Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-19 / 219. szám
Szerda, 1973. szeptember 19., SOKÉSETŰ EMBEREK A daruszerelő — Mit tart szakmája legfőbb feltételének Szabó László? — Azt, hogy a daruszerelő ne legyen szédülékeny. A munkának akkor is százszázalékosnak kell lennie, ha húsz—harminc—negyven méter magasban, mentőövvel a derekunkon végezzük, kitéve az időjárás végleteinek. — Ezek után meg se kérdem, miben áll szakmájának fő nehézsége?! — Nem mondtam még, hogy — fel is kell mászni a készülő darura. Nem egyszer, nem kétszer. Jó alpinisták kerülnének ki közülünk, ha bármelyikünknek volna hozzá kedve az egész heti munka után. — S miben látja szakmájának szépségét, vonzerejét? Távlatok — A munka gyümölcsein kívül (egyrészt a kész darukra, másrészt a megérdemelt bérre gondolok) valóban kapunk még valamit a foglalkozásunktól: a távlatokat. Hozzászokik a szemünk, alakul a gondolkodásmódunk. Félreértés ne essék: ezzel nem akarom azt mondani, hogy egy daruszerelő eleve szélesebb látókörű ember, mint — teszem — egy órás. Annyi azonban bizonyos, hogy a gyárbeli életünkhöz nemcsak a szigorú minőségi előírások, a veszély állandó érzete, a szabad ég alatt ránkszakadó kényelmetlenségek tartoznak hozzá, hanem az is, hogy elég felemelni a fejünket s ott van alattunk, közöttünk a kitárult világ. — Ez a fogalmazás valósággal kínálkozik arra, hogy jelképesnek tekintsük. — Ha így van, annál jobb. örülnék, ha a szakmám, amelyet nagyon szeretek, olyan szólásmondásba kerülne, mint mondjuk a harangozók. — Hogyhogy? — Egyidőben az a tréfésú mondóka járta: „felvitte isten a dolgát, harangozó lett belőle!..Ámde úgy tudom, ma már „jobb helyeken” gombnyomással, elektromos úton harangoznak, mi meg egyre nagyobb, korszerűbb, magasabb darukat csinálunk, egyre magasabbra viszik a mérnökök a dolgunkat... Egy jelkép jegyében — Ha valóban szimbólumnak tekintenők az ön munkáját, mit jelképezne? — A munkásemberek életét, sorsát. Akár úgy, hogy valóban megnyíltak előttünk a világ távlatai, akár úgy, változatlanul a hozzánk illő, tőlünk telhető legjobb munkát kell végeznünk. — Vajon alkalmazható volna a példázat az ön személyes életére is? — úgy érzem, igen. Négyéves koromban, 1937-ben kerültem szülőhelyemről, Szentgotthárdról Pestre, közelebbről Angyalföldre, a Váci útra. Máig itt lakunk, itt, a Magyar Hajó- és Darugyárban dolgozunk feleségemmel (jómagam lassan huszonöt s ő is több, mint tíz éve), az itteni szakközépiskolákba jár a kislányunk. Tősgyökeres angyalföldinek, született nagyüzemi munkásnak érzem tehát mind magam, mind a családom. Idetartozik az is, ahogy gondolkodunk. Az én nemzedékem számára a felszabadulás sokkal inkább a „kezdetét” jelenti egy korszaknak, mint például az idősebbek számára, akik — a múlt rendszerben is élvén, s sok keserű tapasztalatot szerezvén — 1945-rek inkább a „fordulat”jellegét érzékelték, vagy érzékelik mindmáig. Emiatt aztán a magaskorabeliek — s méginkább a fiatalok — a szocializmus építését kézenfekvő módon önmagával, önnön lehetőségeivel szembesítik; erényeiket és hibáikat gyakorta ez az alaphelyzet magyarázza. Igaz, egy-egy külföldi út, amely a kapitalista, vagy a régebben gyarmati sorsban levő országokba visz; a filmek, tévéadások során nyert