Magyar Nemzet, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-23 / 197. szám
4 ellenes jegyzetek A NYÁRI kamaraestek záróhangversenyén romantikus kompozíciók szólaltak meg: Chopin, Dvorak és Csajkovszkij művei. Mindhárom zeneszerző a közkedvelt és széles körben ismert romantikus komponisták közül való, ezen az esten azonban az előadók mindhármuktól egyegy ritkábban hallható művet tűztek műsorra, olyan kompozíciókat, amelyek a hagyományosan rögződött portrékat jellemző és új részletekkel gyarapították. Chopin nevéhez több mint egy évszázad óta ,,a zongora poétája” állandó jelző fűződik, ezen a hangversenyen viszont ,,a gordonka poétáját” mutatta be — a g-moll szonátával — Perényi Miklós és Körmendi Klára. Az előadás határozott és egységes karakterét elsősorban Perényi Miklós játéka teremtette meg. Mintha itt kedvezően hatott volna az az adottság, hogy Chopin zenéje a csellisták számára nem mindennapi interpretációs lehetőség, hanem szinte az egyszeri találkozás örömét és szépségét nyújtja. Perényi Miklós játéka friss inspirációjú, alig ismert hangú, stílusos, a tradíciókat egyénivé alakító Chopin-muzsikával örvendeztette meg a hallgatóságot. Mint a gordonkaművész ez évi, számos hazai szereplése során mindig, ez alkalommal is az előadás ellenállhatatlan szuggesztivitása uralkodott, a művészi mondanivaló vált elsődlegessé. Muzsikálásában egyetlen felületesen vagy jelentéktelenül hangzó részlet sem volt, csak különféle funkciójú de a maguk szerepkörében mégis lényeges alkotóelemek fűződtek egymásba. Ez a szenvedélyes és elégikus, érzelmekkel telített, de egyetlen pillanatra sem érzelmessé váló tolmácsolás igaz romantikus hangulatot keltett életre. Körmendi Klára zongorajátékát mindvégig a gordonkaművész elképzeléseihez való gondos és érzékeny alkalmazkodás jellemezte; szólamának finom, rajzos megmintázását talán intenzívebb színekkel is gazdagíthatta volna. Csajkovszkij a-moll zongorás trióját Körmendi Klára, Perényi Eszter és Perényi Miklós játszotta. Az előadáshoz három, szólistaként kiválónak ismert, s a kamaramuzsikálás másfajta követelményeinek is kitűnően megfelelő művészünk társult. Csajkovszkij műve mégsem érződött teljességében meggyőzőnek. Kétségtelen, hogy maga a kompozíció sem egységes: az első tétel patetikus és elégikus hangja a második és a harmadik tételben hosszú variációsorrá oldódik. A változatok jelentős része az egyszerűbb figuratív technikára, a hangszerek sokféle játéklehetőségének, kombinációjának alkalmazására épül, amely csak ritkán formálódik pregnáns hangulatú, egyszeri és sajátos tartalmat közvetítő muzsikává. Természetes ezért, hogy a mű megszólaltatásából is az első tételé emelkedett ki; a második és a harmadik tételből inkább csak az egyes epizódok, neves variációk maradnak emlékezetesek. (Ezek közül külön is meg kell említeni a trió szén és beszédesen expresszív befejezését.) A három előadóművész nem működik állandóan együtt muzsikáló kamaraegyüttesként. Mégis, mivel mindhárman kitűnő művészek, közös játékukban egymás elképzeléseihez alkalmazkodóan, pillanatnyi inspirációt is megértően és folytatóan bontakozott ki a szólamokat szervesen egybefonó kompozíció. Körmendi Klára nehéz és sokrétű zongoraszólamából a lírai és kevésbé feszült részletek valósultak meg legszebben; kevésbé sikerült a Pátosz és dinamizmus elhitetése. Perényi Eszter technikailag kitűnően, lendületesen és érzelmi gazdagsággal, a gordonkaszólamhoz a legkisebb motívumokban is alkalmazkodó finomsággal látszott, talán