Magyar Nemzet, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-01 / 281. szám

4 Egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN FERENCSIK JÁNOS szombaton a Zeneakadémia nagytermében és hétfőn az Erkel Színházban Mozart-estet vezényelt. Közreműködött Ránki Dezső zongoraművész a c-moll versenymű, szólistájaként. A műsor második felében a Requiem hangzott el — ez alkalommal a Cseh Filharmónia Énekkara vendégszerepelt. Ez a beszámoló a szombati koncert alapján íródott. A c-moll Zongoraverseny — népszerű párdarabjával, a dmollal együtt — tragikus alaphangú remekmű, melyben a Mozartnál amúgy is igen ritka moll-hangnem szenvedélyes és ugyanakkor visszafojtott érzésvilágról tanúskodik. Így akár romantikusnak is nevezhetnénk, ha köbben a bécsi klasszikus kifejezésmód nem adna az egésznek valamiféle szigorú keretet, ha nem lenne a mű szemérmes és tartózkodó, a foglalom legnemesebb értelmében véve férfias. Mozart sohasem tüntet gyötrelmeivel, sohasem akarja hallgatóját arra kényszeríteni, hogy megossza vele sorsát — de éppen ezzel mozdítja meg a megkérgesedett ember lelkét is. A tartózkodó és megindító alaprétegek egységért Ránki Dezső főként az első tételben bizonyította be gyönyörűen, annak ellenére, hogy a zenekari bevezetőben csak igen kis részben valósult meg a mű visszafojtott, úgynevezett „sotto noce”-karaktere. Ránki hűségesen követte a darab értelmi és érzelmi folyamatát, meg sem próbálta a zene anyagára ráerőszakolni a metronómszerű egyerületességet, vagy egyéb merevségek bármilyen fajtáját. Az utolsó tétel azonban kifürkészhetetlen okoknál fogva elveszítette pontos körvonalait és olyan rutádon ment bele az egyes részletek megvalósításába, hogy közben háttérbe szorult a variáléiósorozat végső egysége. Mindez azonban zongoratechnikai vonatkozásaiban magas rendű, kidolgozott és rendkívül felkészült produkció volt — ez a tény mondatja azt, hogy Ránki hamarosan magáévá teszi majd a mű egészét. A Requiem sokkal ismertebb annál, hogysem bármiféle jellemzésre szorulna és — a Cseh Filharmónia Énekkarát leszámítva — ugyanez mondható az előadóapparátusról. (A szólista-kvartett a következő volt: Andor Éva — szoprán; Barlay Zsuzsa — alt; Korondy György — tenor és Kováts Kolos — basszus.) A vendégénekkar viszont külön, kiemelt dicséretet érdemel. Remek, igazi profi együttes, tiszta és fegyelmezett hangzásképpel. Talán a tenorszólam gyengébb egy* árnyalattal, nem alanyira minőség, mind inkább hangerő tekintetében. De csengő és szárnyaló szopránszólama, tett és magvas basszusa és az együttes egésze méltán aratott nagy sikert. Ferencsik János igazi jó diszpozícióban vezényelt, keze alatt megrendítően szólalt, meg a „Dies irae”-. a ..Rex tremendae”-tétel, valamint a zárófúga. NICANOR ZABALETA, a világ egyik legnagyobb hárfaművésze vendégszerepeit a Liszt Ferenc Kamarazenekar Sándor Frigyes vezényelte szerdai estjén. A műsoron a többi között Mozart hárfára és fuvolára írott C-dúr versenyműve szerepelt (K. 299.). Zabaleta és Kovács Lóránt úgy adta elő ezt az igen egyszerűnek látszó, végeredményben azonban hárfán szinte játszhatatlanul nehéz versenyművet, ahogyan eddig — mint mondani szokás — álmodni sem merte volna az ember. A mű technikai nehézsége onnan származik, hogy egészen más rendszerű hárfára készült, mint amilyet manapság használnak. Másodszor: a mai hárfa hangereje nem tud megbirkózni az időközben megnövekedett és felerősödött kísérőapparátussal. Zabaleta számára azonban mindez nem probléma. Csodálatos hangszerének gyönyörű és zengő hangja tisztán és plasztikusan üt át a zenekaron, szárnyaló és hoszszú hangokból álló dallamokat játszik és ugyanakkor olyan ritmikus, mint