogja és összegyűjti a tavaszi áradások idején igen magas és gyakran árvízzel fenyegető Tisza vizét, biztosítja majd a környék korszerű ivóvízellátását is. A kiskörei rendszer másik fő feladata: biztosítani a következő ötéves tervben Leninvárosban felépülő óriási vegyikombinát és olajfinomító, valamint a hozzájuk kapcsolódó hőerőmű rendkívül nagy vízszükségletét.A Tisza II. duzzasztóműve a folyó vízszintjét egész évben egyenletesen öt méterrel magasabban tartja, ezzel lehetővé teszi, hogy 1350 tonnás súlyú uszályok hajózhassák az egész középső és felső Tisza-szakaszt. Bár Kiskörének az energiatermelés nem alapvető feladata, a vízlépcsőbe beépített négy turbina évenként átlagosan mintegy 106 millió kilowattóra villamos energiát termel majd. A tervek szerint az energiatermelés is megkezdődik még ebben az esztendőben. Innen a vízlépcső magasából, mint valami mesterséges hegycsúcsról nézve, tárul ki előttünk az egész táj, az a síkság, amely pusztító árvizektől és még pusztítóbb aszályoktól oly sokat szenvedett, amely évszázadokon át a természet garázda szeszélyének kényére-kedvére volt kiszolgáltatva. Egy új tiszai táj formálódik ki a szemünk láttára, egy új látkép és eleddig ismeretlen térkép vonalai. Ahol most még csak egy végtelenbe kacskaringózó gátsor húzódik a sík földek között, ott néhány év múlva a fokozatosan megtelő mesterséges tó vize hullámzik majd. Feljebb a Tisza jobb és bal partjából ágazik ki az említett két öntöző főcsatorna, mindkettőnek egy-egy tizennyolc kilométeres szakasza már megépült, sőt ,,működik” is. A nagykunsági fő-, csatornából március óta kapnak a környék termelőszövetkezetei öntözővizet, a jászsági főcsatorna elkészült szakaszán is hamarosan megkezdődhet az öntözés. — Lényegében befejeződött a kiskör®’ rfzlén°«ő és a tozzákapcsolódó 1ét®sítmáriyek építésének ,..’só ütemű” — mondta a főó’’itésvez°t3. — Az építést 1967-ben kezdtük és a tervekben előre megállapított határidőre végeztük el. Természetesen ezzel nem ér véget a munkánk, hiszen a mesterséges tó és az öntözőrendszerek teljes kiépítése, a „II. ütem” csak most kezdődik és tervek szerint 1985-re fejeződik be. Csak néhány érzékletes adatot annak jellemzésére, hogy milyen méretű munkát kell végezni a Tisza-vidék képének átformálásához. A teljes kiépítésig a kiskörei rendszerben 27 millió köbméter földet mozgatnak meg, 350 ezer köbméter betont, 670 ezer köbméter követ, 4500 tonna acélszerkezetet és 1800 tonnagépi berendezést építenek be. A főcsatornák teljes hosszúsága 220 kilométer lesz, a mesterséges tó pedig 400 millió köbméter vizet tárol majd. Az első hajók és az öreg kút A kiskörei építés hat éve alatt az itt dolgozó emberek élete elválaszthatatlanul öszszefonódott a nagy mű munkáival. E hat év számukra valóságos külön történelem. Nagy pillanatokban és nehéz, sőt drámai órákban is gazdag történelem. 