Magyar Nemzet, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-14 / 266. szám

4 A1! eleWízió műsoráról iiiimimHiiiiiiiHimminiiiiiiiiiimiiiiiiiiimimiiniifiiimiiiiiiiimiuiiiiiriiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiu Aljosa Karamazov A második műsor fejlődé­sét, a negyedik adásnap világ­raj­öttét üdvözölhettük csütör­tökön. A beköszöntő műsor Viktor Rozov tévéjátéka volt, az Aljosa Karamazov. Nem a téma- és gondolat­szegénység készteti századunk egyes színpadi szerzőit, hogy kézbe vegyék és átformálják, a maguk képére gyúrják a világ­­irodalom klasszikus alkotásait. Sokkal inkább az újraértéke­lés, a mai emberhez szóló mon­danivaló kiemelésének, hang­­súlyozásának vágya. Rozovot a rendszerező újra­értékelésen túl elsősorban népművelői meggondolások vezethették a Karamazov-va­­riáció megírásakor. Széles ré­tegekkel megismertetni és megközelíthetővé tenni Dosz­tojevszkij áradó gondolatiságú és cselekményű epikáját. E nemes szándékának hatását a magyar televízióbeli adaptáció után korai volna még mérle­gelni. Az eredeti mű ismere­tében nehéz is megítélni, mit jelenthetett a Rozov-féle Ka­­ramazov azoknak, akik nem olvasták még Dosztojevszkij alkotását. Azok a nézők, akik Dosztojevszkij felől közeled­tek Rozov felé, mindenesetre úgy érezték magukat, mint az az ember, aki valamiféle szem­­betegség miatt hirtelen elveszí­ti a térbeli látás képességét és a három dimenzió helyett csak síkban szemléli ezután a világot. Aljosa Karamazov abszo­lút jóságának — amelynek evilágiságát szinte tagadja mindenféle realitás — csak a „radikális rossz” Iván Kara­mazov ellenpólusaként van igazán értelme. Aljosát nem lehet kiemelni a Karamazovok közül, alakjának dosztojevsz­­kiji szépsége és tisztasága sé­rül meg ezáltal. Rozov tévéjátékában csak megemlítik a másik testvért, a Sátánnal cimboráló Ivánt és csak halványan utalnak a csa­lád Aljosát is érintő konflik­tusaira. Így kérdések és talá­nyok maradnak megválaszo­latlanul azokban a nézőkben, akik a történetnek ezeket a szálait nem ismerik még. Nem sietett az ő segítségükre sem a rendező — Lengyel György —, sem az ifjú Karamazov szerepét megformáló Balázso­­vits Lajos. Pedig ők ketten — ötletekkel, hozzáolvasással — tehettek volna egyet-mást azért, hogy a Rozov szövegén túllépő, árnyaltabb, a regény­belihez jobban hasonlító Al­­josa-kép jelenjen meg a tévé­ernyőn. A műfordító műhelyében Rab Zsuzsát általában mint az orosz és szovjet irodalom figyelőjét és fordítóját tartja számon az irodalomkedvelő közönség. A televízió látoga­tása a műfordító műhelyében azonban nemcsak erről a tevé­kenységéről, hanem a sok­éves és gazdag pálya egészé­ről adott arányos összefogla­lást. Kevéssé ismert spanyol, grúz, örmény népköltéseket — „a világirodalomban való ka­landozásainak emlékei” — épp­úgy helyet kaptak, mint az a Jeszenyin- vagy Vinokurov­­vers, amelynek csengése, lej­tése egyszer s mindenkorra Rab Zsuzsa magyar szavaival rögzült emlékezetünkbe. A „műhelytitkok” közül csak egyet, a legegyszerűbbet és a legfontosabbat hallhattuk: a műfordító egyéniségéhez, em­beri és művészi alkatához il­lő irodalmi anyag helyes ki­választásának jelentőségét. Ezt a fordítói ars poeticát