Magyar Nemzet, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-31 / 204. szám
Vasárnap, 1975. augusztus 31.. Jókai-életrajzok a százötvenedik évforduló esztendejében Mikszáth azt írta róla, hogy ez a lélek nem nyílik meg sehol. „Olyan, mint a selyemgubó — nem látszik az elevenje a sok selyme miatt." Mert Jókai nemcsak nagy klasszikusunk, lévén ma is a legolvasottabb író Magyarországon, hanem másról is igen nevezetes: ő volt a magyar irodalom legszemérmesebb alakja. S ezt a sehol meg nem nyílólelket már a halálát követő napokban, hetekben és a további két esztendőben nyitogatni kezdte Mikszáth, s olyan gonddal próbálgatta kibontani a selyemgubó elevenjét a selyemszálak alól, hogy a kiszedett életrajzot — Jókai Mór élete és kora — oldallevonatként küldözgette szét és ellenőriztette Jókai rokonságával, barátaival, környezetével s a történelmi tanúkkal, Komáromtól Tardobáig. Egy Mikszáthétól gyökereiben eltérő, teljesen más és modern korban, a mi időnkben és az író születésének százötvenedik évfordulóján egyszerre két Jókai-kutató, két Jókai-sorozatszerkesztő, Nagy Miklós és Lengyel Dénes vállalkozott arra, hogy tovább gombolyítsák a selyemszálakat s megkeressék, fölmutassák a rejtekezőt, a szemérmest a selyepszálak alatt. Nagy Miklós könyve a Szépirodalmi Kiadó kitűnő sorozatában, az Arcképek és vallomások íróportréi közt jelent meg. Lengyel Dénesé pedig a Móra Kiadó így élt sorozatának a könyvei között. Egymás után olvastam el a két könyvet, azután — a régi ismereteket fölfrissítendő — leemeltem a könyvespolcról a Mikszáth-féle kétkötetes Jókai-életrajzot és négy címszót jegyeztem föl egy papírlapra : Szakítás Petőfivel. Debrecen, az Esti Lapok, a Béke-párt. A kiegyezést követő „megalkuvás”. És a második házasság Nagy Bellával. Hogyan tárja fel egy régi, s egy mai kor Jókai életének nehéz kérdéseit; hogyan mondja ki az igazat a monar-chia világait Mikszáth, s hogyan, a szocializmus korában két irodalomtörténész, Nagy és Lengyel. Az árnyalásra, a hangvételre,a tapintatra, a nagyon nehéz kérdések körüljárására voltam kíváncsi. S pars pro totóként csak egy-egy mondatot mazsoláztam ki, s igyekeztem olyan szavakat, jelzőket és mondatrészeket kikeresni, amelyek a teljes láttatást is jellemezhetik. PETŐFI Az Életképek, Petőfi és Jókai lapja hanyatlani kezdett; a példányszám zuhant. „Jókai, írja Mikszáth, Petőfi demagógízű, a nemességet gúnyoló verseit és durva kifejezéseit okolta” a zuhanásért. „Viszonyuk apránként lazulni kezdett.” Az együtt lakó két barát közt a szakítás Laborfalvi Róza miatt történt. Az eljegyzést egy svábhegyi villában rendezett ebéden jelentette be Laborfalvi Róza és Jókai. Petőfi, írja Mikszáth, „erre a kijelentésre elhalványult, lecsapta a kést, villát... és egyetlen szót sem szólva rohant le a hegyről...” S másnap megjegyezte Jókai előtt: „Nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj”. Nagy Miklós a barátok közötti elhidegülés okaként azt emeli rá, hogy Petőfi, Jókai távollétében, megjelentette a lapban Vörösmarty-ellenes versét. Nyilatkozatot tesz közzé: a vers közlése akarata és határozott tiltakozása ellen történt. Bár fölemlíti a Laborfalvi-kérdést is: Petőfi Jókai családját mozgósítja a készülő házasság megakadályozására. „Petőfi szeptember 1í-iki, Jókaynénak írt soraiban örökre felmondja a barátságot ,Laborfalvi Móricnak’.” Lengyel Dénes megemlíti, hogy „Petőfi azt is tudta, hogy évekkel ezelőtt Laborfalvi Rózának viszonya volt Lendvay Mártonnal, született egy leánygyermeke is...” A házasság létrejött, „de ... Jókai és Petőfi barátságának vége szakadt”. Mikszáth megjegyzi, hogy Jókai egyetlen lépése, a házassága miatt elvesztette anyját (Jókayné kitagadta), barátját, elvesztette egzisztenciáját és nimbuszát. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanez a Laborfalvi Róza, már Jókainéként a komáromi menlevéllel megmentette valamenynyiünk számára Jókait. Lett volna életmű Laborfalvi Róza nélkül?) DEBRECEN Hogyan jellemzi a hivatalos Közlöny, az Esti Lapok debreceni szerkesztőjét Mikszáth? „Jókait nem lehet se dicsérni, se gáncsolni a cikkeiért, neki nem voltak erős meggyőződései. Egy nagy gyerek volt, semmi egyéb. Tavaly még Petőfi totáléja alatt radikális, a legvörösebb vörös, ami csak lehet, most a mérsékelt Nyáry totáléja alatt, megtöltve annak eszejárásával, egy bölcs aggastyán higgadtságával kezdi működését a Közlönyben”. S hogyan jellemzi a „debreceni” Jókait Nagy Miklós, az életmű és a Jókai-pálya egyik kiváló ismerője és Lengyel Dénes irodalomtörténész? Nagy Miklós szerint a Közlöny cikkei „azt ismétlik, hogy a nemzet csupán a jogtipró reakció ellen fogott fegyvert, de hűséges törvényes királyához”. Jókai „a tértelen forradalomért lelkesedett”. Lengyel kiemeli, hogy Jókai egyik cikkében azt írta: „a nemzet csak védekező háborút folytat, szabadságát és jogait védelmezi, ha e jogokat kivívta, készen áll a megegyezésre”. Ugyanez a kiegyezésre hajlamos Jókai azonban mindvégig hű volt, kitartott: a kormány tagjaival együtt menekült Szegedre, s ott volt a végső összeomlásnál is. A KIEGYEZÉS Hogyan írja le Mikszáth azt a Jókait, aki ellenzéki képviselőből kormánypárti képviselő, a hatvanhetes kiegyezést ellenző íróból és politikusból Tisza Kálmán tarokkpartnere, majd pedig felsőházi tag lett? A híres tarokkpartiról készült Ferraris Artúr-féle olajfestményt minden életrajz emlegeti. „Jókai, írja Mikszáth, amióta kormánypárti lett (hiszen jó kezekben van az ország sorsa), nemcsak nem csinál politikát, de nem is olvas.” Ha a parlamentben szavazás van, „ő is felállt együtt azzal a bizonyos erdővel és csak utólagosan kérdezte meg valamelyik szomszédjától: — Mire is szavaztunk, kérlek?” Nagy Miklós nagy igényű elemző életrajza bizonyos hangsúlyt helyez a nem általánosan ismert motívumra: Jókai 1876-ban vagy 77-ben öngyilkos akart lenni, ha néhány nap alatt nem tudna előteremteni 35 ezer forintot. Egy barátjáért állt jót, s ez a jótállása 60 ezer forintjába került. Tisza Kálmán Ferencz Józsefhez fordult, „a király gavallérosan fizetett”, megmentette „a nemzet költőjét”, de titoktartást kívánt. Jókai megtudta az adományozó nevét „és holtig titkolni akarta”. Nagy Miklós megjegyzi, hogy az ilyen titkok a Tiszához fűződő szálakat még szorosabbra fonták. Lengyel Dénes az ifjúságnak szánt életrajzi művében, a 177. oldalon néhány sorban elbeszéli a kiegyezés utáni Jókai szomorkás politikai pályáját: „...mint ellenzéki képviselő minisztert buktat, mint regényíró sikert sikerre halmoz, de 1875-ben politikai népszerűségét elveszti, mert mint Tisza Kálmán pártjának képviselője, szakít az ellenzékiséggel, és kormánypárti lesz. A párt vezére és tagjai megalkudtak, és Jókaira várt a szomorú feladat. A Hon szerkesztőjének kellett megmagyaráznia ezt a megalkuvást". NAGY BELLA De kedves az, milyen bölcs, mennyire megbocsátó és milyen emberi