Magyar Nemzet, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-03 / 78. szám
4 A Skrelevízió műsoráról iiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin Családi kör Okos szerkesztői (László Jánosné) és rendezői (Palásthy György) belátás eredményeként ízig-vérig televíziós megoldásokkal jelentkezett a héten az új televíziós pedagógiai tanácsadó, a Családi kör. A nagy múltú Szülők, nevelők egymás közt évtizedes tapasztalataiból okulva oldott szerkesztésben, változatos — mondhatni játékos — tematikai bőséggel és sok-sok kép-, film- és riportillusztrációval készült ennek a családi lapnak az első száma. Igaz, ami igaz — mondhatja bárki — könnyű dolga volt az újjáalakult szerkesztőségnek, hiszen a pedagógia és a tévéműsorok szegről-végről rokonok: ez két olyan terület ugyanis, amelyhez a „beleszólás”, a tanácsszolgáltatás szintjén mindenki érteni vél. Csak napfényre kell hozni e rejtett kapcsolatot, s máris kész a tévészerű pedagógiai műsor. Valóban, látszólag „nem nagy ügy” folytatásos tévéfilmmé formálni és apró jelenetekben bemutatni valamennyi lélektani alapszituációt, amelyekben a gyermek és a szülők a szakember — dr. RanschburgJenő — irányítására szorulnak. „Nem nagy ügy” olyan megnyerő egyéniségű orvosokat a kamerák elé ültetni (dr. Tihanyi Erna, dr. Pánczél Márta), akiknek egészségügyi útmutatásait készségesen követik a műsort figyelő anyák kényesnek tartott, vagy a köztudatban téves teóriákként élő kérdésekben is. És nem ördöngösség gyorsan pergő riportmontázst összevágni külföldi filmkockákból, hogy megtudjuk, miként élnek, nevelődnek a világ más tájain gyermekeink kortársai, és közben, a gondosan elhintett hasznosítható ötletmorzsák felcsipegetésére is ügyesen rávenni a nézőket. Nem ígért, nem is hozott csodákat ez az új pedagógiai műsor, a külsőségek, a háttér, a díszletek szegényes kivitelezése azt sejteti, a csillogó csodákhoz nincs is elegendő anyagi erejük. De lelkes hivatásszeretetük, leleményes formai trükkjeik, okos tapintatuk pótolta a csodákat, sőt többet is adott a nézőknek annál hitet és kedvet a gyermekneveléshez, és egy felismerést is: a pedagógia egyszersmind művészet és tudomány, amelynek tudnivalóit, alapszabályait éppúgy meg kell tanulni mindenkinek, aki családi kört teremtet, mint bármely más tudományét és művészetét. Ötszemközt „Mit akarnak, minőséget, vagy mennyiséget?” — kérdezte sok évvel ezelőtt a sztahanovista mozgalom egyik hazai, újpesti propagátorától Pióker Ignác, többszörösen kitüntetett, Kossuth-díjas munkás, az ötszemközt legutóbbi vendége, így kezdte egyórás monológját, amelyet csak ritkán szakítottak félbe Vitray Tamás kérdései, mert láthatóan a riporter is élvezettel hallgatta ezt a nagyszerű, keresetlen, hangos tűnődést (a bölcselkedés szó is teljes komolyságával illeszkedik Pióker Ignác mondataihoz), a munkásélet múltjáról és jelenéről szóló lírai vallomást. A gyalázás mesterfogásainak szakkifejezései, a munkafolyamat csalafintaságai sorjáztak rendet nem tartó emlékezésében, csupa olyan fogalom, amelyeknek legalább a felét aligha értette a nézők többsége. Egy valamit azonban megértett szavaiból mindenki, azok is, akik távol élnek a munkapadoktól, a fizikai munka becsületét, örömeit, a gyárak népének kijáró tiszteletet hittel hirdető őszinte állásfoglalását. Rég láttunk-hallottunk ennél aktuálisabb és megszívlelendőbb beszélgetést az ötszemközt adásaiban. Röviden A régi idők moziját és színházát két alkalommal idézte fel a héten a televízió. Az Olasz Televízió vendégestjén Goldoni színművét, A jótékony zsémbest a