kivá­lóan szemléltette a Rab Zsu­zsáról kapott portré és a vá­lasztott költemények szerény, halk szavú, de meggyőző erejű előadásmódja. Farkas Katalin szerkesztő és Török Ilona rendező mun­káját dicséri a műsor szép harmóniája, amelyet azonban egyetlen disszonáns momen­tum mégis csak megzavart. A műfordító műhelyébe , Rab Zsuzsáéba különösen nem illő ál-szecessziós háttér és az ál­barokk cirádás berendezés. Technikai lehetetlenség volna ellátogatni a „valódi műhely­be”? A dolgozószobába, ahol könyvespolcok, képek, szemé­lyes tárgyak vallanak a bemu­tatón egyéniség mindennapi alkotómunkájáról ? lőcsei Portréfilm. Komlós Aladárról Mostanában örvendetesen gyakori a tévében az egy-egy tudóst, művészt, érdekes életpá­­lyájú személyiséget bemutató portréfilm. Olyan emberekről szólnak ezek a filmek, akiknek élményeiből, vallomásaiból so­kat lehet tanulni. Komlós Aladár a magyar irodalomtudomány­ és kritika egyik „nagy öregje” — ezt so­kan tudták eddig is. Hogy költőként kezdte — és hogy túl a nyolcvanadik esztendőn is szinte kisfiús bájú, vonzó személyiség, s így „televíziós személyiség” is, azt a Kortárs és bizonyságtevő című portré­­film most sokak számára mu­tatta fel. Amikor módja volt erre, maga Komlós Aladár is találó, könnyed lírát és bölcs iróniát ötvöző mondatokban vallott arról a nemzedékről, amelynek Ady Endre volt a mestere, s amely annyi katak­lizma ellenére is bízni tudott a társadalmi haladásban és az emberi gondolatban. Sajnos, azonban a kiváló tudósnak nem mindig volt módja a saját színvonalán szólni. Egy olyan „beszélgetőtárs” jutott ugyanis neki, aki ridegen fel­tett kérdéseivel, egész me­rev viselkedésével, fölényes modorával időnként beléfa­­gyasztotta a szót. Palotai Erzsi és Gábor Mik­lós szép versmondása viszont segítséget adott ahhoz, hogy a Komlós Aladárt bemutató film mégis emlékezetes él­mény maradjon. a. Röviden Miből csinálják az elefántot? Közönyből, nyegleségből, nagy­ritkán gyöngéinkből, leggyak­rabban bürokratizmusból. Mi­ből csinálja Fehér Klára apró­­cseprő, szúrós-gúnyos írásait? Levelekből, élményekből, pa­naszokból, telefonokból. Hát a Nyitott könyv adását? Fehér Klára könyvének rövid írásai­ból, egyik-másik esetben fél­reértve a címet: a csattanós írást ormányosra nyújtva. S miből csinálja Elbert János Fehér Klára portréját? Jól irányított, finoman vitázó, ta­lálóan jellemző párbeszédből. (7.) Múzeumba sérült műtárgyak gondos helyreállításban, hiány­zó részeik pótlásával s a be­toldások pontos megjelölésé­vel kerülnek. A színész műve különlegesen sérülékeny, a múló idő gyorsabban és na­gyobbat rombol rajta, nem­egyszer az egészet is elmossa. Felidézéséhez, elhelyezéséhez a korba még nagyobb figye­lem kell, mint másfajta mű­vek restaurálásához. Minden­esetre nagyobb figyelem, mint a televízió úgynevezett Szí­nészmúzeumában eddig meg­jelent, elmúlt színészpályák­­nak, feledésbe merült színész­arcoknak jutott. Legutóbb Rajnai Gábor életéről és mű­vészetéről próbált fogalmat adni Bános Tibor forgató­­könyve alapján, Csenterics Ág­nes szerkesztésében-rendezésé­­ben a tévé. Rajnai Gábor pá­lyája különösen jellemző volt a két háború között rangra és népszerűségre emelkedett színésztípus