Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

10 Irodalmi kincsesházak EMLÉKSZOBÁK AZ OSTFFY-KASTÉLYBAN A Kemenesalja fölött nagyra nőtt várpástyaként őrködik a Sága hegy is, a sík is Berzsenyi nemes veretű soraiban kapott először ragaszkodó szeretetet irodalmunkban. Ennek a tájnak északi szögletében, Vas megye celldömölki járásában fekszik Ostffyasszonyfa, ahol Petőfi 1839 nyarán négy hónapot töltött; a búcsúzást leszámítva jól érezte magát, kellemesen vakációzott a tizenhat éves diák, a zsengéit író, induló költő. A nem hétköznapi nevű falu az Ostffy család ősi fészke volt, nevet is róluk kapott ; az Osl nemzetségből származó famíliáról a XIII. század óta tudunk, 1272-ben kelt oklevél tudósít arról, hogy V. István birtokot adományozott Osl bán fiainak. Országos méltóságokat nem viseltek, amolyan vasi—soproni hatalmasságoknak számítottak, tucatnyi főispán került ki közülük; az utolsó, Ostffy Lajos is főispán volt, aki 1945 elején, a szovjet csapatok közeledtekor főbe lőtte magát. Nem siratták meg. Vidéki viszonylatban tekintélyes kúriájuk teljes épségben áll, nemrégiben tatarozták, ma a községi tanács épülete, és első emeleti két szobájában helyezték el Petőfi állandó emlékkiállítását. Vár állott Az Ostffyaknak a középkorban váruk állott a római katolikus templom körül, a XVII. században alaposan átépített templom volt a várkápolna. Magát a várat 1679-ben a Győrből kivezényelt császári csapatok lőtték rommá, aminek az volt az előzménye, hogy Ostffy Miklós védelmébe vette a protestáns hitelvei miatt üldözött Fekete István lelkészt és 300 embert rendelt a védelmére. Igaz, a „hős” védők a császáriak közeledtére megfutamodtak, azok meg bosszúból az üres erődítményt ágyúzták. Petőfi még láthatott valamit a romokból, ameddig el nem fogyott, köveiből építkeztek a falusiak; a költő megszemlélhette a várárkokat és a most is látható — a kiállításon fényképen megmutatott — várkutat. Minderről azért is érdemes szólni, mert a magyar történelem iránt mindig érdeklődő Petőfi képzeletét akkoriban a hazai várak kötötték le; összeállította, éppen Ostffyasszonyfán, a magyar várak jegyzékét, a fontosabbaknak feljegyezte a rövid történetét is. Az ott tartózkodó barát, a másod-unokatestvér Orlay Petrics Soma tudósít róla, hogy akkoriban magának is lovagvárat szeretett volna építeni. Ostffyasszonyfa Petőfi korában is akkora lehetett, mint napjainkban; a századfordulón 1700, 1947-ben 2000 lakosú falu népessége csökken, ma 1275 lakosa van. Jellegzetes dunántúli település három nemesi kúriával, ugyanannyi templommal; hosszú házainak vakolt oromzata néz az utcára, bejáratuk az udvarból nyílik. 1839-ben Petőfi még sok szalmatetőt láthatott, most a cserép az általános. A két kilométernyire folyó Rába és a falut átszelő Lánka-patak partját éppen úgy füzesek kísérik, mint mikor ő járt oda fürödni és Orlay társaságában vadászni. Egy alkalommal egyszerre tüzeltek egy nyúlra, aztán napokig civakodtak azon, hogy melyikük találta el a tapsifülest. Malomkő az udvaron Petőfi Aszódon befejezvén tanulmányait. 1838 szeptemberétől 1839 februárjáig a Selmecbányai evangélikus líceum poétikai (mai fogalmaink szerint a gimnázium második) osztályában tanult, ahol félévkor egy Lichard Dániel nevű tanár magyar történelemből (?) megbuktatta: a tanárok valótlan vádaskodások alapján „more patria megintették”, vagyis hazai szokás szerint megverték. A teljesen tönkrement apiától is a kitagadással felérő levelet kapott, így aztán odahagyva Selmecet, határozott cél nélkül Pestre indult. Innen április végén, május elején Salkovics Mihállyal Székesfehérvárra ment, aki talán lelkiismeretén enyhítendő vette magához. Ez a Petrovics családdal közeli rokonságban