Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
17 JÓKAI ANNA MINDHALÁLIG Egy új regény részlete — Eredj Ki! — kiált Törtei. — Dolgozom. — Látom — mondja a felesége. — Munka! Nyolcvan beteget ellátni, nyolctól tizenkettőig: az munka! Azért is leül a heverő sarkára, lábát maga alá húzza, álla előreugrik. Törtei fölemel az íróasztaláról egy vékony, üres géppapírt és arrafelé tartja, amerre a fényt sejti. A vízjelet vizsgálja. Senki se tehetett róla, senki. Legkevésbé az a szerencsétlen szigorló orvos, akit akkor éjjel kiküldtek. Rendhagyó tünetek voltak, rendhagyóak. Csak, ha esetleg Gabira hallgatok és bevágódom egy taxiba a gyerekkel... De ő sem mondta követelően. Csak említette. Javasolta. Hiszen mindig óvatos volt. Tapintatos. És amikor már sok mindent értett, akkor is megjátszotta a naivat, azt hitte, az idő szövetségese, és én magamtól is ráébredek: késő. Légvárak. Radgomolyok. Ki nem élt kamaszkori vágyak. — Járt utat a járatlanért el ne hagyd! De hát az emberiség! Mi lenne, ha ez az elv ... satöbbi. Győzködtem vele és győztem. — Hát akkor próbáld — mondta Gabi, hősies-nagylelkűen — Pörzsike csendes. Félrevonulok vele a sarokba. Ugye, Pörzsike, okos kis bogaram, amíg Atya dolgozik, látszunk a sarokban? Pörzsike többször egymás után igent intett, olyan hevesen, hogy a kis nyaka majd letörött. Plédet terítettek a földre, hogy a műanyag kockák ne csörögjenek, ott szöszmötölteksustorogtak angyal-békésen a kályha mellett, Pörzsike hangtalanul nevetett, csak az a pici pofája állt csáléra a boldogságtól, amikor magasra építette a tornyát, s az nem dőlt össze. Én meg szép kényelmesen az asztalnál, könyökölve. Kerámia-hattyútálban napraforgómag az orrom előtt, hogy, legyen mit rágcsálnom közben, amíg a gondolatok jönnek. Hiába köpködtem szanaszét a szotyolahéjat. Zavart a kép a sarokban, úgy éreztem, engem kicsuktak valahonnan vagy valamiből, és persze, nekik jó. Egyáltalán: akkor már évek óta nem vettem tollat a kezembe, csak hazugságok böffentek fel, az előregyártott undok közhely-bölcsességek: „bizony, bizony, ez az élet drága barátaim”, ugyan, rajzoljunk inkább helyette, féllábú kutyát, tengeri ázülékállatkát, polipokat. . . — Ha egy zsák túlságosan megtelt — mondtam, emlékszem arra az estére, már nyár volt, Pörzsike szakácsos-piskótás napozóban bukfencezett a rongyszőnyegen —, ha egy zsák túlságosan meg van tömve, egyszerűen nem lehet kiönteni. Érted? Kell valami erőszak, ami az első adagot kitépi. — Nem értem — mondta Gabi —, tulajdonképpen mit kívánsz? Nem nekik mondtam, dehogy. Magamnak, csak magamnak. — Itt van minden — gyűrtem a homlokom, pótlék volt ez, fröcskölő szavak csupán. — Az a pofa, például, ötvenegyben ... húszfokos mínuszban dolgozott, kesztyű nélkül, hideg vasakat cipelt a méhészeti raktárban, emlékszem, és az a sok vas nemcsak hideg, de mérhetetlenül mocskos is volt, és az az ember is mocskos volt, előhúzta a zsebkendőjét, amíg faggattam a munka értelméről és dicsőségéről, a zsebkendője is ragadt. Kifújta az orrát, az orra is fekete lett, rongyos bakancsa mögött kockás kapca türemlett, aztán vitte tovább a vasat, a vas vége zengő hangot adott a kövezeten. Szaladtam utána, bátyám, várják a riportot, van-e panasza, a nagyvilágnak mit üzen. Megállt végre, azt felelte fásultan, a nagyvilágnak nem üzen semmit, panasza sincs, csak rövid az ebédidő. Ez az egyetlen. A riport megjelent, kifizették, többet kaptam érte, mint az ő hetibére. — Na látod — mondta