Magyar Nemzet, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-02 / 28. szám

— Magar Nemzet ÚJ SZÓ Egy újság megjelenésének harmincadik évfordulója alkal­mából kiadónk, a Lapkiadó Vállalat ötezer példányban meg­jelentette a régi újság első számának hasonmás kiadását Egy régi újság megjelenésének harmincadik évfordulója al­kalmából kiadónk, a Lapkiadó Vállalat székházunk, a Lenin körúti régi New York-, a mai Hungária-palota bejárati előcsar­nokában emléktáblát állított fel a régi újság nevének a meg­örökítésére. Ilyen emlékezés meglehetősen ritka, egy régi újság ötezer példányos újranyomásáról pedig nem is tudunk. A megemlékezés a Magyarországot felszabadító szovjet had­sereg Új Szó című magyar nyelvű újságjának szól, amelynek első száma 1945. február 2-án jelent meg Pesten. Pestet írtunk, nem Budapestet, mert abban az időben csak Pestről és Budáról szóltunk, két városrészünk még nem volt egyesítve, mint a múlt századi törvényben. Pest már felszabadult a fasizmus, a hitleri téboly, a nyilas őrület és hazaárulás vérfürdője alól, de Budán még tombolt ez a világ és Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes, Buda „védője” sok tízezer katonájával kitörni készült a teljes bekerítettségből. Ebben a lángvilágban, ebben a szenvedéseinkkel teli korban, ebben a szabadságreményben, Budapest teljes felszabadításá­nak forró várakozásában jelent meg az az újság, amely vastag betűs impresszumában hírül adta, hogy „A hadrakelt Vörös Hadsereg eddigi magyar nyelvű lapja, a Magyar Újság he­lyett február 2-től minden másnap az Új Szó jelenik meg.” Ez a négyoldalas, kis formátumú lap, ez a hadiújság, ez a kétnaponként megjelenő hírr­ondó a felszabadult Magyaror­szág, a demokratikus kor, a felépítendő szocialista társadalom világához, s az új magyar sajtó történetéhez olyannyira hozzá­tartozik, mint gyökér a fához vagy az ághoz a hajtás, a fa­levél. Egy új kor, új élet, egy más kor, más élet, egy jobb kor, egy szabad élet indulását köszönti a megemlékezés a régi lap újra­­nyomtatásával, az előcsarnok emléktáblájának a soraival, és valamennyiünk tisztelgésével. „A nemzetközi sajtó a német front szakadásának nevezi azo­kat a csapásokat, melyeket a Vörös Hadsereg az utolsó két hét alatt a német hadseregre mért” — az Új Szó első számának a vezércikkéből idéztünk. „Budapesten a szovjet csapatok folytatták a Budán bekerí­tett ellenséges helyőrség megsemmisítését és több háztömböt elfoglaltak” — ezek a hadijelentés szavai. Mi, akik ezekben a háztömbökben, e háztömbök pincéiben szorongtunk, mint a hadparancsoknak ellenszegülő férfiak, mint a családjukat oltalmazó nők, gyermekek, s újszülöttek; mi, akik ebben az országos omlásban és pusztulásban olykor már a jövőbe vetett puszta hitünket is elvesztettük — ma a föl­­támadt, a réginél sokkal szebb Budapesten, egy virágzó kis ország világváros fővárosában köszöntjük az Új Szó első szá­mát, új történelmünk pirkadását (r. p.) Mit szégyelljünk ? A csökevényes, idejétmúlt, nyárspolgári ítéletek leg- szívósabban az apró dolgok­ban, a mindennapi élet kis eseményeiben, a tudatformálás és formálódás fő frontvona­laitól távol tartják magukat. A közös jellemzőjük ezeknek a szívós megrögzöttségeknek, hogy valamiképpen valameny­­nyien a szegénységgel függnek össze. Kialakulásuk, eredetük visszanyúlik azokba az időkbe, amikor a szegénység szégyen volt. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy ma már nincsenek sze­gény emberek, családok, de azt mindenesetre, hogy ma már a szegénység nem intézményes. Ma már nyitott szemmel kell járni, hogy az élet ezer baja, nyűgje, kínlódása és panasza ellenére is kézzelfoghatóan elő­térbe tolakvó és sokszor ön­mutogató gazdagodás, jólét fel­színe alatt az ember észreve­gye, tapintsa egyesek és egyes rétegek szegénységét. Csak kis foltok találhatók már a jólét nagy térképén, amelyek a sze­génységet ábrázolják. Csak­hogy ez a térkép a tudatunk­ban még új, mesés, szokatlan és hihetetlen, s főként az idő­sebb nemzedékek még ott ér­zik alatta a régi térképet, a régi, sötét, félelmetes mappát, a fenyegetőt, a rémest E­gy, a saját szegénységére vagy időszaki megszorult­­ságára utaló cselekvést a ma embere viszolyogva hajt végre. A zálogházban senki sem sze­ret ismerőssel találkozni. S, ha aztán a találkozás kikerül­hetetlen, következik a pironko­­dással előadott, könnyed ma­gyarázat, s annak kiemelése, hangsúlyozása, hogy az illető természetesen véletlenül és először jelent meg kis motyó­­jával a helyszínen, hogy nem szokott oda járni. Annál szí­nesebb és bővebb a magyaráz­kodás, mennél égetőbb a pil­lanatnyi szükség, a végén­­ pe­dig elvi összefoglalás hallha­tó: „ez tulajdonképp nem szé­gyen”. Ugyebár. S valóban nem az. Csak az nyilvánvaló, hogy az illető mégis szégyelli. S mit szégyell? Egy állami vál­lalattal lebonyolított szabály­­szerű hitelműveletet. Ennek csak egy indoka van: a régi mappa, a vékony, föld alatti csatornákban felszivárgó régi félelem, régi szégyen. Aztán itt van egy még ap­róbb példa: az aprópénzzel va­ló fizetés. Ki nem látott még a közért-kassza előtt zavaro­dottan, kapkodva húszfillére­seket előguberáló jól öltözött egyént szinte összeomolva. Az aprópénzzel fizetés azt jelké­pezi, hogy az illető úgy kapar­ta össze otthon a garasokat, ahogy Móricz megírta a „Hét krajcáréban, azt hogy nincs több. Ezért remeg az apróval fizetőnek a térde, és ezért kér rebbenő tekintettel bocsánatot mind a pénztárosnőtől, mind pedig a sorban utána követke­zőktől, akik ugyanígy fogják fel a dolgot, és jó esetben szánják is az illetőt. Pe­dig hát, mi van ezen szégyell­ni való? Az apró talán nem éppen olyan törvényes fizető­­eszköz mint az ötszázas? Eb­ben az esetben is a megvert, kitekert nyakú szegénység rúg fel a sírjából. S az ellentété­ben is, ahogy egyesek szinte eszelősen ragaszkodnak az öt­százasokhoz, mert egy ötszázas felmutatása, kiterítése, meglo­­bogtatása szerintük fölényt, erőt, biztosságot jelképez. M­aradjunk még a közért körében. Idevágó példa, ha egy kicsit kedélyesebb és mosolyogtatóbb is az üveg­visszaváltás. Nagyobb, italfo­gyasztással egybekötött ünne­pek után némely boltok úgy irtóznak az üvegvisszaváltók hadától, mint a leprásoktól. Be sem engedik őket, kiírják az ajtajukra, hogy az üvegvissza­váltás szünetel. Ám az ádáz had csak nyomul és húz tö­mött cekkerekkel a visszavál­tó helyek felé, és a cepekedők arcán a figyelmes szemlélő rendszerint észrevehet egy fu­ra, kissé elfojtott, önirónikus mosolyt. Azt jelenti ez a mo­soly, hogy az illető részt vesz ugyan a műveletekben, de egy kissé el is tolja magától, el­idegeníti magától, mert igaz ugyan, hogy részt vett a te­temes mennyiségű üveg kiürí­tésében, sőt annak idején meg is vette őket, tehát tellett rá neki, de most, odajutott, hogy szüksége van