Magyar Nemzet, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-29 / 201. szám

4 A Sliélevízió műsoráról •HMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiMiimiiiiiiititimiiuiutiiitiiHtmiiiiitiiiiiiimiii Portréfilm Komját Irénről A Vallomások a XX. századról című portrésorozatban legutóbb Komját Irén vallott életútjának különböző állomásairól. A forradalmár újságírónő, a pártmunkás, Komját Aladár özvegye olyan területeket ismertetett rutinos kérdező, Szepesi György segítségével, amelyek földrajzilag ugyan nincsenek közel egymáshoz, ám amelyeket összefűz Komját Irénnek a század évtizedeit átfutó pályája. E pályakép pedig egy olyan, az értelmiség egyik legkiválóbb típusát megtestesítő asszony törekvéseit és képességeit mutatja, akit felismerései hoztak közel a küszködő, kisemmizett, becsapott tömegekhez, és aki aztán a „sokaság” harcait vállalva, jutott el újabb igazságokhoz is. A riporter kérdései, Komját Irén lírától átfűtött, ám az érzelgősséget kerülő, közvetlen válaszai, és egy sor, a beszélgetés témáihoz kapcsolódó kép közvetítésével nemcsak a pesti oldalra, hanem hosszú évek küzdelmeire, küzdőire s győzelmeire is pillanthattunk Komját Irén könyvekkel bélelt, budai szobájából. A portréfilm hangulatát, és mondanivalóját is jól egészítették ki Komját Aladárnak azok a versrészletei, amelyeket Keres Emil mondott el. Ha immár az olvasók ezrei is osztoznak ismeretükben, Komját Aladár költeményei a portréfilm hősnőjének legsajátabb „tulajdonai.” Hiszen közös munkájuk, közös harcuk, közös életük ihlette Komjátot legszebb versei, köztük a halála előtt egy nappal először kinyomtatott Nemzeti brigádinduló megalkotására. Mestereim és tanítóim — ez a címe Komját Irén egyik kötetének, ahol, azokról — például Marcel Cachinről, Togliattiról, Alpári Gyuláról — szól, akiktől életre szóló érvénnyel tanult, és akikről úgy véli, hogy nemcsak őt tanítják — és nemcsak az írásírás mesterségén — személyiségük példájával. A most látott s a Janovics Sándor által fényképezett tévéfilm alkalommal szolgált ahhoz, hogy mind többen — és mind többet — tanuljunk Kólóját Iréntől is. a. g. Diagnózis Többféle kór meghatározásáról esik szó a Diagnózis című tévéjátékban, amelyet Örkény István Te édes-édes című novellájából Esztergályos Károly rendezett. A főszereplő egy fiatal orvosnő, közvetlenül az egyetemről jött (a novella szerint önként) Vitályosra. Kapar a torka, kis duzzanat van a garaton, fél, hogy gégerák jele. Amíg a szövettani vizsgálat készül, a doktornő élete első ügyeletén diagnózist készíteni kényszerül egy tüdőembóliás betegről: a kormeghatározás itt valójában csak annyi, hogy percei, vagy órái vannak-e még a betegnek? A harmadik diagnózis Róza mamáé, a miniszterhelyettes anyjáé, szívbeteg, számára a terápia: „Pihenjen. Kerülje az izgalmakat. Szedje a digitaliszt, és próbáljon minél tovább élni”. De lehet Róza mama körül úgy sihrogni-forogni, h°gy a fia révén megnyissa az érvényesülés útját. , A Diagnózis fő témája ez az utóbbi, vagyis egy másfajta kórmegállapítás. Nem betegségé, hanem társadalmi problémáé. Nem is „orvosfilm” ez, bár a színhely kórházi. De itt, a kórteremben, a rendelőben, a betegágyon a vizsgált emberi problémák drámai sűrítettségben mutatkoznak meg, s természetesen, erőltetés nélkül áll a háttérben élet-halál kérdése. S mi a vizsgált társadalmi probléma? Az érvényesülés? A karrierizmus? A gátlástalanság? Örkény jó diagnoszta módján meghatározza az embereket, a jellemüket, a cselekedeteket, de a jó diagnoszta módján mindent sokoldalúan