Gabi reménykedve, hintáztatta Pörzsikét széttárt térde között. — Írd le. Csak le kell írni... — Jolanda néném halála! A gyűlölt, felvágós Jolanda! Akinek soha nem fájt semmi. Aki széles karimájú kalapot hordott télen-nyáron! Ahogy ott feküdt, dobta-vetette magát, és átkozódott, siratta a kényelmes, szép életét, a kalapját, a gumikerekű kocsiját, átkozódott, egyszerűen nem tudott leszakadni. Már három napja haldoklott egyfolytában, de még mindig eszébe jutott valami a boldogságból, a távolodó földi javakból jegyenként szólongatta, egyenként siratta el őket, s én akkor úgy éreztem, mégis az anyám volt a szerencsésebb, a félresikerült, örömtelen éveivel, az utolsó, könnyebbült sóhajával, ahogy belesimult a halálba, mert ő jobb, más világokba reménylett belépni általa ... Csak a halál oszt igazságot, csak a halál az irigyek enyhítője. — Írd meg — mondta Gabi, kissé bizonytalanabbul —, ha leírod, talán világosabb lesz. Nem ilyen keserű a te igazi éned! Bámultam rá. Nem ilyen keserű. Vajon kit szeret? Vajon kinek, minek az ábrázatját hordhatom éppen? S hogyan, mikor vettem át az ő vágy képeit? Ott lebegett a közlés a számon. Mintha technikai akadályt kéne csak legyőznöm, s áttenni egyik jelzőrendszerből a másikba, úgy éreztem, de ez nem sikerült, éppen ez. — Végeredményben igazán megszenvedtél érte — biztatott Gabi, csiklandozta Pörzsikét. — Csak görcs, ami később feloldódik ... Megszenvedtem érte? Más is megszenvedett, nem ennyit, többet, sokkal többet. Ez önmagában semmi. Egyet hazudtam, s az volt az én szenvedésem, hogy tudtam: hazudok. Valahogy azt képzeltem, először kivívok magamnak egy védett helyet, elhitetem, hogy veszélytelen, sima tollforgatónak születtem, ügyes sakkozónak, aki csillámot fest minden repedésre, s majd aztán lépek elő .. . teljes vértezésben. De aztán ezt a lehetőséget is elrontottam. Azzal, hogy a legdöntőbb pillanatban nem bírtam hazudni. Ilyeneket gondoltam, akkor, ott Gabi mellett, és undorodtam régi magamtól, még a „hősiességemtől” is undorodtam, amely összecseréltette velem az utakat, a személyes beavatkozást az írói cselekvéssel. Ugyanakkor persze büszke is voltam, Törtei Géza bátor fickó, tettekkel és konzekvenciákkal, legfeljebb belefullad a maga töltötte zsákba, mert hiányzik az erő, ami az első csomót kitépte. — Az erő, érted? — kiáltottam Gabira. — És ne hintáztasd már azt a kis boldogtalant ... — Nem. Nem értem. — Gabi félt, felkapta a gyereket a puha szőnyegről, mintha ingoványból mentené, s bezárta, szorosan az ölébe. — Nem tudom, mit kívánsz tőlünk. — Ha lenne valami... ha történne ... ami megmozgatná ... — De hát mi? — kiáltotta Gabi hisztérikusan, soha nem szokott így kiáltozni, Pörzsike be is fogta a száját csöpp kezével. — Vér. Vér kell. Vér nélkül nincsen élet... Nem pontosan így mondtam, nem. De az a szó: „vér”, elhangzott. — Minden alkotás vért szív el alkotójától — mondta Gabi, remélte, hogy megértette. — Végül még belerokkansz . .. Hiszen, ha elég lenne a te véred. Tisztességes alku. Átömlesztés, nemes, önkéntes sorvadás, a duzzadó, virágzó műves fejed felett. De a szülemény örökké éhes, telhetetlen. A világ összes nedveire áhítozik. Szívókorongjait a te ártatlanjaidra tapasztja. ’— Ha történne valami — ismételtem, a szoba egészen besötétedett. — Valami, körülöttem ... Gabi felállt. Sápadt lett, nagyon sápadt, a szeplői a sötétben is világítottak. Pörzsikét a háta mögé dugta. — A saját bőrötöket — mondta, gyűlöletesen hideg