benyomások; az esetleges rokoni, baráti levelek és látogatások — egyszóval: a két nagy társadalmi rendszer közti érintkezés annak, aki nyitott szemmel nézi, sok mindent elmond vagy elárul (sajátos módon önmagunkról is!), mindez azonban esetleges egyéni fénytörésével, elkerülhetetlen felületességével félre is vezethet. A világ megismerésének, megértésének valós távlatai tehát mielőttünk nem annyira a térben vagy az időben, hanem sokkal inkább a gondolkodásmódot illetően tárulnak fel! Ezt a tényt érzésem szerint sokkal világosabban kellene figyelembe venni és alkalmazni, az iskolától kezdve a kultúra mindenféle megnyilvánulási formájáig ... De hadd kanyarodjak vissza az eredeti témához. A jelkép, amelyről beszélek, kétoldalú: a munkásosztály helyzetében bekövetkezett politikai, társadalmi, egzisztenciális változások nem járhatnak együtt a munka legjobb, legnemesebb hagyományainak elfeledésével, elvetésével; azzal, amit — talán kissé általánosítva, talán inkább érzelmi töltéssel — úgy szoktunk mondani: „munkásmódra”. Jól tudom, s távol áll tőlem, hogy ezt elkendőzzem: a munkás sem egyedileg, sem általánosságban véve nem földreszállt angyal, ugyanolyan összetett, bonyolult jellemű és alkatú ember, mint bárki más; vannak azonban — helyzetéből adódóan — olyan jellemzői, amelyekről ráismerhetni: a szervezettsége, az egymásrautaltsága, a gépekkel való „együttélés” korszerű tudata, a kendőzetlen szókimondásra való hajlama, s így tovább. Ami engem illet, fokról fokra világosodott meg előttem, hogy emberi, szellemi egyensúlyomat csak akkor biztosíthatom, ha megpróbálom megérteni a körülöttem kialakult világot, s hogy ehhez elsősorban a gondolkodásmódomat kell alkalmassá tennem. Ezért kezdtem el politizálni, közéleti tapasztalatokat gyűjteni, tudatosan a közösség érdekében tevékenykedni. Ennek a „sokéletűségnek” immár tizenegy-néhány esztendeje. Az idők folyamán aztán — először a XIII. kerületi népfrontbizottságban, majd annak elnökségében, később az Országos Tanácsban, s jelenleg a Hazafias Népfront egyik alelnökeként — ebben a minőségemben némileg „feljebb” emelkedtem, nagyobb távlatok nyíltak előttem, de két kézzel kapaszkodom abba a bizonyos „munkásmódra”hagyományba: jottányival sem akarok eltávolodni a szaktársaimmal közös emberi igényektől, modortól, világlátástól. „Munkásmódra" — Hogyan nyilvánul meg ez a célkitűzése gyárbeli helyzetében? — A „Kossuth” daruszerelő szocialista brigádhoz tartozom, annak helyettes vezetője vagyok. Egyidőben — mintegy négy éven át — művezető is voltam, de . . . Az efféle irányító funkciók alighanem megsínylették volna közéleti elfoglaltságom növekedését s én nehezen viseltem volna el, ha valaki — akár a hátam mögött is — megszól, hogy ragaszkodom egy „hivatalhoz”, miközben mások dolgoznak helyettem. Az egyébként is könnyen kiszalad a szenvedélyes ember száján, hogy aki, az ő érdekében, de nem közvetlen a szeme előtt tevékenykedik, nem egyéb élősdinél . . . Lehet, hogy néminemű erkölcsi érzékenykedésbe esem, amikor ezzel a dologgal szembekerülök, hisz adott esetben közéleti kötelezettségeimet ellátva talán többet használok a munkások ügyének, mintha éppen akkor túlóráznék, vagy valamilyen értekezleten üldögélnék. S mégis! Szó és tett, nyilvános