karrierjére, az egész akkori színházi világra, közönségízlésre és arra az igényre, amelyet színész és színház önmaga iránt támasz­tott. Minderről azonban ezút­tal is vajmi kevéssé értesülhe­tett a néző. Éppen kéznél levő, alig-alig válogatott dokumen­tumok és kedvesnek ugyan kedves, elismerőnek elismerő, kegyeletesnek kegyeletes, de lényegesnek nem mondható visszaemlékezések kerültek tő­­vel-heggyel egymás mellé. De Rajnai Gábor művészetéből, elragadó egyéniségéből, kivált pedig az őt körülvevő kor szín­házi légköréből nem sokat árultak el. Értő, érzékeny és érzékletes magyarázat, mint a hiányzó részek pótlására alkal­mas gondolati anyag, hiányzott ebből a műsorból. A kortárs szemtanúk emlékezeténél meg­bízhatóbb eligazítás és felidé­ző erő hiányzott belőle. E nél­kül az atmoszféra nélkül a művész arca éppoly elmosó­dott maradt, mintha a Színész­múzeumban meg sem j­el­ent volna. Ha unván a műsortól nem lett még elmosódottabb. (mda) Magyar Nemzet Megkezdődött a téli könyvvásár A téli könyvvásárnak nincs ünnepélyes megnyitója, csak beharangozása: minden évben sajtótájékoztatón ismertetik a karácsonyi könyvpiacra meg­jelenő könyveket, s ezek nagy része ekkor már ott található a kirakatokban, a boltok pult­jain. Ezt a könyvpremiert ez idén olyasvalaki tartotta, aki­nek a könyv nem hivatala, ha­nem hivatása, mert — amint mondta is — író, vásárló és szenvedélyes olvasó együtt: Boldizsár Iván. Fölelevenítette néhány év előtti emlékét, amikor az UNESCO a nemzetközi könyv­évre készült, s ő a vitán arról szólt: a könyveket nemcsak nyomtatni, kiadni és eladni kell, hanem elsősorban megír­ni és elolvasni. A téli könyv­vásár neve — mondta Boldi­zsár Iván — nem tükrözi pon­tosan a tartalmát, mert ez nem csupán kereskedelmi akció, hanem inkább közművelődési tény. Ha vásár, talán inkább olyasféle értelemben — tette hozzá —, amit a magyar bú­csú szó jelez, hiszen ez öröm, játék, kedvtelés, megajándé­­kozottság is. Eltért a szokványtól Boldi­zsár Iván bevezetője azzal is, hogy a karácsonyi könyvbú­csúra három és fél millió pél­dányban megjelenő százötven­öt könyvet ismertetve arról vallott, mit venne meg ő ma­ga, mit vesz meg ő a gazdag választékból. Találóan indo­kolta meg, miért választotta ki ezeket könyvtára számára, de azt is őszintén megmond­ta, ha valamelyik könyvet ke­vésbé szívesen olvasná. A gyermekkönyveket nemcsak aszerint említette, hogy melyi­ket venné meg unokáinak, ha­nem hozzátette: „mielőtt oda­adnám, elolvasnám én is”. Anekdotákat elevenített fel, például egy vitáját Veres Pé­terrel Kafkáról — mindkettő­jüknek egy-egy könyve ott áll egymás mellett a téli könyv­vásár ajánló jegyzékén. Más­kor írók nemzetközi találko­zóinak emlékeiből idézett egy­­egy könyvvel kapcsolatban. Az ajánló jegyzék első olda­lán Arany János neve áll, összes költeményei a Nagy Klasszikusok sorozatban jelen­nek most meg. Illyés Gyula, Nagy László, Simon István, Weöres Sándor lírai művei is ott vannak a könyvvásár pol­cain. Csokonai emlékét két könyv is idézi. Az antológiák sorából Boldizsár Iván kiemel­te A világirodalom legszebb versei és A világirodalom leg­szebb elbeszélései gyűjtemé­nyét. A magyar próza kínála­tából Bóka László, Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Mesterházi Lajos, Szabó Magda és Veres Péter neve és könyve szerepel Boldizsár Iván előjegyzési lis­táján. Említette Révai József Petőfi-esszéjét, a Művészeti Kislexikont és a Filozófiai Kislexikont. Beszámolt arról, hogy a masa kedve szerint ki­válogatott könyvek árát kiszá­molta, s ez meghaladta a más­fél ezer forintot. Pedig a valóban gazdag vá­lasztékból mindent ő sem em­líthetett meg: a többit a sajtó­tájékoztató, a könyvpremier részvevői a terem falai mellé állított tárlókon tekinthették meg. A könybarátok pedig a boltok kirakataiban válogat­hatnak maguknak, vagy aján­dékozásra, a vételáruknál va­lójában sokkal értékesebb művek be c­égéből. A magyar kancellária fejlődése a középkorban Kiállítás a Történeti Múzeumban A budai Vár déli szárnyá­ban, a Történeti Múzeum gó­tikus pincéjében vékony, per­gamenlapokra rótt sorok, és királyfejes pecsétek — a kö­zépkori magyar­­ kancellária fejlődését­ hérmutató kiállításon — régmúltunkat idézik. A III. nemzetközi diplomatikai kong­resszus budapesti ülése alkal­mából a Levéltár és a Törté­neti Múzeum rendezésében ké­szült kiállítás 1000—1526 kö­zötti emlékeket mutat be. Az ősi iratok hírt adn­ak István királyról, Koppány felett ara­tott győzelméről, királlyá ko­­ronáztatásáról. A hártyákon — a borjú-, kecske- vagy juh­­bőrből kikészített lapokon — megelevenedik a X. század. Alapító levelek — ebből a kor­ból mindössze tíz maradt ránk. A veszprémvölgyi apácák, a nyitrai, a veszprémi, a pécsi egyháziak, a zalavári és a ba­­konybéli apátságok és a raven­­nai vendégház alapításáról szóló oklevelek közül hat kés­­őbbi korban készült. Itt látni II. András 1055-ből származó, a tihanyi apátságot megalapító oklevelét. Ez az első, egybe­függő magyar szöveget tartal­mazó nyelvemlékünk. „Én, III. Béla... szükséges­nek tartottam, hogy minden felségünk jelenlétében eldön­tött ügyet írásba foglaljanak” — olvasni a korabeli kézírást. III. Béla 1181-ben egy birtok­­ügyletet jóváhagyó oklevélben rendelte el az ügyek írásbeli rögzítését. A kancellária élén a kancellár állt, a király befo­lyásos papi híve a pecsétőr lett, aki az uralkodó nevében megpecsételte az okleveleket. A kódexírást lassan felvált­ják a kurzív betűk. A XIII. század elején megjelenik a kancellár helyettese, az al­­kancellár. Az oklevelek kiállí­tását már nagyszámú jegyző­sereg végezte. Egyikük a dí­szes kezdőbetűket írta, mási­kuk megfogalmazta a szöve­get, és egy harmadik jegyző a gyűrűs pecsétet őrizte. De a királyi aranypecsét a kancel­lár, a nagy felségi viaszpecsét pedig az alkancellár birtoká­ban volt. Az ügyintézés már akkor is elég nehézkesen ment. Kér­vény benyújtásával indult el az ügy hivatalos útjára. Az írásba foglalásra a király vagy a királyi tanács adott írásos vagy szóbeli megbízást a kancelláriának. A jegyzők öl­töztették a „királyi akaratot” az oklevelek formuláiba. A formuláriumot maguk készí­tették, az általános ügyeket tartalmazó oklevelekből el­hagyták az ügy egyedi vonat­kozásait, a neveket és a címe­ket, és több ilyen oklevélből gyűjteményt hoztak létre. Majd következett a letisztí­tás, ellenőrzés, kijavítás, a szö­veg­­lemásolása és­ a díszes kezdőbetűk kiírása. Ezután n­yújtották be az oklevelet a királynak. Először I. Ulászló írt alá sajátkezűleg. A pecséte­lést nem a király jelenlétében végezték. Így előfordulhatott, hogy a király nevében két kü­lönböző oklevél két távoleső helyen ugyanazon a napon kel­teződött. Végül következett az „iktatás” a királyi könyvbe, amelyre a Levéltárban vigyáz­tak. Ma a múltat őrizhetjük ott: „Mivel a halandók min­den tettét az utódokat nem kedvelő felejtés elrejti, ezért a bölcs elődök e tetteket írásba foglalták, hogy az utódok előtt újként ragyogjanak” olvasható az okiraton 1186-ból. —magyar— A Neues Deutschland keddi szá­ma rendkívül meleghangú bírá­latot és ismertetést közöl Franz Fühmann — számos magyar költe­mény német műfordítója — „Hu­szonkét nap vagy az élet fele** című, magyarországi útjáról szóló irodalmi útinaplójáról. A lap sze­rint a könyv érdeme, hogy fon­tos tanulságokat szűrt le a mai magyar irodalmi életről, amelye­ket az NDK-ban is hasznosítani lehet.A Befejezte hollandiai és bel­giumi vendégszereplését a Du­na Művészegyüttes. Két hónap alatt mintegy félszáz alkalom­mal mutatta be a két ország­ban magyar népdalokból és népi táncokból álló műsorát, mindenütt igen nagy sikerrel. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: A Rajna kincse (B. béri. 3.) (7) — Erkel Színház: Tosca (Tóth Aladár béri. 3.) (7) — Nemzeti Színház: Az utolsó utáni éjszaka (7) — Kato­na József Színház: Mukányi (7) — Madách Színház: A pillangók sza­badok (7) — Madách Kamara Szín­ház: Szellemidézés (7) — Vígszín­ház: Furcsa pár (7) — Pesti Színház: Széchenyi és az árnyak (III. bér­. 1.) (7) — József Attila Színház: Alattunk a város (7) — Fővárosi Operettszínház: Hegedűs a házte­tőn (7) — Vidám Színpad: Las­san a Pesttel! (fél 8) — Kamara Varieté: Hosszú forró ősz (du. 6 és fél 9) — Irodalmi Színpad: Élj tiszta tíszeidben (Láng) (7); Béres Ilona estje (Korona Cukrászda) (7) — Bartók Színház: Láthatat­lan ember (du. fél 4); Várj egy órát (fél 8); Mátyás király juhá­sza (Marczibányi téren, du. 3) — Mikroszkóp Színpad: A versenyló halála (7) — Állami Bábszínház: Óz, a nagy varázsló (de. 10), Há­ry János (du. 3) — Zeneakadé­mia: Fistulatores et Tuhivinatores Varsovienses hangv. (Téli kama­raestek 1.) (fél 8). .Szerda, 1973. november 14. Savonarola és barátai Jován Hristics drámája a kecskeméti Kelemen László Színpadon A történelem Savonarolája 1491-ben lett a firenzei San Marco-kolostor perjelje. Ami­kor Firenze népe — 1494-ben — elűzte a Medicieket, a hata­lom Savonarola kezében össz­pontosult. Leleplezte a hatal­maskodó gazdagokat, őt pápai átok sújtotta, ám szigorú zord­sága a plebs egy része előtt is gyűlöletessé tette „Girolamo testvér”-t. És talán éppen sze­mélyének e kétértelműsége miatt — hogy nehezen lehet eldönteni, mit is jelképezett a máglyagyújtót elégető máglya: az újra feléledt középkort, vagy az álszent hamisságokat eltűrő, ám az emberek gyen­géivel is tisztában levő rene­szánszot — ahány irodalmi Savonarola-ábrázolás, annyi Savonarola. Hol új Jézus, aki korbáccsal kergeti ki a temp­lomból a kufárokat, hol a dog­ma fanatikusa, aki nem ismeri a mértéket, szent őrült, hóhér és mártír, olyan hős