Magyar Nemzet, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-02 / 28. szám
— Magar Nemzet ÚJ SZÓ Egy újság megjelenésének harmincadik évfordulója alkalmából kiadónk, a Lapkiadó Vállalat ötezer példányban megjelentette a régi újság első számának hasonmás kiadását Egy régi újság megjelenésének harmincadik évfordulója alkalmából kiadónk, a Lapkiadó Vállalat székházunk, a Lenin körúti régi New York-, a mai Hungária-palota bejárati előcsarnokában emléktáblát állított fel a régi újság nevének a megörökítésére. Ilyen emlékezés meglehetősen ritka, egy régi újság ötezer példányos újranyomásáról pedig nem is tudunk. A megemlékezés a Magyarországot felszabadító szovjet hadsereg Új Szó című magyar nyelvű újságjának szól, amelynek első száma 1945. február 2-án jelent meg Pesten. Pestet írtunk, nem Budapestet, mert abban az időben csak Pestről és Budáról szóltunk, két városrészünk még nem volt egyesítve, mint a múlt századi törvényben. Pest már felszabadult a fasizmus, a hitleri téboly, a nyilas őrület és hazaárulás vérfürdője alól, de Budán még tombolt ez a világ és Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes, Buda „védője” sok tízezer katonájával kitörni készült a teljes bekerítettségből. Ebben a lángvilágban, ebben a szenvedéseinkkel teli korban, ebben a szabadságreményben, Budapest teljes felszabadításának forró várakozásában jelent meg az az újság, amely vastag betűs impresszumában hírül adta, hogy „A hadrakelt Vörös Hadsereg eddigi magyar nyelvű lapja, a Magyar Újság helyett február 2-től minden másnap az Új Szó jelenik meg.” Ez a négyoldalas, kis formátumú lap, ez a hadiújság, ez a kétnaponként megjelenő hírrondó a felszabadult Magyarország, a demokratikus kor, a felépítendő szocialista társadalom világához, s az új magyar sajtó történetéhez olyannyira hozzátartozik, mint gyökér a fához vagy az ághoz a hajtás, a falevél. Egy új kor, új élet, egy más kor, más élet, egy jobb kor, egy szabad élet indulását köszönti a megemlékezés a régi lap újranyomtatásával, az előcsarnok emléktáblájának a soraival, és valamennyiünk tisztelgésével. „A nemzetközi sajtó a német front szakadásának nevezi azokat a csapásokat, melyeket a Vörös Hadsereg az utolsó két hét alatt a német hadseregre mért” — az Új Szó első számának a vezércikkéből idéztünk. „Budapesten a szovjet csapatok folytatták a Budán bekerített ellenséges helyőrség megsemmisítését és több háztömböt elfoglaltak” — ezek a hadijelentés szavai. Mi, akik ezekben a háztömbökben, e háztömbök pincéiben szorongtunk, mint a hadparancsoknak ellenszegülő férfiak, mint a családjukat oltalmazó nők, gyermekek, s újszülöttek; mi, akik ebben az országos omlásban és pusztulásban olykor már a jövőbe vetett puszta hitünket is elvesztettük — ma a föltámadt, a réginél sokkal szebb Budapesten, egy virágzó kis ország világváros fővárosában köszöntjük az Új Szó első számát, új történelmünk pirkadását (r. p.) Mit szégyelljünk ? A csökevényes, idejétmúlt, nyárspolgári ítéletek leg- szívósabban az apró dolgokban, a mindennapi élet kis eseményeiben, a tudatformálás és formálódás fő frontvonalaitól távol tartják magukat. A közös jellemzőjük ezeknek a szívós megrögzöttségeknek, hogy valamiképpen valamenynyien a szegénységgel függnek össze. Kialakulásuk, eredetük visszanyúlik azokba az időkbe, amikor a szegénység szégyen volt. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy ma már nincsenek szegény emberek, családok, de azt mindenesetre, hogy ma már a szegénység nem intézményes. Ma már nyitott szemmel kell járni, hogy az élet ezer baja, nyűgje, kínlódása és panasza ellenére is kézzelfoghatóan előtérbe tolakvó és sokszor önmutogató gazdagodás, jólét felszíne alatt az ember észrevegye, tapintsa egyesek és egyes rétegek szegénységét. Csak kis foltok találhatók már a jólét nagy térképén, amelyek a szegénységet ábrázolják. Csakhogy ez a térkép a tudatunkban még új, mesés, szokatlan és hihetetlen, s főként az idősebb nemzedékek még ott érzik alatta a régi térképet, a régi, sötét, félelmetes mappát, a fenyegetőt, a rémest Egy, a saját szegénységére vagy időszaki megszorultságára utaló cselekvést a ma embere viszolyogva hajt végre. A zálogházban senki sem szeret ismerőssel találkozni. S, ha aztán a találkozás kikerülhetetlen, következik a pironkodással előadott, könnyed magyarázat, s annak kiemelése, hangsúlyozása, hogy az illető természetesen véletlenül és először jelent meg kis motyójával a helyszínen, hogy nem szokott oda járni. Annál színesebb és bővebb a magyarázkodás, mennél égetőbb a pillanatnyi szükség, a végén pedig elvi összefoglalás hallható: „ez tulajdonképp nem szégyen”. Ugyebár. S valóban nem az. Csak az nyilvánvaló, hogy az illető mégis szégyelli. S mit szégyell? Egy állami vállalattal lebonyolított szabályszerű hitelműveletet. Ennek csak egy indoka van: a régi mappa, a vékony, föld alatti csatornákban felszivárgó régi félelem, régi szégyen. Aztán itt van egy még apróbb példa: az aprópénzzel való fizetés. Ki nem látott még a közért-kassza előtt zavarodottan, kapkodva húszfilléreseket előguberáló jól öltözött egyént szinte összeomolva. Az aprópénzzel fizetés azt jelképezi, hogy az illető úgy kaparta össze otthon a garasokat, ahogy Móricz megírta a „Hét krajcáréban, azt hogy nincs több. Ezért remeg az apróval fizetőnek a térde, és ezért kér rebbenő tekintettel bocsánatot mind a pénztárosnőtől, mind pedig a sorban utána következőktől, akik ugyanígy fogják fel a dolgot, és jó esetben szánják is az illetőt. Pedig hát, mi van ezen szégyellni való? Az apró talán nem éppen olyan törvényes fizetőeszköz mint az ötszázas? Ebben az esetben is a megvert, kitekert nyakú szegénység rúg fel a sírjából. S az ellentétében is, ahogy egyesek szinte eszelősen ragaszkodnak az ötszázasokhoz, mert egy ötszázas felmutatása, kiterítése, meglobogtatása szerintük fölényt, erőt, biztosságot jelképez. Maradjunk még a közért körében. Idevágó példa, ha egy kicsit kedélyesebb és mosolyogtatóbb is az üvegvisszaváltás. Nagyobb, italfogyasztással egybekötött ünnepek után némely boltok úgy irtóznak az üvegvisszaváltók hadától, mint a leprásoktól. Be sem engedik őket, kiírják az ajtajukra, hogy az üvegvisszaváltás szünetel. Ám az ádáz had csak nyomul és húz tömött cekkerekkel a visszaváltó helyek felé, és a cepekedők arcán a figyelmes szemlélő rendszerint észrevehet egy fura, kissé elfojtott, önirónikus mosolyt. Azt jelenti ez a mosoly, hogy az illető részt vesz ugyan a műveletekben, de egy kissé el is tolja magától, elidegeníti magától, mert igaz ugyan, hogy részt vett a tetemes mennyiségű üveg kiürítésében, sőt annak idején meg is vette őket, tehát tellett rá neki, de most, odajutott, hogy