szereplés és egyéni magatartás megfelelése nélkül, úgy érzem, nem várhatnám el másoktól, hogy figyeljenek vagy éppen hallgassanak a szavamra. — Ha jómaga is „érzékenykedésnek” tartja — imyen a hivatásos közéleti funkcionáriusok nem tartják-e mesterkéltnek vagy ódivatúnak skrupulusait? — Remélem, nem. Én ugyanis egyfelől igyekszem minden elvállalt közéleti megbízatásomnak tisztességesen eleget tenni, másfelől pedig a mindennapos gyári életem éppenséggel nem jelent hátrányt akkor, ha — teszem — Komárom megyében, ahol a népfrontmunka segítése alelnöki kötelességem, az odavalósi dolgozókkal kell a közös hangot megtalálnom. A politikai szótárnak, a közhasználatú kifejezéseknek ugyanis — s ezzel nem csorbítom tartalmuk igazát — minden alkalommal vissza kell adni a legjobb értelemben vett népszerűséget, s ehhez szerintem az átélés heve a legalkalmasabb; az, ha valaki a saját életével szavatolja a leghétköznapibb, leginkább közhelyszerű — valójában cáfolhatatlanul igaz — alapfogalmakat. Mi teszi a szónokot? — Az a hír járja önről, hogy egy-egy felszólalása szélesebb körben is érdeklődést keltett; néhány évvel ezelőtt az Országos Tanács ülésén, a X. pártkongresszus irányelveivel kapcsolatos vitában elhangzott véleményét a napisajtó úgyszólván teljes egészében idézte ... — Ha ez így is van, a figyelmet nem holmi szónoki képességeknek köszönhetem. Tudok róla, hogy valamikor a munkásmozgalomban szervezett módon oktatták a kifejezéskészség elsajátítását; ha ma is volna ilyen, elsőként iratkoznék be, nagy szükségét érzem. A mondandóm iránti érdeklődésnek egyesegyedül az lehet az oka, hogy az általam jól ismert közösség gondolatainak próbálok hangot adni, méghozzá azon melegében, ahogy eszembejut. Kérdezték is már tőlem, nem félek-e egy-egy „kényes” témát megpendíteni. Szerintem egy közéleti kérdés csak addig „kényes”, amíg meg nem fogalmazza valaki. Ha aztán igaza van, akkor a kérdésfeltevés indokolt és időszerű volt; ha tévedett, meggyőzik őt is, másokat is a szóban forgó probléma megnem értéséről, vagy időszerűtlenségéről. Van azonban egy harmadik eset is, ha a válaszból nem derül ki, hogy a kérdezőnek végül is igaza volt-e vagy sem. De ez már a szónoki „tudománynak” egy olyan magas foka, amelyet soha nem fogok — mert nem akarok — elsajátítani. Fülöp János Massar Nemzet Neveléstudományi világkongresszus Párizsban Párizsban tartotta szeptember első felében a Neveléstudományok Nemzetközi Szervezete (AISE) hatodik nemzetközi kongresszusát, amelynek díszelnöki tisztét a francia neveléstudomány „nagy örege”, Maurice Debesse, a Sorbonne nemrégiben nyugalomba vonult professzora töltötte be. A szervező bizottság elnöke a hazánkban is jól ismert Gaston Mialaret — az 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként nálunk járt — caeni egyetemi professzor volt. A neveléstudományok iránt világszerte megnyilvánuló mind nagyobb érdeklődés bizonyítéka volt, hogy 58 ország küldte el — mintegy 800 — képviselőjét a neveléstudományi kongresszusra, a párizsi Dauphine-egyetemre. A küldöttek között minden eddiginél nagyobb számban voltak jelen a fejlődő országok képviselői, akik elsősorban tanulni jöttek, de akiktől — problémáikkal, gondjaikkal szembesülve — valamennyien igen sokat tanulhattunk. A