a betéti díjra, ar­ra a kis aprópénzre, amivel így, most tulajdonképpen ezt a szánalmas cipekedését jutal­mazzák. Szóval egy kissé szé­gyelli az üvegvisszaváltást, el­végre mindenkinek nem ma­gyarázhatja meg, hogy mind­össze azért kényszerült erre a lépésre, mert odahaza már mozogni se lehet az üvegek­től. S ezt amúgy se hiszi el senki. Kell a kis pénzecske, nincs ezen mit szépíteni. S végül egy komorabb, sú­lyosabb példa, a renkívüli hó­munka. Az idei, mesésen enyhe tél ugyan kissé erőltetetté te­szi a róla való elmélkedést, hi­szen, ha esett is hó, az is el­olvadt azonnal, következés­képp rendkívüli hómunkások alkalmazására sincs lehetősége a Köztisztasági Vállalatnak. Ahhoz azonban senkinek sem kell megerőltetni az emlékező­képességét, hogy az elmúlt ha­vas telek akármelyikét felidéz­ze. Nemcsak a képre és a hangokra emlékezhetünk, ha­nem az érzelmekre is, amelyek a rendkívüli hómunkáscsapa­tok lassú, fogolymenetszerű vonulásakor támadtak ben­nünk. Mit mondunk ilyenkor magunkban ? „Szegények !” „Szerencsétlenek!” Fekszünk éjszaka a meleg ágyban s oda­­lentről nehéz lapátok visítá­sa, a kövezet és a jég tompa koncertje hallatszik fel. Oda­kint hideg van, fúj a szél, s „azok a szerencsétlenek” rossz, kopott és vastag gúnyákba burkolózva dolgoznak, derme­­deznek, mert rá vannak utal­va. Mert szegények. Ezt gon­doljuk és nemeslelkűségünk feletti elégedettségünkben gon­dolatban megveregetjük a sa­ját vállunkat, hogy mi leg­alább gondolunk velük, szán­juk őket A­zt hiszem, felesleges hang­súlyoznom, hogy mindez borzalmas. Ez a bizonyos mér­tékig jótékonysági színezetű szánakozás ugyanis azt jelenti, hogy bizonyos munkáikat még mindig szánni valónak tudunk. Havat lapátolni szerencsétlen­ség — véljük —, mert ezt a nehéz, szomorú hangulatú munkát csak végső szükségé­ben vállalja el az ember. Nyil­ván, hogy vannak ma is va­lóban ráutaltak, sőt, az is le­het, hogy a többségük ilyen, ez azonban nem menti fel a szá­­nakozót, mert a szánakozó már régen megtanulhatta volna, hogy a munka nem szégyen. Semmilyen munka nem az. A munkáknak ez a besorolása ínséges, szánni való, valamint elismert, emelt fejjel végezhe­tő fajtájúakra még a széles kö­rű szegénység idejéből szár­mazik. Rossz, idejét múlt, nyárspolgári ez a besorolás. Vajon hány meg hány em­bert tart vissza a hólapátoló csapatba való jelentkezéstől az, hogy szégyell beállni azokba a csapatokba. Nem vállalja a közösséget azokkal a­­ szegé­­nyekkkel, a ráutaltakkal. Mert attól, fél, hogy meglátják. És akkor mit mond? Mert még a gyanúját, a látszatát sem tűri a saját szegénységének. Mert úgy tudja, hogy a szegénység szégyen. S ezzel együtt az a munka is az, amit a szegények végeznek. Egy munka — a munka tár­sadalmában. Ehhez aztán már nem is teszek hozzá semmit. Egy óriási kérdőjelet szeretnék iderajzolni, vastagon fogó filctollal. Azt azonban még elmondom, mintegy a hi­telesítés kényszerének engedel­meskedve, hogy magam is vé­geztem rendkívüli hómunkát. Még főiskolás koromban, több mint húsz évvel ezelőtt. A rész­letekre már nemigen emlék­szem. Valószínűleg osztálytár­saimmal, diákszállóbeli szoba­társaimmal csaptunk fel hó­munkásnak, s egymást „alul­múlva” ténferegtünk a harc­mezőn. Nagy-nagy röhögések visszhangzanak most bennem, de arról már fogalmam sincs, hogy min röhörésztünk egész éjszaka. No és persze sok-sok üveget is kiraktam már a közértek