Magyar Nemzet, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-16 / 242. szám

4 Magyar Nemzet A Vahtangov Színház vendégjátéka A PUSKÁS EMBER HIMNIKUS CSASZTUSKA — ebben a meghökkentő öszszetételben fogalmazódik meg az élmény, amit a moszkvai Vahtangov Színház Pogogyin nálunk is jól ismert színművének, A puskás embernek előadásával adott. Pedig himnuszok emelkedettsége és rigmusok közvetlensége, fenség és keresetlenség, pátosz és naivitás nem fér össze, sasröptű pálya nem találkozhatik földi ösvénnyel, nem keresztezhet gyalogutak Vagy mégis? Díszlépést igazító dobpergéssel, zászló győzelmes lobogásával, a beteljesült történelem teljes harsogásával kezdődik az előadás. Egy díszszemle föllelkesült pompájával. Aztán csend. Egy frontszakasz éjszakai csendje két támadás közti szünetben, egy lövészárok nyomorúsága. Nem díszlépés, hanem kimerülten elnyúlt testek szanaszét a földön. Semmi pompa, hanem katonák várakozása, semmi nagy szó, sem lázadó, sem békétlen, sem szebb jövőről álmodozó. Csak lassú beszélgetés arról, hogy jó lenne már otthon, jó lenne egy asszony, derékalj, jó lenne egy marék meggy az ismerős fáról. A szárnyalás magas íve meg a gyaloglás odalenti útja máris mintha kezdene összefelé tartani a színpadon. S ettől az indítástól, a színmű első képétől kezdve a díszdobok fegyelmezett, a díszdobok boldog, a díszdobok győzelmes, felszabadult pergése mindvégig beleszól a játékba, összeköti egymással a képeket. Akkor is, ha utána a jelenet az ifjú forradalom kapkodásairól s nem a fegyelméről, ha a cselekmény részeseinek nem a boldogságáról, hanem a keserveiről, nem győzelemről, hanem veszélyről, nem a szabadságról, hanem a fenyegetettségről szól. A beteljesült történelem teljes himnusza a készülődő történelem sok apró sopánkodásából, jajongásból, nyögésből, zokszóból, berzenkedő meg lelkesedő meg évődő meg ügyefogyott rigmusokból kerekedik ki. A KÉT MŰFORMA, a himnuszé meg a csasztuskáé, nemhogy össze nem fér abban a történetben, ahogyan az Októberi forradalmat Pogogyin a színpadon megjeleníteni akarta, hanem egyenesen összekívánkozik. Azt mondja el, hogy egy egyszerű frontkatona, egy „puskás ember” a cár országának milliónyi muzsikjai közül, Sabrin nevű, lassan, félszegen, botladozva hogyan talál a helyére a forradalomban. Gyalog röpül. Ebben a történetben rengeteg az alkalom a humorra, az esetlenségre, csetlésrebotlásra, és rengeteg az alkalom a megdobogtatóra, a fellelkesítőre, az ünnepélyesre. Az ünnepélyeset és a köznapit, a feszeset és az oldottat, a szónokiasat és a dadogót kapcsolja össze a színpadnak már a külső megjelenésében is a színmű rendezője, a Vahtan-' gov Színház főrendezője, Jevgenyij Szimonov. Nem tartja összeegyeztethetetlennek, hogy az Sz. N. Ahvlediani által tervezett színpadon a háborúvégi általános lerongyolódás képei egy dekoratívan redőzött vörös tüllfüggöny mögül tűnnek elő, mintegy az emlékezés megszépítő fátylai közül bontakoznak ki. Nem tartja öszszeegyeztethetetlennek, mert tudja, hogy ez a színmű a legendája s nem a története a forradalomnak, átszűrődő emlék a nagy időkből, a múlt megindult és megindító víziója. Úgy kell megjelennie tehát a színpadon, mint az ember, mint egy nép legszebb álmának. Ez a megindultság aztán átjárja a rendező egész munkáját, a színmű teljes előadását. A színpadi élőképek dekoratív látványossága valóságos életté oldódik a játékban, az ünnepies dobszg meleg szívdobogássá csitul, a díszőrség feszes vigyázzállását felváltja emberek