szüksége van a betéti díjra, arra a kis aprópénzre, amivel így, most tulajdonképpen ezt a szánalmas cipekedését jutalmazzák. Szóval egy kissé szégyelli az üvegvisszaváltást, elvégre mindenkinek nem magyarázhatja meg, hogy mindössze azért kényszerült erre a lépésre, mert odahaza már mozogni se lehet az üvegektől. S ezt amúgy se hiszi el senki. Kell a kis pénzecske, nincs ezen mit szépíteni. S végül egy komorabb, súlyosabb példa, a renkívüli hómunka. Az idei, mesésen enyhe tél ugyan kissé erőltetetté teszi a róla való elmélkedést, hiszen, ha esett is hó, az is elolvadt azonnal, következésképp rendkívüli hómunkások alkalmazására sincs lehetősége a Köztisztasági Vállalatnak. Ahhoz azonban senkinek sem kell megerőltetni az emlékezőképességét, hogy az elmúlt havas telek akármelyikét felidézze. Nemcsak a képre és a hangokra emlékezhetünk, hanem az érzelmekre is, amelyek a rendkívüli hómunkáscsapatok lassú, fogolymenetszerű vonulásakor támadtak bennünk. Mit mondunk ilyenkor magunkban ? „Szegények !” „Szerencsétlenek!” Fekszünk éjszaka a meleg ágyban s odalentről nehéz lapátok visítása, a kövezet és a jég tompa koncertje hallatszik fel. Odakint hideg van, fúj a szél, s „azok a szerencsétlenek” rossz, kopott és vastag gúnyákba burkolózva dolgoznak, dermedeznek, mert rá vannak utalva. Mert szegények. Ezt gondoljuk és nemeslelkűségünk feletti elégedettségünkben gondolatban megveregetjük a saját vállunkat, hogy mi legalább gondolunk velük, szánjuk őket Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom, hogy mindez borzalmas. Ez a bizonyos mértékig jótékonysági színezetű szánakozás ugyanis azt jelenti, hogy bizonyos munkáikat még mindig szánni valónak tudunk. Havat lapátolni szerencsétlenség — véljük —, mert ezt a nehéz, szomorú hangulatú munkát csak végső szükségében vállalja el az ember. Nyilván, hogy vannak ma is valóban ráutaltak, sőt, az is lehet, hogy a többségük ilyen, ez azonban nem menti fel a szánakozót, mert a szánakozó már régen megtanulhatta volna, hogy a munka nem szégyen. Semmilyen munka nem az. A munkáknak ez a besorolása ínséges, szánni való, valamint elismert, emelt fejjel végezhető fajtájúakra még a széles körű szegénység idejéből származik. Rossz, idejét múlt, nyárspolgári ez a besorolás. Vajon hány meg hány embert tart vissza a hólapátoló csapatba való jelentkezéstől az, hogy szégyell beállni azokba a csapatokba. Nem vállalja a közösséget azokkal a szegényekkkel, a ráutaltakkal. Mert attól, fél, hogy meglátják. És akkor mit mond? Mert még a gyanúját, a látszatát sem tűri a saját szegénységének. Mert úgy tudja, hogy a szegénység szégyen. S ezzel együtt az a munka is az, amit a szegények végeznek. Egy munka — a munka társadalmában. Ehhez aztán már nem is teszek hozzá semmit. Egy óriási kérdőjelet szeretnék iderajzolni, vastagon fogó filctollal. Azt azonban még elmondom, mintegy a hitelesítés kényszerének engedelmeskedve, hogy magam is végeztem rendkívüli hómunkát. Még főiskolás koromban, több mint húsz évvel ezelőtt. A részletekre már nemigen emlékszem. Valószínűleg osztálytársaimmal, diákszállóbeli szobatársaimmal csaptunk fel hómunkásnak, s egymást „alulmúlva” ténferegtünk a harcmezőn. Nagy-nagy röhögések visszhangzanak most bennem, de arról már fogalmam sincs, hogy min röhörésztünk egész éjszaka. No és persze sok-sok üveget is