csupán hangszerének tónusa lehetett volna — kivált az első tételben — természetesebb. Perényi Miklós színes és magával ragadó muzsikálása az egész előadásnak ihletőjeként hatott. A hangversenyen Dvorák Cigánydalok című sorozatának bemutatásával Varsányi Mária működött közre. Ezekben a dalokban a zeneszerző a cigányromantika múlt századi szokványos hangulati képeit nemcsak pregnáns hangszeres effektusokkal, hanem a szavakban csak felületesen megfogalmazott mondanivalónak színes és őszinte zenei tolmácsolásával is gazdagította. Varsányi Mária még nem találta meg mindenben a dalok összetett előadási problémáinak megoldási lehetőségeit: gondosan formált, tudatosan alakított énekléséből az elhitető és megjelenítő erő így némiképpen hiányzott. Remekül rajzolódott meg a dalok hangulata a zongoraszólamban: Pál Tamás sikeresen teremtette meg a rögtönzés frisseségének és a zenei szövet kötöttségének, a népies szabadosságnak és a műzenei fegyelemnek szintézisét. Sz. Farkas Márta Évadnyitó társulati ülés a Nemzeti Színházban Évadnyitó társulati üléssel pénteken megkezdte a munkát a budapesti Nemzeti Színház. Az ünnepségen beszédében Marton Endre igazgató kitért arra, milyen gondokat okoz a Katona József Színház bezárása. Az elmúlt évad második félévében 92 előadás, 28 ezer néző maradt el a kamaraszínház megszüntetésével. Ennek ellenére a félévet úgy zárták, hogy t°rvét a színház teljesítette, sőt több néző előtt játszott, mint korábban. Ebben különösen sokat segítettek a vidéki turnék, valamint az a szocialista szerződés, amelyet a színház a Csepel Vas- és Fémművekkel kötött. Bár a színház vezetősége mindent megtett, hogy termet találjon a bezárt Katona József Színház helyett, a próbálkozás mind ez ideig nem járt eredménnyel. A Nemzeti Színház mindent elkövet művészi személyzetének arányos foglalkoztatására, arra, hogy a kiesést valamilyen módon pótolja. A tervek szerint 1976 januárjától minden hónap első hetében premier lesz a Nemzetiben. Az idei évad első előadásait a Budavári Palotában tartják, szeptember elsejétől itt játszszák Kocsis István erdélyi magyar író és G. B. Shair egyesv egyfelvonásosát. Érdekes vállakozásnak ígérkezik Gladkov Cement című regényének adaptációja, amelyet NDK-beli vendégrendező irányításával visznek színre. November 28-án Major Tamás rendezésében mutatják be Csokonai Karnyónéját és Bornemisza Magyar Elektróját. Az évad repertoárjában szerepel Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámája, Shakespeare II. Richárdja, Seneca Oidipusa, Száraz György egy drámája, valamint Robert Graves Én, Claudius című könyvének adaptációja. Az új évadban meghívták vendégrendezésre Sik Ferencet és Pethes Györgyöt. A színház új tagja Téry Sándor. Előzetes szerződést kötött a színházzal Egri Katalin és Helyei László. November elején vendégszerepel a Nemzetiben a moszkvai Szovremennyik Színház. Az együttes a mai szovjet színműveken kívül Gorkij Éjjeli menedékhely című színművét adja elő. Pénteken tartotta évadnyitó társulati ülését a Pécsi Nemzeti Színház is. Nyárádi Róbert igazgató ismertette a színház terveit. E szerint október 10-én Iévés Gyula Orfeusz a felvilágban című új színpadi művének ősbemutatójával nyitják meg az évadot. A tervek között szerénél Hernádi Gyula, Páskándi Géza ús darabjainak. Tamási Á’on ösvinasztalás című drámájénak bemutatása. László Lajos néesi szerzőtől az Uránhonvészek című rinnrtkönw°t á’h'tiák czíműára. Műsorra tűzik a Bánk bánt is. ...ez a leghálásabb színészi munka... A Déryné Színház jubileuma Dunaújvárosban Jubileum jubileumot követ ebben az évben. Huszonöt éves Dunaújváros — huszonöt éves az Állami Déryné Színház. De a két születésnap közös ünneplését nemcsak ez az egybeesés indokolja. 