eleven mozgása, érzelmek és gondolatok természetes hullámverése. A gazdagon redőzött színpadi látvány után a mély hatást azzal éri el Szimonov, hogy a színmű alakjainak érzelmi életét és gondolatvilágát is gazdagon redezi. Egyéni, sajátos arcot ad minden figurának, nincs két ember itt, aki ugyanarra az impulzusra ugyanúgy reagálna, nincs két egyforma mosoly, indulat — de nincs egyetlen olyan színészi pillanat sem, amely mögött a néző csak ■ egy szerepet sejthetne meg s nem a teljes személyiséget, a teljes karaktert. A rendezői emberismerettől, életismerettől, a rendezői képzelőerőtől olyan végtelenül változatos a játék s attól egységes mégis, hogy ideghálózatként szövi át a rendező határozott, meggyőződött szemléletrendszere. HISZNEK A JÁTÉKBAN, hisznek a játékuk erejében és igazában a színészek is. Tudják, hogy ez az átszellemült, legenda minden szálával a történelemhez kötődik, attól zeng fel, ha ők csak eldúdolják. Az egyszerűség és az őszinteség ennek a nagy együttesnek a közös titka, magas rendű játékkultúrájuknak ez a két legnehezebben kicsiszolható színészi erény a forrása. A játék egyszerűsége és őszintesége szerzi azt, hogy a néző nem sejti meg egy-egy alakítás mögött a szerepet, hanem mindig a teljes embert látja benne. Az a keresetlenség, ahogyan a címszerepet, a „puskás embert”, Sabrin frontkatonát N. O. Gricertko játssza, sok-sok keresés, megfigyelés és igazi emberszeretet, rengeteg művészi fáradozás leszűrt eredménye. Csak sok gyalogutat megtett művész tud egy szerepet ilyen természetes lejtéssel felíveltetni, tud ennyire közvetlenné és hitelessé, ilyen kevéssé „hősiessé” tenni egy színpadi hőst. Mint ahogyan nem „alakítás” az a játékmód sem, ahogyan Lenin alakját M. A. Uljanov megjelenteti a színpadon. Hanem csöndes, odaadó idézés, mentes minden költészettől Egy nemrégiben útjára bocsátott és egy teljesen friss sorozatot szeretnék üdvözölni, mindkettő a líra birodalmába, az első hazai, a másik világirodalmi tájakra vezet. A költészet elhelyezése a rádióműsorban egyre inkább különböző sorozatokba szerveződik — ez a tendencia jó és hasznos. A sorozatszerkesztés előnyei általánosságban is nyilvánvalóak, a líra esetében azonban ezek az előnyök sokszorosodnak. Ugyanis a sorozatok tervszerűségével és rangjával — nyersebben fogalmazva: a műsorszerkesztésre ható kötelező érvényével — lehetett csak a nagy műsorfolyamaiba iktatott, üresjáratokat kitöltő, néha szinte már nemesített szünetjelként alkalmazott kurta versösszeállítások alárendeltségéből kitörni. Biztos falakra van szüksége a versnek ebben a műsoráradatban, s ilyet hosszú ideig csupán a Gondolat folyóiratbástyái mögött talált. Jó ideje azonban ilyen kis végvár a hetenként jelentkező Lírai portré, és ilyen biztonsági következetesség érvényesül A hét költője szerkesztésében is. És még valami a sorozatszerűség előnyéről: az alkalomszerűség, az esetlegesség, az ízlésbeli egyoldalúság is nagyobb valószínűséggel szorul ki az ilyen távlatos kompozíciókból. Két újabb, egészségesen körülárkolt, szuverén kis tartománnyal erősödött tehát a költészet bázisa a Rádióban. Az egyik A magyar költészet századai, Albert Zsuzsa okos és körültekintő, alapos gondozásában. A cím világosan körvonalazza a vállalt feladatot. A tömör kis bevezetők eligazítják a hallgatót az éppen soron következő mű vagy korszak világában, majd a versanyagból kapunk válogatást. A frissen indított Világlíra pedig az egyetemes költészet országaiba és korszakaiba vezet. Kitűnő, hivatott