volt a hangja. — A saját bőrötöket vigyétek vásárra. Rokkanjatok bele. gik. De, hogy mást is ...? Milyen jogon? Ha legalább elhihetnéd, hogy ez a szülemény csak kölcsönbe vette, s valamikor visszahullajtja az áldozatokat. Hogy megtermékenyíti velük ezt a nyomorú földet. A ráncos lelkeket kisimítja. Hogy nem önmagad sokszorosítására lengetted alvadt bíborszín léggömbjeid. Megöleltem és szerettem őket, annyira szerettem azt a gyereket, ahogy az arcát az arcomhoz fektette, mindig meleg arcocskáját, az orromon végigsikló ernyősszempilláját, annyira szerettem! De egyetlen sort sem tudtam leírni. Aztán az ügyeletes orvos elment azon az éjszakán, és Gabi javasolta, hívjunk mentőt, de vaklármát csinálni, semmiért? Nem hívtunk, másnap is megnyugtattak, otthon is fekhetne, csak óvatosságból szállítják be. Pörzsikének nagy fájdalmai lehettek, tátogott, a fejét söpörte, a fejét, egyforma mozdulatokkal, mintha bogarak rágnák, de még akkor is képes volt mosolyogni, ezzel tévesztett meg minket, a főorvost, a világot, ezzel az olvatag, nyugtató mosollyal, még a koporsóban is arcán tartotta, úgy maradt a kicsi szája, cakkban. Álltunk a kórház folyosóján. Gabi kezében egy pár papucska, kérték, hogy hozzuk be, ha esetleg lelép a kőre... Az orvosok még föl sem ocsúdtak, úgy halt meg. Fegyelmezetten, agyhártyagyulladásban. Álltunk, és Gabi letette a papucsot. Katonásan, rendben. Nem sírt, csak én sírtam. — Megkaptad — mondta. Törtei nem találja a vízjelet a papíron. Bágyadtan elejti, a papír lebeg néhány másodpercig, aztán Gizella lába elé borul, a földre. — Nem bírom — mondja Gizella. — Gyereked sincs. Mi bajod voltaképp? — Gyerek! — kiált Gizella. — Melletted? Neked? Akkor már tudtam, hogy Gabi és én örökre befejeztük. De védekeztem. Kisszerűen, ahogy lehetett. — Te járattad márciusban sapka nélkül! — Azt kívántad, ne kényeztessem! — Te beszéltél az orvossal ... — Már régen útban volt neked. Egy vagy két hónapig a vádak összetartottak még. Aztán elfogytak a szidalmak, a variációk kiégtek. Akkor Gabi újrafogalmazta: esetlenül, sután, mint aki próbálja a lehetetlent. — Nyugodj meg. — Úgy lefogyott, hogy lötyögött a bőre. — Nem te. ő maga ment el. Megtette érted. A szeme megtelt könnyel, de ez a könny nem csordult le többé, ott rekedt a szemgolyóban. — De most csináld! — Mert nem viseli el a hiúságod, hogy egy-két évig ne forogj a piacon. Nincs türelmed. Nincs benned alázat — mondja Gizella. — Egy kicsit engedett a közérzetem. — Törtel sétál, tapsol, páros lábbal ugrik egyet. Gizella megint rágyújt, a füstöt modorosan előre fújja. — Te azt játszod, hogy mélyhűtöd magad. S egy kedvezőbb időben egyszerűen olvadni kezdesz és életre kelsz megint. Törteinek tetszik. Kezét zsebre dugja, kamaszosan hintázik a sarkán. — Ugye, szeretnél közös nevezőre hozni a bohócokkal? — kérdezi. — Ugye, akkor könynyebb lenne neked? — Mindenesetre egyértelműbb. — De hát én nem vagyok olyan, mint a Duharovics ... — átvált, panaszos — én nem állítok meg senkit az utcán, hogy legutóbbi remekművemről nyilatkozzék ... nincs zseniképzetem, mint a Duharovicsnak... — Ez mind nincs — mondja Gizella színtelenül — és nem viselsz grúz hímzett sapkát a kopaszodó fejed tetején, nem vagy alkoholista és nyilvántartott elmebeteg. Ezt már többször tisztáztuk. — Grúz hímzett sapka! — Törtei felnevet, élet költözik az arcába, most szép és szánandó. — Kíváncsi vagyok, ma este is abban jön-e? — Éjjel se teszi le — mosolyog Gizella, a mosoly