valami népi hangszeres művész. Együttes játékát Kovács Lóránttal csak felsőfokú jelzőkkel lehet méltatni. Itt meg kell elégedni annyival, hogy a két hangszer egyetlen és oszthatatlan hangzásképbe olvadt össze — a lassú tétel kadenciájában például valamilyen ismeretlen hangszer egyanyagú és gyönyörűséges hangjának fantáziaképe jelent meg a koncertteremben. Az egész lassú tételt meg kellett ismételni Kiváló vendégünk ezután Debussy Két tánc hárfára és zenekarra című alkotását adta elő ezer színnel, a hárfabillentés ezer árnyalatával, újból és újból bámulatba ejtvén közönségét eszköztárának kimeríthetetlenségével. Mindezen felül rendkívüli örömet szerzett a Domenico Scarlatti-stílushoz kapcsolódó Marceo Antonio Pérez de Albéniz (1755—1831) szonátájával, amelyet ráadásként játszott. A kamarazenekar nagy szeretettel, lelkesedéssel és felkészülten kísérte a kiváló szólistákat, és ragyogóan adta elő Bartók Divertimentóját is. A hangzáskép tiszta volt, a nehéz technikai problémákat az együttes könnyedén győzte le. Magvas és zengő hangzásképet kapott a hallgató, minden ritmusmozdulat eleven módon valósult meg. Már az első tétel is nagyszerűen indult, az utolsó pedig olyan lendülettel hangzott és ugyanakkor olyan differenciált volt, ahogyan csak igen ritkán szólal meg. A BARTÓK-VONÓSNÉGYES Beethoven-bérletének harmadik estjét kedden a Zeneakadémia nagytermében tartották meg, és az együttestől megszokott magas színvonalú volt. Az f-moll (op. 95.), a D-dúr (op. 18. No. 3.) és a cisz-moll (op. 131.) kvartett szerepelt a műsoron. E sorok írója csupán az első kettőt hallotta — ennek alapján alakult ki egyértelműen pozitív képe. Különösen az f-moll kvartett hatott ezúttal elemi erővel, a klasszikus és romantikus korszaknak ez az utolérhetetlen átmeneti remeke, melyben együtt van Beethoven első érett periódusának energikus-dacos témaanyaga (lásd az első tétel indítását) és a már-már schuberti sóhaj-témákra emlékeztető anyag; az utóbbi azonban kemény veretű és valóságos megoldásra jut (lásd az utolsó tétel témáját). Pernye András NAPLÓT December 1 A Bács-Kiskun megyei tanács 1970-ben alapított művészeti díját az idén öten kapták meg: Baloghné Boros Ilona rajztanárnő; Bozsó János, Kecskeméten élő festőművész; Vigh László, a bajai Liszt Ferenc kórus karnagya; Major Pál színművész; Madarász László, a megyei tanács elnökhelyettese. A Lokomotív GT pénteken befejezte Londonban egy nagylemez és egy kislemez felvételeit. A munkát — az amerikai Columbia Broadcasting System és az American Broadcasting Company kérésére — a nemzetközi könnyűzenei élet leghíresebb producer-kettőse, .Jimmy Miller és Andy Jones, a Rolling Stones „zenemérnöke” irányította. A két lemezre tizenkét magyar könnyűzenei szerzeményt vettek fel; az együttes tagjai — Laux József, Presser Gábor, Barta Tamás és Somló Tamás — angolul éneklik a dalokat. A szövegeket Adamis Anna fordította le. Szirmai Márta operaénekesnő Verdi Trubadúrjának Azucena szerepében mutatkozott be a novoszibirszki operában. Kritikájában a Vecsernij Novoszibirszk című lap dicséri az énekesnő abszolút muzikalitását, kiemelkedő ritmus- és stílusérzékét, elismerő szavakkal szól improvizációs készségéről, hangjáról és színpadi megjelenéséről.A Egry József festészetét összefoglaló albumát mutatja be december 4-én délután 6 órakor a Kossuth-klubban a Corvina kiadó. A könyvpremieren, amelyet elsősorban a Corvina Könyvklub tagjai számára rendeznek, Keresztúry Dezső mond baráti emlékezést Egryről, és Bánffy György ad elő verseket. Az album szerzője, Láncz Sándor művészettörténész diaképekkel illusztrálva ismerteti a festő munkásságát. Végül dr. Tarisznyás