Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-02 / 257. szám

Szombat, 1974. november 2. PORTYA — Bács-Kiskun megyében Szabálysértés, életveszély A vasutat jelző andráske­­resztnél megáll a rendőrautó, mert egy reflektor bukdácsoló fénye közeledik a keskenyvá­­gány mellett, Helvécia felől. Hát ez meg micsoda? Kisvasút nem lehet, annak két lámpája van legalább, és az különben sem ficánkol ilyen bizonytala­nul ... Némi kiváncsi várako­zás után fény — kék fény — derül a rejtélyre: befut a sí­nen az LZ 97—27 rendszámú kis motorkerékpár. — Nem szoktam én erre jönni — védekezik a tulajdo­nosa —, csak hát most úgy gondoltam, lerövidítem egy ki­csit az utat. Az út pár száz méternyi ve­szélyes „lerövidítésében” talán az a remény is közrejátszott, hogy így elkerüli a közúti el­lenőrzés sűrű hálóját? Bács-Kiskun megyében kí­sértük el útjára az egyik jár­őrt. Bács-Kiskun egyike azok­nak a megyéknek, ahol az idén a balesetek számának emelke­dése jócskán meghaladta az országos átlagot. Tavaly októ­berig nyolcvannyolc, az idén hússzal több halottja volt itt a közlekedésnek. Az elmúlt esz­tendő azonos időszakában 397 súlyos és 334 könnyű sérült volt. Ebben az évben a súlyo­san sérültek száma 94-gyel, a könnyebben sérülteké pedig 48-cal emelkedett. Szonda jóga kezdődik a szüret, forr a must. Szemlátomást elbizony­talanodtak a kerékpározók. Éppen előttünk kacsázik egy öregember, a hátsó kerék mel­lett üres vödör lóg. Egy-egy teherautó elhúz mellette, olyankor még cifrábban rán­gatja a kormányt. — Mennyit ivott? — kérdezi a rendőr. — Megmondom én kérem becsülettel, ittam — mondja az öreg, mint akinek nincs tit­kolni valója. — De hát, embe­rek vagyunk ugye, féldeci volt csak az egész... Egy perc múlva már azt bi­zonygatja, hogy nem volt több másfél decinél. Előkerül a szonda. — Tudja használni? — Nem én ... A használati utasítás na­gyon egyszerű. A lényege csu­pán annyi, hogy bele kell fúj­ni. Az öreg azonban különös jógagyakorlatokba kezdett: mély lélegzetet vett, aztán ösz­­szeszorított szája elé emelte a szondát és jól felfújta az arcát. Erőlködött, fuldoklott, de a lélegzete sehogyse akart beletévedni az üvegcsőbe. — Bátyám, pikulázott már? Úgy kell fújni ezt is, mint a pikulát... Bátyám pikulázott már, hát elkezdte emelgetni az ujjait az üvegcsövön. De az ujjemelge­­tés önmagában a pikulát sem szólaltatja meg ... — Hát forró levest fújdo­­gált-e? Hiába, a forró leves sem volt eléggé érzékletes hasonlat. In­kább csak az segített, amikor a rendőr kijelentette: ha nem hajlandó belefújni, viszik vér­vételre. Az üvegcső alján a szemcsés anyag máris alapo­san elszíneződött. Okmányok nélkül Pöfög a „Fürge”, a kis mun­kagép, a mögéje kapcsolt pót­kocsin sok láda körte és­­ a feleség. Személyt szállítani pótkocsin szigorúan tilos. Más baj is van itt: a „Fürge” ve­zetője ugyancsak beszeszelt. — Ugyan, ne tessék engem megbüntetni azért az egy üveg sörért — könyörög. — Az or­vos előírta, hogy a vesém miatt mindennap igyak meg egy üveg sört. Elkészül a jegyzőkönyv, köz­ben a „Fürge” vezetője egy kis rögtönzött előadást hallgat meg az ittas vezetés veszélyei­ről. Ezután a Kossuth Tsz teher­autóját állítja meg