Magyar Nemzet, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-23 / 197. szám

4 ellenes jegyzetek A NYÁRI kamaraestek záróhangversenyén romanti­kus kompozíciók szólaltak meg: Chopin, Dvorak és Csaj­kovszkij művei. Mindhárom zeneszerző a közkedvelt és széles körben ismert roman­tikus komponisták közül va­ló, ezen az esten azonban az előadók mindhármuktól egy­­egy ritkábban hallható művet tűztek műsorra, olyan kompo­zíciókat, amelyek a hagyomá­nyosan rögződött portrékat jellemző és új részletekkel gyarapították. Chopin nevéhez több mint egy évszázad óta ,,a zongora poétája” állandó jelző fűző­dik, ezen a hangversenyen viszont ,,a gordonka poétáját” mutatta be — a g-moll szo­nátával — Perényi Miklós és Körmendi Klára. Az előadás határozott és egységes karak­terét elsősorban Perényi Mik­lós játéka teremtette meg. Mintha itt kedvezően hatott volna az az adottság, hogy Chopin zenéje a csellisták szá­mára nem mindennapi interp­retációs lehetőség, hanem szinte az egyszeri találkozás örömét és szépségét nyújtja. Perényi Miklós játéka friss inspirációjú, alig ismert han­gú, stílusos, a tradíciókat egyénivé alakító Chopin-mu­­zsikával örvendeztette meg a hallgatóságot. Mint a gordon­kaművész ez évi, számos ha­zai szereplése során mindig, ez alkalommal is az előadás ellenállhatatlan szuggesztivi­­tása uralkodott, a művészi mondanivaló vált elsődleges­sé. Muzsikálásában egyetlen felületesen vagy jelentéktele­nül hangzó részlet sem volt, csak különféle funkciójú de a maguk szerepkörében mégis lényeges alkotóelemek fűződ­tek egymásba. Ez a szenvedé­lyes és elégikus, érzelmekkel telített, de egyetlen pillanatra sem érzelmessé váló tolmá­csolás igaz romantikus han­gulatot keltett életre. Kör­mendi Klára zongorajátékát mindvégig a gordonkaművész elképzeléseihez való gondos és érzékeny alkalmazkodás jellemezte; szólamának fi­nom, rajzos megmintázását talán intenzívebb színekkel is gazdagíthatta volna. Csajkovszkij a-moll zongo­­rás trióját Körmendi Klára, Perényi Eszter és Perényi Miklós játszotta. Az előadás­hoz három, szólistaként kivá­lónak ismert, s a kamaramu­zsikálás másfajta követelmé­nyeinek is kitűnően megfelelő művészünk társult. Csajkovszkij műve mégsem érződött teljességében meg­győzőnek. Kétségtelen, hogy maga a kompozíció sem egy­séges: az első tétel patetikus és elégikus hangja a második és a harmadik tételben hos­­szú variációsorrá oldódik. A változatok jelentős része az egyszerűbb figuratív techni­kára, a hangszerek sokféle já­téklehetőségének, kombiná­ciójának alkalmazására épül, amely csak ritkán formáló­dik pregnáns hangulatú, egy­szeri és sajátos tartalmat köz­vetítő muzsikává. Természetes ezért, hogy a mű megszólal­tatásából is az első tételé emelkedett ki; a második és a harmadik tételből inkább csak az egyes epizódok, neves variációk maradnak emléke­zetesek. (Ezek közül külön is meg kell említeni a trió szén és beszédesen expresszív be­fejezését.) A három előadóművész nem működik állandóan együtt muzsikáló kamaraegyüttes­ként. Mégis, mivel mindhár­man kitűnő művészek, közös játékukban egymás elképzelé­seihez alkalmazkodóan, pilla­natnyi inspirációt is megér­tően és folytatóan bontako­zott ki a szólamokat szerve­sen egybefonó kompozíció. Körmendi Klára nehéz és sokrétű zongoraszólamából a lírai és kevésbé feszült részle­tek valósultak meg legszeb­ben; kevésbé sikerült a Pá­tosz és dinamizmus elhitetése. Perényi Eszter technikailag kitűnően, lendületesen és ér­zelmi gazdagsággal, a gordon­kaszólamhoz a legkisebb mo­tívumokban is alkalmazkodó finomsággal látszott, talán