tehát, akit újra meg újra fel lehet — és fel is érdemes — fedezni. Jován Hristics, a mai, if­jabbb szerb drámaíró-nemze­dék egyik legtehetségesebb képviselője Savonarola és ba­rátai címmel, 1965-ben szüle­tett drámájában — amely kü­lönben Csuka Zoltán és Vuji­­csics D. Stojan ihletett fordí­tásában, a Sebzett madár cí­mű szerb-horvát színműveket tartalmazó kötetben is olvas­ható — igyekezett eloldani magát az eddigi, művészi Sa­­vonarola-értelmezésektől. (Thomas Mannétól is.) A meg­­hasonlott Girolamo testvért mutatja fel távolodó barátai és jövendő megtagadói körében, nem sokkal a firenzei máglya­halál előtt. Hristics Savonarolája éppen úgy saját árnyaival — sorsá­nak angyalaival és démonai­val — küszködik, mint a mi Széchenyi Istvánunk Eörsi István darabjában. Csak míg Széchenyi — ha főtárgyalást tart is maga ellen — szíve mé­lyén sejti azért, hogy öregen, betegen is nagyobb koránál, és problémája éppen az, hogy nincs ideje megvárni, míg ki­forr a kor —, hogy így vagy úgy dönthessen — Savonarola, a szerb író értelmezése sze­rint, olyan embernek érzi ma­gát, aki nem tudott igazán ki­forrni. A testi erői teljében le­vő perjel nem érti a fejlemé­nyeket, és fanatizmusával ta­­lajvesztettségét kompenzálja. Egy szánalomra méltó, „tragi­­groteszk” figuráról van itt szó, aki előbb örül annak, hogy az eső elmossa a neki szánt mág­lya tüzét, hogy aztán voltakép­pen örüljön az újra meggyúj­tott máglyának is, hiszen a tűz — testével együtt — prob­lémáit is elhamvasztja. Úgy véljük, hogy e Savona­­rola-kép mögött Hristicsnek az a mondanivalója feszül, hogy ne higyjünk az egyes em­berekben megtestesülő, meg­dönthetetlen igazságban, mert az ilyen „hit” alternatívája az abszolút kétkedés. Ami megint csak embertelen illúzió, hiszen nem igen lehet élni egy állan­dósult kétkedés poklában (vagy akár fenségében). Hit illúziók nélkül, az emberi gyengeségek realitásával szin­tézisbe hozott, az akadályokat is számba vevő, okos küzdelem a jóért... Ez is ott rejlik, ha kissé néha elvont dialógusok mögött is,­­a drámában. Ezzel az előadással a kecs­keméti színházban Kelemen Lászlóról, az első magyar szín­­igazgatóról, a város szülötté­ről elnevezett, most útjára indult kamaraszínpadán ke­gyetlen játéknak rendezte meg Hristics drámáját a fiatal — a Nincs idő című filmben szí­nészként feltűnt — Szőke Ist­ván. A jelzések, mozgások, sokszor akrobatikus mutatvá­nyok jelentést hordozó alkal­mazásával Szőke és munkatár­­­sai (ez az illő elnevezés a Sa­­vonarolá-t bemutató, szug­­gesztív, fiatal társaságra) nem­csak a különböző régebbi Sa­­vonarola-értelmezések hagyo­mányaitól távolították el a né­zőt, hanem egy kicsit Firenzé­től, a San Marco-kolostortól, sőt magától a máglyától is. A kék melegítőben a közön­ség elé érkező fiúk — és az egyetlen lány, Biluska Anna­mária — azt igyekszenek ér­zékeltetni, hogy ők nem is annyira egy adott szöveget mondanak, hanem értünk, ne­künk és velünk játszanak. „Sokk”-hatásra törekvő fizikai gesztusokkal, ha kell dobper­géssel, vagy megmerevített állóképekkel ébresztik rá a né­zőt a játék részvevői, hogy gyakran mennyire félünk at­tól, ha valamiben döntenünk kell, hogy lázasan kívánjuk a mennyekből jövő szózatot, a „nem kételkedés”-t, és ezért gyakran döbbenetes (tragikus és komikusan döbbenetes) for­mában kell felismernünk el­mulasztott lehetőségeinket. Ne ítélkezzünk másokról és ma­gunkról sem túl „fennkölten”, nehogy aztán csalódva, vala­miféle állati szférába zuhan­junk. Ez az „üzenet” is benne van a játékban, a felkavaró produkcióban. A Játék, a produkció hang­­súlyozása nem azt jelenti, hogy Szőke István és társai mun­kája teljesen elszakad Hristics drámájától. De ha néhány vo­natkozásban — például, a já­ték utolsó jelenetében, amikor minden cirkusszá változik, méghozzá a Marseillaise hang­jainál — úgy is véljük, hogy a rendezés túlságosan ujja kö­rül pörgeti a darabot, és a né­zőt, a kecskeméti fiatalok e vállalkozása általában úgy tolja előtérbe azt, amit a szín­ház modern jelrendszerének lehet nevezni, hogy nem ke­rül szembe a költészettel. Sző­ke István a maga eszközeivel azon az úton jár, amin a meg­újult kecskeméti színház első idei, s rögtön kirobbanó sikert aratott produkciója, a Ruszt József rendezésében Budapes­ten is bemutatott Troilus és Cressida. Egyetlen lehetséges útja ez a mai színháznak? Nem, s nyilván még Kecskeméten sem ez. De mert tehetségesen csinálják — és mert több fia­tal színész, akiket már nem­egyszer láttunk, de még sosem igazán jónak —, „megtáltoso­dott” e mostani vállalkozás­ban, így hát az írói üzenetet transzformáló előadásnak és stílusnak létjogosultsága van. Mint ahogy minden jel szerint létjogosultsága van a Kelemen László Színpadnak is. A rendezőn kívül valójában a kis társulat egészét — oda­adását, közszellemét — kelle­ne még megdicsérni. Ám hadd álljon itt külön is a Savonaro­­lát játszó Tolnai Miklós neve és Székhelyi Józsefé, akinek marcona hóhérfigurája a da­rab és a rendezés szellemé­ben arra emlékeztet, akit ép­pen akasztani visznek ... Antal Gábor NAPLÓI November 14 Majakovszkij születésének 80. évfordulója alkalmából kedden az esztergomi Petőfi művelődési központban és a tatai megyei művelődési köz­pontban nagy sikerrel mutat­ták be a budapesti Irodalmi Színpad Teli torokból című emlékműsorát. é­ Munkásszínjátszó csoportok vezetői tanácskoztak, a Nép­művelési Intézet rendezésében, kedden, a tatabányai Népház­ban. Ajkai, győri, komlói, cse­peli, pesterzsébeti, szolnoki és tatabányai együttesek tapasz­talatait értékelték itt, majd összeállították a munkásszín­játszók első, országos találko­zójának programját is. Éless Béla, az Országos Színjátszó Tanács titkára a tanácskozá­son elmondotta: a munkás­színjátszók mozgalmának egyik legnagyobb eredménye, hogy az együttesek kezdik ki­alakítani sajátos stílusukat. Hatszáz munkásegyüttes tevé­kenykedik az országban, de egy sor más kulturális jellegű csoport is sokat tesz a mun­kások művelődéséért, tartal­mas szórakozásáért. November 20-tól Csehszlová­kiában vendégszerepel a Ma­gyar Állami Népi Együttes. Először a prágai Divadlo na Karline színházban lép fel az együttes, majd egy nagyüzem kultúrházában tart ifjúsági előadást. Prága után Jablonec­­ben, majd Brnóban és Olo­­moucban, Pozsonyban a Szlo­vák Nemzeti Színházban, va­lamint Vágújhelyen, Vágsely­­lyén és Dunaszerdahelyen mu­tatja be műsorát az Állami Népi Együttes.

Next