1951. augusztus 20-án az akkori Sztálinváros óvárosi iskolájában tartotta első előadását a színház, tehát nemcsak a születés időpontja, hanem a helyszín is azonos volt. Ritka egybeesés, ritka példája ez a szocialista ipar és a szocialista kultúra születésének. Az első állomás A Déryné Színház autóbuszait megszokták az országutakon, városokban, falvakban. Ezúttal azonban üdvözlő feliratok fogadták a társulatot már a város szélén, transzparensek és zászlódísz ünnepelte egyszerre az alkotmány ünnepét, a várost és a színházat. Az első állomás — természetesen — az óvárosi iskola volt, amely jelenleg úttörőotthon. Imponálóan gazdag könyvtárában találkoztak először a színház dolgozói a város vezetőivel, képviselőivel és a huszonöt évvel ezelőtti nézőkkel. Az iskolán emléktábla, de az ünnepséget nemcsak a koszorúzás jelentette, hanem az úttörők sorfala, a kíváncsiskodók tömege is. Az emlékezetes előadást az iskola udvarán rendezték. A helybeli építőipari vállalat készítette ,a színpadot, az üléseket padlódeszkából, még karzat is volt. Kétszázötven volt az ülőhelyek száma, de sokan álltak is a szemtanúk szerint. Az előadást többezres felvonulás előzte meg lovon és gyalog. A legtöbben akkor láttak először színházat. Rég volt. Hogy mit is játszott akkor a Faluszínház, arra már nem emlékeznek. Vegyes műsor lehetett, és egyelőre fontosabb volt maga az esemény, mint az előadás színvonala. Az óvárosi iskola ma már csak kegyhelye a Déryné Színháznak. 1958-ban felépült a Bartók Béla művelődési ház, amelynek több száz személyes korszerű színháztermét a Déryné Színház avatta fel. A művelődési házban ma kiállítás emlékeztet a Déryné Színház látogatásaira, múltjára. A hatalmas előcsarnokban fényképek, plakátok százai előtt álltak meg a dunaújvárosiak, akik a színház előadására várakoztak. 1958-ban, a művelődési ház megnyitásakor már nagyon is fontos volt, mit játszik, hogyan játszik a már megismert és megszeretett Déryné Színház. Nadányi Zoltán Szigligeti ribillióját adták elő, ez volt a színház első ifjúsági előadása. Zenés mesejáték volt. Egy kovácsról szólt, aki abbahagyja mesterségét, mert kalapácsának zajától nem tud aludni a szomszéd. Csakhogy akkor hét falu marad szerszám, lópatkó nélkül, és amikor eljön az idő, hogy kardot kéne kovácsolni a kaszából... már akkor mégse a nyugodalmas alvás a legfontosabb volt. Kertész László felesége. Behívta a kislányt, és alkalmasnak találta. Kertész László jelenleg is a Déryné Színház főrendezője. Az ünnepi előadás Koszorúzás, beszélgetés, kiállításmegnyitó, tárlatlátogatás után érkezett el a jubileumi előadás estéje. Tamási Áron Boldog nyárfalevél című színjátéka a színház kitűnő darabválasztó képességét dicséri. Kedves, vidám darab ez, mind hangulata, mind színvonala méltó volt az ünnepi alkalomhoz. A dunaújvárosi előadás nem volt bemutató, a Boldog nyárfalevél már az elmúlt évadban szerepelt a repertoáron. De dunaújvárosi előadását nemcsak az indokolta, hogy augusztusban még javában tart a nyári szünet, tehát erre az alkalomra csak már bevmutatott műsort vihetett a színház. Ha az évforduló történetesen szeptemberre esik, akkor is jól hatott volna egy kidolgozott, már megérett produkció. A szép és kardos menyecske, a háborúból álruhában hazatérő férj és mindehhez a háború előtti falu