csupán hangszerének tónusa lehetett volna — kivált az el­ső tételben — természetesebb. Perényi Miklós színes és ma­gával ragadó muzsikálása az egész előadásnak ihletőjeként hatott. A hangversenyen Dvorák Cigánydalok című sorozatá­nak bemutatásával Varsányi Mária működött közre. Ezek­ben a dalokban a zeneszerző a cigányromantika múlt szá­zadi szokványos hangulati képeit nemcsak pregnáns hangszeres effektusokkal, ha­nem a szavakban csak felü­letesen megfogalmazott mon­danivalónak színes és őszinte zenei tolmácsolásával is gaz­dagította. Varsányi Mária még nem találta meg mindenben a dalok összetett előadási problémáinak megoldási lehe­tőségeit: gondosan formált, tudatosan alakított éneklésé­ből az elhitető és megjelenítő erő így némiképpen hiány­zott. Remekül rajzolódott meg a dalok hangulata a zongora­szólamban: Pál Tamás sikere­sen teremtette meg a rögtön­zés frisseségének és a zenei szövet kötöttségének, a népies szabadosságnak és a műzenei fegyelemnek szintézisét. Sz. Farkas Márta Évadnyitó társulati ülés a Nemzeti Színházban Évadnyitó társulati üléssel pénteken megkezdte a munkát a budapesti Nemzeti Színház. Az ünnepségen beszédében Marton Endre igazgató kitért arra, milyen gondokat okoz a Katona József Színház bezárá­sa. Az elmúlt évad második félévében 92 előadás, 28 ezer néző maradt el a kamaraszín­ház megszüntetésével. Ennek ellenére a félévet úgy zárták, hogy t°rvét a színház teljesí­tette, sőt több néző előtt ját­szott, mint korábban. Ebben különösen sokat segítettek a vidéki turnék, valamint az a szocialista szerződés, amelyet a színház a Csepel Vas- és Fémművekkel kötött. Bár a színház vezetősége mindent megtett, hogy termet találjon a bezárt Katona József Szín­ház helyett, a próbálkozás mind ez ideig nem járt ered­ménnyel. A Nemzeti Színház mindent elkövet művészi sze­mélyzetének arányos foglal­koztatására, arra, hogy a ki­esést valamilyen módon pótol­ja. A tervek szerint 1976 ja­nuárjától minden hónap első hetében premier lesz a Nem­zetiben. Az idei évad első előadásait a Budavári Palotában tartják, szeptember elsejétől itt játsz­­szák Kocsis István erdélyi ma­gyar író és G. B. Shair egy­­esv egyfelvonásosát. Érdekes vállakozásnak ígérkezik Glad­­kov Cement című regényének adaptációja, amelyet NDK-beli vendégrendező irányításával visznek színre. November 28-án Major Ta­más rendezésében mutatják be Csokonai Karnyónéját és Bor­nemisza Magyar Elektró­ját. Az évad repertoárjában szere­pel Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámája, Shakespeare II. Richárdja, Seneca Oidipusa, Száraz György egy drámája, valamint Robert Graves Én, Claudius című könyvének adaptációja. Az új évadban meghívták vendégrendezésre Sik Feren­cet és Pethes Györgyöt. A színház új tagja Téry Sándor. Előzetes szerződést kötött a színházzal Egri Katalin és He­lyei László. November elején vendégsze­repel a Nemzetiben a moszk­vai Szovremennyik Színház. Az együttes a mai szovjet színműveken kívül Gorkij Éj­jeli menedékhely című szín­művét adja elő. Pénteken tartotta évadnyi­tó társulati ülését a Pécsi Nemzeti Színház is. Nyárádi Róbert igazgató ismertette a színház terveit. E szerint ok­tóber 10-én Iévés Gyula Or­feusz a felvilágban című új színpadi művének ősbemuta­tójával nyitják meg az éva­dot. A tervek között szeré­nél Hernádi Gyula, Páskándi Géza ús darabjainak. Tamási Á’­on ösvinasztalás című drá­májénak bemutatása. László Lajos néesi szerzőtől az Urán­­ho­nvészek című rinnrtkönw°t á’h'tiák czím­űára. Műsorra tű­zik a Bánk bánt is. ...ez a leghálásabb színészi munka... A Déryné Színház jubileuma Dunaújvárosban Jubileum jubileumot követ ebben az évben. Huszonöt éves Dunaújváros — huszonöt éves az Állami Déryné Színház. De a két születésnap közös ün­neplését nemcsak ez az egybe­esés indokolja. 