kongresszus központi témáját egy világszerte különösen időszerű problémakör képezte: az alap — rokon — tudományok hozzájárulása a neveléstudományhoz. Ennek megfelelően hangzottak el a plenáris üléseken a főelőadások: A szociológia hozzájárulása a neveléstudományhoz (W. Birenbaum — USA); Közgazdaságtan és pedagógia kölcsönhatása (H. Mayer — NDK); A gyermeklélektan és pedagógia kapcsolata (W. Wall — Anglia), valamint: A biológia és a neveléstudományok (W. Bloch — Franciaország). A plenáris előadásokhoz egy éjszakába nyúló nyilvános vitaülés csatlakozott, amelynek tárgya — a különböző országok képviselőinek megvilágításában — a kutatás és az oktatási rendszerek világszerte napirenden levő változásainak kapcsolata volt. A plenáris összejövetelek mellett, a kongresszus tizenkét fő és még számos alszekcióban folytatta munkáját, ezek keretében — a neveléstörténettől az összehasonlító pedagógián át, a nevelésfilozófiáig, s a nevelésszociológiáig — a neveléstudomány valamennyi fontos kérdése a legkülönbözőbb nézőpontokból került megvitatásra. A különböző nézetek ütköztetése azonban — kevés kivételtől eltekintve — olyan konstruktív, baráti légkörben folyt, amely lehetővé tette a mindenkit foglalkoztató közös problémák előtérbe állítását, az együttes erőfeszítést a hatékony és korszerű nevelés optimális útjainak keresésére. A kongresszus jelentőségét aláhúzta a francia hivatalos szervek részéről megnyilvánuló érdeklődés is. Jacques Dominati, a párizsi városi tanács elnöke és a tanács tagjai a történelmi nevezetességű párizsi városházán, az Hotel de Villé termeiben fogadáson látták vendégül a kongresszus külföldi részvevőit. A megnyitó ülés elnökségében M’Bow-val, az UNESCO főigazgató-helyettesével együtt részt vett Suzanne Ploux művelődésügyi államtitkár. S meglátogatta a kongresszust Joseph Fontanet francia művelődésügyi miniszter is, akinek az üdvözlő szavai után Masako Shoji asszony, a hirosimai egyetem küldötte vette át az aznnapi ülés elnökségét, majd őt követte az elnöki székben M. Leontyev profeszszor, a világhírű szovjet pszichológus. A magyar neveléstudomány képviselői a kongresszus négy szekciójának munkájában vettek részt, hazai neveléstudományunk eredményeit, problémáit tolmácsolva. Szarka József Mennyiségi és minőségi szempontok a pedagógiai kutatásban. Kiss Árpád Az alaptudományok hozzájárulása a pedagógia fejlődéséhez; Juhász Ferenc Az interdiszciplináris tudományok fontossága és aránya a magyarországi pedagógusképzésben; Földes Éva Sokoldalú személyiségformálás és korszerű szakképzés címmel tartottak előadásokat. F. É. ijlagyko szeptemberi száma! A tartalomból: TESZTEK OLAJKÁLYHÁK GYERMEKKOCSIK SOS TEASÜTEMÉNYEK Gondoskodás a szülőkről Nyírség és vidéke Családi építkezés A tanfolyami nyelvoktatásról KAPHATÓ MINDEN HÍRLAPÁRUSNÁL KÁRPÁTI ÚT Selmeci ezüst Selmecbányára erdős szerpentinen, meredek utakon sikerült megérkeznem. Legurulva a szűk gödörbe, — most hol álljak meg? Autó autó hátán. Befordultam a szemközti hegyre — és csodák csodája, épp a szlovák turista irodánál surrantam be, s öt perc múlva már megkötöttük a barátságot az egyetlen tisztviselővel. Hotelszoba? Nyáron? Hanem elvezet egy nagy tiszta házba, vendégváró bányásznéhoz. Mit csináljak, jól