álló ember volt ugyanis az, aki elsősorban felelős az öreg Petrovics anyagi vesztéért, nem tudván visszafizetni a felelőtlen vállalkozásra kölcsönkért pénzt. Ő pár nap múltán tovább küldte Petőfit testvéréhez, az ostffyasszonyfai Salkovics Péterhez, akihez május első napjaiban meg is érkezett. Salkovics Péter jómódú ember, Vas megye első tagosító mérnöke, akinek bőven akadt munkája az örökké birtokperekbe vesző nemesek között; földet is bérelt, egyesek szerint malma is volt, mérnöki munkájához hat-nyolc embert foglalkoztatott. Szlovák származású, rosszul beszélt magyarul, még a családhoz közel állók véleménye szerint is száraz, rideg ember. A nemességből élt és hozzájuk törleszkedett; jellemző például, hogy egyik gyerekének tizennyolc (!) keresztszülőt hívottmeg, nehogy valamelyik tekintélyes földesúr kimaradjon a sorból. Mindez fölöttébb fontos a továbbiak szempontjából; ez a társadalmi helyzet és emberi mentalitás vezetett aztán oda, hogy Petőfi katonának állt, ami csaknem az életébe került. Ez azonban néhány hónappal később történt. Egyelőre, május elején semmi jele ennek, szívesen fogadja az ifjú Petrovicsot, aki valóban családtagként él a házban, egy ideig tanítgatja vendéglátójának ötéves fiacskáját, segít a mérnöki irodában, ahol szép írása és jó rajzkészsége érvényesülhetett. Bőven marad szabad ideje is, amit barátaival, Somával és Károllyal tölt, azaz Orlay Petrics Soma későbbi festőművésszel, a holtig hű baráttal és a mérnök öccsével, Salkovics Károllyal. Gondtalanul telik a nyár, az a remény is él a leendő költőben, hogy ősszel iskolába mehet Sopronba , hiszen vendéglátója erre ígéretet tett. A ház, amelyben Petőfi négy hónapot töltött, épségben megvan, de alaposan átépítették. Az oromzat, amelyen Petőfi-emléktábla van, változatlan, a kúriális stílusban épült tornácnak már nyoma sincs, a dór oszlopok közé falakat húztak. Az öreg vadgesztenyék most is valóságos kis ligetet alkotnak az udvarban. Az egyik alatt három hevenyészett téglalábon öreg malomkő; azt tartja a helyi hagyomány, hogy azon írta a verseit, ami viszont nem látszik valószínűnek; amennyire egy kőről megítélhető, annál fiatalabb és az egykorú emlékezések sem szólnak róla. A kezdő költő már Aszódon is verselgetett, Selmecen rendszeresen írt, az ostffyasszonyfai emlékezők pedig úgy tudják, hogy ott árkusszámra rótta a versszakokat, teljes verseket és töredékeket. Ezekből hét (esetleg nyolc) maradt fenn, a többi elkallódott. (Csak a mindent kiszínező bizonytalan emlékezés furcsaságaként említjük, hogy a helyi öregek szerint pogácsasütéskor égtek el.) A legkorábbi ott írt vers kelte 1839. május 29., az utolsóé szeptember eleje. Versek Rózához A hét vers (töredék) hangvétele itt-ott már jelez valamit a majdani Petőfiből, de jobbára még a nagy elődök, főként Vörösmarty nyomdokain halad. Erre vall a stíluson, klasszikus formákon túl az is, hogy ottani verseiben Dalmának nevezi önmagát, ez a név pedig Vörösmarty műveiben, a Zalán futásában, a Tündérvölgyben tűnik fel. Lássuk azonban a legkorábbról fennmaradt ostffyasszonyfai négysoros verset: Hol Rábát sűrűn zölden fűzel* Avedzik, Szökdele a fáknak Adza hús árnyi alatt: Jött szátá Auróra díszeit s kiszvelve pirula S a berk lombi fölé könnyeket önte. Az ifjú Petrovicsnak, akkor éppen Dalmának fontos lehetett ez a zsenge, mert utóbb még két variánsban megírta, eltüntetve belőle az árulkodó Róza nevet, akiről Orlay is csak azt jelezte emlékezésében, hogy „a szomszéd faluból T. Róza kedves leány ... iránt Petőfi szívében vonzalom ébredt". Erről a „kedves leányról” sok bizonytalanságot közöltek a régebbi irodalmárok, Ferenczi Zoltán még a nevét sem tudta (Takács Rózának hitte), nevezték 14 éves gyereklánynak