hagyományos filmadaptációk szerint láttuk viszont a képernyőn, s az operafilmek hajdanvolt fénykorára emlékeztetett az est másik műsora, Puccini operájának, a Turandotnak televíziós feldolgozása. Ha a vendégek iránti kötelező tisztelet és az olasz tévétől vásárolt más műsorok ismerete nem intene tartózkodó véleménynyilvánításra, azt kellene mondani, hogy az itáliai televízió meglehetősen elmarad más nemzetbeli kollégáinak haladó műsorpolitikája mögött. De ne felejtsük el, mielőtt elhamarkodottan ítélkeznénk: a nagy sikerű Leonardosorozat is az ő műhelyeik valamelyikéből származik. Szívünkhöz, és sokaknak az emlékeihez is közelebb állt a hazai filmarchívumból válogató Kabos Gyula-emlékest. A nagy művészi lehetőségek híján, a rossz szellemi és politikai légkörben is az újat, az eredeti komikai hangot kereső Kabos Gyuláról szólt a Színészmúzeum. Kabos komikus pályájának tragikumát, a színházi és filmszereplések emlékeit, alakításainak karakterét, az amerikai út legendáit szerető szóval idézte fel az adásban Bársony Rózsi, Dajbukát Ilona, Turay Ida, Békássy István, Fenyő Aladár és Vogel Eric. A Farády István vezette műsor nem kerülhette meg a kérdést: állja-e a múló idő próbáját, az utókor kritikáját Kabos színészi módszere. Valahányszor felkacagunk csetlő-botló alakja láttán, dadogó mondatait hallván, félszeg elesettségével együttérezve, megnyugodva mondhatjuk, az együgyű történetek, a talmi filmek veszendő értékeit az ő varázsos humora, groteszk bája menti meg a feledéstől és ő emeli a filmtörténet egyik felidézni mindig érdemes fejezetévé ezt a vígjátéki korszakot. És a hét fontosabb televíziós eseményeit sorolva nem hagyható említés nélkül az egyik legörvendetesebb: befejeződött a Szép maszkok című filmsorozat. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet HÁROM KONCERT FORRAI MIKLÓS vezényelte a Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Budapesti Kórust hétfőn, a Zeneakadémián. Giacomo Carissimi (1604— 1674) J. S. Bach halála előtt pontosan egy évszázaddal, 1650-ben írta Jephta című oratóriumát. E hasonlíthatatlan remekmű az elsők egyike az egyházzenei termésben, ahol Monteverdi zenedrámai eredményei lecsapódnak — gondoljuk csak meg: egy évtizede sincs annak, hogy Monteverdi utolsó operaremekét, a Poppea megkoronázását bemutatta. A hétfői előadás éppen a zenedrámai mozzanatok megvalósításával maradt adósunk. Gyönyörű kórusrészletek hangzottak el, de például az a jelenet, amikor a csatából győztesen hazatérő Jephta leányával találkozik és ez annyit jelent, hogy fel kell áldoznia őt — szinte észrevétlen maradt. Pedig a „stile concitato”, az izgatott, felgerjedt stílus egyedülálló csodája ez a jelenet. Csak a zárókórus vigasztalt meg e hiányért. Lényegesen jobban sikerült Bach 50. kantátája, a Nun ist das Heil kezdetű (a Jelenések Könyve 12, 10 szövegére). A Budapesti Kórus erőteljesen, tisztán és fegyelmezetten énekelt. Ugyanezt mondhatjuk Farkas Ferenc gyönyörű Cantus Pannonicusáról és Liszt Strassburgi harangok című kórusművéről. Való igaz, hogy Farkas műve talán differenciáltabb, törékenyebb annál, ahogyan ezúttal elhangzott, de az is igaz, hogy a nagy hatású zárókórus lelkesítő erővel szólt. László Margit (szoprán), Barlay Zsuzsa (alt), Keönch Boldizsár (tenor) és Sólyom Nagy Sándor (basszus) énekelte a szólókat, mellettük Horváth Anikót kell még említenünk, aki Carissimi művében igen szépen kidíszített cimbalószólamot játszott. PERÉNYI MIKLÓS gordonkaestje kedden a Zeneakadémia nagytermében gazdag műsorral ajándékozta meg a szép számú közönséget. Beethoven