1951. augusztus 20-án az akkori Sztálinváros óvárosi iskolájában tartotta első előadását a színház, te­hát nemcsak a születés idő­pontja, hanem a helyszín is azonos volt. Ritka egybeesés, ritka példája ez a szocialista ipar és a szocialista kultúra születésének. Az első állomás A Déryné Színház autóbu­szait megszokták az ország­utakon, városokban, falvak­ban. Ezúttal azonban üdvözlő feliratok fogadták a társulatot már a város szélén, transzpa­rensek és zászlódísz ünnepel­te egyszerre az alkotmány ün­nepét, a várost és a színházat. Az első állomás — természe­tesen — az óvárosi iskola volt, amely jelenleg úttörőotthon. Imponálóan gazdag könyvtá­rában találkoztak először a színház dolgozói a város veze­tőivel, képviselőivel és a hu­szonöt évvel ezelőtti nézőkkel. Az iskolán emléktábla, de az ünnepséget nemcsak a koszo­rúzás jelentette, hanem az út­törők sorfala, a kíváncsiskodók tömege is. Az emlékezetes előadást az iskola udvarán rendezték. A helybeli építőipari vállalat ké­szítette ,a színpadot, az ülése­ket padlódeszkából, még karzat is volt. Kétszázötven volt az ülőhelyek száma, de sokan áll­tak is a szemtanúk szerint. Az előadást többezres felvonulás előzte meg lovon és gyalog. A legtöbben akkor láttak elő­ször színházat. Rég volt. Hogy mit is ját­szott akkor a Faluszínház, ar­ra már nem emlékeznek. Ve­gyes műsor lehetett, és egyelő­re fontosabb volt maga az ese­mény, mint az előadás szín­vonala. Az óvárosi iskola ma már csak kegyhelye a Déryné Szín­háznak. 1958-ban felépült a Bartók Béla művelődési ház, amelynek több száz személyes korszerű színháztermét a Dé­ryné Színház avatta fel. A mű­velődési házban ma kiállítás emlékeztet a Déryné Színház látogatásaira, múltjára. A ha­talmas előcsarnokban fényké­pek, plakátok százai előtt áll­tak meg a dunaújvárosiak, akik a színház előadására vá­rakoztak. 1958-ban, a művelődési ház megnyitásakor már nagyon is fontos volt, mit játszik, hogyan játszik a már megismert és megszeretett Déryné Színház. Nadányi Zoltán Szigligeti ri­­billióját adták elő, ez volt a színház első ifjúsági előadá­sa. Zenés mesejáték volt. Egy kovácsról szólt, aki abbahagy­ja mesterségét, mert kalapá­csának zajától nem tud alud­ni a szomszéd. Csakhogy ak­kor hét falu marad szerszám, lópatkó nélkül, és amikor el­jön az idő, hogy kardot kéne kovácsolni a kaszából... már akkor mégse a nyugodalmas alvás a legfontosabb­ volt. Kertész László felesége. Behívta a kislányt, és alkal­masnak találta. Kertész Lász­ló jelenleg is a Déryné Szín­ház főrendezője. Az ünnepi előadás Koszorúzás, beszélgetés, ki­állításmegnyitó, tárlatlátogatás után érkezett el a jubileumi előadás estéje. Tamási Áron Boldog nyárfa­levél című színjátéka a szín­ház kitűnő darabválasztó ké­pességét dicséri. Kedves, vi­dám darab ez, mind hangu­lata, mind színvonala méltó volt az ünnepi alkalomhoz. A dunaújvárosi előadás nem volt bemutató, a Boldog nyárfale­­vél már az elmúlt évadban szerepelt a repertoáron. De dunaújvárosi előadását nem­csak az indokolta, hogy augusz­tusban még javában tart a nyári szünet, tehát erre az al­kalomra csak már bevmutatott műsort vihetett a színház. Ha az évforduló történetesen szeptemberre esik, akkor is jól hatott volna egy kidolgozott, már megérett produkció. A szép és kardos menyecs­ke, a háborúból álruhában hazatérő férj és mindehhez a háború előtti