és érett hölgynek. A költő múzsája a három kilométernyire eső Csöngőn élt, Csáfordi Tóth Rózának hívták, nyugalmazott császári őrnagy volt az apja, a falu leggazdagabb embere, a helyi egyház inspektora, aki az iratokban magyarosan ekként szerepelt: „Tekintetes Jobaházi Tóth Ferenc Feo Strása Mester Urző Nagysága." Csöngei kúriájuk ma is megvan, fényképe látható az ostffyasszonyfai emlékszobában. Róza (családi becenév, az anyakönyvben Terézia Julianna szerepel) igazában egy évvel volt idősebb Petőfinél; síremlékét a csabdi (Fejér megye) temetőben Dienes András találta meg, ugyanis 1841-ben oda ment férjhez Móritz Ferenc ezerholdas földbirtokoshoz. Róza megfordult az ostffyasszonyfai Salkovics-házban, hiszen a mérnök két gyerekének is a keresztanyja volt; a fiúk is átjártak Csöngőre a mai Petőfi utcán haladva a szélmalom mellett, mert Róza öccse velük egyidős iskolatársuk volt. Találkozásra bőven akadt alkalom. Petőfi még a csöngei evangélikus templomba is el-elment, hogy a karzatról az első sorban ülő Rózáját figyelhesse. Ma is megmutatják a helyet, ahol a költő tartózkodott, a kiállításon pedig fényképen láthatjuk, a neki tulajdonított bevéséssel együtt. A falu első lánya volt Róza, férjhez menendő hajadon, az apja gőgös császári tiszt. Petrovics Sándor nincstelen, iskoláit sem folytató diák — ez a szerelem kezdettől reménytelen, mindenképpen egyoldalú. Ám a költőjelölt érzelmeiben, ezt kifejező verseiben némelykor áltatja magát, de kiolvasható belőlük a csalódás előérzete is. Mégis eljuttatta Rózához a verses vallomásait. Két múzeumszoba Ez lett a veszte. Az jelen esetben a kisebbik baj, hogy nem talált megértésre; a felháborodott apa egyenesen kompromittálva érezte a családját, a rá sokat adó mérnök pedig megtudva a történteket, így írt a feleségének a rábaközi Németiből, ahol éppen tagosított: „(Orlay) Samut és (Salkovics) Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot, s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásital." Sándor pedig ment, szeptember hatodikán már magára öltötte a 48-as Gollner-ezred sárga pitykés, zöld egyenruháját. A hajdani Ostffyk-kastély felé haladva már Petőfivel találkozunk, Simon Ferenc szolnoki művész Petőfi-szobrát láthatjuk. A kastélyt övező új kerítés kovácsoltvas mintázata a költő életéből ábrázol jeleneteket, Berecz Ferenc tervezte. A kúria előcsarnokában helyi diófából faragott Petőfi-szobrot szemlélhetünk meg, Antal Károly szép munkáját, aki fába faragta a költő alakját. Mindez, akárcsak az egész kiállítás, Katona Sándor tanácselnök buzgólkodásának köszönhető, ő szorgalmazta a vasi származású miniszterhelyettesnél, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a megyénél, hogy a költőről méltóan emlékezhessenek meg Ostffyasszonyfán. Nemcsak szereti, ismeri is Petőfit, ottani hónapjait szakszerű részletességgel, ő kalauzolt a kiállításon Szabó Anikó tanácsi dolgozó társaságában, aki Róza falujából, Csöngőről való. A szerény, kétszobás emlékkiállítás első helyisége áttekinti Petőfi pályáját, a másodikban mindarról láthatunk képeket, kéziratfotókat, régi népművészeti tárgyakat, amiről beszámolt ez az írás. Az egyik tárlóban eredeti betyárlevél látható, a közeli Izsákién élt Sobri Jóskával kapcsolatos. Egy falusi öreg viszont úgy tudta, hogy a régi kocsmában Savanyu Jóska borral kínálta meg Petőfit. Puruczki Béla Magyar Nemzet A Vígszínház tervei A világirodalom klasszikusai, a kortárs külföldi drámák és magyar szerzők művei egyaránt szerepelnek a Vígszínház 1975/76-os évadjának programjában. A nagyszínházban az évadkezdés dátuma — belső átalakítások miatt — bizonytalan; az első bemutató G. B. Shaw Szent Johanna című drámája Szinetár Miklós