szerkesztője, a költő és fordító Lator László nem úgy kezeli a világirodalom fogalmát, ahogy Goethe fogalomalkotó pillanatától, amikor kitágította az irodalom horizontját, egy évszázadon át kezelték Európában s e száz év alatt az egykor tág horizont összeszűkült. Ebben a sorozatszertartástól. Olyan egyszerű, olyan bensőséges, ahogyan egy ember elgondolkodik, olyan tartózkodó és szemérmes, ahogyan egy férfi a könnyét viszszafojtja, olyan mély és hű, ahogyan egy nép emlékezik. E két ember közül karakterek, típusok , emberek sokasága él a színen. Él csakugyan és nem játszik, él és nem szerepel. Él a maga természete szerint és nem jellemez. Mert nem „jellemzi” a pétervári munkást N. D. Tyimofejev, hanem a helyzete és az öntudata szerint cselekedteti. Nem „elhitet” a nézővel egy riadt, sopánkodó, az uráért aggódó, ügyetlen falusi asszonyt L. A. Paskova, hanem érzi az aszszony riadalmát, aggodalmát és csakugyan esetlen egy soklépcsős, sok zegzugos városi palotában. S nem „hitet el” semmit J. K. Boriszova, hanem hiszi, amit csinál, nem játszik úriasszonyt L. V. Celikovszkaja, úriembert N. M. Malisevszkij, öreganyót J. A. Rajkina, tábornokot V. I. Oszenyev, matrózt V. Sz. Lanovoj, menseviket V. A. Etus, vagy hadifoglyot A. K. Grave, hanem amíg a színpadon van, igenis úriasszony, úriember, öreganyó, tábornok, matróz, mensevik és hadifogoly. Színész és a szerepe azonos, a szerep pedig azonos egy valódi emberrel. Ahogyan a nálunk vendégszereplő Vahtangov Színház azonos a színház magas rangú művészi fogalmával. M. B. B.* Hétfőn a Gundel étteremben dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes fogadást adott a Budapesti Művészeti Hetek alkalmából hazánkban vendégszereplő moszkvai Vahtangov Színház társulata tiszteletére, bár valóban az egyetemes líra hangjai és korszakai szólalnak meg. Latort idézve: „Az ember elemi érzései folyton módosulnak, minden időben másképp színeződnek, de leglényegük korról korra száll; az ezerszájú költészet annyiféle nyelven, annyiféle formában mindig az ember egyetemes élményeit mondja”. Ezért itt meg ma is nemcsak egy távoli kor ismerős európai hangja, hanem a régi Kína vagy India költészete is. A háromezer évet átfogó, száz adásra tervezett sorozat első két összeállítása hangzott eddig el: mindenkinek , ajánlhatom tehát, hogy tessék mielőbb bekapcsolódni. A szellemi élvezeten túl, fáradság nélkül és fájdalommentesen, hetenként negyedórákat áldozva, meg lehet ismerkedni a világlíra szépségeivel és legfőbb tudnivalóival. S ha már a negyedórát említettem, hadd kifogásoljam is egyúttal. Mindkét sorozatban kevésnek vélem a tizenöt percet. Nem kell túlságosan felduzzasztani, a legodaadóbb verskedvelőknek is megvannak a hallgatói határai. De öt perc többlet kellene még, hogy ez a két műsortípus igazán kifuthassa magát, elfoglalhassa azt a természetes medret, melybe kívánkozik. A másik kifogás a műsorszerkesztőséget illetné. Olyan baklövést nem szabad még egyszer elkövetni, mint október hetedikén, amikor nem csupán egyetlen napra tették e két hasonló jellegű adás sugárzását, hanem kerek két órai eltéréssel olyan torlódást okoztak, mely meggyőződésem szerint a két műsor elképzelhető hallgatóinak számát nagymértékben csökkentette. Nemcsak mint hallgató, mint gyakorló lírikus mondom: versből is megárt a sok. Görgey Gábor A RÁDIÓ MELLETT A közelmúltban elhunyt Keleti Márton filmjeinek ciklusát tűzte műsorára a berlini magyar kulturális központ. Októberben és novemberben