szigorú bírái elé. Szégyelljem? Csurka István Hatékonyabban Hazánk a gazdaságépítés­ben elérkezett arra a pont­ra, amikor a munkaerő­utánpótlás eddigi forrásai elapadtak és jelenleg, de az elkövetkező években is a gazdasági fejlődés, a bőví­tett újratermelés egyetlen forrása a műszaki fejlesztés. A téma fontosságát jelzi, hogy a héten a Miniszter­­tanács napirendjén is sze­repelt a műszaki fejlesztés ügye. A kormány megtár­gyalta és jóváhagyta a­ Köz­ponti Népi Ellenőrzési Bi­zottság elnökének jelentését a műszaki fejlesztési alap felhasználásáról. A műszaki fejlesztési ala­pot azért építették be gaz­dálkodási rendszerünkbe, hogy a gyártási eljárások, termékek korszerűsítése ér­dekében szükséges kutatási, fejlesztési munkáknak meg­felelő pénzügyi fedezete le­gyen. Az alap egy része a vállalatoknál marad, a má­sik részén pedig központi alapot hoznak létre. A népi ellenőrök megvizs­gálták, hogy a minisztériu­mok és a vállalatok szabály­szerűen és hatékonyan hasz­­nálták-e fel az összegeket, valamint a sikeresen befe­jezett kutatási és fejlesztési témákat milyen mértékben hasznosították, vezették be a gyakorlatba. Magától érte­tődik, hogy a kutatások eredményességét nem lehet rövid távon egy év alatt ér­tékelni. Ezért három év táv­latában mérték fel a hely­zetet az Országos Műszaki Bizottságnál, a Kohó- és Gépipari, Nehézipari, Épí­tésügyi és Városfejlesztési Minisztériumnál, valamint a felügyeletük alá tartozó 45 vállalatnál, kutatóintézetek­nél és felsőoktatási intéz­ményeknél. A vállalati felmérések szerint a legtöbb helyen ele­gendő pénz jutott a kuta­tási, fejlesztési feladatok kidolgozására. Erre utal az is, hogy a vállalatok nem költötték el teljesen a ku­tatásokra szánt összegeket Míg 1970-ben a vizsgált vállalatoknál 181 millió fo­rint maradt meg a műszaki fejlesztési alapból, addig 1973-ban már 227 millió fo­rint. Hasonló a helyzet a minisztériumoknál is, ahol évről évre növekszik a fel nem haszált alap annak ellenére, hogy a tárcák szer­ződésekkel már lekötötték ezeket az összegeket, viszont a fejlesztések elhúzódása miatt kifizetésre nem kerül­hetett sor. Kifogásolták a népi ellen­őrök a­­ vállalati fejleszté­seknél, hogy viszonylag ala­csony a technológiai fejlesz­tések aránya. A népi ellenőrök vizsgá­lata felhívta a figyelmet a műszaki fejlesztési alapok­kal való jobb gazdálkodás­ra, a felhasználás fokozot­tabb ellenőrzésére, valamint arra, hogy az eddigieknél még hatékonyabban kell az alapot a technológiai fej­lesztések és a gyártmány­összetétel javításának szol­gálatába állítani. E. Cs. Egyenlőtlen fejlődés (Brenner György rajza) Léptékváltás ELŐTTÜNK a jól ismert „síkforma”: hazánk csipké­zett, kanyargós körbe futó vo­nallal határolt területének térképe. A közepénél jóval fel­jebb a Budapestet jelző, a töb­bi magyar városhoz képest még mindig aránytalanul nagy karika. Itt él az ország lakos­ságának mintegy húsz százalé­ka. Ha a hazai urbanizáció bármely problémájáról beszé­lünk, azt mindig Budapesttel kezdjük. Az aránytalanság a főváro­son belül is feszítő. A pesti vá­rosmagban, Budapest területé­nek nem egészen 1/12-ed ré­szén a lakosság több mint egyharmada zsúfolódik össze. A zöldterületek a legsűrűbben lakott VI. és VII. kerületben minden erőfeszítés ellenére ag­gasztóan „összezsugorodtak”. Bár akadnak kedvező jelek — a visszanyert Városliget, a félt­ve őrzött Margitsziget —, a