a rendőr. Mindent rendben talál, csak éppen egy feltűnő műszaki hi­bára figyelmezteti a sofőrt: a hátsó kerék balra húz, „kutyá­­zik” — így nem szabad kien­gedni a garázsból a járművet. A motorosok — főként a községeken belül — n­emigen hordják maguknál­ az okmá­nyaikat. Rövid utunk során hat—nyolc forgalmi engedély nélküli motorkerékpárossal­­ találkoztunk. Ilyenkor felme­rül a kétely is: nem lopta-e a járművet? Egyáltalán van-e jogosítványa? A közúti bizton­ság szempontjából ez nyilván fontos kérdés. És hogy okmá­nyok nélkül ülnek fel a jármű­re, jelzi, hogy a falu útjait nem tekintik közútnak. Pedig a forgalom a községekben is egyre nagyobb, a közúti fegye­lem már a legeldugottabb he­lyen is élet-halál kérdés. K­ísértetszekerek Bács-Kiskun megye földraj­zi, településszerkezeti és egyéb sajátosságai miatt rendkívül heterogén a járműállomány. A teherautók, személygépkocsik, motorkerékpárok mellett szá­mon tartják a közlekedés fon­tos tényezőjeként a kerékpá­rokat — 250 ezer van belőle —, és a fogatolt járműveket, mintegy húszezret. Főleg söté­tedés után válnak veszélyessé, mert sokan nem fogják fel, milyen fontos láttatni magu­kat az éjszakában. A lovas kocsikkal különösen sok baj van. Ott fityeg ugyan a petróleumlámpa, de nem hajlandók meggyújtani. „Spó­rolnak.” Az országútra boruló sötét­ből az utolsó pillanatban bon­takozik ki egy szekér fekete kontúrja. Két asszony ül a ba­kon. — Úgy gondoltuk, nem lesz semmi baj ... — Maguknak talán nem, de hogyha egy motoros magukba rohan, maguk felelnek az ő életéért is. Hogy számolnak el a lelkiismeretükkel? — Nincs petróleum ... — A lovakat megetették, a lámpáról megfeledkeztek? Egyébként ebben a lámpában hiába lenne petróleum, mert bél sincs benne. Ráadásul olyan fekete már az üveg, hogy még házibulin hangulat­­világításnak sem felelne meg. Mérgesen veszik elő a pénz­tárcát. A helyszíni bírságolás­ra dühösek, nem a saját ha­nyagságukra. Remélhetőleg ez azért elegendő lecke, nem egy általuk okozott balesetből kell majd tanulniuk. Továbbhajtunk az alföldi éjszakában. Nemsokára ismét csikorog a fék. Valami hever az aszfalton, az út közepén. Egy ember. Halott? Nem. Hangosan hor­­tyog. Gondosan betakarózott a biciklijével. Úgy leitta magát, hogy menet közben elaludt. Nehéz felrángatni. Akkor az­tán katonásan összecsapja a bokáját, ettől majdnem ismét eltérül. — Köszönöm, tiszt urak! — hebegi. Nem tudja, hogy most az életét köszönte meg. A szesztől elbódult agy nem képes fel­fogni, milyen veszélynek tette ki magát. Talán majd másnap, amikor a kijózanító állomáson ébred. Vagy talán csak akkor, amikor a feljelentés nyomán megkapja az idézést? Útközben találkozunk egy másik járőrkocsival. Hasonló „apróságokról” számolnak be. A hátsó ülésen hever egy le­szerelt rendszám is: IY 31—17. Hirsch Józsefné soltvadkerti lakos ütött-kopott Volgájáról szerelték le. Nyolcan ültek benne, de még ez volt a leg­kisebb baj. Hanem a féklám­pa nem működött, a kézifék hatástalannak bizonyult, az el­ső világítás fordítva volt be­kötve, gumija simára kopott, a kocsit két év óta nem íratták át. A tulajdonos elmondta, hogy nem ezt a kocsit szokta használni, inkább a másikkal