A tizedes és a többiek, a Szerelmi álmok, a Találkozások, a Harminckét nevem volt, a Fuss, hogy utolérjenek, és a Butaságom története című filmeket mutatják be. 1 Budapesti oterxei -fotelek A Litván Kamarazenekar Pierre Fournier - Bácher Hali Magyar művek SZAULJUSZ SZONDECKISZ vezényletével vasárnap este csodálatos koncertet adott a Zeneakadémián az 1960-ban alakult vilnai kamarazenekar. Csupán felsőfokú jelzők segítségével érzékeltethető vendégeink ragyogó produkciója: tömör, magvas, kristálytiszta hangzás jellemzi a Litván Kamarazenekart, káprázatos együttes játék, kivételes virtuozitás, a tehetség és a rutin csodás ötvözete. Sokrétű műsoruk lehetővé tette, hogy több oldalról figyelhessük meg az együttes erényeit. Henry Purcell Pavane és Chaconne című két tétele a karmester átiratában hangzott el, minden részletében kidolgozott előadásban. Elképzelhető, hogy valaki az együttes muzsikáját „romantikusnak” fogja találni — e sorok írója azonban alig volt képes az előadói iskolák különbségeire koncentrálni, amikor a litvánok zengő varázslata töltötte meg a termet. Ugyanez a súlyos barokk pátosz öltött hangzó testet Vivaldi c-moll concerto pressójában: egyetlen felület sem maradt észrevétlen, egyetlen dallamtöredék felett sem siklott el figyelmetlenül a karmester. Bajorasz litván komponista Prelúdium és Toccatája alkalmat adott a kamarazenekari virtuozitás magasiskolájában gyönyörködni, majd Sosztakovicsnak a fasizmus és a háború áldozatai emlékére szentelt kamaraszimfóniája következett, megható és mélyen átélt előadásban. Mozart két Divertimentója (D-dúr, K. 136. és F-dúr, K. 138.), valamint két ráadás zárta be a koncertet, arról tanúskodván, hogy a bécsi klassziskusok olaszosan repülő, könynyedén pergő hangzásvilágában épp olyan otthonosak, mint a barokk, vagy éppenséggel a modern zenében. A Litván Kamarazenekar varázsa mindenekelőtt abban rejlik, hogy nem mindegy nekik az, amit játszanak. Úgy szokás mondani: rajta vannak a hangokon, ezért üresjárat nem fordulhat elő náluk. Másfelől viszont alázatosak, anélkül, hogy ez a magatartás egyetlen pillanatra is megbénítaná őket: szabadon és nagy életkedvvel muzsikálnak. DÁVID GERINGASZ produkciójáról külön kell beszélni: Haydn C-dúr csellóversenyét adta elő. Tudása és tehetsége csak a legnagyobbakhoz hasonlítható: valamiféle romantikus Starker János ő, kinek kezében a hangszer mindentudóvá válik és aki olyan lebegő könnyedséggel oldja meg hihetetlenül kényes feladatát, mint a madár, ha a magasban szárnyal. A CSELLÓMŰVÉSZET egészen más aspektusát nyújtotta Pierre Fournier szombati estje a Zeneakadémián. Szűcs Lóránt nagyszerű zongorakíséretével hangzott el Brahms F-dúr szonátája, valamint a Debussy-szonáta, végül pedig Csajkovszkij Rokokó-variációk című alkotása. Ezenkívül Bach ágon kényes D-dúr szólószvitje szerepelt a műsoron. A hatvanhét éves világhírű mester talán egy szemernyit veszített technikai biztonságából — de ízig-vérig komoly, szeretettel áthatott és áhítatos viszonya a muzsikához ma is töretlen és tiszteletre méltó. Hangja kissé fedett, fátyolos, viszont általában tisztán és mindig nemesen zeng. Játékában nyoma sincs semmiféle erőszaknak, az is igaz viszont, hogy némileg hiányzik belőle a nagy intenzitás, amely minden jelenlevőt magával ragad. Fournier csak annak szerez nagy örömet, aki akarja... „Karcsú” Bach-muzsikát játszott, könnyedén, szinte gitárszerűen csendítve meg itt-ott a dallamot kísérő szólamokat, mindvégig szabadon mozogván