rendezésében, Kútvölgyi Erzsébettel a címszerepben. Ugyancsak a nagyszínházban mutatják be Labiche Szerencsemalac című komédiáját és Edward Bond Bingo című, az idős Shakespeare-ről szóló színdarabját. Kapás Dezső átdolgozásában Rezeda Kázmér szép élete címen Krúdy Gyula művei nyomán készül dráma. Az NDK dráma ünnepe alkalmából a Pesti Színházban kerül színre Ulrich Plentzdorf Az ifjú Werther újabb szenvedései című műve Marton László rendezésében. Szerepel még a színház terveiben O’Neill Boldogtalan hold című drámája és Tolsztoj Kreutzer szonátájának Gyurkovics Tibor készítette átdolgozása. A Pesti Színházban szeptember 14-én lesz az új évad első előadása. Stílus Egy fiatalasszony kóvályog a rekkendő hőségben. Ide-oda imbolyog, aztán megáll, a falnak támaszkodik. És újra megindul, dülöngélve mint a részegek. De nem részeg a beteg. Az emberek ügyet sem vetnek rá. Nyüzsög a Körút, mindenki szalad a dolga után. Az autócsordában ekkor lelassít egy kiskocsi. Kiválik a bolyból, és egy ideig a járda mellett követi az imbolygót. Aztán az autó megáll. Idősebb férfi száll ki, kezében orvosi táska. Belekarol a fiatalaszszonyba, kedvesen, óvón. „Jöjjön velem, asszonyom, ne féljen, kórházba viszem!’’ * Egy közlekedési rendőrnőt láttam a minap. Úgy állt a forgatagban, elegánsan, hetyke fehér sapkájában, mint az autók igazságtevő tündére. Látszott rajta, hogy érti a mesterségét. Mozdulatai kecsesek voltak, akár egy baletttáncosnőé. Ahogy perdült, ahogy intett a karjával, a koreográfia jegyeit viselte magán. És figyelt, és mérlegeit, figyelme teljes összpontosításával végezte nem könnyű munkáját. Végezte? Élvezte. * Vékony csontú öregúr. Nincs messze a nyolcvantól. Fekete ruha, fehér ing. Hóna alatt könyv. Hosszasan szemléli a padot. Csóválja a fejét. Bizony a pad kissé rozoga, és nem is tiszta. Az öregúr papírt szed elő, aztán törülgetni kezdi a kopott deszkát. Fújtat. Végre befejezi a műveletet, de bizonytalan az eredményben. Hófehér zsebkendőt tereget le. Gondosan elsimítja. Leül. A könyvet maga elé helyezi. Nem tudni, mit olvas, mert ügyes kezek újságpapírba csomagolták. A belső zsebből keskeny cigarettásdoboz kerül elő. Régimódi pléhdoboz. Kivesz egy cigarettát, kettétöri. Az egyik felét visszateszi a dobozba, a másikat érzéssel ropogtatja. Rágyújt. Élvezi a füstöt. Most a bal zsebéből újabb papír keveredik elő. Csónakot formál belőle, hamutartónak, maga mellé teszi. Aztán kinyitja a könyvet, és olvasni kezd. Pedáns, tiszta öregúr. Élő anakronizmus a koszos parkban. Találkozó Régen nem látták egymást. Itt van az egykori hivatalsegéd is. Már alig tud járni, de a találkozóra ezért eljött. A valaha kiváló gépszedő, pocakos nyomdaigazgató. Az aranykezű mester is letette a szerszámot. Már majd mindenki nyugdíjas. A fiatalok hallgatják a réges-régi történeteket. Ő, a hőskorszak emlékei. A hőskor emberei. Barátunk elemében van. Mindenre emlékszik. Mindent tud. Mindenben benne volt. „Hát arra emlékeztek?” De nem várja meg a választ, máris mondja a magáét. Bele-bele nyal az ünnepi konyakba, és mesél kifogyhatatlanul. Hogy ö mit csinált akkor. Hogy mit mondott neki az öreg. És hogy ö mit tanácsolt az öregnek. Ő a nap hőse. Boldogan körülnéz, lesi a hatást. Nincs az a pénz, amiért átadná a szót. Hogyisne, tíz esztendeje várja ezt a percet. Pótlék Japánból érkezett a hit, a televízió bűvös rekordjáról. A japánok, olvasom, naponta 7 óra 17 percet ülnek a képernyő előtt. Hét óra. Annyi, mint amennyit dolgoznak. Csaknem annyi, mint amennyit alszanak. Elképesztő szám. Nem ismerem a japán televízió műsorát. Lehetséges, hogy olyannyira varázslatos, művészi és tanulságos, hogy mindent megér, hogy érdemes érte minimálisra csökkenteni az élettevékenységet, hiszen