még fanyar, de valami színesedik. — Szerintem már teljesen hülye. Csak a tömjént bírja, vigyázz ... — Hogy unom a süket történeteiket ... — Ez a társaságod — mondja Gizella tárgyilagosan —, a legjobb esetben szellemes anekdotákra telik. — És a te orvoskompániád? Emlékszel, milyen szörnyű volt? Emlékezhetsz. Úgy bámultak rám, mintha én lennék a központi, eredendő kórokozó. A feltárandó és elpusztítandó alapvírus. — Ez nem novella! — figyelmezteti Gizella. Törtei felkapja a fejét, az íróasztalhoz ugrik, felemeli a mappát, néhány kusza szót reménykedve feljegyez. Mezei András RÁCSOK Sosem az előszoba felöl mindig a konyha felől látogattuk a nagyanyát mindig a rácsos gangon át apa anya és unoka bögrén az arc arasznyira melege mélyről illanó ittunk teát az volt a jó a suttogás mely visszaszállt a bögréből mint az ima hogy mintha lenne jelenés hogy aki szól még az felel a hang a mélységek színén nem válik el nem válik el a jobbik arc az arc előtt a megromló és az örök miként a tett és az Ige Magyar Nemzet Vihar Béla AZ IDŐ MUTATÓI Vajon eltűnődtél már az óra számlapjának vándorairól, amint e miniatűr égbolt körpályáján, bolygó módján keringenek? Virrasztva az éjszaka mélyében megismertem mozgásoáz mágikus balettjét, az idől szívdobogásának ütemére. Villódzó fémmutatók szerelmi tánca, a nyúlánk ifjú pergő piruettje, kicsiny és kecses kedvese körül. Találkozásuk percnyi csak csupán, s máris távozik a hódoló, hogy újra meg újra visszatérjen, megismételvén az egyesülés röpke mámorát. Vagy a számjegyek állomásain, üzenetváltó futárként, a múlandóság egy-egy titkát súgják meg egymásnak? Láttam e lüktető szerkezetbe táplált kódjelek geometrikus szögeit. A gyorsabbik a száguldó remény, a lassúbb neve óvatos valóság? Az egyikük a bátor géniusz, merész lépteit követi tétován ballagó társa, a pillanatok ezüst sugárívén. Óramutatók kettőse: a lét folyóját karcoló, karcsú evezőpár; szárnyak metsző irama; az örök születés csillogó küllője, ahogy sebesen suhan, mint az illandó álom, mint a felhőt röpítő rebbenő szél. Sárándi József NÉGYSOROSOK Jóslat Nő a hazug mese lombja, cigánynő a jövőt mondja, s a tenyeremre rajzolt semmi a világra akar kéredzkedni. Tükör vagy jársz és nézel, tükör vagy, ha kél a nap, ha jő az est, ki visszanéz rád mintha tenmagára, káromkodik vagy nevet. Zirkuli Péter LÁTOD, én most már úgy vagyok, személyem nélkül utazok. Megyek a sorsnélküli tájon, Téged is végképp ittfeledve. Boldog igék fürtje volt a számon. De nincs már ott, ki észrevenné A láthatatlan látomásban. Magamat végleg odazártam. Hangom sincs ott, sem alakom, Csak gesztusaim kataton Árnya a szétszivárgó boltozaton. Hasonlatok tetemén Lépked a szónélküli én. Sejdítné holdbéli tájakat. De várhat akármi fényre, Vándor egekben ugyanaz a kép: Megyek a sorsnélküli tájon, És szememnek nincsen pihenése A láthatatlan látomáson Tornai József HOLNAP 1. Holnap még nem holnap még nem látlak holnapután lesz a te napod holnapután jön a látomás-nap ,és holnapután föltámadhatok. 11. Holnapután holnapután nyílnak meg a tiszta szavak és egek holnapután te szíved elringat holnapután én is te leszek. 2. Csókolj meg te is én is megcsókollak folyó a ma is tenger minden holnap győzött a part is most a mély is győzzön vetkőzz le te is én is levetkőzöm. Folyó a ma is tenger minden holnap csókolj meg te is én is megcsókollak vetkőzz le te is én is levetkőzöm győzött a part is most a mély is győzzön. .Vasárnap, 1994. november 1I.