Magyar Nemzet, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

Vasárnap, 1975. július 27. Ma a Nemzet Képeslapok az Öbölből A turista, ha külországban — különösen, ha Itáliában — jár, képeslapokat szokott küldeni ismerőseinek. E műfaj természetéhez a rövidség illik: akár Michelangelóról esik benne szó, akár saját közérzetéről. Ezeket a szerény „képeslapokat” részben ismeretlen ismerősöknek, részben saját magamnak küldöm. „Assalto ! A tengerről pedig több nagy és gyors bárkán, egyszerre csak félmeztelen, térdnadrágos kalózok támadták meg a városka népét. A támadás váratlan volt, amit az is bizonyít, hogy a nép még a parton sütkérezett e késő délutáni (tulajdonképpen már eszébe hajló) órákban is. Az őrök azonban tudták a dolgukat, mert a bástya tetején hirtelen megjelentek, és hamarosan el is sütötték az Amalfi Köztársaság címerével ékes ágyúkat. Az ágyúk pedig mintha csak eztdörögték volna: — Ne rettegjetek annyira a kalózoktól, hiszen már a XV. században, a civilizáció kellős közepén járunk; a modern tudomány felfedezte védelmünkre a puskaport ... A kalózok azonban — bár nekik nem volt ágyújuk — nem hagyták magukat. Kiugráltak bárkáikból és hosszú késekkel fenyegették az embereket. Többen fel is húzódtak néhány métert — és öt évszázadot —, egyenesen Murát nápolyi alkirály nyári palotájába. Köztük a sorok feljegyzője is. Hogy aztán — kiheverendő a „kalóztámadás” sokkját és egyben a hosszú júliusi napozást a Tirrén-tenger partján — egy „coffé caldo”-t is rendeljünk a presszós fiútól. I. Napóleon császár Nápolyban főnökösködő sógorának egykori rezidenciája ugyanis ma parti hotel Positanóban. A kalózok — és a védelmező őrök — egy része éppen e citromsövénnyel körített (nem olcsó) szálloda személyzetéből került ki.. .." ;... Ami az ősi őrtornyot illeti, azt egy román bankár vette meg a várostól a húszas évek végén. Hogy ma kik laknak benne — mert laknak —, azt nem tudtuk kideríteni. Csupán azt, hogy a lakók, a szerződés szerint, kötelesek átengedni a XV. századbeli félmeztelenségbe öltözött ,,őrök”-et, amikor éppen assalto, vagyis „váratlan támadás” van. Ami épp oly szervesen tartozik hozzá e partvidék strandolásához, mint az, hogy minden előzetes jegyváltás nélkül le lehet feküdni valamelyik ernyő alá a remek rugékonyságú fekvőágyakra — a pénzért csak utólag jönnek, amikor már az a képzeted, hogy eltűntél innen. És hozzátartozik az a szabályos időközökben, fejünk fölött megjelenő repülőgép is, amely — széles szalagot bocsátva ki magából — azt hirdeti, hogy a „Palmera” hal és húskonzerv, az az igazi... A ,,strandoló Nápoly" Positano, Sorrento, Seiano, Torre del Greco... A partok — már legalábbis ott, ahol egyáltalán strandolni lehet — kora reggeltől késő estig tömve vannak emberekkel. Látni nagyon időseket is, régimódi fürdőruhákban, de főleg fiatalokat. Ami a gyerekeket illeti, hét-nyolc éves korig a kisfiúk is, a kislányok is általában meztelenek. És különösebb „felmérés” nélkül is meg lehet állapítani, hogy itt most főleg olaszok nyaralnak, hogy a nápolyi öböl tájain (mint ahogy egész Dél-Itáliában is) kevés az idén a turista. A külföldiek leginkább svájciak, méghozzá azokból a kantonokból, ahol — legalábbis a Goethén. Heinén. Thomas Mannon finomodott fülek számára — legcsúnyábban beszélnek németül. Kurrogó hangok kísérik el az embert a tenger hullámai közé is. — Hhhhá. Hhejni. hhhé. Kretthi... — Svájci papák és mamák ripakodnak így csemetéikre, hogy ne csatangoljanak el túl messzire. Egészen más ez, mint amikor egy csöpp kis meztelent — aki alig nőtt még fel a kavicsok és kanylók közül — úgy figyelmeztetnek: — Ma. Silvestro—Cristoforo, vagy Ahi. Maria—Luisa—Serena!.. . A dorgáló felszólítás — miszerint az illető fiú- vagy leánygyermek ne egye meg, a labdát, vagy ne taposson a nyugágyon heverő, kövér bácsi szőrös hasára, úgy hangzik, mint egy kisebb ária, vagy legalábbis egy nápolyi dal. Rengeteg a gyerek, a szép szemű, csupa egészség olasz gyerek, és soknak közülük minden jel szerint munkás vagy paraszt a papája. Nagy fejlődés ez, hiszen nemcsak a mi íróink fedezték fel, hogy a Balaton környéki parasztok a harmincas években még nem fürdőztek „a magyar tengerben, és hogy a magyar munkásgyerekek nem kis része nem ismerte a sétát, a kirándulást, hát még a nyaralást... Nem kisebb személyiség állapította meg, mint Benedetto Croce, aki — hasonlóan a múlt és a jelen legkiválóbb olasz íróihoz — gyakran írt mai jegyzeteket is, hogy Nápolyba szívesen jönnek nem meghalni, hanem sétálni és fürdeni a turisták, de maga Nápoly nem igen sétál és alig fürdik. „Sokak számára még a Vezúv is csak egy ismerős név.” Most Silvestro Cristoforónak (húsz év körüli mamája egy nápolyi munkáscsalád lánya, mindig vallásos teljességgel mondja ki elsőszülöttje nevét) a „távoli” partról mutatják a „Vesuvio” árnyát... Bár meg kell mondani, hogy mintha a kétéves fiút jobban érdekelné egy olyan partikularitás, mint az orrom. Azt csavargatja ugyanis. Szemkép Ha nem kis eredmény is ez a „strandoló Nápoly”, persze még nem tűntek el a „Mezzogiomo”, az olasz Dél történelmileg felhalmozódott problémái. A hegyi faluban — ahonnan kanyargós utakon jöttünk le Positanóba — arról panaszkodnak, hogy a nápolyi bankok lényegesen veszélyesebb kalózok, mint azok a félmeztelen pincérfiúk, akik részt vesznek az assaltókban ... Ezzel együtt is nem kevés új házat lehetlátni, a faluban, korszerű berendezésekkel. Bár ahhoz általában ragaszkodnak, hogy a lakások bejárata a füstös, gőzös konyha legyen, ahonnan nemegyszer csak keskeny és kényelmetlen lépcsőkön lehet eljutni addig a szobáig, ahol a hűtőszekrényt és az elektromos kemencét, használaton kívül, tárolják. Az is hozzátartozik e Nápoly vidéki hegyifalu mai képéhez, életéhez, hogy azok az emberek, akik valósággal fellázadtak, mert egy néhány éve odaköltözött, „urbánus” professzor véletlenül levakoltatott egy szentképet átalakított háza faláról — a képet aztán újra kellett festetni, hajszálpontosan olyat, mint amilyen kétszáz évig ékítette az épületet — nemrégiben kommunista községtanácsot választottak. „Ezeket a mi embereinket csak a mi, évszázadaink és évezredeink alapján lehet megítélni” — jegyezte meg (két filozófiai tanulmány írása között) Benedetto Croce. Különben a nagy nápolyi gondolkodónak két öregkisasszony lánya él, akik ott szoktak nyaralni az „Öbör’-ben. És mert a Croce-hölgyek kifogásolták — valószínűleg teljes joggal —, hogy a villájuk elé épített hotel zavarja a táj szépségét, a hotelt végül is — lebontották. Ez is igaz, mint ahogy például az is, hogy — mint már jeleztük — a Muratpalazzóban hotel működik. És ki tudja, hogy a környék hány őrtornyát és bástyáját vásárolták meg a különböző nemzetiségű bankárok... Telefonkönyv Úgy tudtam, s úgy tudom, hogy nem messze Positanótól, Salernóban él Márai Sándor. Egykoron bár személyesen csupán kétszer találkoztam vele, már Pesten elhatároztam, felhívom telefonon a hetvenöt éves írót. Rómában azonban nem volt salernói telefonkönyv, mint ahogy nem volt a hegyifaluban sem. A Hotel Murát bárjában arra használtam fel az „assalto”-t, hogy (miután felhörpintettem a lélekerősítő kávét) kikeressem Márai számát: csak nem