vizsgál, számításba veszi a kórelőzményt, a fertőző hatásokat, a környezetet, a szervezet ellenállókészségét, az adottságokat, a lappangást, mellékhatásokat. Az orvos számára a diagnózis a kór minél teljesebb megállapítása, hiszen enélkül nincs, nem lehet gyógyulás. Örkény tetőt fölismeri, tudja, számításba veszi, hogy a valóban kiváló tanárnak „följebb” lenne a helye, s azt is, nem az őpraktikáinak, csupán kitűnő praktizálásának kellene elérnie, hogy a megfelelő helyre jusson. A pályakezdő lányról is tudja és vallja Örkény, hogyan elegyedik, sőt, birkózik benne jó és rossz. Nem állapotot vizsgál, hanem folyamatot, kétségkívül egészségtelen, beteg folyamatot, kórt De vizsgálja az okokat is, a tenyészetet, a fertőzésre kedvező körülményeket, amelyek a kórt előre segítik. Örkény választott hősnője kettős megrendüléssel tisztul meg arra, hogy életét ne csak édes-édesnek, hanem tisztának és becsületesnek tudhassa. Az egyik megrendülés a saját betegségének a hatása. Ez a vizsgálat nem csupán arra a fölismerésre vezeti el, hogy őt éppúgy eszközül használták, amint eszközöket keresett céljaira ő is, hanem azt is fölfedezi most, hogy a jelzők nem kettőzve, hanem ellentétpárokban járnak. Nem az édesedés az igazi, hanem az élet-halál. S ezt erősíti meg a beteg halála: a gyógyítással együtt jár a tehetetlenség is,nemcsak cselekedni kell tudni, olykor inkább vigaszt nyújtani, vagy a bájtba kudarcot elviselni tudni. . Problémák szorításában is igazat mondani, igazat tenni, ez, az ember dolga, sugallja Örkény kitűnő novellája, s a belőle készült kitűnő tévéfilm. Nem most adták először. Másfél éve, a második műsorban már sugározta a tévé. Most a veszprémi tévétalálkozó díja indokolta az újraadást, ezúttal az első műsorban. Premierrel is fölért ez az ismétlés. 7. 1. Röviden Palló Imre után Hofi Gézával nézett farkasszemet a televízió kamerája és a vendéglátó házigazda-riporter, Vitray Tamás. Az Ötszemközt című beszélgetéssorozatban tehát a pályája naiv sikereire emlékező kitűnő operaénekest a talpraesett poénjeivel és eredeti egyéniségével jogos népszerűséget elért, humorista-előadóművész követte. Hofiról kiderült — a kezdeti, érthető,elfogódottság után —, hogy éppen olyan kedves, közvetlen csevegő, mint amilyen tehetséges színész. Kár volt azonban előre kikötnie Vitraynak, "hogy a műsorban szó sem lesz poénekről, mert a „hofizmus” illusztrációjaként bizonyára elkelt volna néhány kiheryezett csattanó. És amikor Hofi éppen egyik ismert számát kezdte volna aprólékosan magyarázni, az újabb kérdések véget vetettek az érdekes elemzésnek. Az optimizmus közhelyjelző,de a „törhetetlen”: Abndy Béla derűje — Az én háztájim című „show-ja”, tarka műsora szerint — inkább áradó, mindent derűssé, elégedetté színező. Az ökölvívás e derű szerint népmese, a világ a szerző önéletrajza, a tévéműsor nyáresti csevegés es a meghitt sarokban. Meghívottak voltak még Papp László, Karinthy Frigyes és Bertolt Brecht. Abody kettős szereposztásban jelent meg a műsorban: ő és Szilágyi Tibor versengtek abban, melyikük jobb Abody. *n —NAPLÓS Augusztus 29 | Pollack Mihály születésének 200. évfordulója alkalmából kedden kiállítás nyílt meg Pakson.