jár... Nem is érdekelte külö­nösebben a rendőri intézkedés, odébb ment egy kicsit, az is­merősökkel társalogni. Idéztük a megyei statiszti­kát. Most hadd álljon itt né­hány másik adat. Az októberi fokozott közúti ellenőrzés so­rán ittas vezetés miatt 55 bün­tető eljárást és 114 szabálysér­tési eljárást kezdeményeztek. A négy fő baleseti ok: gyors­hajtás, szabálytalan előzés és kanyarodás, valamint az el­sőbbségadás elmulasztása. A kivilágítatlan járművek veze­tői ellen 260 esetben indult szabálysértési eljárás. Mintegy 1500 személyt bírságoltak meg a helyszínen közlekedési sza­bálysértés miatt. A fokozott közúti ellenőrzésre előzetesen felhívták a figyelmet a helyi sajtóban, plakátokon, körleve­lekben. Sokakat ez sem tartott vissza. Nem is az ellenőrzéstől kell tartani. A rendőrség nem lehet ott mindenütt, nem figyelmez­tethet mindenkit a hibákra. Annak kell tudatosulnia min­den közlekedőben — kereke­ken és gyalogosan járókban egyaránt —, hogy a szabály­­sértés ma már az életveszélyt jelenti a közutakon. Még ak­kor is, ha azt semmilyen ható­ság „nem veszi észre”. Bogárdi Iván Vizsgálat a vegyesboltokban Sok a korszerűtlen, rosszul felszerelt üzlet Az Országos Kereskedelmi Főfelügyelőség átfogó vizsgá­latot végzett több megye terü­letén az ÁFÉSZ-ek kis telepü­léseken üzemelő vegyesboltjai­ban. A vizsgálat majdnem 400 üzletre terjedt ki, és az ellen­őrzésben nagy számban vet­tek részt társadalmi ellenőrök is. A vizsgálat megállapította, hogy a kis településeken levő vegyesboltok általában megfe­lelően biztosítják az alapvető áruellátást. A vizsgált boltok nagy része azonban kis alapte­rületű és korszerűtlen. Az üz­letek 18 százalékánál az alap­­terület nem nagyobb 25 négy­zetméternél. A boltok kiraka­ta, felszereltsége a vizsgált egy­ségek 35 százalékánál nem fe­lel meg a követelményeknek. Az üzletek jó részét évek óta nem festették. Sok boltban nincs folyó vizes tisztálkodási lehetőség, pedig a vegyesbol­tokban az eladók petróleum­mal, vegyiárukkal, növényvé­dő szerekkel is foglalkoznak. Kicsik a raktárak, nincs meg­oldva a göngyöleg tárolása. Fejlődés tapasztalható a vil­lany hűtőszekrénnyel való fel­szerelésben. Az üzletek 91 szá­zaléka rendelkezett hűtőszek­rénnyel. A tárolótérség azon­ban kevés és a hűtőkapacitás nem tudja biztosítani egyik szállítástól a másikig az áruk megóvását. A boltvezetők 35 százaléka szakképzetlen. Az áruk túl nagy időközökben érkeznek a boltokba, s a két szállítás kö­zötti időben egyes cikkek nem kaphatók. A szeszes italok érté­kesítését szabályozó rendelke­zéseket több boltvezető túllép­te és gyakran engedély nélkül árusítottak szeszes italokat. Több egységben nem ismerik a garanciális feltételeket, és ar­ra sem tudtak választ adni, hogy a javítást az egyes cikkek vonatkozásában melyik szerviz végzi. Több üzletből az ellen­őrök intézkedésére vonták ki a forgalomból a lejárt hitelesíté­sű vagy pontatlan mérlegeket, súlyokat. A különböző szabály­talanságok miatt az ellenőrök 82 esetben alkalmaztak felelős­ségre vonást. Magyar Nemzet A Bodrog még mindig veszélyesen magas Az OVH jelentése szerint az elmúlt 24 órában a Duna és a Tisza vízgyűjtőjén jelentékte­len