pótolja az életet. Mert hát mi fér vele a televízió kegyes ajándékaként még megmaradt kurta órákba? Mit nyújthat a megőrzött 2 óra 43 perc? El kell jutni a munkahelyre is, és hazatérni az agyonzsúfolt városon keresztül. És étkezni is kell. Mi jut hát a családnak, amely a japán embernek, tudjuk, olyan becses. És a természetnek, amellyel egykor szinte együtt élt? És az olvasás örömének? A játéknak? A művészetek istápolásának? Az ott valaha oly szorgos tanulásnak? Semmi. De minek is? Hiszen a televízió bizonyára könnyen szerepet cserélt velük. Pótolja immár az egész életet. Nem hiszek benne. Nem hiszek a televízió mindentudásában. Ezért bármily tisztelettel tekintek is televíziónk fejlődésére, várva tőle még sok csodát, óvok attól, hogy irigykedjünk a japánok rekordjára. Az élet helyett életpótlékra. Nagymama Trencsénteplic nincs a világ végén. De egy öregasszonynak, akinek már a boltba is nehezére esik elbandukolnia? Nagymama bizony már elmúlt hetvenéves. Most mégis utaznia kell. „De mama, olyan messzire?” Csökönyös. „Nincs az messze, fiam, el akarok menni.’ Még az egyszer.” „Jó, elmegyünk, édesanyám.” És nagymama, mint egy kisgyerek, számolni kezdi a napokat. „Már csak két nap vasárnapig, és utazunk." Máskor naphosszat az ablakban üldögél, most tesz-vesz, nem találja a helyét. Türelmetlen. És mesél. Eszébe jut a gyerekkora. Minden, amiről már azt hitte, elsüllyedt. A Trencsénteplic melletti falucska. Az apró házak a hegy tövében. Egykor élt emberek népesítik be a lakást. „Ha ismertétek volna az Ihász lányokat!” „Tudjátok, milyen szép volt a trencsénteplici promenád vasárnap délután?” És illegett a fejét jobbra-balra, és ujjaival dobol a kisasztalon. Hallgatja a rég elhalt zenét. A tamburmajor szép legény, hetykén tiszteleg. Nagymama alszik. Elbóbiskolt. Sok volt ennyi élmény egyszerre. Még két nap vasárnapig. Ö. Négyen vannak. Papa, mama és két kislány. Szőkék, dundik, szeplősek. Drezdából érkeztek. És most felfedezik az esti Budapestet. A Szigetre igyekeznének. Tanácstalanul tekingetnek szét a 6-oson, amely az esti órákban majdnem üres, és vígan csattog végig a Körúton. Egy fejkendős néni feléjük fordul, kimutat az ablakon, és ízes magyarsággal, tagoltan, hogy a németek jobban értsék, megszólal: „A Népköztársaság útja.” „Ö!” A néni folytatja az idegenvezetést. „Ez a Nyugati pályaudvar.” Négy fej perdül egyszerre jobbra. „Ó!” A néni vérszemet kap. Már bővíti is a magyarázatot. „Ez a Bajcsy-Zsilinszky szép útja, jobbra meg Angyalföld.” Balra néznek, jobbra tekingetnek. „Ó!” A Dunához közeledünk. Németjeink megvidámodnak. A néne mutogat. „Az a sok csúcsú a Parlament, és amott a Margitsziget!” „Ó!” A vendégek vigyorognak, és köszöngetnek, és törtetnek az ajtó felé. A néne elégedetten néz utánuk. Mindent megmagyarázott. Stréber A boltban parázs vita. „Miért tett bele annyi zsírosat?” „Azt is el kell adni.” „De nem ugyanazon az áron. Becsapják az embert.” „Válogassa meg kérem a szavait!" A sor áll, és figyel. A protestáló pártján van, de senki sem szól. Hogyne, éppen vásárlás előtt. A sor semleges. Ezt játssza. De hirtelen éles hang rivall: „Mit molesztálja már annyit azt a szegény eladót?” Egy okos. Röhög. Bevágódott. Telefon Az álom kínzó béklyói. Szenvedés, gyötrelmek. Nincs menekülés. És most valahonnan, irdatlannak tűnő messzeségben megszólal egy csengő. Egyszer, kétszer, háromszor. Rövid szünet. Aztán újra kezdi. Felriadok. Vége hát az álom kínjainak. Hány óra lehet? Még alig virrad. Most megint csengetnek. Az ám, a telefon. „Halló, jó reggelt! Telefonébresztés.” „De hiszen én nem kértem az ébresztőt.” „Nem? Bocsánatot kérek. Tévedés volt.” Szerencsém volt. Csatár Imre Útközben .Vasárnap, 1075. július 27.