# Vietnam győzelme címmel nyílik meg kiállítás augusztus 30-án, csütörtök délután négykor a BM kiállítótermében. (VI., Népköztársaság útja 55.) A • A tokaji nyár rendezvénysorozatában szeptember 2-án, vasárnap Fery Antal grafikusművész kiállítását nyitjameg Varga Mátyás Kossuth-díjas grafikusművész, a Nemzeti Színház díszlettervezője. Közreműködik a Magyar Barokk Trió. A Hazafias Népfront Borsod megyei bizottságának elnöksége kedden Miskolcon megvitatta az Olvasó népért mozgalom további feladatait. Elhatározták, hogy a tokaji írótáborban jövőre az ifjúság és az irodalom témájával, 1975- ben pedig a nők helyzetével foglalkoznak majd. I Ebek harmincadján? Piacon a múlt Az Értelmező Kéziszótár kétféle magyarázatot ad a választékosnak éppen nem mondható, de a hivatalos érintkezésben sem használatos nepper kifejezésre. Első jelentése: „iparengedély nélküli házaló árus”, a második szerint: „részesedésért a kereskedőnek vevőket csalogató személy.” A valóság és a köznapi beszéd sokszor árnyaltabb különbséget tesz, mint a nyelvészeti okfejtés, sőt, egy-egy szó jelentéstartalma is tágabban értelmezhető. Így van ez a német eredetű nepper szó esetében is, amelyről egyébként lerí, hogy az alvilág közvetítésével jutott a már-már napi használatba. Barokk óra kétszázért Nepperekkel manapság sokfelé találkozhatni. Például a piacokon. Szeretek ilyen helyeken nézelődni, s vallom, hogy itt a hírlapíró, akarva, akaratlanul, igen sok tapasztalatot szerezhet. Óbudán, a Szél utcai piacon ,nagy a sokadalom. Sejtelmes dinnyehegyek mögött, hosszú asztalokra kirakott mindenféle kerti , termék.. .A portékájukat kínáló árusok és termelők hangzavara aláfestő zenei motívum a jövés-menés tarka forgatagához. Nyugalmasabb, kissé félreeső helyen, egy szeméttartó edény mellett magas, rosszarcú férfi áll. Mellette, szinte kontrasztként, finom, törékeny, madárcsontú öregaszszony. Látnivaló: valaha jobb napokat látott. Beszélgetnek. A rosszarcú esküdözik. Közöttük, a szemetesedényen egy óra. S nem is akármilyen: tíz lépésről is látni, hogy XVIII. századi barokk. Tokja ép. Ritkaszép darab. A férfiú jobb kezével szinte rátenyerel az órára, amely egyébként ehelyütt elmondhatatlanul idegen, nem ide való jelenés. — Mit ugrál, édesanyám, hiszen ez nem is jár. De lássa, kivel van dolga, kap még egy húszast. Kétszáz. A kopottas ruhájú hölgy, bólint, s reszlyeteg mozdulattal gyöngyből szőtt retiküljébe teszi a pénzt. De a rosszarcú még szemtelen is: — Most csak azért adtam ennyit, mert a múltkori jobb volt. Olyat hozzon, azért többet adok. De én is elmehetek megnézni, hátha van valami más is. Maga ne cipelje ide. S azzal máris gyömöszöli feneketlen zsákjába a barokk órát, amelynek értékét csak ezrekben lehet kifejezni, így van ez. A néni hálás, s hóna alatt a retiküllel boldogan eltipeg. Kiabál a rosszarcú a piac közepén: „Erőt, régiséget veszek!” Sokáig figyelem. Ruhaneművel nem foglalkozik, csak antik tárgyakkal, órákkal, jobb porcelánnal. S különösen még valami érdekli: az ingaóra, az a fajta, amely hajdan a falusi tisztaszobák lelke volt. Jön egy bácsi, s hoz három ilyen csicsás, festett számlapú órát. Látszik, hogy régi üzletfelek. Az öreg a faluban szedhette össze a műtárgyakat. Se nem első, se nem utolsó ügyletük szemtanúja vagyok, látnivaló, hogy kialakult szabott árak vannak, itt nincs alku. Darabjáért ötvenet kap az öreg, s megbiccentve kalapját máris fordul a ,„okogó kecske” irányába. Emberem nem moccan, dolgozik. Ránéz a tárgyakra s látja, mi a bóvli, mi az érdemesebb darab. Közben érdeklődik szívélyesen egy fiatalasszonytól, mikor egyeznek már meg a régi komód dolgában, amelyet költözködésükkor látott. Áll a vásár, s egyre több tárgy vándorol a zsák mélyére. De hová viszi ezt a sok portékát? Antik órát és falusit, bronz szobrot, a régi szén mázas korsót, festett tükröt? Egyelőre ő is a Zokogó,Kecske irányába iramodik, ott várjak segédei, akik a sok-sok