harapja le egy magyar „Jó estét” miatt az orromat ... De a bárban volt vagy húsz telefonkönyv — Itáliában csodálatos telefonkönyvek vannak, rengeteg az előfizető —, de éppen a „Salerno és környéke” hiányzott. Este Sorrentón át autóztunk. Egy bár előtt kiugrottam a kocsiból, és rohantam a telefonfülkébe, ma már tudom, hogy azzal a tudat alatti vággyal, talán mégis el is lehetne jutni innen Salernóba... De a salernói könyvnek éppen a 122. oldala hiányzott, az, ahol a „Marai” név feltalálható lett volna. Eszembe jutott, Rómában azt mondta valaki, nem lehetetlen, hogy Márai Salerno mellett lakik, a tengerparton, Vietri del mare-ban. Ez a Vietri is benne volt a viszonylag vastag könyvben — ám innen is kitépte valaki a keresett oldalt... Aztán Seianóban hozzájutottam egy teljesen ép salernói „elenco telefonato”-hoz. A „Marai” név azonban — nem is beszélve a Márai-ról — nem található, sem a Citta Salernónál, sem a Vietri-nél. Az érdekes író — egykor alig tiszteltem valakit jobban nála — végképp elbújdosott a megtalálhatatlanságba. Antal Gábor NAPLÓ „Literarisches Koktél” címmel német—magyar műsorral szerepel a tihanyi „Rege” szállóban, illetve a siófoki „Hotel Európa” üvegteraszán Szabó Miklós, Bilicsi Tivadar, Hajdú Júlia, Mikes Lilla és Fikár László. Augusztusban, minden kedden este, újabb német—magyar műsor lesz látható, hallható: a várbeli „Korona” cukrászdában felújítják az „Im Humor kennen wir keinen Spass” című műsort, amelyet Mikes Lilla szerkesztett, és amelyet az „Ex Antiquis” együttes kísér, Hacki Tamás vezetésével. „Yverdonban tanultam meg azt, amiért a lelkem szomjazott. Hatni kell a népre!... A tömegeké lesz erőm , időm, s a jövő nemzedéké a szeretőtem.” Emlékirataiban jegyezte föl e sorokat Brunszvik Teréz, a magyar óvodák megalapítója, a nőnevelés egyik apostola, aki kétszáz évvel ezelőtt, 1775. július 27-én született. Zeneszerető, művelt, a közoktatás ügyei iránt is érdeklődő apja, ifjabb Brunszvik Antal nemes hagyományokat örökített át legfiatalabb lányára. Teréz, hogy nővére gyermekeinek megfelelő nevelésről gondoskodjék, meglátogatta Európa néhány oktatási intézetét, és így került el Svájcban Pessarozzi yverdoni kastélyába, a híres pedagógus óvodájába. Attól kezdve az az elhatározás éltette, hogy hazájában is létrehoz ilyen intézményt. Kezdeményezésére az első hazai kisdedóvó intézetet 1828. június elsején Budán a Mikó utcában avatták föl, és nyomában Besztercebányán, majd Pozsonyban is hasonló óvodát létesített a művelt grófnő. Az 1824-ben Angliában megalapított Infant School Society mintájára Brunszvik Teréz hazai egyesületet hívott létre az óvodák érdekében, és ehhez 1828-ban kezdte meg főúri körökben a gyűjtést. De már korábban fölismerte a nőnevelés jelentőségét, és az emancipáció felvilágosodott híveként a nők számára is iskolákat akart létrehozni. Egy cselédiskola után 1825- ben a hét éven felüli lányoknak megnyitotta a kézmű-oskolát, a „krisztinavárosi ipariskolát”, majd 1844-ben a Világ című lapban közzétette tervezetét egy nevelőnőképző intézetről. Ezt a tervét nem sikerült megvalósítania, ahogyan az általa elképzelt óvónőképzőt is csak jóval később hozták létre. Nagyszerű pedagógiai és nőnevelési reformtörekvései mellett, amelyek előfutárai voltak Teleki Bianka, Karacs Teréz, Lőve Klára munkáságának, Brunszvik Teréz neve összekapcsolódott a halhatatlan zeneszerző, Beethoven nevével. Noha a zenetörténet ma már hitelt érdemlően bebizonyította, hogy Beethoven leveleinek címzettje, a „halhatatlan kedves” nem Teréz, hanem húga, Jozefin volt, az elvitathatatlan, hogy a