op. 69-es A-dúr szonátáját hallottuk elsőként, melyben mind Perényi, mind pedig az est zongora-közreműködője, Szűcs Lóránt bensőséges és ízig-vérig zenei produkciót nyújtott. Mindenekelőtt kitűnő hangzásarányok jöttek létre: a két hangszer olyan módon fonódott össze, ahogyan csak a legritkább esetben fordul elő zongorával kombinált kamaramuzsikánál. Mindketten képesek a széles ívű éneklésre, tehát az igazi dallamjátékra és ez ebben a csodálatos remekműben különös jelentőségre emelkedik. Reger rendkívül ritkán hallható G-dúr szóló-csellószonátája első , tételével kissé zavarba hozza a hallgatót, mivel rendkívüli módon hasonlít Bachra, mégsem az. Főként az Adagio és a Fúga — tehát a darab második és harmadik tétele o hoz valóban igen értékes anyagot, amely csak abban a vonatkozásban bachos, amennyiben minden jól felrakott csellószóló darab egy kicsit Bach szvitjeire hasonlít. Perényi Miklós intenzíven és rendkívüli technikai felkészültséggel adta elő. Ugyanezt mondhatjuk Farkas Ferenc Balladájának előadásáról is. Az est igazi érdekessége és valóságos meglepetése César Franck közismert Á-dúr hegedű-zongora-szonátája volt a csellón. E sorok írója nem vett észre semmi változtatást, a hírek szerint Franck eleve több hangszert jelölt meg, melyek mind eljátszhatják művét. Nos, csellón olyan töretlen szépséggel bontakozott ki, mintha eleve csakis erre a a hangszerre íródott volna. A főérdem ebben természetesen az előadóké, akik óriási sikert arattak. Számos ráadást hallottunk ezután Fauré és Popper műveiből. A BAROKK MESTEREK című bérlet harmadik estjén kizárólag átiratok hangzottak el és ez mélyen gyökerezik J. S. Bach és korának előadói praxisában. Úgy hisszük, e helyen nem szorul bővebb magyarázatra az a tény, hogy Bach életművének igen jelentős része átirat, méghozzá nem is mindig saját, hanem más mesterek alkotásainak átirata. Elsőként arról a hangszerről kell beszélnünk, amelyet Rácz Aladár emelt a barokk muzsika megszólaltatására alkalmas magaslatra: a cimbalomról. Farkas Gyöngyi nagyigényű műsora késő re naissance táncokból, valamint Couperin és Bach műveiből állt. Utóbbi mester Chaconne-ja (a d-moll szólóhegedű-partitából) jelentős virtuozitásról tanúskodott. Vele szemben egyetlen kifogás támasztható csupán: a pedál használatában tartózkodóbbnak kell lennie, mivel így a harmóniák gyakran összezúgnak. A műsor gerincét fúvósok adták. Az eredetileg pedálcombalóra vagy orgonára készült d-moll triószonáta (BWV 527), valamint a tizenöt háromszólamú invencióból nyolc hangzott el Csánky Emilia (oboa), Berkes Kálmán (klarinét) és Hortobágyi György (fagott) előadásában. A trió fagottosa emellett Bach G-dúr szóló cselló-szonátáját is előadta. Hallatlanul merész vállalkozása alapvetően sikeres volt: a Sarabande-tétel, valamint a Menüett és a Gigue egyértelműen jó hatást tett Az est fénypontját azonban a fúvóstrió produkciója jelentette. Az említett triószonáta már megcsillantotta e három fiatal művész kivételes virtuozitását: olyan önálló szólamvezetést és egybecsengést hallottunk, amely orgonán egyszerűen megválaszthatatlan. De még ezen is túltett az eredetileg zongorára készült invenciókból összeállított ciklus. A bachi muzsika nagy pillanatainak egész sorát kaphatta a közönség. Pernye András ART BLAKEY JAZZ-ESTJE ART BLAKEY pályája 1939- ben, húszéves korában kezdődött, amikor Fletcher Henderson együtteséhez csatlakozott. Később számos nagynevű együttesben játszott, míg 1955- ben megalakította saját kvintettjét, amelyet Jazz Messengers-nek, a „jazz hírnökeinek” nevezett