Györgyi, a Corvina főszerkesztője ad tájékoztatást a kiadó téli könyvújdonságairól. - Magyar Nemzet. Nungal és az aranymetszés Két előadás az Ókortudományi Társaság ülésén Régen nem volt olyan forró hangú ankét az Ókortudományi Társaságban, mint a novemberi felolvasó ülésen, a Tudományos Akadémián. Az érdeklődést elsősorban a témák indokolták. Olyan kérdésekről volt szó, amelyek az antikvitás és a jelen szellemi érintkezési pontjait világították meg. Komoróczy Géza a sumer mitológia egyik kevéssé ismert istenalakjáról és a nevéhez, személyéhez kapcsolódó társadalom és jogtörténeti jelenségek újfajta értelmezési lehetőségeiről adott elő. Nungal istennő nem tartozott a mezopotámiai pantheon népszerű istenségei közé. Neve „nagy úrnőt” jelent. A kutatók az alvilág istennőjének tartották. A közelmúltban ismertté vált azonban az istennő Nippurban agyagtáblákon megtalált himnuszának szövege, amely a sumer istennő kilétéről alkotott elképzeléseket alaposan megváltoztatja. A himnusz az istennő szentélyének leírásával kezdődik. Majd Nungal veszi át a szót, dicsérő sorokat zeng önmagáról, aki ,,a sötétség hírét őrjítette, melynek téglafalát ellepik a könnyek”. A szöveg első hallásakor is azonnal kiderül, az irodalmi anyag képei az igazságszolgáltatás mindennapjait mutatják be. Nem részletezi a himnusz, ki az, aki „fennakad Nun-gal hálóján”, de azt megtudjuk, hogy kétféle sors várt a szentély rabjára: vagy elnyeri méltó büntetését, vagy „Nun-gal újraszüli őt az igaz életnek”. Az előadó formatörténeti ismérvek alapján az i. e. 111. évezred végére datálja a mű keletkezését. Rendeltetését a szertartási énekek szerepe körül keresi. A himnusz értelmezése jelentős új adalékokkal gazdagítja a jogtörténetet, az irodalom- és vallástörténetet. Az ismertetett szövegből kiderül ugyanis, hogy Nungal temploma a vizsgálati fogház szerepét tölthette be; mai fogalommal élve a polgári perek színtere lehetett. A jogtörténészek mind ez ideig nem találták nyomát Mezopotámiában a börtönbüntetésnek. A nippuri agyagtáblák jól bizonyítják, hogy csak az ítéletre váró bűnös került börtönbe; a büntetés valamely távoli helyre való száműzetés volt. Végezetül a felfedezés vallástörténeti jelentőségéről szólt az előadó. A börtön — és csak jóval később az alvilág — istennője ugyanis mesterségesen, logikai úton képzett teremtménye a keleti mitológiának; az igazságszolgáltatás, az államigazgatás szolgálatába állított teológiai konstrukció. A fiatal kora ellenére is nemzetközi rangú orientalista előadása mind szakmai, mind módszertani, eszmei szempontból rendkívül termékenynek bizonyult. A matematikusokat, alkotó művészeket, esztétákat régtől fogva érdekli az emberi arányérzék kialakulása. Sokat vitatkoztak az arányérzék szépségéről és sokan teszik első helyre az úgynevezett aranymetszést. Azt az arányt, mely szerint egy kisebb nagyság úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb a kettő összegéhez. A második előadó, Falus Róbert mai és hazai példából kiindulva — Lendvai Ernő híres, Bartók zenéjének aranymetszési arányosságáról szóló elméletét ismertette elsőként — az időben visszafelé haladva göngyölítette fel a probléma történetét a legendás kezdetekig. Le Corbusier építészeti elméletén, az új-pithagoreusinak méltán gúnyolt múlt századi idealista tanokon keresztül az aranymetszés reneszánsz eredetéig jutott. Az elnevezés — aurea sectio — Keplertől származik. A görögöknek tulajdonított törvényszerűségnek máig megcáfolatlan érve a Parthenon homlokzatának szerkezete az aranymetszés szabályai szerint. Falus Róbert filológiai pontos,sággal bizonyította, hogy semmiféle fennmaradt szöveg nem utal arra, hogy a görögök