jellegzetes figurái, a bíró, a kántor, a pap, a terebélyes szomszédasszonyok és a tűzről pattant kislány mind jól ismert és mosolyt fakasztó, a háború utáni fordulatról is kedvesen, könyveydés beszél Tamási Áron színműve. Nem célja e beszámolónak az előadás elemzése, Szalai Vilmos rendezői munkája sem. De érdemes feljegyezni a nívódíjas előadás alakításait, Várnagy Katalin menyecskéjét, Szigeti Géza morcosán kedves katonáját, Valkay Pál finoman ironikus papját és Zubor Ágnes csípős nyelvű, vezetésre termett falusi asszonyát, Téren Gizella és Hável László játékát. De az ünnep napjaiban is szót kell ejteni arról, hogy Budapesten kevesen nézik meg előadásaikat, pedig évek óta van színházépületük Budapesten is. A televízió ritkán közvetíti előadásaikat, vidéki színházi fesztiválon is mintha háttérbe szorulnának. Színészeiknek a sok utazás mellett nincs idejük filmezésre, rádiózásra. Sokak szerint mégis ez a leghálásabb színészi munka. Zenés és prózai darabok, operák, musicalek, operettek, vígjátékok, színművek, tragédiák váltakoznak a színház repertoárjában, a színészi játéknak tág tere nyílik a művelődési házak nemegyszer szűk kis színpadán. Nekik köszönhetjük, hogy Magyarország legeldugottabb falvaiba is elviszik a színházi kultúrát, hogy fejlődő, növekvő, de színházzal nem rendelkező vidéki városainkban is folyamatosan nevelik a közönséget. Ma már folyamatos népművelési, közművelődési munka ez. Megérdemlik, hogy jobban odafigyeljünk Déryné vagy akár Katona József és a vándorszínész Petőfi utódaira. Kartal Zsuzsa Emlékek Patai Kató volt az előadás karmestere. Ma is a színház dolgozója. E5 mesélte el a darab történetét is. A színház alapító tagja. Ezen a nevezetes előadáson azonban nemcsak karmester volt, hanem... — Rám bízták a gyerekszereplőt. Négyéves kislány volt, én öltöztettem, gondoztam. Patai Kató zenepedagógusként kezdte pályáját. Huszonnyolc éve járja az országot. Amikor először járt Dunaújvárosban, még csak barakkokban laktak a munkások. — Az akkori gyerek ma orvostanhallgató. Levelezünk. Az előadásra egyáltalán nem emlékszik. Csak a régi plakátoknak hiszi el, hogy játszott benne. — Hogyan választották ki? — Volt egy gyermekszereplőnk, de az megbetegedett. Ez a kislány Miska bácsinak írt egy levelet a Rádióba, úgy figyeltünk fel rá. Miska bácsi — mármint a műsor írója — abban az időben Ács Kata Mom Nemzet A malmi Gutenberg-múzeumban péntek este nyílt meg Szántó Tibor tipográfus, könyvművész kiállítása. A tárlat meghívóján Jockel Fuchs, Maim főpolgármestere üdvözli és méltatja a magyar tipográfus bemutatkozásit. „Szántó minden könyvében a tartalom testesül meg” — írja a többi között, s elismerő sorait így fejezi be: „Gutenberg városának öröm tudni, hogy Gutenberg műve Magyarországon ilyen jó kezekben van”. o. A Helsinkiben novemberben kezdődő Sibelius zenei versenyre 24 ország 57 hegedűmésze jelentette be részvételét. Az első Sibelius-versenyt 1965-ben, a finn zeneszerző születésének centenáriumán tartották. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Fővárosi Nagycirkusz: a Moszkvai Nagycirkusz jubileumi műsora (fél 4 és fél 8) — Fortál Parkszínpad: „Belépés csak állatbarátoknak!” — Gálaest (8). — Kisstadion: „Tűzparádé” — az Ukrán Jégrevü műsora (fél 8). Szombat, 1975. augusztus 23. Az ősi Peru A lipcsei néprajzi múzeum vendégkiállítása Tihanyban A legtöbb európai embernek az ősi Peru történetéről, kultúrájáról szólva a spanyol hódítóittól elpusztított inka birodalom jut az eszébe — „hála” annak a minden eseményt és jelenséget a mi földrészünk szemszögéből mérlegelő és interpretáló történelemfelfogásnak, amely ellen egyelőre még hiába küszködik a múltakat kutató tudomány. Pedig hát az inkák állama alig száz esztendőt ért meg, s a térség történetének egészét tekintve korszaka nem több, mint — bukását is ideértve — tragikus epizód, drámai pont egy hosszú történet végén. Magyarán szólva: az inkák birodalma nem a semmiből keletkezett. Hadaik magas kultúrájú államokat törtek meg és olvasztottak magukba, közös közigazgatás alá vonva a mai Chile északi részén, Argentína északnyugati csücskében, a jelenlegi Peru és Ecuador, valamint Dél-Kolumbia területén élt népeket. Akik mögött, természetesen, hosszú múlt állt már, kulturális és politikai értelemben egyaránt. Igaz, hogy pontosan milyen, azt még ma is csak több-kevesebb biztonsággal tudták megállapítani a terület feltárásával foglalkozó régészek és történészek, s könnyen előfordulhat, hogy (mint nemrég a Vicus kultúrával történt) újabb népcsoportok emlékanyaga kerül napvilágra a régészek ásói nyomán, vagy válik el az alanosabb elemzés során valamelyik, eleddig egységesnek tartott körtől. Persze ezek a lehetőségek nem teszik teljesen bizonytalanná az eddigi ismereteket. Tény — és tény marad —, hogy ezen a területen már 14—15 ezer évvel ezelőtt is éltek emberek, s vannak tízezer esztendős barlangi kultúrrétegek. Ez azonban még csak az ősember nyoma. A társadalomalapításhoz még sok minden hiányzott. Mindenekelőtt a növénytermelés, ennek nyomaira csak jóval későbbi, az időszámítás előtti, harmincnyolcadik századból származó rétegekben bukkantak a kutatók. Az első növények, amelyeket Dél-Amerika e táján elültettek, a bab és a tök volt — a kukoricára, amely a későbbi évszázadokban a perui indiánok legfontosabb táplálékává lett, még kétezer-háromszáz évig várni kellett: a jelenlegi adatok szerint az időszámítás előtti XV. században kezdték meg termelését. Körülbelül ugyanebből az időből származnak az első agyagedények is. Szerény alapok voltak ezek kétségtelen, de rájuk már néhány száz évvel később, az ezredforduló táján kitapintható és egymástól leválasztható kultúrák épültek: a Cupisnique, a Vicus, a Salinar, a Paracas, a Cavernas és a Chavin. Elkülönülésük, mint a régészek megállapították, világos volt, de nem merev: fejlődésük áthatotta egymást. Őket a klaszszikusnak nevezett kultúrák követték: a Mochica, a Nazca, a Recuay és a Tíahuacano. E klasszikus kultúrák néhány száz évig tartották magukat: az időszámítás utáni nyolcadik század körül vész nyomuk. Helyüket náluk világibb jellegű — már nem papi személyek kormányozta — királyságok foglalták el. Ezek, a Chinca, a Cuismacu és a Chimu állam mellett pedig már megjelenik — legalábbis csírájában — az az alakulat is, amelyet már itt, Európában is ismerünk: az inkák országa. E dióhéjban összefoglalt történeti rendben, igaz, akadhatnak még bizonytalanságok. Főként, ami az események konkrét kronológiai rendjét illeti. Egyik államban sem volt ugyanis fejlett írásbeliség, sőt, jószerével írás sem — hisz a számok megőrzésére alkalmas és elsősorban a készletek nyilvántartására, statisztikai adatok felvételére és közlésére szolgáló csomóírás igazán nem tekinthető annak. Legalábbis akkor nem, ha az írástól azt várjuk, amit mi megszoktunk, a dolgok társfai és fogalmi közlését. Igaz viszont, hogy ezt a szegényességet majdnem teljes sikerrel ellensúlyozzák a terület régészeti feltárásai. Mindenekelőtt a temetőkben folytatott ásatások. Ezekben