el. Blakey vezető szerepet játszott a jazz nyelvezetének megújítói, a modern jazz kialakítóinak sorában. A Jazz Messengers tovább fejlesztette a bebop irányzatot, létrehozva a keményen lüktető, feszes ritmikájú hard bop stílust. Blakey játékát ennek megfelelően szintén az intenzív, kemény ütéstechnika határozta meg. A jazz hírnökei tudatosan küzdöttek a műfaj felhígítása ellen: a feszes lüktetés mellett a négeres intonáció, az előadásmód drámaiságának megőrzésére törekedtek. Blakey együttesében olyan hírességek szerepeltek, mint a zongorista Bobby Timmons, a szaxofonos Hank Mobley, vagy a trombitás Kenny Dorham. Blakey „fiai” tehetséges muzsikusok, a fiatal néger zenészek intellektuálisabb típusát képviselő amerikai művészek. Mondjuk ki nyíltan: a régebbi Jazz Messengers művészi törekvései nem különösebben érdeklik ezt a négy fiatal muzsikust. Éppen ellenkezőleg, látható élvezettel fordulnak szembe a hagyományokkal. Lazán és gátlástalanul viselkednek a színpadon, s ugyanígy játszanak. A „free jazz” világában, vagyis a legkötetlenebb, a rögtönzés belső szabályaitól leginkább eltávolodó játékban érzik magukat a legotthonosabban, nem szeretik a kötött tempókat, kompozíciókat és hangszereléseket. Különösen jó képességű muzsikus a bőgős Stafford Louis James és a szaxofonos Carter Randolph Jefferson, de helyenként a zongorista és a trombitás is tetszett. A hangverseny mégsem hozott teljes élményt. Akadtak ugyan érdekes, emlékezetes pillanatok, a koncert második részében azonban igen furcsa dolgok történtek. Az együttes a szünet után előadott egy darabot a jazz egyik legnagyobb művészének, John Coltranenek az emlékére. A két fúvós és a zongorista — ki tudja, miért — ezt a pillanatot érezte alkalmasnak arra, hogy hisztérikus kiáltozásba és meglehetősen ízléstelen ugrálásba, hadonászásba kezdjen. Vajon mit akartak ezzel kifejezni? A Coltrane halálával kapcsolatos fékezhetetlen fájdalmat, a mai amerikai társadalom csődjét, vagy egyszerűen torz fintort mutattak a közönségnek? Annyi bizonyos, hogy az efféle „show-műsorokat” amerikai muzsikusok többnyire csak Európában engedik meg maguknak. (A délutáni koncerten bohóckodás nem volt, s ez a hangverseny egészében jobb volt, mint az esti.) Elhangzott néhány jazz standard is, mint a Stella by Starlight, az együttesre jellemző, kötetlen feldolgozásban. S maga Blakey? — A világsztár szerényen a háttérbe húzódott, s igyekezett jó arcot vágni muzsikusai csínytevéseihez. A szerénység dicséretes tulajdonság, csakhogy itt inkább elszigetelődésről beszélhetnénk. Blakey-nek valójában nincs sok köze ehhez a zenei világhoz, s ezért még inkább sajnáltuk, hogy az együttes nem játszott néhány vérbeli hard bop számot. Az utolsó darabot ugyan Blakey kedvéért játszották a muzsikusok, de az ebben bemutatott rögtönzésnél sokkal jobb szólókat is már hallottunk Blakey-től. Az Országos Rendező Iroda az elmúlt években jó néhány nagyszerű jazzművészt léptetett fel az Erkel Színházban: az ő sikerüket előre is biztosra lehetett venni. Egyre erősödött azonban az az óhaj, hogy jó lenne fiatalabb, a mai jazzt képviselő együttesekkel is megismerkedni. Most egy ilyen együttes látogatott el hozzánk, fellépésük azonban nem mondható egyértelműen sikeresnek. A koncertről meglehetősen vegyes érzelmekkel távozott a közönség. Ennek ellenére nagyon jó lenne, ha a továbbiakban is sor kerülne a fiatalabb nemzedék bemutatására. Különösen örülnénk például az angol John Surman, a norvég Jan Garbarek, a francia Jean-Luc Ponty, a lengyel Michal Urbaniak, vagy az amerikai Chick