van. Elsők voltak Selmecen minden ház másik hegyen épült. Bandukoltunk felfelé a macskaköves meredek utcán, megkopott öreg házak közt. A temető egyik kapuján be, hajdanvolt professzorok sírja előtt el, s a hátsó kapun ki, még egy kis hegy és ott lesz szállásom, abban a rózsaszínre festett házban. Előtte rózsáskert, mögötte konyhakert — benne kis fekete bányászaszszony. Elfogadtam a szállást és visszamentünk a városba. — Ezeket az erős, nagy házakat — mondta kalauzom a szoros főtéren — a bányavilág arisztokratái, a Waldbürgerek építették. Bányabáróknak is hívták őket. Itt van, nézze, a Berggericht, a világ legrégibb bányabírósága. Ott, mellette, abban a gimnáziumban Petőfi is, Mikszáth is tanult. Itt állott a sarkon Csontvári Kosztka Tivadar patikája. Ismeri az óriási képét Selmecről ? A szép öreg házsor középső szakasza vastag gerendákkal fel van dúcolva. — Hogy bele ne rogyjon az alatta való bányába. Egyszer úgyis elnyelnek bennünket, haragjukban. — Haragusznak? — Hát! Tudja, hogy a Hétéves Háborút selmeci ezüsttel pénzelte a király? De hát aztán jött a „mexikói dömping” és azóta nincs már 25 000 lakosa Selmecbányának, csak 7000. Hajdan nyilván előkelő, ma nagyon elhasznált utcán sétáltunk felfelé a bányászakadémiához — melyben ma vegyészeti középiskola van. — A világ első bányászati akadémiáját itt alapította meg Mária Terézia. A francia forradalom alatt selmeci mintára tervezték meg a francia bányászakadémiát. Miért? Nagyon érdekes: itt együtt volt található teória, laboratórium és praxis. — Csak volt? — Már száz éve megbillent ez a tökéletes egyensúly a vas és a szén oldalára. Selmecnek osztoznia kellett a tudósgárdában a Monarchia szén- és vasvidékein kialakult tudományos intézményekkel. Mikor pedig Pest és Buda egyesülésével kialakult a magyar főváros, innen is, mint minden kisvárosból, odakívánkoztak a professzor urak. És kivált a professzorné úrnak. Ezer diák tanul most ebben a pompás palotában, melyből, mint valami főúri kastélyból, szobrokkal díszített lépcső vezet le a terebélyes parkba. A park beleolvad az erdészeti főiskola füvészkertjébe. Tömjénillat, gyönyörű növények, nagyszerű kilátás. Hét szebbnél szebb templom, macskaköves utcák, sok száz éves házak. Hogy élnek ma ebben a múzeumban? — A múlt század hetvenes éveiben devalválódott az ezüst — mondta a levéltár igazgatója. — Addig jó volt, egy a tízhez, egy a tizenháromhoz, az arany és ezüst relációja. Ma egy kiló ezüst 800 — egy kiló arany pedig 38 000 korona. — És ennek Mexikó az oka? — Azzal kezdődött, amikor ott gazdag leletre bukkantak és azt az akkor legújabb technológiával termelték ki. A kétezer éves dicsőségnek befellegzett. Mi a vaskalap — Kétezer éves? — Még több. Időszámításunk kezdete előtt a második században a kelták itt már sikerrel bányásztak. De ők még csak a telérig jutottak. Faszénnel redukálták, hogy belőle fémet nyerjenek. Az Árpádok korában már 30 méter mélyre nyúltak a bányák, mégis gyér volt az eredmény. Ezért olyan satnyák az akkori pénzek: csupa réz, alig van bennük arany-ezüst. A technológia elévült, újítani kellett. A királyok, a nagy föld- és bányatulajdonosok a XII. században német bányászokat vásároltak, akik modern technológiát hoztak magukkal. Kaptak is érte aranyat, ezüstöt