akkor már ismerték az aranymetszés szabályait. A matematikatörténet azt is igazolta, hogy az ógörögök csak egész számokkal dolgoztak, a törtszám fogalmát — a végtelen tizedestörtét különösen — nem ismerték, holott ez az aranymetszés alkalmazásához elengedhetetlen. Majd egy vázlat segítségével rekonstruált Falus Róbert egy olyan arányképzési módszert, amely lényegesen egyszerűbb az aranymetszésnél és megfelel az ógörög írásos anyag bizonyítási elveinek is. Ezzel a módszerrel legalább tíz arányt igazolt a Parthenon vertikális arányait illetően, szemben az aranymetszéssel, mellyel csak kettőt lehet pontosítani. Az előadást számos hozzászólás követte, egyetértő, korrigáló, meg nem győzött felszólalók véleményei. Egy dologban azonban mindnyájan — a zeneelmélet, építészettörténet, régészet, könyvművészet szakemberei is — egyetértettek. Falus Róbert előadása egy olyan legendával szállt szembe, amely a modern művészetek elméletében és gyakorlatában olykor ma is problémákhoz vezet. L. G. Emlékezés Kaffka Margitra !Ezelőtt ötvenöt évvel, 1918. ■*-y december 1-én halt meg Kaffka Margit. De akkor csak először. Igazi halála az volt, amit az utána következő évek közönye hozott reá. Kortársai és kritikusai — például Schöpflin, Bölöni György, Móricz, Füst Milán, Gellért Oszkár, Dóczy Jenő —, megpróbálták feloldani ezt a közönyt, de kevés sikerrel. 1934-ben Bölöni még joggal írja róla: „Úgy találom, hogy sem a magyar közönség, sem írótársai, akikkel élt és együtt dolgozott, nem becsülik eléggé ezt a tiszta szellemű asszonyt, halála óta is páratlanul álló női író tehetséget. Regényeit nem adják ki, írásait össze nem gyűjtik, mintha akkoriban nem is egyik legkitűnőbb lett volna közöttünk". Ma már egymás után megjelenő könyvei, filmek, ismertetések igazolják írói nagyságát. „Az új ember a tevékenységből és a harcból születik” — írja Vera Ketlinszkaja. Nos Kaffka Margit egész élete munka és harc volt, önmagával és az élettel, a kicsinyes, hanyatló polgári világgal, melybe beleszületett, s amelyből egész életében kifelé igyekezett. Pionír volt. Nyugtalan, lázas, mindenre éberen figyelő író, aki nemcsak a maga életéért, de mindenkiért harcolt, amikor ki mert mondani olyan dolgokat, amit előtte nőíró — ilyen nőies lírával és ilyen férfias erővel — nem mondott ki soha. A fiatal lány voltam még, mikor már foglalkoztatott Kaffka Margit. A Nyugatban olvastam írásait. A nőírók közül akkor kezdett kiemelkedni. Szigorú iskolába jártam Kolozsváron, ahol Adyt csak elrettentő például említették, s mert hallottam, hogy Ady a „zöldfedelű ház” lakója Kolozsvárt, s ott Lechner professzor kezeli — (apai nagyanyám Lechner lány volt) —, tehát annál inkább érdekelt s vele a Nyugat is. Azonkívül Kaffka Margit Szatmár megyei volt, s én az ott élőkről, rokoni kapcsolatainkon keresztül sokat hallottam a családban. Abban a megyében egy különös módon összeforrott társadalom élt a múlt század végén és századunk első felében is. Szatmár megyében a Madarassyak, Kendek, Bencsikek, Ujfalussyak, Sepsyek, Kölcseyek, Urayak mind rokonai voltak valamiképpen egymásnak. Ez a magyarázata annak, hogy később, mikor Kaffka Margit szülővárosáról legértékesebb regényét a „Színek és évek”-et — abban nagyon megszépítve — anyja történetét is megírta, a városban élőket sem kímélve — Nagykárolyban azt mondták: be ne tegye oda a lábát, mert kiverik onnan! Kíváncsian figyeltem írásait, s igyekeztem összegyűjteni minden olyan adatot, cikket, írást, ami Kaffka Margit életéhez kapcsolódott. Jártam azokon a helyeken, ahol ő élt, a városban, ahol született, a házban, ahol a gyermek Kaffka Margit lakott, s ahol „egy csöpp udvari szoba