Corea és Keith Jarreth vendégszereplésének. Az ős a hozzájuk hasonló rendkívüli tehetségű, s amellett a hangversenyzést mindig komoly dolognak tekintő művészek fellépése kitűnően szolgálná az egyre népszerűbbé váló magyar jazzművészetet. Gonda János Szerda, 1974. április 3. A HÉT FILMJEI Lóháton, ágyútűzben Tekintélyes, rokonszenves külsejű férfi lép be civilruhában a törzsparancsnokság kapuján. A kapuban álló őr tisztelettel köszönti, a magas rangú tiszt az emeleten szintén barátságosan kínálja hellyel, önéletrajzát írva a férfi magára marad és szeme előtt elvonul a múlt. A Lóháton, ágyútűzben hőse, Sapovalov, munkásfiúból lett magas rangú tiszt, még az első világháború után, az intervenciós időkben. Amikor a háború után hazatérve értesült arról, hogy győzött a forradalom, habozás nélkül a hadseregben maradt. így történt, hogy életformájává és életcéljává vált a haza és a forradalom védelme. Az izgalmas és veszélyes kalandok a színes szovjet filmen hatalmas tömegjelenetekben, feszült párbeszédekben elevenednek meg. A forgatókönyv írói, Valerij Frid, Jurij Dunszkij és a rendező, Jevgenyij Karelov azonban ügyel arra, hogy Sapovalov alakja ne váljék egysíkúvá. Az életrajz — amint a film végére kiderül — egy kérvény támogatására készült. Sebesülése miatt Sapovalovot tartalékos állományba helyezték, a német fasizmus előretörésekor azonban az ezredes úgy érzi, nem maradhat tétlen. Ismét bevonul, elbúcsúzva szabadságos katonafiától. A gyors tempójú, izgalmas film legnagyobb erőssége az operatőri munka: Anatolij Petrickij képei. Petrickij már a Háború és béke monumentális képsoraiban bebizonyította, hogy mestere a filmeposz műfajának. A Lóháton, ágyútűzben nemcsak a tömegjelenetekben, hanem az intim kettősökben, a magánélet képeiben is közel kerül a néző szívéhez. Jevgenyij Matvejev meggyőző, rokonszenves alakításában Sapovalov szinte személyes ismerősünkké válik. Nyina Popova, a feleség szerepében nem könnyű feladatot kapott, húsz év körüli fiatalasszonyként ismeri meg a néző, és évtizedek múltán a halálos ágyon vesz búcsút tőle. Popova egyaránt jól oldja meg a tűzről pattant fiatalasszony, az ideges feleség, és az élet viharaiba korán beleöregedett fáradt asszony szerepét. Érdekessége a feliratos filmnek, hogy magyar szereplői is vannak. Sapovalov egyik ezrede magyar, katonái magyarul beszélnek és — természetesen — tolmács fordítja oroszra szavaikat. (k—1) Hangverseny Bangladesért Ezerkilencszázhetven augusztusában a New York-i Madison Square Centerben a popzene második hullámának szupersztárjai két jótékonycélú hangversenyt adtak az Indiába menekült bengáliaiak segélyezésére. Ezt a két koncertet, amelynek első részében kiváló indiai zenészek népi hangszereken lenyűgözően érdekes műsort adtak, Saul Swimmer filmre vette. A rendező az igen hatásosan fényképezett két előadás javát másfél órába sűrítette, és az anyaghoz hozzávágott néhány, a közönségről készült felvételsort is. Ha a film művészi alkotásként nem is kifejezetten jelentős, a könnyű zene megújhodásának mégis egy jelentős történeti dokumentumát őrzi. Ez a két hangverseny a Wight szigeti és a Woodstock koncertek mellett már részévé vált a popmitológiának , s ebben a világ minden tájáról összegyűlt zenészek humanista gondolkodása és magatartása mellett elsősorban a kiváló zenei megvalósításé, előadásé a főszerep. Ebben a stádiumban a pop és a rock immár nemcsak ürügy a fiatalok tömeges együttlétére, nem csupán ösztönös önmegvalósítás, ábrándozás egy másfajta életről, hanem a népi hagyományból és a jazzból ötvöződött