mennyiségű csapadék hul­lott. A Tisza mellékfolyói a Bodrog és a Hármas-Körös kivételével mindenütt apadnak. A Bodrog magas vízállása az elmúlt 24 órában nem válto­zott: Felsőbereckinél még min­dig 12 centiméterrel meghalad­ja az eddigi maximális szintet, összesen 1935 kilométernyi védvonalon tartanak árvízvé­delmi készültséget. Ebből 382 kilométernyi folyószakaszon harmadfokú a készültség. Pén­teken árvízvédelmi és helyre­­állítási munkákon 4700 fő, a belvízvédelmi munkákon pedig több mint 2500 fő dolgozott. Jelenleg 69 ezer hektárnyi te­rületet borít a belvíz. A tűrés határán 6. Az őstörvény Ülünk a pitvarban Gubala Antallal és szólítjuk a kultu­rált természetet, a mátravidé­­ki erdőt. Szokatlan élénkség vesz erőt az öregen, izeg-mo­zog, a szeme előbukkan üre­géből, a kezével olykor meg­szorítja görcsös botját, úgy, hogy az ujjain az ízület kife­hérül. Száradó vargányagomba illata párolog körülöttünk. — Mennék én most is bók­lászni az erdőbe, de nem bírom erővel. Pedig jó lábaim vol­tak valamikor. Harmincnégy­ben a Bácskából hazajöttem gyalog, harminchatban Pestre mentem, csak úgy torony iránt, átvágtam a hegyeken, erdőn, hat óra alatt odaértem. Körülbelül 80 kilométernyire vagyunk a fővárostól, ez a szá­raz kis ember ugyancsak na­gyokat léphetett. 1. — Azt kérdezi, milyen az er­dő? Hát kinek milyen. Én azt gondolom, a városi ember mást lát belőle, mint én. Csak akkor igazán erdő az erdő, ha kere­sünk benne valamit, ha aka­runk tőle valamit. Én tudom, mert belőle éltem. Ismerem a moccanását, a hangjait, nekem árulkodik minden szín és haj­lat, csak fül és szem kell hoz­zá. Szerettem és nagyon azért is, mert elfárasztott. A bokrok tövén el tudtam aludni egy szempillantás alatt. — Miért szép az erdő? — Szép? Erre sose gondol­tam. Csak most szép, ahogy visszaemlékezem rá. Kedvel­tem, amikor hajnalban az ágak között átszüremlett a fény. Ar­ra ébredtem. Hát én nem tu­dom megmondani sem azt, hogy milyen, sem azt, hogy miért szép. — Maga zárkózott ember? — Nem értem? — Szeret egyedül lenni? — Mindig megvoltam egye­dül, de nem kerültem el sen­kit. — Jó dolog a magány? — Ha van, akkor jó. Ha nincs, akkor miért volna jó? — Ezt meg én nem értem. — Tizennégy gyerekem szü­letett, örvendtem mindig, ha köztük voltam. De nagyon sze­rettem egyedül járni az erdő­ben. Ilyenkor eszembe sem ju­tott, hogy magam vagyok. Nem kerestem én a magányt, de jó szívvel elfogadtam, ha úgy hozta a sorsom. Most már éppen itt lenne az ideje, hogy ezt az életében erős, nyugodt, és elégedett Gu­bala Antalt felelősségre von­juk: volt-e színházban, tárla­ton, olvasott-e könyveket, mi a véleménye a nonfiguratív fes­tészetről és van-e értelme a pop-artnak. Nem, én ilyen pi­­szokságot nem csinálok, már csak azért sem, mert megsze­rettem ezt az öregembert, ta­lán a kihűlt szemében olykor felvillanó borostyánfény miatt. Jól tudom, ha rajta múlott volna, a gőzgépet sem ismer­nénk, nemhogy az atomreak­tort, de mindhiába, kedvelem a természetét. Aztán, amikor menni készü­lök, az öregember, aki életének jelentős részét szép ember nél­küli magányban töltötte, társa­ságra, nyüzsgésre, közlésre nem vágyva, szóval ez az öreg­ember a búcsúzásnál