terhet majd megadott címekre elszállítják. Szakosodik a mesterség A neppereknek — a rosszarcú is az — különböző megbízóik vannak, akik valójában szintúgy nepperek, csak „magasabb fokon” művelik a mesterséget. De a sápot mindegyik alaposan leveszi. Mint modern korunkban a mesterségek és tudományok, a nepperség is szakosodik. Persze itt is van tömegmunka: ezt végzi az óbudai és a többi piacon dolgozó társulat. Óbudán a tágabb környéket is bejárják Békásmegyertől Újlakig, de még a hegyvidéket is. Noha emberemről aligha föltételezhető, hogy életében egyetlen könyvet is olvasott, mégis olyan néprajzi, művészettörténeti érzéke és értékítélete van, úgy ismeri a tárgyakat, mintha közöttük nőtt volna föl. Lélektani módszereikről kisebb tanulmányt lehetne írni, s arról is, hogy ők mindig pontosan tudják, mit hova kell vinni, melyik nagyobb nepper mivel foglalkozik. A nagyobb nepperek, avagy az úgynevezett gyűjtők. Az egyik csupán antik órákkal, a másik porcelánnal, a harmadik régi pénzzel, a negyedik faluról származó tárgyakkal, például jobb cserépedényekkel, rokkával, és ki tudja még, mi mindennel foglalkozik. Van, amelyik mindennel. Raktári készleteik úgyszólván kimeríthetetlenek. Ők szállítják az árut, a diszkrét és finom, divatos belvárosi, várbéli népművészeti butikokba. De az antikóra-seftelésnek, jószerével a külországi műkereskedelemre épült szövevényes hálózata is állandóan innét kap árut. S noha kibogozhatatlannak látszanak a szálak, az összefüggések mégis világosak. A végkifejlet is látható, ha betérünk a népművészet eme egyik magánszentélyébe. Az árukészlet állaga valóban avatott ízlésre vall. S kik a vevők? Külföldiek. Veszik a bokályokat, a szilkéket és szőtteseket. Veszik és viszik is. Mindenki meggyőződhetik felőle, nyisson be valamelyik népművészeti szentélybe. Furgonozni jó De vannak okosabb nepperek is. A furfangosok. Valójában ők az igazi nagymenők. Szemünk láttára, évek óta fosztogatják a magyar falvakat, de ők jobbára csak a tágabb értelemben vett népi tárgyakkal foglalkoznak. Ám azokkal elképesztő tételekben. Száz rokka kell a holland műkereskedőnek? Tüstént szállítják, mert ha kell, egymást is kisegítik. Erre kötelez a zárt érdekszövetség. Az urbanizáció emberibb életformáját áhító magyar falvak népe a régi házakat Szatmártól Vasig mindenütt kíméletlenül szétveri. S a szétvert ámbitusos hajlékok helyén gombamód tenyésznek a sátortetős szörnyűségek, az elmaradhatatlan kertitörpékkel. A félreértett civilizáció nevében. S e házak megalkotói igyekeznek szabadulni mindattól, ami a régvolt életformát idézi. Örömmel megválnak a szétvert házak tartozékaitól. Ha kell, ingyen is odaadják. Ezt a nagyon nyilvánvaló közhelyigazságot ismerték fel a furgonos nepperek. S azt is tudva tudják, hogy hazai közgyűjtemények nem lehetnek versenytársaik, hiszen az egész magyar múzeumi hálózat nem rendelkezik annyi gépkocsival, mint ők. Gátlástalanul, pimaszul járják az országot, hordják az árut. Ha kell, hetente háromszor is megfordulnak. Egymás vadászterületeit tiszteletben tartják, s akárcsak a hajdani gyarmatosítók, súrlódások esetében mindig találnak modus vivendit. S a naiv őslakók boldogok, hogy nincsen már gond a régi laskaszűrővel, sulykolófával s ki tudná fölsorolni a többit, a tárgyak százágú sokadalmát? Hová kerülnek a fürge furgonok terhei ? Természetesen ugyancsak a diszkrét és divatos belvárosi és egyéb népművészeti butikokba. Olyan helyekre, ahol nyílt kereskedelmi tevékenységet folytatnak. Ám a furgonos neppereknek önálló ,.km kereskedelmi kapcsolataik” is