kiraktam már a közértek szigorú bírái elé. Szégyelljem? Csurka István Hatékonyabban Hazánk a gazdaságépítésben elérkezett arra a pontra, amikor a munkaerőutánpótlás eddigi forrásai elapadtak és jelenleg, de az elkövetkező években is a gazdasági fejlődés, a bővített újratermelés egyetlen forrása a műszaki fejlesztés. A téma fontosságát jelzi, hogy a héten a Minisztertanács napirendjén is szerepelt a műszaki fejlesztés ügye. A kormány megtárgyalta és jóváhagyta a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnökének jelentését a műszaki fejlesztési alap felhasználásáról. A műszaki fejlesztési alapot azért építették be gazdálkodási rendszerünkbe, hogy a gyártási eljárások, termékek korszerűsítése érdekében szükséges kutatási, fejlesztési munkáknak megfelelő pénzügyi fedezete legyen. Az alap egy része a vállalatoknál marad, a másik részén pedig központi alapot hoznak létre. A népi ellenőrök megvizsgálták, hogy a minisztériumok és a vállalatok szabályszerűen és hatékonyan használták-e fel az összegeket, valamint a sikeresen befejezett kutatási és fejlesztési témákat milyen mértékben hasznosították, vezették be a gyakorlatba. Magától értetődik, hogy a kutatások eredményességét nem lehet rövid távon egy év alatt értékelni. Ezért három év távlatában mérték fel a helyzetet az Országos Műszaki Bizottságnál, a Kohó- és Gépipari, Nehézipari, Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumnál, valamint a felügyeletük alá tartozó 45 vállalatnál, kutatóintézeteknél és felsőoktatási intézményeknél. A vállalati felmérések szerint a legtöbb helyen elegendő pénz jutott a kutatási, fejlesztési feladatok kidolgozására. Erre utal az is, hogy a vállalatok nem költötték el teljesen a kutatásokra szánt összegeket Míg 1970-ben a vizsgált vállalatoknál 181 millió forint maradt meg a műszaki fejlesztési alapból, addig 1973-ban már 227 millió forint. Hasonló a helyzet a minisztériumoknál is, ahol évről évre növekszik a fel nem haszált alap annak ellenére, hogy a tárcák szerződésekkel már lekötötték ezeket az összegeket, viszont a fejlesztések elhúzódása miatt kifizetésre nem kerülhetett sor. Kifogásolták a népi ellenőrök a vállalati fejlesztéseknél, hogy viszonylag alacsony a technológiai fejlesztések aránya. A népi ellenőrök vizsgálata felhívta a figyelmet a műszaki fejlesztési alapokkal való jobb gazdálkodásra, a felhasználás fokozottabb ellenőrzésére, valamint arra, hogy az eddigieknél még hatékonyabban kell az alapot a technológiai fejlesztések és a gyártmányösszetétel javításának szolgálatába állítani. E. Cs. Egyenlőtlen fejlődés (Brenner György rajza) Léptékváltás ELŐTTÜNK a jól ismert „síkforma”: hazánk csipkézett, kanyargós körbe futó vonallal határolt területének térképe. A közepénél jóval feljebb a Budapestet jelző, a többi magyar városhoz képest még mindig aránytalanul nagy karika. Itt él az ország lakosságának mintegy húsz százaléka. Ha a hazai urbanizáció bármely problémájáról beszélünk, azt mindig Budapesttel kezdjük. Az aránytalanság a fővároson belül is feszítő. A pesti városmagban, Budapest területének nem egészen 1/12-ed részén a lakosság több mint egyharmada zsúfolódik össze. A zöldterületek a legsűrűbben lakott VI. és VII. kerületben minden erőfeszítés ellenére aggasztóan „összezsugorodtak”. Bár akadnak kedvező jelek — a visszanyert Városliget, a