sajátos művészi alkotás, amely közvetett módon fejezi ki a tisztultabb világra áhítozók gondolkodásmódját. Mégpedig e filmen olyan hivatott tolmácsolók előadásában, mint a sztárok közt is sztár, költő Bob Dylan, aki számos kritikusa szerint sohasem volt ilyen nagy és nem énekelt ilyen jól nyilvánosság előtt, mint ezúttal, és mellette George Harrison, Billy Preston, Leon Russel, Ringo Star. A pop és a beat szerelmeseinek aligha kell ajánlani ezt a filmet, de erős meggyőződéssel javasolhatjuk mindazoknak, akik a jó zenét szeretik és semmilyen műfajban sem idegenkednek az új, szokatlan formáktól, ha azokat magas szinten jelenítik meg. —a a— Özvegy Coudercné A filmművészet kínzó nosztalgiája az antik sorstragédiák iránt ezúttal egy francia— olasz filmben ölt új testet és ez a test — valljuk meg — szeplői ellenére is igen tetszetős. George Simenon krimiiparos- és regénygyárosról pedig újra kiderül, hogy tud egyet-mást az emberekről. Filmregényének hőse börtönből szökik és ebben az esetben nem lényegtelen, hogy politikai színezetű gyilkosságért töltött tíz évet fegyházban. A helyszín a fasizálódó és a fasizmus ellen szerveződő Franciaországnak egy olyan darabkája, ahol a társadalmi küzdelmek viharai nem fodrozzák meg a csatornák vizét, ahová a külvilág csak egy-egy áthaladó hajó képében tör be, hol gramofonozó ingyenélőket, hol nehéz tekintetű férfiakat mutatva a zárkózott falucska lakóinak. Ideálisan elszigetelt közeg olyan események számára, amelyek az emberi élet esélyeit kívánják számba venni. Gyűlölet, kemény munka, testi bajok, széna- és háziállatszagú szerelmek, hétköznapi tragédiák — ebbe a világba csöppen a szökevény a maga igazságaival, szótlan keserűségével. Ebben a szorongással teli csendben találkozik valami furcsán emberi szerelembarátságban a reménytelen múltú özvegy és a reménytelen jövőjű fiatalember. Kettejük egymásra találásáról és haláláról szól Simenon regénye, amelyből Pierre Granier- Deferre az eredeti műhöz hű filmet rendezett. Óriási erénye a filmnek, hogy a romantikus történetben lehetőségként benne rejlő érzelgősséget gondosan elkerüli s a környezeténél értékesebb gyilkos könnyzacskó-ingerlő históriája helyett egy minden ízében realista munkát láthatunk, amelyben a társadalom minőségére utaló jelzések részletei éppúgy helyükön vannak, mint a hősök személyiségének fagyott harmóniája, vagy zavarai. Az özvegy Coudercné éppen így realista film , s talán épp ezért nem nőtt fel a sorstragédiákhoz. Simone Signoret és Alain Delon a két főszerepben kitűnő alakítást nyújt, a rendezés és Walter Wottitz operatőri munkája a szó nemesebbik értelmében profi színvonalú, s hogy ez mégsem elég, abban talán szerepet játszik, hogy Granier-Deferre túlontúl emlékezik még a Kalandorok című film Alain Delonjára, és kissé szűkmarkúan adagolja a szenvedélyt, amely az özvegy Coudercnét nagyobbá tehette volna. s. g. NAPLÓ Április 3 A békéscsabai Jókai Színház április 7-től három napig a zólyomi Tajovszki Színház meghívására Szlovákiában vendégszerepel. Békéscsaba testvérvárosában, Zólyomban és Besztercebányán három előadáson Tamási Áron Boldog nyárfalevél című színművét adják elő, Karinthy Márton rendezésében. * Witkiewicz Az anya című komédiáját mutatja be április 8-án a Szegedi Kisszínpad,on Kecskeméten vendégszerepel a zombori Népszínház. Április 8-án, hétfőn este Gorkij: A nap fiai című drámáját adja elő a társulat a Katona József Színházban. Napi fél órával bővíti adását a győri rádió április 4-től. Új műsorai közé tartozik a hírösszefoglaló és a nyugatdunántúli krónika.