zeneszerzőt a meghitt barátság szálai fűzték Terézhez is, amelynek nyomát egyebek között a neki ajánlott 78-as opusz számú Fisz-dúr szonáta is őrzi. Brunszvik Teréz 86 éves korában, 1861- ben halt meg, és 1865-ben tartott emlékbeszédében egy tisztelője Széchenyihez hasonlította. Ha a párhuzam talán kissé mesterkélt is, az mindenképpen igaz, hogy a kétszáz évvel ezelőtt született Brunszvik Terézt a magyar neveléstörténet legjelentősebb egyéniségei között tartjuk számon, ig. i.) A VIII. pécsi nemzetközi ifjúsági zenei tábor záróhangversenyére július 30-án, szerdán este nyolc órakor kerül sor a Kisegítő Foglalkoztató Iskola udvarán (Kulich Gyula u. 1.). A koncerten tizenkilenc ország ifjú muzsikusai vesznek részt Jankovics Antal vezényletével.. Július 27 A forradalmár költő és újságíró születésének 80. évfordulója alkalmából, szombaton, a soproni Szent Mihály-temetőben megkoszorúzták Bors László síremlékét. Kondor Béla emlékszoba nyílt meg szombaton a Miskolci Képtár kamaratermében. Az olajképek, festmények mellett Kondor Béla miskolci lakásának használati tárgyai és a művész maga készítette hangszerei is láthatók. A Miskolci Képtár, amely a Herman Ottó Múzeum gondozásában működik, hosszabb idő után ezzel a kiállítással nyitja meg kapuit újra a látogatók előtt. Időközben ugyanis az épületet átépítették. Az emeleti részen alakították ki az állandó kiállítások termét, amelyben a múzeum tulajdonában lévő, XX. századi festményeket állították ki. A kiállítás hat hónapig marad nyitva. Még az idén sor kerül Munkácsy Mihály és Izsó Miklós emlékkiállítására is. A Miskolci Képtár nyitó tárlatát dr. Solymár István, a Nemzeti Galéria főigazgatóhelyettese nyitotta meg. Kamarazenei koncertet rendez ma délelőtt, 11 órai kezdettel a Nemzeti Múzeum kertjében a Józsefvárosi Művelődési Ház. Jövő vasárnap, ugyanebben az időpontban a Vám- és Pénzügyőrség fúvószenekara ad hangversenyt a Múzeumkertben, Csonka János vezényletével.♦ A zsűri diplomával jutalmazta a debreceni Maróthikórust, amely a Tallinnban megrendezett nyári nemzetközi kórusfesztiválon a legjobbak közé került. # Zeneművészeti szakbolt — a vidék első zeneművészeti szakboltja — nyílt Debrecenben, a Vörös Hadsereg útján. é Pécsi Sebestyén, Liszt-díjas érdemes művész július 27-én Fóton, augusztus 1-én Kőröshegyen ad hangversenyt Werner Mária érdemes művész közreműködésével. Bognárné Koszorús Kati festményeit mutatja be következő képzőművészeti kiállításán a Józsefvárosi Művelődési Ház galériája. A tárlat augusztus 4-én, hétfőn délután hatkor nyílik is meg. Rátkay György grafikusművész kiállítását július 30-án, szerdán délután fél hatkor nyitja meg Kiss Nagy András szobrászművész a Stúdió Galériában.♦ Ünnepélyes diplomaosztással ért véget szombaton az idén első ízben megrendezett nyári egyetem Zalaegerszegen. Koplár Lajos, a megyei tanács elnökhelyettese nyújtotta át a díszes okleveleket a nyári egyetem bolgár, csehszlovák dán, NDK-beli, osztrák, szovjet és hazai hallgatóinak. Moszkvai filmfesztivál Az ember és a művészet Biennále ugyan a moszkvai nemzetközi filmfesztivál, de két évenként egyszerre három fesztivál is: a gyermekfilmeké, a rövidfilmeké és a játékfilmeké. Ha ehhez hozzászámítjuk a kereskedelmi vetítéseket, a filmvásárt, bőven van néznivaló, a vendég ugyancsak kapkodhatja a fejét, hová menjen, ha filmet akar látni. Egy időben háromnégy vetítés is folyik, mindent megnézni lehetetlen. Megoszlik így a figyelem, hírlik, hogy föl is vetődött már a gondolat, talán különválasztanák a három fesztivált, bár az együtt megrendezett három fesztivál