bu­dai hegyvidék egyes részeinek elővigyázatlan beépítése a leg­szebb tájadottságoktól is meg­foszthatják fővárosunkat. S ekkor még nem is beszéltünk a parkok, sportpályák fontos sze­repéről egészségünk megőrzé­sében, mozgásigényünk kielé­gítésében. Az ellentmondások mindjobban kiütköznek és fel­oldásuk az átdolgozott, felül­vizsgált — a kormány által törvényerőre emelt — általá­nos városrendezési tervre há­rul. Az ilyen, de még inkább az országos tervek készítésekor az építészek körében gyakran felmerül: szabad-e „álmodni”? Anatole Francé írta: „Az előző korok utópiái nélkül az embe­rek ma is barlangokban élné­nek, nyomorban, mezítelenül. Utópisták voltak, akik az első város vonalait meghúzták ... A termékeny álmokból gyümöl­csöző valóság születik.” De hát ez régen volt — mondhatná valaki. De — visz­­szatérve fővárosunkra — miért ne lenne szabad ma is józan álmokat, terveket szőni? Hi­szen, ha történelmileg rendkí­vül rövid is az idő, amely a harmadik évezred küszöbéig vezet, a fokozódó urbanizáció hihetetlenül sokrétű követel­ménye mellett már-már utó­­pisztikusnak érezzük­­­kitű­zéseinket. Mégis ma már — az eredeti, a főváros léptékváltá­sát is magába foglaló terv megszületése óta eltelt tizenöt év alatt — az aránytalanságok megszüntetéséért egyre több történik a gyakorlatban is. BEÉRIK a vetés: kialakuló­ban van a Budapest monocent­rikus szerkezetét megszüntető, a kitágult városmagot teher­mentesítő hat központ Óbu­dán, a Moszkva téren, Lágy­mányoson, Újpesten, az Örs vezér téren és Kispesten. Be­látható közelségbe került a lakosság arányosabb eloszlá­sa, „átrendeződése”. Csupán egyetlen példa erre: az észak-pesti városrész, Új­­pest és Rákospalota nemrég még 150 ezres lakossága a központ átépítésével, a növekvő Újpalotával, majd pedig a káposztásmegyeri lakó­telep létrejöttével kétszeresére növekszik. Az új városrészköz­pontok különböző intézmé­nyeikkel, változatos funkcióik­kal Budapest más területeire is vonzást gyakorolnak: ma­gasba szökkenő épületeik így egyben a régitől eltérő, maga­sabb grádusra lépést is példáz­zák. A léptékváltás azonban még itt sem torpan meg. Tovább­­gyűrűzéseként talán nem is olyan sokára kisebb, kerületi, helyi központok is kialakulnak középfokú intézményekkel, s némelyikük vonzásterületével közvetlenül a városmaghoz is kapcsolódhat. Ilyenek kínál­koznak Csepelen és Kőbányán, de kisebb központok szerve­ződhetnek Rákospalotán, Zug­lóban, Pesterzsébeten, Budafo­kon és az új lakótelepek közül Csillaghegy—Békásmegyeren például. A felsoroltakhoz kap­csolódnának az agglomeráció külső településcsoportjai és azok központjai. Csak mutató­ba néhány ilyen is: Szentendre és Dunakeszi, Érd és Százha­lombatta, Dunaharaszti és Szi­­getszentmiklós. FIGYELMÜNKET nem ke­rülheti el az sem: a túlzott centralizáció következtében óriási szakadék tátongott és részben tátong még ma is a főváros és a vidéki városok ur­banizációs szintje között. Ez a szakadék — hála a település­­hálózat tervszerű és tudatos átalakító munkájának — las­san, de folyamatosan szűkült Ugyanis — mint ezt dr. Per­czel Károly egyik tanulmá­nyában is olvashatjuk — az kétségtelen, hogy az urbanizá­cióra, a városias életforma tér­hódítására nem lehet pusztán a városban lakók számából, te­hát mennyiségi mutatókból kö­vetkeztetni. Az, hogy nálunk a lakosság egyötöde Budapes­ten, tehát nagyvárosi életfor­mában