1970-ben például a Tisza árvize a kiásott munkagödrök és alapozások teljes pusztulását okozhatta volna. Hatalmas erőfeszítéssel, éjjelnappal dolgoztak és bár a Tisza vízszintje minden korábban mért magasságot túlhaladt, megakadályozták, hogy az ár betörjön az építési területre. Feledhetetlen látvány volt mindazoknak, akik részesei lehettek a múlt nyáron, az a forró délután is, amikor az óriási, kéttonnás köveszsákok dübörögve hullottak az Ó-Tisza medrébe és elzárták évezredes útját, miközben a másik oldalon a markológépek megnyitották az ideiglenes gátat és a folyam engedelmesen áthömpölygött a vízlépcsőn, az új medrébe. Fősmérnökök, milliárd forintok felelős gazdái, meglett, komoly férfiak mezítláb álltak akkor az új Tisza-meder betonfenekén és hurrázva fogadták az első csepp Tisza-vizet, amely elérte a vízlépcsőt és körülmosta a lábukat. Most a riporter is tanúja egy ilyen nagy pillanatnak: méltóságteljesen nyílik meg a vízlépcső bal oldalán az új hajózózsilip és a 85 méter hosszú zsilipkamrán alászáll a csaknem tízméteres szintkülönbséget áthidal vízlépcsőn az első hajók egyike, amely már ezt az ember teremtette új vízi utat járja.Mint mondták: messzire látni a vízlépcső magasából. Képletes értelemben is messzire, hiszen a jelen körvonalaiból már kibontakozik a nem is olyan távoli jövő, a vidék új, gazdagabb, az ember igényeinek jobban szolgáló képe. De — az igazság így kívánja — egy pillantást kell vetni e kilátóból a múltra is. Nem meszsze Kiskörétől, Tiszaroff községnél áll az a szobor, amely a kitűnő mérnök, a vízszabályozó Vásárhelyi Pál emlékét őrzi, hirdetve, hogy 1846-ban ott tették meg a maga idejében páratlanul nagyarányú vállalkozásnak számító Tiszaszabályozás első kapavágását. Az akkor végzett nagy munka alapja,előkészítője a jelenleginek, mint ahogy a Tisza teljes szabályozása is — a következő évtizedek alatt kiépülő több vízlépcsőből álló rendszer és a hozzá kapcsolódó egyéb létesítmények megalkotása — eleven, szerves folytatása annak, amit több mint egy évszázada Vásárhelyi Pál tervei alapján oly nehéz körülmények között ezer és ezer alföldi kubikos két keze munkájával végzett el. Végezetül egy apróság, amit akár jelképesnek is érezhetünk. Ott, a falu határában, ahol az az építkezési terület határát jelző tábla áll, a kopár, szikes mezőn egy öreg gémeskút van. Idős pásztorember néhány birkát legeltetett a kút mellett, mikor itt jártunk. Fejét csóválta és lemutatott a kútba: „Kiszáradt” — mondta — „Az idén nagyon kevés volt az eső, nem is emlékszem, mikor volt olyan kevés csapadék, hogy ez a mély kút kiszáradjon.” Mintha az öreg kút „tudta” volna: az ő ideje lejárt valami jobbnak, nagyobbnak engedheti át a helyét. Szász István Korszerűsítések a 25 éves mentőknél Ünnepi kiállítás, mentőkongresszus Beszámoltunk már arról, hogy az Országos Mentőszolgálat az idén ünnepli fennállásának negyedszázados jubileumát. A mentés a különböző mentőegyesületek összevonásával 1848. május 10-én vált állami feladattá hazánkban. A közelgő évforduló alkalmából dr. Bencze Béla főigazgató elmondta, hogy a fejlesztési tervekben többek között az is szerepel, hogy a most még meglevő „fehér foltokat” eltüntetik. A bővítés során elérik, hogy az országban átlagosan 30 kilométerenként működik majd mentőállomás, s ezáltal az ország lakossága azonos, egységes mentőellátásban részesül majd. Tovább korszerűsödik a rohamkocsiszolgálat is, amelyet Európában először Magyarországon vezettek be, csaknem két évtizeddel ezelőtt. Az Országos Mentőszolgálat tervezi repülőgép-állományának korszerűsítését is. Az évforduló alkalmából a Markó utcai székházban kiállítás nyílik meg, a mentőmúzeum anyagából. Május 9-én jubileumi emlékülésre kerül sor, és ugyanezen a napon kezdődik a május 12-ig tartó VI. nemzetközi mentőorvosi kongresszus is. A tanácskozáson 19 ország 250 küldötte vesz részt.