összpontosíthatja is a figyelmet, az érdeklődést, még hangsúlyosabbá teheti a gyermekfilmek vagy a rövidfilmek versenyén elért eredményt. A magyar filmművészet ez idén a háromszoros fesztiválon három díjat nyert, egy-egy film mindegyik fesztiválon. A dokumentumfilmek versengésében magyar film nyerte el a három aranydíj egyikét, nem is akármelyiket, hanem az elsőt. Kolonits Ilona szép filmje, az Eroica, őszinte sikert aratott a fesztiválközönség körében, a jelenlevő filmesek és a szovjet kritikusok egyaránt elragadtatással méltatták. Az időszerű, fontos, valóban történelmi téma — Vietnam, a béke első napjai — igazán meggyőző és megrázó művészi formában ábrázolódik ezen a filmen. Nagy öröm Kézdi-Kovács Zsolt filmjének, a Locsolókocsinak a díjazása a gyermekfilmek fesztiválján. Ez a versengés igazán több figyelmet érdemel, ezzel kapcsolatban fölvetődhet a kérdés, vajon a nagy fesztivál árnyéka, vagy fénye esik-e rá inkább. A gyermekfilm — a valóban jó, művészi gyermekfilm — hiánycikk a világ mozijaiban. Nem csak azt jelenti ez, hogy a gyermekfilmek könynyen találnak vevőre. Azt is jelenti, hogy a művelődésnek, a filmműveltségnek, a művészet szeretetének igen komoly problémái rejtőznek itt. A gyerekek sokat járnak moziba. Amit ma látnak, a holnap közönségét neveli bennük. A felszínes, csak cselekményes, csak kalandos, gyakran sablonos, a világkép és az emberábrázolás tekintetében egyaránt egyszerűsítő, sőt olykor nagyon is kezdetleges filmek áradata, amely világszerte elönti a mozikat, s így a gyerekek fő szellemi tápláléka, ha a szellemi jelzőt egyáltalán illő ideírni, a gyerekek filmízlését is rontja, a mozikban látható műalkotásokkal szemben érzéketlenné teheti őket, s a művészet iránti érdeklődést is elfojthatja. Éppen ezért különösen is örvendetes, hogy a moszkvai fesztiválon felismerték és elismerték Kézdi-Kovács Zsolt filmjének költészetét. Mennyire fontos lenne, hogy megszülessen és megerősödjön a gyermekfilm költőisége, s legyen elegendő gyermekfilm, amely utat nyit a művészet felnőtt élvezete és értékelése felé! Nem csupán az iskolában kellene tanítani a filmművészeti ismereteket és ébresztgetni a művészet szeretetét, hanem a mozikban is rendszeresen sok-sok művészi, költői gyermekfilmet kellene vetíteni. A legjobb, legtartalmasabb, legművészibb, leghumanistább filmek többsége csak felnőtteknek engedélyezett, ezeket tehát a gyerekek nem láthatják, pedig a művészetek szeretetét igazán ebben az életkorban lehet megalapozni. A művészet és a néző találkozása, egymásra találása a játékfilmfesztivállal kapcsolatosan is fölvetődik. Ha a moszkvai filmfesztivál egyszerre három filmszemle, a játékfilmek versengése is többrétűnek mondható. Sok filmet mutattak itt be, következésképpen sokfélét is. Talán épp a művészet sokoldalúságának jele és bizonyítéka is ez, annak jele, hogy a humanista tartalom sokféleképpen megformálva mutatkozhat meg a filmeken. Ez a sokféleség tükröződik a díjazásban is. A moszkvai fesztiválon három aranydíjat, három ezüstdíjat ad ki a zsűri, ez idén még különdíjat is, ehhez járul még a színészi alakításokat jutalmazó négy díj, az elismerő oklevelek, és a szovjet filmművész szövetség díjai. A díjak sokfélesége talán úgy is felfogható, mintha a zsűri egyegy kategória, egy-egy ábrázolási módszer, vagy témakör legjobbjainak elismerését is kifejezné a díjak elosztásával. Akár önálló kategóriát is liképezhették volna a fesztiválon a függetlenségükért harcoló, vagy függetlenségüket csak nemrég kivívott országok filmjei. Érthető, hogy ezek nyersebbek, közvetlenebbek is, célratörőbbek, a