a zene folyamatában. Ez a szabadság még nagyobb élményt hozott Debussy művében: Fournier finom hajlításai, áttetsző, tiszta szépséggel megfogott és elröpülő hangjainak mindegyike úgy hatott, mint egy túlfinomodott kéz lecsukló gesztusa... A LEGJOBB DISZPOZÍCIÓBAN játszott pénteki Beethoven-estjén Bächer Mihály. Egyénisége, a zenéhez való viszonya közismert, közismert, és mégis, minden esetben újszerű, szívbe markolóélményt jelent. Róla is elmondható: sohasem mindegy neki, amit játszik, szenvedélyesen keresi a leírt hangok gesztustartalmát, közvetlen emocionális értékét, mert hisz a zene világteremtő erejében. Mindent kockára tesz annak érdekében, hogy az adott zenemű értelmét kifejtse. Ez a Beethoven-est első felében hibátlanul sikerült. •Pedig hatalmas érzelrői skálát kellett bejárnia a Patetikus szonáta tragikus és fenyegető bevezetésétől a G-dúr szonáta (Op. 14., No. 2.) humoros hatású utolsó tételéig, nem is beszélve a híres Holdfény-szonáta (cisz-moll, Op. 27, No. 2.) indulatos-viharos zárótételéről. Talán a középső, G-dúr darab hozta a legnagyobb meglepetést, az a lényegre tapintó bátorság, amellyel a lassú tétel gyengéd-mosolyos karakterét felismerte és megvalósította, amelyre azután a Scherzo úgy következik, mint valami tréfás kérdőjel... Bächer Mihály egyértelműen vállalta azt, hogy a darab nyitva marad, annál is inkább, mivel a szerző éppen ezt akarta. És még hosszan lehetne szólni a műsor második felében elhangzott „nagy” Asz-dúr szonátáról (Op. 110.), amelyben szinte kitapinthatóak voltak a kései Beethoven szemérmes szeretetgesztusai... MAGYAR KAMARAZENE hangzott el a kisteremben vasárnap délelőtt. Elsőként Károlyi Pál, majd Balassa Sándor művét adta elő a Magyar Hárfástrió (Vermes Mária, Sz. Molnár Anna és Szeredi Gusztáv), rendkívül felkészülten és lelkesen majd Szervánszky Endre II. vonósnégyese hangzott el a Tátrai-kvartett előadásában. A műsort nagy ízléssel és közvetlenséggel vezető Czigány György megszólaltatta Tátrai Vilmost is, aki a kedves és fontos dolgok egész sorát mondotta el a javarészt ifjú közönségnek. A kvartett remek előadása nagy sikert aratott. Ezután következett Petrovics Emil Divertimento címmel összefoglalt három kórusának (Serenata, Notturno, Capriccio) bemutatója a Szekeres Ferenc vezetése alatt álló Budapesti Madrigálkórus hangulatos és kristálytiszta előadásában. A szerző ezt a hallatlanul invenciózus három kórust Czigány György verseire, amatőrök számára írta és bennük sikerrel valósítja meg a reneszánsz szellem és technika modern átértelmezését. A műsort — viharos sikert aratván — Sárközy István Júlia-énekek című Balassi-ciklusa zárta. A fenti kórus mellett Keönch Boldizsár (tenor), Kovács Lóránt és Elek Tihamér (fuvola), valamint Rohmann Henrik (hárfa) és Sebestyén János (cembalo) működött közre. Pernye András A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora A Lipcsei Gewandhaus Orchester az Erkel Színházban. Vezényel : Kurt Masur. Közreműködik : Manfred Scherzer. A műsoron Reger: Mozart-variációk, Siegfried Mattus: Hegedűverseny, Schumann: H. szimfónia. Szabó Magda: Kiálts, város! A Debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a Fővárosi Operettszínházban. Gogol: Egy őrült naplója, Pesti Színház. Rádió: A Magyar Népdal Hete. Utam a népzenéhez. A mikrofonnál: Ádám Jenő. .Kedd, 1973. október 16. Nádasi Ferenc emlékezete Nyolcvan esztendeje született Nádasi Ferenc, a magyar balettpedagógia eddigi legnagyobb mestere. Nevéhez fűződik az 