nem ereszti el pikkelyes bőrű kezé­vel a kezemet. És így szól: — Kérem, ne menjen meg. Kissé gyulladt, kihűlt szeme szinte könyörgő. — Kérem,­­ beszélgessünk még egy kicsit... Visszaülök hát a fényes fa­székre és hallgatom, ahogy az erdőről, az egyedüllétről, a csendről beszél motyogó hang­ján; felidézi a vadakat, füve­ket, gombákat, fákat, a régi pillanatok varázsát, amikor senki sem volt körülötte. És mindennek a végén ott van a különösen csengő, közösségre váró mondat: „Kérem, ne menjen még, beszélgessünk még egy kicsit.” Úgy ám, ember nélkül sem­mivé foszlik a természet, el­enyészik még az emléke is. Végül göcsörtös botjával sza­porán kopogva átballag velem a kocsiúton. Elbúcsúzunk, azt mondom neki: köszönöm. Erre azt mondja: köszönöm. „ Az ember személyét, ideg­­rendszerét általában két dolog befolyásolja: a munkahelye-közösségi tevékenysége és az­ otthona-magánélete. Persze ide tartozik a pihenés, a szabad idő eltöltésének módja is. Az aláb­bi adatokat dr. Bálint István és Hódos Tibor pszichológiai tanulmányából szereztem. Egy vizsgálat a jugoszláviai Zenica vaskohó 344 dolgozója közül hatvannál (17,4 százalék) állapított meg neurózist. Az olaszországi Fiat Művek 707 dolgozóját vizsgálták meg eb­ből a szempontból, 48 százalé­kuk neurózisban szenvedett. A franciaországi Rouenban a szö­vőnők 39,6 százalékánál álla­pítottak meg neurotikus kór­képet. Ezek a statisztikai ada­tok magukban foglaják mind­azokat, akiket a vizsgálat ide­jén neurotikusnak kellett mi­nősíteni, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban dol­goztak-e vagy betegállomány­ban voltak. Hasonló vizsgálatokra Ma­gyarországon is sor került. A hatvanas évek elején a funk­cionális idegrendszeri megbe­tegedés előfordulási gyakori­ságában a ruházati, a gyógy­szer-, a nyomda- és a cipőipar vezetett, a nagyüzemi mező­­gazdaság állt az utolsó helyen. Az iparágakon belül egyes üze­meknél különösképpen magas volt a megbetegedési arány. Ezeknél az üzemeknél — Bá­lint és Hódos megállapítása szerint — a neurotikus légkör kialakulásában csöppet sem le­becsülendő szerepet játszottak az emberi­s kapcsolatok hibái is. Nyilvánvaló, hogy a munka­helyi-környezeti ártalmak nem tesznek különbséget ember és ember között, de a tűrés ha­tárát megszabja az alkalmaz­kodó képesség és még valami: az egyéni sorsból, helyzetből, életmódból, az emberi kapcso­latokból származó lelki és fizi­kai tartás, erő. 3. A munkahely vonatkozásá­ban az úgynevezett adaptációs képesség mértéke nem csupán az egyén szervezetének és munkához való viszonyának milyenségéből származik, ha­nem létmódjából, életkörülmé­nyeiből is. Csöppet sem mind­egy, hogy nyolcórai megter­helés (zaj, zsúfoltság, levegőt­­lenség, meleg, gépies mozdu­latok) után miféle tevékeny­ség vagy pihenés következik. Csöppet sem mindegy hol, mi­lyen körülmények között él az ember. A tehetősebbek ponto­san ezért tömörülnek a nagy­városok csöndes, tiszta levegő­jű területein, otthonukat ezért helyezték oda, s ezért húzód­nak a kevésbé jómódúak a hét­végeken a felparcellázott „ter­mészet” élére. Hogy úgy mondjam, semmi kedvem sincs ábrándozni egy olyan — hirtelenjében létre­hozható — világról, ahol