féltve őrzött Margitsziget —, a budai hegyvidék egyes részeinek elővigyázatlan beépítése a legszebb tájadottságoktól is megfoszthatják fővárosunkat. S ekkor még nem is beszéltünk a parkok, sportpályák fontos szerepéről egészségünk megőrzésében, mozgásigényünk kielégítésében. Az ellentmondások mindjobban kiütköznek és feloldásuk az átdolgozott, felülvizsgált — a kormány által törvényerőre emelt — általános városrendezési tervre hárul. Az ilyen, de még inkább az országos tervek készítésekor az építészek körében gyakran felmerül: szabad-e „álmodni”? Anatole Francé írta: „Az előző korok utópiái nélkül az emberek ma is barlangokban élnének, nyomorban, mezítelenül. Utópisták voltak, akik az első város vonalait meghúzták ... A termékeny álmokból gyümölcsöző valóság születik.” De hát ez régen volt — mondhatná valaki. De — viszszatérve fővárosunkra — miért ne lenne szabad ma is józan álmokat, terveket szőni? Hiszen, ha történelmileg rendkívül rövid is az idő, amely a harmadik évezred küszöbéig vezet, a fokozódó urbanizáció hihetetlenül sokrétű követelménye mellett már-már utópisztikusnak érezzükkitűzéseinket. Mégis ma már — az eredeti, a főváros léptékváltását is magába foglaló terv megszületése óta eltelt tizenöt év alatt — az aránytalanságok megszüntetéséért egyre több történik a gyakorlatban is. BEÉRIK a vetés: kialakulóban van a Budapest monocentrikus szerkezetét megszüntető, a kitágult városmagot tehermentesítő hat központ Óbudán, a Moszkva téren, Lágymányoson, Újpesten, az Örs vezér téren és Kispesten. Belátható közelségbe került a lakosság arányosabb eloszlása, „átrendeződése”. Csupán egyetlen példa erre: az észak-pesti városrész, Újpest és Rákospalota nemrég még 150 ezres lakossága a központ átépítésével, a növekvő Újpalotával, majd pedig a káposztásmegyeri lakótelep létrejöttével kétszeresére növekszik. Az új városrészközpontok különböző intézményeikkel, változatos funkcióikkal Budapest más területeire is vonzást gyakorolnak: magasba szökkenő épületeik így egyben a régitől eltérő, magasabb grádusra lépést is példázzák. A léptékváltás azonban még itt sem torpan meg. Továbbgyűrűzéseként talán nem is olyan sokára kisebb, kerületi, helyi központok is kialakulnak középfokú intézményekkel, s némelyikük vonzásterületével közvetlenül a városmaghoz is kapcsolódhat. Ilyenek kínálkoznak Csepelen és Kőbányán, de kisebb központok szerveződhetnek Rákospalotán, Zuglóban, Pesterzsébeten, Budafokon és az új lakótelepek közül Csillaghegy—Békásmegyeren például. A felsoroltakhoz kapcsolódnának az agglomeráció külső településcsoportjai és azok központjai. Csak mutatóba néhány ilyen is: Szentendre és Dunakeszi, Érd és Százhalombatta, Dunaharaszti és Szigetszentmiklós. FIGYELMÜNKET nem kerülheti el az sem: a túlzott centralizáció következtében óriási szakadék tátongott és részben tátong még ma is a főváros és a vidéki városok urbanizációs szintje között. Ez a szakadék — hála a településhálózat tervszerű és tudatos átalakító munkájának — lassan, de folyamatosan szűkült Ugyanis — mint ezt dr. Perczel Károly egyik tanulmányában is olvashatjuk — az kétségtelen, hogy az urbanizációra, a városias életforma térhódítására nem lehet pusztán a városban lakók számából, tehát mennyiségi mutatókból következtetni. Az, hogy nálunk a lakosság egyötöde Budapesten, tehát nagyvárosi