1937—65 közt színpadra lépő s vezető szerepet játszó operaházi szólistagárda kiképzése, szakmai felkészítése a balettművészi pályára. Neveltjei szerezték meg a magyar balett-előadóművészet nemzetközi jó hírét, s a mester tapasztalatai ötvöződtek a világhírű szovjet balettpedagógiai rendszerrel, amikor 1950-ben az Állami Balett Intézet megalakult. Jó táncosok, szólisták és balettkar nélkül nincs társulat és nem lehetséges színvonalas koreográfiai munka sem. Nádasi Ferenc pedagógiai munkássága tehát nem csupán a táncosok kiképzésében hozta meg korszakot formáló eredményeit, hanem alapvetően járult hozzá a budapesti és később a pécsi balett-társulat kiépítéséhez, a gazdag repertoár megvalósításához. A mester, mint táncos, az olasz és orosz tradíciót sajátította el, és a magyar táncosok képzését hosszú, sikeres előadóművészi pályafutás után vette át. Ez a színpadi pályafutás s a közben folyton gazdagodó ismeretek együtt formálták ki egyéni metódusát, melyet külföldön is Nádasiszisztémaként tartottak számon. Ez a metódus mai szemmel nézve is aktuális, és különösen egyes mozzanatai játszanak növekvő szerepet a jelenkor egyre virtuózabb jellegű előadóművészi munkájában. Ezt az örökséget ápolják, folytatják és gazdagítják a táncvilág tapasztalataival legjobb tanítványai, a mai és a jövendő képzés társulati és intézeti pedagógusai, táncosai. Rájuk hárul a feladat és a felelősség is, hogy milyen eredményességgel hasznosítják a magyar balettpedagógia kialakult tradícióját, és gyarapítják azt a legújabb szovjet s a különböző periódusokban felgyülemlett nyugati pedagógiai vívmányokkal. A kor és a korszerűség parancsa ez a magyar táncművészet számára. Ennek tudatában és szellemében emlékeztek meg róla és koszorúzták meg az 1966-ban elhunyt Nádasi Ferenc sírját a szakma kiváló képviselői. Ez alkalomból Kun Zsuzsa, az Állami Balett Intézet igazgatója a volt tanítványok, az Operaház művészei és a Magyar Táncművészek Szövetségének elnöksége nevében mondott emlékbeszédet. Körtvélyes Géza MAPIDI 1,1 A Petőfi Irodalmi Múzeumban szombat délután emlékkiállítás nyílik meg Miroslav Krlezsa jugoszláv író, drámaíró 80. születésnapja alkalmából. A bemutatón különféle dokumentumok, fotók, könyvek szemléltetik a hazánkban is jól ismert és kedvelt író munkásságát. Hétfőn kezdődött és három napig tart a Fővárosi Művelődési Házban az amatőr színházegyüttesek nemzetközi fesztiválja, amelyre hét szocialista országból érkezett egy-egy öntevékeny színjátszó együttes. Magyarországot négy fővárosi és négy vidéki csoport képviseli. Hétfőn délután már színpadra is lépett az első együttes, a szegedi József Attila Tudományegyetem csoportja „Petőfirock” című zenés, táncos kompozíciójával. Utána a lipcsei Marx Károly egyetem poétikus színháza, a szófiai Egyetemi Színpad, és a miskolci Manézs Színház következett. Ma mutatkozik be a romániai Medgyes műkedvelő népszínháza, a pesterzsébeti Csil Soós Imre színpada, a belgrádi Dadov együttes, a Metró klubszínpada, egy Szlovákiából jött amatőr együttes és a tatabányai Bányász Színpad. Vilcsek Annának, a Magyar Nemzet kritikusának, szeptember 13-án elhunyt munkatársunknak hamvait hétfőn, október 15-én délben helyezték el a Farkasréti temetőben. A Liszt Ferenc Esztergomi mise című oratóriumát előadta a japán filharmonikus zenekar és a Tokió kórus. Korábban hasonló sikerrel adták elő Tokióban Liszt Krisztus című oratóriumát. A filharmonikus zenekar novemberben előadja a Szent Erzsébet legendáját is.