él, korántsem egyértel­műen egészséges jelenség. Az urbanizálódás folyamata azt a törvényszerűséget mutatja, hogy csak a gazdaságilag fej­letlenebb viszonyok között élő országokban fejlődnek kon­centráltan a nagyvárosok — a fejlettség magasabb fokán már lehetővé válik a városhálózat decentralizációja, kisvárosok­nak a fejlett városok sorába lépése. Hazánkban a hatvanas évek során történt meg ez a „lép­tékváltás”, amikor a közepesen fejlett gazdaságú országok ka­tegóriájába kerültünk. Akkori­ban 63 várost jelölt a térkép, de ezek közül csak huszonhá­rom bizonyult alkalmasnak, hogy a Budapest, és a közép­városok közötti űrt betöltse — ezek is csak megfelelő fejlesz­tés után. Mint tudjuk, közülük öt kapott kiemelt funkciót, el­lensúlyozandó a főváros „elő­rejutását”. Itt azonban talán nem árt, ha megjegyezzük: az már egy vagy több másik cikk témája lehetne, hogy ez a bi­zonyos budapesti „előrefutás” sem volt teljesen egyértelmű folyamat. Egyes területeken ugyanis éppen fordított elője­lű tendenciák jelentkeztek; a túlzott decentralizáció „ütött vissza’’ még olyan fontos, tár­sadalmunk humanitását ér­vényre juttató ágazatokban is, mint például az egészségügy. Gondoljunk csak ezzel kap­csolatban a budapesti kórhá­zak többségének elöregedésé­re, nehéz , munkakörülményei­re, korszerűtlen műszerezett­ségére és egyáltalán az ágyak számának a nagyvárosi ará­nyokhoz képest csekély voltá­ra. Térjünk azonban vissza a vidéki városiasodás jelensé­geihez. A kereseti viszonyok javulá­sával párhuzamosan a terve­zés szinte kitapinthatóan érzé­kelte: a lakosság eddig „érin­tetlen” rétegeiben születőben van az igény egy fejlettebb, urbanizált életmódra. A kon­cepció elébement az igények­nek és 2000-ig az 1960. évi vá­rosok számának megkétszere­zését tűzte ki célul. Igazolta ezt a célkitűzést, az utóbbi kö­rülbelül tíz év alatt városi rangra emelt húsz község, amelyek nem mindegyikében találhattuk még meg a városi funkció betöltésének minden ismérvét, urbanizálódásukat azonban a de jure várossá nyilvánítás jelentős mértékben meggyorsította, illetve gyorsít­ja. A VÁROSIASODÁST azon­ban nem szabad magától vég­bemenő, spontán folyamatként értelmeznünk. Veszélyes el­lentmondásoknak engednénk így teret. A kiegyensúlyozott, minden vetületében arányosan fejlődő urbanizációhoz vezető út — csakúgy, mint a város­sá váló községek megannyi földútja még távolról sem sima, zökkenőmentes betonút. Fokozottan vonatkozik ez a vá­rossá válás előtt álló, viszony­lag fejletlen községekre, hiszen idősebb városainkhoz képest súlyos lemaradások akadályoz­zák felzárkózásukat. Laksű­rűségük, közművesítésük, kul­turális, egészségügyi viszo­nyaik még számos kívánniva­lót hagynak maguk után, ame­lyet központi segítség nélkül aligha pótolhatnak. A lakos­ság átlagképzettségének szín­vonala is alacsonyabb a régi városokénál, a magasabb szín­vonalú ipar, a közép- és felső­fokú oktatási intézmények te­lepítését viszont a szakember­­hiány gátolja. A léptékváltás tehát, amely­re elsősorban vitathatatlanul a fejlődés örömteli vonásai a jel­lemzőek, nem nélkülözi a szük­ségszerűen társuló gondokat, megtorpanásokat s az urbani­zációval együttjáró veszélyeket sem. Mégis egész társadalmunk és az egyén magasabb színvo­nalon megvalósuló életvezeté­sét ígéri számunkra és a jövő tudatosan megformált városa „értelmes rendjének” képét vetíti elénk. Komor Vilma

Next