és nagybecsű privilégiumokat. Megérte, mert nagyszerűen fellendítették a bányaipart. A királyok és nagyurak elégedettek voltak — csak a helyi lakosság keseredett el, mert minden téren háttérbe szorult. Német lett a bíró, németek a tanácsurak, az egész vagyonos városi réteg németekből alakult ki. Sorra minden bánya németek kezébe került. — Magántulajdonba? — Később állami bányák is voltak, de 1906-ban zárták be utolsó magánbányát. Ez az utolsó tulajdonos azért tartotta ilyen soká magát, mert a nagy krízis idején ezüstárugyárat alapított, ahol a saját ezüstjéből evőeszközt és más tárgyakat gyártott. Ma is működik a gyár, de ma modernebb technológiával. Hozza az illető bánya 1745- ben készült finom, aprólékos rajzát. A rajzon látszik a bányák felett elterülő város is. — Bámulatos! Ezt nem bírtam megérteni a körmöcbányai múzeumban: pontosan a lábunk alatt, a város kellős közepe is alá van bányászva? Hát hogy kezdődött az? A ház gazdája lejjebb fúrta a pincéjét? — Fordítva inkább! — nevetnek a muzeológusok. — Házat épített a bányája fölé. — De hogy szerzett bányát? — Először kutatási engedélyt kért a Bányabíróságon. Ezt bárki ingyen kapta. Ha aztán ércre lelt... — Véletlenül? — Minden telér kiér a felszínre és megmutatja magát. Más ott a növényzet, az eső lemossa a földet, előbukkan a vaskalap. A valóságos barna vasérc. Régen csak az ilyen komoly, megbízható vaskalapos télért értékelték. Aki ilyent talált, abból mintát vitt és most már pénzért kiváltotta a bányászási jogosítványt. És így tovább, nemsokára bányája volt. — Mekkora? — Kezdetben csak maga a család, később munkásokkal, még később társvállalkozókkal. Kialakultak a négycsaládos szövetkezetek, azok négy schichtet alkotva, hatóránként váltották egymást és egy megadott kulcs szerint osztoztak kiadásban és bevételben. Elbűvölő a történelem. Levéltár és bánya — Most? Most a Hegyi Tavak Történetén dolgozunk. A XVIII. században találták fel, hogy sok vízzel fajsúly szerint osztályozhatók a porrá tört ércek. Ez nagyon fontos dolog volt, mert a kamara csak a legalább háromlatos ércet vette át. Csakhogy ezek a hegyek nagyon vízszegények. Sok keresés, vita, próbálkozás után Mikovini Sámuel, kiváló építésztechnikus, „messziről jött pórok munkájával” 60 kilométer hosszú vízfelfogó árkot épített. Ez az árokhálózat harminc, nagyon mély, tíz és még több méter mély tóhoz vezetett, így aztán komoly víztömeget tartalékolhattak. — Micsoda földmunka! — De megérte. Addig a majdnem három lat fémet tartalmazó érccel a bányák üregeit tömték be, vagy hányókra hordták. Manapság mohón kapnak az ennél alacsonyabb fémtartalmú, kidobott érc után is. Hogy található meg? Igen drága mélyfúrással — vagy levéltári munkával. A mi kutató csoportunk nyolc év alatt száz elaborátumot készített, azokat most geológusok és bányászok sikerrel használják. Besztercebányán például, a mi meghatározásunk alapján nagy mennyiségű rezet találtak a bányóban. — És a jövő? — kérdeztem, búcsúzva. — Selmec jövője? — Változatlanul a bányászat. És az asszonyoknak textilgyár. Fontos iparunk a fafeldolgozó üzemek. Először is a hordó, de hallott már a selmeci pipáról? És a dohányfeldolgozónkról? És a tűzálló téglánkról? Korlátlanul értékesíthető dolgok. Móricz Virág 7