merész, forró, ideges, képtelen, gyönyörű látomásokkal" borult föléje. Ott, ahol órákig álldogált tétlenül az ablak előtt, s ha kérdezték tőle: „Mit bámulsz ott olyan sokáig?” —, elhallgatva nyugtalanságát, azt felelte: „Nézem, hogy az ablak milyen karancos". (A kifejezés olyan furcsa volt, hogy sokáig megmaradt a visszaemlékezőkben.) Jártam városokban, itthon és külföldön, az ő nyomait kutatva s jártam tanárnőinél, iskolákban, a zárdákban, ahol tanult, s ahonnan magával hozta azokat a keserű élményeket, amelyek „Hangyaboly”-lyá sűrűsödtek könyvében. Ez a zárda, ennek a könyvnek megjelenése után, nem vette fel növendékei közé Kaffka Margit féltestvérét, azzal az indokolással, hogy a könyv írója „fegyelmezetlen és hálátlan” növendék volt, s ebből a fajtából elég volt nekik egy süzet. Íjj elmentem utána könyvek és írások lapjain. Később — már mint az induló Magyar Nemzet munkatársa —, megismerkedtem azokkal az emberekkel, akik vele barátságban, szerelemben vagy emberi jóságban találkoztak. Azok a vallomások, melyeket tőlük kaptam, megtöltenek egy egész könyvet. Ezek azonban nehezebbé is teszik Kaffka Margit megismerését. Annyi arc néz abból vissza ránk! S néha teljesen ellentmondó. Szól ebben a kéziratos könyvben Bölöni György, aki egy időben szoros társaságához tartozott, Erdős Réné, legjobb barátnője, Herrer Cézárné, egyik féltestvére, késői sógornője Bauer Hilda, majd egyik unokanővére, Papp Viktor (és Papp Viktorné), Kaffka Péter, rokona Széll Lajos, Illyésné Bencsik Ibolya, Guttmann Leonie (akit annyi novellájában megörökített), egy tanítványa, egy életrajzírója, egy festőművész és még sokan mások. H halálának tizedik évforduló■** ján már előadást tartottam róla a rádióban, huszonöt éves évfordulóján a Fészekben emlékeztem róla, 1948-ban pedig, halálának harmincéves évfordulóján a Kisfaludy Társaságban, s az akkor még működő két irodalmi társaságban és a Kaffka Margit Leányotthonban tartottam róla előadást. Idéztem Hatvany Lajost, aki még a temetés előtti napon megrendülve írta: „Nem nyugszom bele! Lázadozom! Nem alázkodom meg. Káromolok. Nem kulcsolom a kezemet öszsze, hanem ökölbe szorítom, hogy fenyegessek. Nem érzem a felettünk intézkedő sorsnak patetikus nagyságát. Csak gonoszságát érzem, csak a butaságát.” — „Kaffka Margitot a háború ölte meg. Kaffka Margit hősi halált halt!” Rolla Margit .Szombat, 1973. december 1. BCIRÁMBAKIÁLLÍTÁS a Derkovits-teremben és az Iparművészet Múzeumban Két kerámiakiállítás, a hazai kerámiakészítés két útját mutatja. A Derkovits-teremben rendezték meg Szilágyi Mária kiállítását. „A kerámia iparművészet — írja a kiállítási katalógus. — Célja, hogy díszítsen. Szilágyi Mária is ezzel a céllal nyúlt az anyaghoz huszonöt évvel ezelőtt.” Útját az önálló művész egyéni nyelvet kialakító, gazdag képzelete jelölte ki. Keramikusank közül sokan választják a kis díszítő tárgyak, enteriőrben használatos kerámiák készítésének útját, s hogy közülük ki hogyan találja meg az egyéniségének legjobban megfelelő kifejezési formát, elsősorban attól függ, mennyire találja meg — s megtalálja-e azt a helyet —, ahol kerámiáival a leghasznosabban szolgálhatja a társadalom mai igényeit, össze tudja-e egyeztetni ezeket az igényeket egyéni kifejezésének, sajátos formavilágának belső igényeivel? Szilágyi Mária azok közé a művészek közé tartozik, akik felismerték helyüket és felismerték alkotásaik helyét is. Lakásdíszítő kerámiái nem hivalkodóak. Igen gyakran még csak nem is díszíti mázzal padlóvázáit vagy nagyméretű táljait. Szépségük elsősorban formájukban rejlik. A biztos anyagismeret, a hibátlan formavilág jellemzi edényeit. A fehér, mázatlan edényeket legtöbbször csak