vannak. Ügyfeleik jobbára műkereskedők és tehetős gyűjtők, akik nem a hortobágyi magas égért jönnek Magyarországra. Az antikvárius szobra Nemrég történt a Dunántúlon. A város nem csupán iparáról és bányászatáról, valamint gazdasági fejlődéséről nevezetes hely. Nemcsak a szenet fejtik ott, de ötven kilométeres körzetben az N. várost övező tájék a magyar régészet egyik legfontosabb kincsesbányája. Az őskortól a középkorig itt minden történelmi periódus emlékei jelen vannak, s egymásra rétegeződve várják föltárásukat, hogy kincseiket kibányásszák. N. város lakói szeretnek olvasni, s ahol áhítják a betűt, ott megél az antikvárius. Ám X. magán antikvárius nem csupán könyvekkel foglalkozik. Tesz-vesz, elad. Mindent. Ami jön. A közelmúltban például egy torzó mivoltában is becses római kori bronzszobrot adott el. Nyolcvanezerért. Kedves vevőjének, egy kellemes svéd úrnak, aki úgy elvitte autóján a zsákmányt, hogy meg sem állt hazáig. Nem tudom lett-e következménye ennek a kereskedelmi ügyletnek, de az mindenki előtt ismeretes, hogy például az ékszer és deviza visszaélés fogalmát pengeéles logikával megfogalmazza a törvény. Nos, az antikvárius leleménye milyen fogalomkörbe tartozik? Az N. városban élő, antikváriusnak álcázott nepper nem csupán anyagi kárt okozott az országnak. Ő és hasonszőrű társai szellemi javainkat, népinemzeti művelődésünk értékes emlékeit árusítják ki. S ez olyan deviza, ami szilárdabban áll a dollárnál, s a szellem tőzsdéjén — ha egyáltalán van ilyen — árfolyama állandóan emelkedik. Valljuk be, az érvényes múzeumi törvény fölött eljárt az idő. Megalkotói nem sejthették, hogy hazánk egykor milyen gazdag vadászterülete lesz a honi és nemzetközi neppereknek. Hogyan lehet ezen változtatni ? Rendőrhatósági segédlettel? Ahhoz ezek a törvények túlságosan liberálisak. A tanácsoknak is tenni kellene valamit, s nem csupán a piaci vagy furgonos, de az antikváriusnak, órásnak, avagy ilyenolyan kereskedőnek álcázott nepperekkel is. Lassan vége a nyárnak, lomhán vagy fürgén, de hazaigyekeznek a Volvok, Mercedesek és egyéb kocsicsodák. S ki tudja, hány csomagtartóban : bokályok, tükrösképek, barokk- és parasztórák, antik szobrok szenderegnek. Boldog és győztes tulajdonosaik oly büszkén viszik haza, mint megannyi trófeát. Viszik a múltunkat. Kiss Károly -------------Magyar Nemzet--------------- „Diaporama" Budapest centenáriumára Diaképeket vetítenek, de mintha mozgófilm peregne. Az állóképek lágyan egymásba folynak, vagy keményen egymásba villóznak. A játékot zene, versfoszlányok kísérik. Akik a budapesti Kassák Klubban ezt a diaporamának nevezett ügyes kis szerkezetet hétfőn bemutatták — két diavetítő működik váltakozva, lencséjük előtt egy-egy felváltva nyíló-csukódó fényzáró —, új nagy jövő előtt álló műfajt látnak benne. A Budapest 100 című művészfotókból és régi dokumentumokból készült, majdnem egyórás összeállításban a műfaj lehetőségeit mutatták be. A képek váltásának ritmusa a hanggal együtt sajátos lírai, gondolati, hangulati hatást tesz, amely más, mint a filmé, vagy a fotóé. Novellát is feldolgoztak már: az utolsó óra története eredetileg sem egyéb, mint állóképek sorozata — ilyenformán nagyon is alkalmas diaporámára. Érdemes megismertetni ezt a fantázianevelő, a diavetítés újabb lehetőségeit felhasználó audio-vizuális játékot a művelődési házak szakköreiben, az iskolákban, az előadótermekben. ■Szerda, 1973. augusztus 29. ■ Búcsú egy színésznőtől Fájdalmasan sokszor írtuk le az elmúlt hónapokban: szegényebbek lettünk egy társsal, egy