falu jellegzetes figurái, a bíró, a kántor, a pap, a terebélyes szomszédasszo­nyok és a tűzről pattant kis­lány mind jól ismert és mo­solyt fakasztó, a háború utáni fordulatról is kedvesen, köny­­veydés beszél Tamási Áron színműve. Nem célja e beszámolónak az előadás elemzése, Szalai Vilmos rendezői munkája sem. De érdemes feljegyezni a ní­vódíjas előadás alakításait, Várnagy Katalin menyecské­jét, Szigeti Géza morcosán kedves katonáját, Valkay Pál finoman ironikus papját és Zubor Ágnes csípős nyelvű, vezetésre termett falusi asszo­nyát, Téren Gizella és Hável László játékát. De az ünnep napjaiban is szót kell ejteni arról, hogy Budapesten kevesen nézik meg előadásaikat, pedig évek óta van színházépületük Budapes­ten is. A televízió ritkán köz­vetíti előadásaikat, vidéki színházi fesztiválon is mintha háttérbe szorulnának. Színé­szeiknek a sok utazás mellett nincs idejük filmezésre, rádió­zásra. Sokak szerint mégis ez a leghálásabb színészi munka. Zenés és prózai darabok, ope­rák, musicalek, operettek, víg­játékok, színművek, tragédiák váltakoznak a színház reper­toárjában, a színészi játéknak tág tere nyílik a művelődési házak nemegyszer szűk kis színpadán. Nekik köszönhet­jük, hogy Magyarország leg­eldugottabb falvaiba is elvi­szik a színházi kultúrát, hogy fejlődő, növekvő, de színház­zal nem rendelkező vidéki vá­rosainkban is folyamatosan nevelik a közönséget. Ma már folyamatos népművelési, közművelődési munka ez. Megérdemlik, hogy jobban odafigyeljünk Déryné vagy akár Katona József és a ván­dorszínész Petőfi utódaira. Kartal Zsuzsa Emlékek Patai Kató volt az előadás karmestere. Ma is a színház dolgozója. E5 mesélte el a da­rab történetét is. A színház alapító tagja. Ezen a neveze­tes előadáson azonban nem­csak karmester volt, hanem... — Rám bízták a gyereksze­replőt. Négyéves kislány volt, én öltöztettem, gondoztam. Patai Kató zenepedagógus­ként kezdte pályáját. Huszon­nyolc éve járja az országot. Amikor először járt Dunaúj­városban, még csak barakkok­ban laktak a munkások. — Az akkori gyerek ma or­vostanhallgató. Levelezünk. Az előadásra egyáltalán nem emlékszik. Csak a régi pla­kátoknak hiszi el, hogy ját­szott benne. — Hogyan választották ki? — Volt egy gyermekszerep­lőnk, de az megbetegedett. Ez a kislány Miska bácsinak írt egy levelet a Rádióba, úgy fi­gyeltünk fel rá. Miska bácsi — mármint a műsor írója — abban az időben Ács Kata Mom Nemzet A malmi Gutenberg-mú­­zeumban péntek este nyílt meg Szántó Tibor tipográfus, könyvművész kiállítása. A tár­lat meghívóján Jockel Fuchs, Maim főpolgármestere üdvöz­li és méltatja a magyar tipog­ráfus bemutatkozásit. „Szántó minden könyvében a tartalom testesül meg” — írja a többi között, s elismerő sorait így fejezi be: „Gutenberg városá­nak öröm tudni, hogy Guten­berg műve Magyarországon ilyen jó kezekben van”. o. A Helsinkiben novemberben kezdődő Sibelius zenei ver­senyre 24 ország 57 hegedű­­mésze jelentette be részvéte­lét. Az első Sibelius-versenyt 1965-ben, a finn zeneszerző születésének centenáriumán tartották. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Fővárosi Nagycirkusz: a Moszk­vai Nagycirkusz jubileumi mű­sora (fél 4 és fél 8) — Fortál Parkszínpad: „Belépés csak állat­barátoknak!” — Gálaest (8). — Kisstadion: „Tűzparádé” — az Ukrán Jégrevü műsora (fél 8). Szombat, 1975. augusztus 23. Az ősi Peru A lipcsei néprajzi múzeum vendégkiállítása Tihanyban A legtöbb európai embernek az ősi Peru történetéről, kultú­rájáról szólva a spanyol hódí­­tóittól elpusztított inka biro­dalom jut az eszébe — „hála” annak a minden eseményt és jelenséget a mi földrészünk szemszögéből mérlegelő és in­terpretáló történelemfelfogás­­nak, amely ellen egyelőre még hiába küszködik a múltakat kutató tudomány. Pedig hát az inkák állama alig száz esztendőt ért meg, s a térség történetének egészét tekintve korszaka nem több, mint — bukását is ideértve — tragikus epizód, drámai pont egy hosszú történet végén. Magyarán szólva: az inkák bi­rodalma nem a semmiből ke­letkezett. Hadaik magas kultú­rájú államokat törtek meg és olvasztottak magukba, közös közigazgatás alá vonva a mai Chile északi részén, Argentína északnyugati csücskében, a je­lenlegi Peru és Ecuador, vala­mint Dél-Kolumbia területén élt népeket. Akik mögött, ter­mészetesen, hosszú múlt állt már, kulturális és politikai ér­telemben egyaránt. Igaz, hogy pontosan milyen, azt még ma is csak több-kevesebb bizton­sággal tudták megállapítani a terület feltárásával foglalkozó régészek és történészek, s könnyen előfordulhat, hogy (mint nemrég a Vicus kultúrá­val történt) újabb népcsopor­tok emlékanyaga kerül napvi­­lágra a régészek ásói nyomán, vagy válik el az alanosabb elemzés során valamelyik, eled­dig egységesnek tartott körtől. Persze ezek a lehetőségek nem teszik teljesen bizonyta­lanná az eddigi ismereteket. Tény — és tény marad —, hogy ezen a területen már 14—15 ezer évvel ezelőtt is él­tek emberek, s vannak tízezer esztendős barlangi kultúrréte­­gek. Ez azonban még csak az ősember nyoma. A társadalom­­alapításhoz még sok minden hiányzott. Mindenekelőtt a nö­vénytermelés, ennek nyomaira csak jóval későbbi, az időszá­mítás előtti, harmincnyolcadik századból származó rétegekben bukkantak a kutatók. Az első növények, amelyeket Dél-Ame­­rika e táján elültettek, a bab és a tök volt — a kukoricára, amely a későbbi évszázadok­ban a perui indiánok legfon­tosabb táplálékává lett, még kétezer-háromszáz évig várni kellett: a jelenlegi adatok sze­rint az időszámítás előtti XV. században kezdték meg terme­lését. Körülbelül ugyanebből az időből származnak az első agyagedények is. Szerény alapok voltak ezek kétségtelen, de rájuk már né­hány száz évvel később, az ezredforduló táján kitapintha­tó és egymástól leválasztható kultúrák épültek: a Cupisni­­que, a Vicus, a Salinar, a Para­­cas, a Cavernas és a Chavin. Elkülönülésük, mint a régészek megállapították, világos volt, de nem merev: fejlődésük át­hatotta egymást. Őket a klasz­­szikusnak nevezett kultúrák követték: a Mochica, a Nazca, a Recuay és a Tíahuacano. E klasszikus kultúrák né­hány száz évig tartották ma­gukat: az időszámítás utáni nyolcadik század körül vész nyomuk. Helyüket náluk vilá­­gibb jellegű — már nem papi személyek kormányozta — ki­rályságok foglalták el. Ezek, a Chinca, a Cuismacu és a Chimu állam mellett pedig már megjelenik — legalábbis csírájában — az az alakulat is, amelyet már itt, Európában is ismerünk: az inkák országa. E dióhéjban összefoglalt tör­téneti rendben, igaz, akadhat­nak még bizonytalanságok. Fő­ként, ami az események konk­rét kronológiai rendjét illeti. Egyik államban sem volt ugyanis fejlett írásbeliség, sőt, jószerével írás sem — hisz a számok megőrzésére alkalmas és elsősorban a készletek nyil­vántartására, statisztikai ada­tok felvételére és közlésére szolgáló csomóírás igazán nem tekinthető annak. Legalábbis akkor nem, ha az írástól azt várjuk, amit mi megszoktunk, a dolgok társfai és fogalmi köz­lését. Igaz viszont, hogy ezt a szegényességet majdnem teljes sikerrel ellensúlyozzák a terü­let régészeti feltárásai. Minde­nekelőtt a temetőkben folyta­­tott ásatások. Ezekben