a csurgatott színes máz díszíti, s ez a szeszélyesen szétterülő rajzolat hagyja érvényesülni az edények formáját, mintegy „alájátszik” a formának. Másik jellegzetessége művészetének a derűs, népi hangvétel. Szívesen használja vázákon, tálakon egyaránt a népi fazekasok zöld mázait. Egyéniségét elsősorban a belekarcolt minta, a figurális ábrázolás tükrözi. Ugyanebbe a népi ihletésű formavilágba tartoznak kis figurái is. A korongolt test, az edények alakja tér vissza figurális alkotásain s ugyanaz a forma szolgál alapul többféle variációhoz, többféle ötlethez. Hol a Háromfejű kis ördög játékos ötletéhez nyújt lehetőséget, hol pedig a Debella alakja bontakozik ki ugyanabból a három tálkából. Az utóbbi években Szilágyi Mária érdeklődése egyre inkább a samott felé fordult: a korongot felváltja a kézi formálás. Ilyen új próbálkozás a magas tűzön égetett Dózsa-fej és a mozaikszerűen kirajzolódó Páva. Határozott utat jár Cs. Illés Irén is, mint azt az Iparművészeti Múzeumban látható kiállítása mutatja. Kerámiáival a nagyipar felé fordult és az Iparművészeti Főiskola után a porcelániparban, Herenden helyezkedett el. „A nagyüzemi kerámiaművészetet választotta élethivatásul, s e művészet legnehezebb problémáinak megoldása foglalkoztatja: a herendi hagyományok továbbfejlesztése és a korunkra jellemző dinamikusan fejlődő gyáripar sorozatgyártásának igényes megoldása.” Az összehasonlítás azt mondatná, hogy az egyéni utat járó Szilágyi Máriával szemben Cs. Illés Irén porcelánjai még inkább a praktikum és az egyszerűség lehetőségeivel élnek. A valóság azonban az, hogy amíg az egyéni művész tudomásul vette és szerényen alárendelte fantáziáját a kor által támasztott követelményeknek és a modern enteriőrnek, addig a gépi sokszorosítással készülő herendi porcelánok szinte tudomást sem vesznek róla. A cakkozott szélű, agyondíszített készletek archaikus ellentmondásba keverednek korunkkal és ahelyett, hogy a herendi hagyományok mai útját keresnék, belesüppednek egy se nem herendi, se nem mai formavilágba. A díszítés teljesen elfedi a formát, olykor felesel vele, a fantázia öncélú indákat, tarka virágokat hajt áttört táljain, tányérjain. A vázák ágas-bogas alakja az ízléstelenség határáig is eljut, a nyakba akasztható aranyozott függők utánzatai az ugyanilyen formájú bőr és fém függőknek. Gránit edényei nehézkesek és merevek, semmivel sem adnak többet azoknál az edényeknél, amelyeket ugyanebből az anyagból már elkészítettek. Sőt, esetenként messze elmaradnak tőlük. f. j. SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaház: Szöktetés a szerájból (E. béri. 3.) (7) — Erkel Színház: Hunyadi László (Fleischer béri. 3.) (7) — Nemzeti Színházi Testvérek (7) — Katona József Színház: Odüsszeusz szerelmei (7) — Madách Színház: A pitlány áyok szabadok (7) — Madách Kamara Színház: Szellemidézés (7) — Vígszínház: Furcsa pár (7) — Pesti Színház: Széchenyi és az árnyak (7) — Thália Színház: Arisztokraták (7); Tüzet viszek (fél 8) — József Attila Színház: Alattunk a város (T. bér. 2.) (7) — Fővárosi Operettszínház: A mosoly országa (du. fél 3); Hegedűs a háztetőn (Komb. 5. bék. 2.) (7) — Vidám Színpad: Több órás napsütés (du. fél 4 és fél 8) — Kamara Varieté: Hosszú forró ősz (du. 6 és fél 9) — Bartók Színház: Mátyás király juhásza (du. 3) — Mikroszkóp Színpad: Csendesek a hajnalok (du. 4); Tiszta vizet a fejekbe (fél 9) — Huszonötödik Színház: A búsképű lovag (du. fél 4); Vörös zsoltár (fél 8) — Állami Bábszínház: Bohóc rókák és egyéb mókák (du. fél 3 és fél 5) — Zeneakadémia: Zenélő égtájak (Ált. isk. bér. A/2) (du. 4); Szathmáry Lilla orgonaestje (fél 8); Rásonyi Lella hegedűestje (Kisterem, fél 8).