ugyanis, a régészek szerencséjére, sok minden megőrződött. Olyan dolgok istu hája az éghajlatnak, s a termékeny területek közt fekvő, s temetkezési helyül szolgáló salétromos száraz homoknak, amelyek másutt bizonnyal elpusztultak. Például szövetek, bőrholmik, gyorsan romló maradványok, kényes sírmellékletek, megannyi bőbeszédű adatközlő a hozzáértő kezében. Megoldhatatlanul hatalmas feladat mindezt egy kiállításon bemutatni. Legyen bármekkora a rendelkezésre álló tér és bármily bőséges a kiállítható anyag, akkor sem festhető fel a teljes tabló valamennyi árnyalata: nem állítható egymás mellé valamennyi kerámiatípus, szövetmaradvány, munkaeszköz, hadiszerszám. Márpedig a képlet hiteléhez — sem elvileg, sem gyakorlatilag — egyik sem nélkülözhető. A kép azonban nemcsak így rajzolható fel. Járható út az is, amelyet a lipcsei néprajzi múzeum Tihanyban, az egykori apátság múzeummá tett termeiben megrendezett vendégkiáltásának rendezői választottak. Bemutatóink nem korszakok, kultúrkörök és országok szerint halad: a történelem helyett az ősi Peru tájain kísérik végig a látogatót, illetve a történések centrumaiba kalauzolják. A „fejezetek” rendjében haladva, először a tengerpart, a sivatagi út és a folyó-oázisok természeti világa és kultúrája tárul a látogató elé, majd a temető, a tengerparti város, az erődítmény, a zarándokhely és a székhely — az élet, a kultusz és a hatalom dokumentumköre — következik. S így már kevesebb tárgy is elegendő a dolgok megvilágításához — éppen azért, mert, mint jeleztük is, az ősi Peru különféle kultúrái nem elszigetelten fejlődtek, hanem számos közös vonás kötötte össze életüket, s a tárlat „fejezetei” éppen ezeket keresték meg: azokat a pontokat rajzolják ki, amelyeken a különböző szálak összefutnak. Persze, a magyarázat ez esetben sem nélkülözhető. Sőt, itt kell igazán! Mert igaz, hogy az ősi Peru népeinek kitűnő kerámiái, szövetei, szerszámai, jelvényei, fegyverei, ékszerei helytállnak magukért, s szépségük, gondosságuk, nemességük maradandó esztétikai élményt nyújt..., de az sem vonható kétségbe, hogy rendeltetésük és származási helyük jelzése nélkül kevesebbet tudunk meg tőlük, mint amenynyit elmondhatnának. Milyen jó volna — például — a mostaninál többet tudni arról a kis halas edényről, amelyen egy halász — derékig megmintázott — figurája a korsó testére festett, élettől nyüzsgő tengerbe vett hálóját! Vagy arról a másikról, amely anélkül, hogy edényformájából, funkcionális hiteléből bármit is feladna — egy terhet cipelő emberalakot mutat! S társaikról, a Mochica kultúra többi figurális kerámiájáról, vagy a Nazca kultúra szögletesebb, jelszerűbb motívumokkal festett edényeiről! Hasonló megjegyzéssel kísérhetjük a társadalmi környezetre világító kiállításrészeket is, bár igaz, ezúttal — főként a kultusztárgyak vitrinéi, a harcosok fegyvereit, a városi életet és kézműipart, valamint az otthont prezentáló tárlók előtt állva — kevésbé érezzük hiányukat. A bemutatott darabok egymást segítve nagyon sok mindent elmondanak a társadalomról, amely használta őket, s az életről, amelyet múzeumi tárgyként is őriznek és idéznek. A kiállítás maradandó emlé ki£ azonban nemcsak neki köszönhető. Hanem annak a befejező gesztusnak is — a mai Peru indiánjainak életét bemutató „ráadásnak” —, amely jól érzékelteti, mennyi mindent megőrzött Amerika őslakossága a masa múltjából az évszázados fizikai és szellemi elnyomatás ellenére Mert nem a külsőségeket óvta, hanem a tudást, amit elei fölhalmoztak. H. Gy.