ugyanis, a régészek szerencséjére, sok minden megőrződött. Olyan dolgok is­­tu hája az éghajlat­nak, s a termékeny területek közt fekvő, s temetkezési he­lyül szolgáló salétromos szá­raz homoknak­­, amelyek má­sutt bizonnyal elpusztultak. Például szövetek, bőrholmik, gyorsan romló maradványok, kényes sírmellékletek, meg­annyi bőbeszédű adatközlő a hozzáértő kezében. Megoldhatatlanul hatalmas feladat mindezt egy kiállításon bemutatni. Legyen bármekko­ra a rendelkezésre álló tér és bármily bőséges a kiállítható anyag, akkor sem festhető fel a teljes tabló valamennyi árnyalata: nem állítható egy­más mellé valamennyi kerá­miatípus, szövetmaradvány, munkaeszköz, hadiszerszám. Márpedig a képlet hiteléhez — sem elvileg, sem gyakorla­tilag — egyik sem nélkülöz­hető. A kép azonban nemcsak így rajzolható fel. Járható út az is, amelyet a lipcsei néprajzi mú­zeum Tihanyban, az egykori apátság múzeummá tett ter­meiben megrendezett vendég­­kiál­tásának rendezői válasz­tottak. Bemutatóink nem kor­szakok, kultúrkörök és orszá­gok szerint halad: a történe­lem helyett az ősi Peru tájain kísérik végig a látogatót, illet­ve a történések centrumaiba kalauzolják. A „fejezetek” rendjében ha­ladva, először a tengerpart, a sivatagi út és a folyó-oázisok természeti világa és kultúrája tárul a látogató elé, majd a temető, a tengerparti város, az erődítmény, a zarándokhely és a székhely — az élet, a kultusz és a hatalom dokumentumköre — következik. S így már keve­sebb tárgy is elegendő a dol­gok megvilágításához — éppen azért, mert, mint jeleztük is, az ősi Peru különféle kultúrái nem elszigetelten fejlődtek, hanem számos közös vonás kö­tötte össze életüket, s a tárlat „fejezetei” éppen ezeket keres­ték meg: azokat a pontokat rajzolják ki, amelyeken a kü­lönböző szálak összefutnak. Persze, a magyarázat ez eset­ben sem nélkülözhető. Sőt, itt kell igazán! Mert igaz, hogy az ősi Peru népeinek kitűnő kerá­miái, szövetei, szerszámai, jel­vényei, fegyverei, ékszerei helytállnak magukért, s szép­ségük, gondosságuk, nemessé­gük maradandó esztétikai él­ményt nyújt..., de az sem vonható kétségbe, hogy rendel­tetésük és származási helyük jelzése nélkül kevesebbet tu­dunk meg tőlük, mint ameny­­nyit elmondhatnának. Milyen jó volna — például — a mostaninál többet tudni arról a kis halas edényről, amelyen egy halász — derékig megmintázott — figurája a korsó testére festett, élettől nyüzsgő tengerbe vett hálóját! Vagy arról a másikról, amely anélkül, hogy edényformájá­ból, funkcionális hiteléből bár­mit is feladna — egy terhet cipelő emberalakot mutat! S társaikról, a Mochica kultúra többi figurális kerámiájáról, vagy a Nazca kultúra szöglete­sebb, jelszerűbb motívumokkal festett edényeiről! Hasonló megjegyzéssel kí­sérhetjük a társadalmi kör­nyezetre világító kiállításrésze­ket is, bár igaz, ezúttal — fő­ként a kultusztárgyak vitrinéi, a harcosok fegyvereit, a váro­si életet és kézműipart, vala­mint az otthont prezentáló tárlók előtt állva — kevésbé érezzük hiányukat. A bemu­tatott darabok egymást segítve nagyon sok mindent elmonda­nak a társadalomról, amely használta őket, s az életről, amelyet múzeumi tárgyként is őriznek és idéznek. A kiállítás maradandó emlé­­ ki£ azonban nemcsak nek­i kö­szönhető. Hanem annak a be­fejező gesztusnak is — a mai Peru indiánjainak életét be­mutató „ráadásnak” —, amely jól érzékelteti, mennyi min­dent megőrzött Amerika ős­lakossága a masa múltjából az évszázados fizikai és szel­lemi elnyomatás ellenére Mert nem a külsőségeket óvta, ha­nem a tudást, amit elei fölhal­moztak. H. Gy.

Next