tehetséggel. Amikor a televízió Pécsi Sándor utolsó filmjét vetítette, még senki sem gondolta, hogy ugyanakkor Hegedűs Ágnestől is búcsúzunk. Nem hittük, mert nem akartuk hinni, még amikor betegágyban, fájdalomtól kínzottan láttuk, akkor sem. Még most sem, amikor pedig már csendben eltemették. Hegedűs Ágnes erős ember volt, erős a színpadon és a magánéletben is. A színésznők rendszerint naivának születnek, s pályájuk legnagyobb próbatétele átlépni a hófehér színpadi lányszobák küszöbét Hegedűs Ágnes már főiskolás korában sem volt naiva. Talán a kor, amelyben felnőtt, nem engedte, hogy naiv maradjon: a gyerekkor küszöbén a rémület nyitotta fel a szemét, diákként a fényes szellők edzették meg, s már a művészpálya kezdetén szembe tudott, szembe mert nézni önmagával. Nem lehet véletlen, hogy legnagyobbra olyankor nőtt a színpadon, amikor erős, kemény embereket játszott. Angliai Erzsébetet és a Lear király Reganját, Kurázsi mamát és Nusi nénit, Jókai Anna darabjának megkérgesedett lelkű kispolgárasszonyát. Nem a jelmezzel öltötte magára hősei erejét, hanem belőle áradt. Voltak, akik túlságosan perzselőnek érezték tehetsége állandó, aktív lobogását, meg-megújuló, könyörtelen igényességét. De akik körébe kerültek, felfogták, hogy soha neáncsak a siker, mindig az ügy izgatta: a születő dráma, az előadás, a színház maga. Rövid ideig volt csak pesti színésznő, négy évet töltött Debrecenben, tizenkettőt Szolnokon. Erőltetett menet volt a pályája: két évtized alatt kis híján száz szerepet formált meg. S amikor egy ízben, már a betegágyán, visszatekintett ezekre a tehetsége legjobb szintjén megoldott szerepekre, tíznek kegyelmezett. Tízről érezte csak, úgy kellett, s máshogy nem lehetett eljátszani. A Magyar Elektra kórusa volt az első, a Macskajáték főszerepe az utolsó. A küzdelmekben edzett hősök után, Orbán Béláné figurája egy újfajta színészi szintézis megteremtésére ösztönözte. A tragikomédia műfaján belül volt mersze szélsőségesen és szánalmasan komikusnak lenni, úgy, hogy ezzel nem gyengítette, hanem elmélyítette az elhantolt tragédiát. A szerepkörnek, amelyre most beérett Hegedűs Ágnes, nincs kora. „Csak” szakmai követelményei vannak, amelyeknek ő szezonról szezonra teljesebben megfelelt. Olyan kincseket hozott magával Szolnokról — nemcsak színészi tehetséget és jellemformáló erőt, művészi érzékenységet és alázatot, de élettapasztalatokra épülő darabérzést és szenvedélyes közlésvágyat is —, hogy joggal hihette, zárt kapuk várják a fővárosban. S ki is nyílt előtte végre a nemzet első színházának kiskapuja, de már későn. A Nemzeti Színház tagja lett, de soha nem léphetett már a színpadára. És ezért, az ország színházszerető közönségének csak egy része tudja, mit vesztett a színpad Hegedűs Ágnessel. De akik tudják, megsiratják. A kitűnő embert, a nagy színészt, és a végig nem élt művészpálya tragédiáját. Földes Anna Czóbel Béla születésének kilencvenedik évfordulóját köszöntő tárlat nyílik meg szeptember 1-én, szombat délelőtt 11-kor a mester legújabb műveiből, az Ernst Múzeumban. oo Az egyetemeken és a főiskolákon is megkezdődött az új tanév előkészítése. A felvételi bizottságok döntései ellen benyújtott fellebbezések ügyében egyébként az illetékesek ezekben a napokban döntenek, és szeptember elejéig mindenkit írásban értesítenek a döntésről. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Nemzeti Színház (a Budavári Palotában): Odüsszeusz szerelmei (fél 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Afrikai ünnep (fél 8) — Kisstadion: A víg özvegy (8).