életformában él, korántsem egyértelműen egészséges jelenség. Az urbanizálódás folyamata azt a törvényszerűséget mutatja, hogy csak a gazdaságilag fejletlenebb viszonyok között élő országokban fejlődnek koncentráltan a nagyvárosok — a fejlettség magasabb fokán már lehetővé válik a városhálózat decentralizációja, kisvárosoknak a fejlett városok sorába lépése. Hazánkban a hatvanas évek során történt meg ez a „léptékváltás”, amikor a közepesen fejlett gazdaságú országok kategóriájába kerültünk. Akkoriban 63 várost jelölt a térkép, de ezek közül csak huszonhárom bizonyult alkalmasnak, hogy a Budapest, és a középvárosok közötti űrt betöltse — ezek is csak megfelelő fejlesztés után. Mint tudjuk, közülük öt kapott kiemelt funkciót, ellensúlyozandó a főváros „előrejutását”. Itt azonban talán nem árt, ha megjegyezzük: az már egy vagy több másik cikk témája lehetne, hogy ez a bizonyos budapesti „előrefutás” sem volt teljesen egyértelmű folyamat. Egyes területeken ugyanis éppen fordított előjelű tendenciák jelentkeztek; a túlzott decentralizáció „ütött vissza’’ még olyan fontos, társadalmunk humanitását érvényre juttató ágazatokban is, mint például az egészségügy. Gondoljunk csak ezzel kapcsolatban a budapesti kórházak többségének elöregedésére, nehéz , munkakörülményeire, korszerűtlen műszerezettségére és egyáltalán az ágyak számának a nagyvárosi arányokhoz képest csekély voltára. Térjünk azonban vissza a vidéki városiasodás jelenségeihez. A kereseti viszonyok javulásával párhuzamosan a tervezés szinte kitapinthatóan érzékelte: a lakosság eddig „érintetlen” rétegeiben születőben van az igény egy fejlettebb, urbanizált életmódra. A koncepció elébement az igényeknek és 2000-ig az 1960. évi városok számának megkétszerezését tűzte ki célul. Igazolta ezt a célkitűzést, az utóbbi körülbelül tíz év alatt városi rangra emelt húsz község, amelyek nem mindegyikében találhattuk még meg a városi funkció betöltésének minden ismérvét, urbanizálódásukat azonban a de jure várossá nyilvánítás jelentős mértékben meggyorsította, illetve gyorsítja. A VÁROSIASODÁST azonban nem szabad magától végbemenő, spontán folyamatként értelmeznünk. Veszélyes ellentmondásoknak engednénk így teret. A kiegyensúlyozott, minden vetületében arányosan fejlődő urbanizációhoz vezető út — csakúgy, mint a várossá váló községek megannyi földútja még távolról sem sima, zökkenőmentes betonút. Fokozottan vonatkozik ez a várossá válás előtt álló, viszonylag fejletlen községekre, hiszen idősebb városainkhoz képest súlyos lemaradások akadályozzák felzárkózásukat. Laksűrűségük, közművesítésük, kulturális, egészségügyi viszonyaik még számos kívánnivalót hagynak maguk után, amelyet központi segítség nélkül aligha pótolhatnak. A lakosság átlagképzettségének színvonala is alacsonyabb a régi városokénál, a magasabb színvonalú ipar, a közép- és felsőfokú oktatási intézmények telepítését viszont a szakemberhiány gátolja. A léptékváltás tehát, amelyre elsősorban vitathatatlanul a fejlődés örömteli vonásai a jellemzőek, nem nélkülözi a szükségszerűen társuló gondokat, megtorpanásokat s az urbanizációval együttjáró veszélyeket sem. Mégis egész társadalmunk és az egyén magasabb színvonalon megvalósuló életvezetését ígéri számunkra és a jövő tudatosan megformált városa „értelmes rendjének” képét vetíti elénk. Komor Vilma