a vá­rosi emberek, legyen bár szó munkásokról vagy értelmisé­giekről, valahányan dombvi­déken, hegyvidéken, tágas, csöndes házakban élnek. Ez a Világ anyagi viszonyaink kö­zött, amikor alapvető problé­ma az is, hogy mindenkinek elfogadható otthona legyen , elérhetetlen. Egyébként is ta­núi vagyunk annak, hogy a vi­szonylagos jó mód következté­ben miképpen vesztik el jelle­güket a budai hegyek, mikép­pen válik szép, kulturált kő­rengeteggé az egykor ligetes­­fás-bokros táj, miképpen kap­csolja le — az egyéni, de tö­meges — emberi mohóság Bu­dapest tüdejének egyik lebe­nyét. • A városi százezreknek nem kertes házakat, hanem lakóte­lepeket kell építenünk, s ezen a ponton — adott anyagi vi­szonyaink között — nagyon so­kat tehetünk. A környezetvé­delem bizonyos szempontból építészeti kérdés is, városrésze­ket korunkban csak úgy ille­nék tervezni, hogy az építész a szociológussal és pszichológus­sal együtt dolgozik. Ugyanis a lakótelepi magány nyomasz­tóbb az erdei magánynál. 4. Elégtelen környezetvédelem az, amely abból áll, hogy ren­deletekkel igyekszik szabályoz­ni a gyárkémények füsthoza­mát és az üzemek eleven vi­zekbe ömlő szennyvizét. El­képesztő, hogy minden figyel­meztető jel és szó ellenére pusztulnak a város parkjai, el­képesztő, hogy gyakran az új­ságíróknak kell siránkozniuk a kivágott fák miatt. Pedig im­már az az igazság, nem csu­pán védeni kellene környeze­tünket, hanem gazdagítani is. Egészségessé kellene tenni a várost; ez ugyanolyan fontos társadalmi kérdés, mint mond­juk a termelékenység, vagy a népszaporulat növelése. És vé­leményem szerint ráadásul ezek a dolgok egymással össze is függenek, az egyik szolgálja a másikat. Budapesten az újpalotai la­kótelep bizonyos szempontból jó példa arra, hogy az építészet mennyit tehet a környezetért, az emberért. A tágas térségek, bensőséges pihenőparkok, ját­­­szóterek csökkentik az idegen­­séget, a szorongást, ha nem is hasonlóak a természethez, ha­tásukban bizonyos mértékig helyettesítik azt. A most formálódó környezet­­védelmi törvényre, amelyet a Hazafias Népfront fórumain is már megvitattak, nagy szükség van. Az, amire vonatkozik, ne­vezzük bár jelenségnek, folya­matnak vagy fenyegetésnek, bonyolultságában is egyszerű, olyan egyszerű, mint ez az ős­törvény: ne ölj! És arra kell törekednünk, hogy ugyanakko­ra súlya legyen. Gubala Antalt nem ölte meg a világ kilencvennégy évig. Nem szorongott, nem volt szüksége adaptációra, gyógy­szerre sem és környezetvéde­lemre sem. Sok hosszú éven át az ember által megnemesí­tett természet ölében ült. Nem, nem ülhetünk ott va­lamennyien. Kiszakadtunk, el­távolodtunk. De mégiscsak jó volna megóvatnunk valahogy; ennek a megóvatásnak szük­ségességét, módszereit és lehe­tőségeit kell törvényre emelni. Kristóf Attila 5 BÉKE SZÁLLODA -KUPOLATERMÉBEN BUDAPEST VI., LENIN KÖRÚT 97. NOVEMBER 1-TŐL BOGÁR RICHÁRD ÚJ REVÜJE „TALPIG ZENÉBEN” KORDA GYÖRGY MÁTRAI ZSUZSA NÉMETH MARICA PAYER ANDRÁS VÁRI NŐVÉREK SANKÓ LÁSZLÓ SZABÓ ÉVA NAGY MARGIT SURÁNYI ZSUZSA KÖKÉNY ERZSÉBET ZSILA GIZELLA JÓZSEF JUDIT RICHTER KÁROLY KURTA ANDRÁS Zene: FÓTHY JÁNOS ÉS EGYÜTTESE Jelmez: VOGEL ERIC ASZTALFOGLALÁS: 123—530

Next