küzdelem közvetlen ábrázolására vállalkoznak, hőseiket egyértelműen jellemzik. Előfordul, hogy egyik-másik film nem annyira a téma alapos, elmélyült kibontakoztatására törekszik, mint inkább a mozgósító, meggyőző hatásra. Más mércével mérhetők azok a filmek, amelyek hagyományokra építenek, esetleg éppen hagyományok megújításával kísérleteznek. A hétköznapi élet kisebb-nagyobb örömeit és problémáit dolgozzák fel, mintegy eligazítást kínálva így a mindennapok emberének. Szelídek ezek a filmek, megrázó élmény aligha várható ezektől, inkább életbölcsesség, erkölcsi világkép. A filmművészet fejlődésének úttörői elsősorban azok a művek, amelyek korunk nagy kérdéseit dolgozzák föl, a történelem világformáló és emberalakító erejét vizsgálják, amelyek a mélyre ásnak. Ezek közé sorolták Moszkvában az első aranydíj nyertesét is, Kuroszava Akira szovjet filmjét. A Derszu Uzala tiszta, emberséges, hatásos film. Kuroszava művészete itt meseszerű, már-már népmeséi egyszerűségben és költőiségben jelenik meg. A Derszu Uzala egyaránt élvezhető a kezdő és az értő néző számára. Kétségtelenül nagy hatású film Andrzej Wajdáé, az élmény ereje elől nem lehet kitérni. Szinte robbanékonyan drámai ez a film, a polgári világ lengyelországi kibontakozásának és egyszersmind a humanizmus hanyatlásának freskószerű ábrázolása. A fesztivál legjobbjai között emlegették mindvégig Fábri Zoltán művét. A 141 perc a befejezetlen mondatból valóban a legkimagaslóbb, humanizmusa és művészi ereje tekintetében egyaránt a legjobb filmek egyike volt a mezőnyben. A beszélgetéseken gyakran esett szó arról, hogy a bonyolult, sokrétű tartalom mennyire érthető fémában fejeződik ki Fábri Zoltán filmjében. Ez a kérdés idehaza is felvetődött, s szinte teljesen egyértelmű volt a válasz: Fábrinak sikerült egyszerűen és érthetően kifejeznie az időben, a térben és az emberekben egyaránt szerteágazó belső, emberi, és történelmi folyamatokat. Kétségkívül nagy kérdése ez a filmművészet fejlődésének. Aligha kívánatos, hogy a film megrekedjen hagyományos, olykor éppenséggel elkoptatott kifejező eszközöknél, formai megoldásoknál, külsőségeknél, s lemondana arról, hogy a többi művészettel együtt egyre újabb és újabb területeit hódítsa meg az emberábrázolásnak, a történelem vizsgálatának. E tekintetben kétszeres elismerés illeti mindazokat a művészeket, akik a továbbfejlődést oly módon keresik, hogy eközben a fémművészetet kedvelő közönséget is magukkal ragadják. Ilyen művésznek mondja Fábrit Julij Rajzman, a Kortársaink, az Életem árán és sok más film rendezője, abban a méltatásban, amelyet a fesztivál napilapjába írt. „Fábri tárgyilagos művész” — ezekkel a szavakkal kezdődik a cikk, amelyben Fábri művészetének sok jellemző vonását sorakoztatja föl Rajzman, s érvként Fábri korábbi filmjeire is utal. A „141 perc” méltatásakor a neves szovjet rendező a film jövőidejű részeit emeli ki, majd Fábri „művészi mindentudását” értékeli. A cikk így fejeződik be: ..Fábri tárgyilagos, mert sokat tud az életről. Tárgyiilagossá teszi őt művészi bölcsessége". Tegyük hozzá: Fábri filmjei tárgyilagossá, az embert és az életet megértővé, bölcsebbé teszik az embert. S mi más lehetne a célja a humanista filmművészetnek, mint hogy a homo sapiens valóban bölcs legyen, s igazán ember? Zay László 11 Szombaton nyitották meg Hajdúnánáson a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör művésztelepét. A telepen ötven Hajdú-Bihar megyei, tíz szabolcsi fiatal művész dolgozik három hétig, tíz amatőrt pedig Lengyelországból, a lublini vajdaságból látnak vendégül Hajdúnánáson.