az, ahogyan Mikszáth Jókai második házasságát megmagyarázza. Az írófejedelem 1899-ben feleségül veszi a nála ötvennégy esztendővel fiatalabb Nagy Bella színinövendéket: „...végre is az ember akkor nyúl a mézhez, amikor vágyik rá. Teljesen a Jókai magándolga az, amelyhez senkinek semmi köze”. S fölveti: kit érdekel az egy nagy ember megítélésénél, hogy ki a felesége? Kérdezi-e valaki, hogy ki volt Shakespeare kedves neje? „Jut-e eszedbe mrs. Dickens után kérdezősködni, ha Copperfield Dávidot olvasod?” Nem titkol el semmit abból az országos rosszallásból, ami a Jókai öreg fejére zuhant: „Nagy bűnhődés volt ez, roppant nagy bűnhődés az isteneknek azért a kedélyes tréfájáért, hogy a szívét meghagyták fiatalnak.” Nagy Miklós nem aranyfüsttel ír, mint nagy elődje, ő józanul vizsgálja az öregember nem vén ember motívumát: „ötvennégy esztendő korkülönbséget a házasságban még a kivételes tehetségű nagyemberek is csak akkor szoktak vállalni, ha vasegészséggel és a szerelemben merész hódítókedvvel áldotta meg őket a sors. De az agg Goethe is lemondott arról, hogy sok szerelmi regénye epilógusaként feleségül vegye a tizenkilenc éves Xilike Levetzowot”. Lengyel Dénes nem mérlegel, csak mesél: ......egy fiatal lány kereste fel Jókait, és támogatást kért tőle. Az író jószívűsége közismert volt, ezért nem csoda, ha Nagy Bella, aki színésznő szeretett volna lenni, hozzá fordult. Jókai beíratta ... egy színiiskolába." * Ugyan Az arany ember száz- és százezer olvasója közül kinek jut eszébe az, hogy ki volt Jókai felesége és hol, mikor, melyik klubben miféle generális volt a tarokkpartnere? Az igazat mégis meg kell írni az életrajzokban. Hogy miért, arra álljon itt a Mikszáth válasza. Mikor egy Jókai-rokon arra kérte őt, hallgatná el a Jókai gyengéit, mert minek azokat a világ elé teregetni, Mikszáth sóhajtott egyet: — Ah, • Istenem, lehetetlen. Hiszen az akkor nem az ő életrajza lenne. Stuffy Péter - Madar Nemzet Búcsú Szentendrén Naptárunk szerint augusztus 19-re esik a pravoszlávok Úrszíneváltozás ünnepe. Most is nevezetes ez a nap Szentendrén, ahol néhány évtized híján háromszáz esztendeje telepedtek meg a szerbek. Adatok bizonyítják, hogy már 1693-ban a hét szerb templom városában mintegy tizenkétezer lelket számláltak. Őseik ama negyvenezer családdal jöttek, amelyeket Csernojevics Arzén ipeki pátriárka vezetett Magyarországra a XVII. század végén. Nem jószántukból hagyták el szülőföldjüket: a török elől menekültek új hazába. Tehetségükkel, szorgalmukkal hozták művelődésüket is, amely a korszak barokk módijával elegyedve idehagyta ránk ezt a varázslatos várost. A mediterrán tájakat idéző környezetében úgy ragyog, mint valamint násfa: latinitás és pravoszláv művelődés ölelkezik , benne, s most illesztik mellé a magyar népélet emlékeit. A Sztaravoda völgyében állnak már a Szabadtéri Néprajzi Múzeum első épületei, s vidáman integet a nemesborzovai harangláb. Nem messze a Sztaravoda — régi nevén sztaroga voda —, az öreg forrása, ahová az agg Csernojevics Arzén pátriárka eljárt megpihenni és csöndesen szemlélődni. Emlékére finom ívű rokokó keretbe foglalták a forrást, s ahol üldögélt a szent életű öregúr, oda pravoszláv keresztet állítottak. A híres búcsún a Preobrazsenszka-templom udvarán pravoszláv módon megszentelik a szőlőt, s kaláccsal, borral kínálják a vendégeket. De világi tartalma is van ennek a búcsúnak: akárcsak régen, e napon találkoznak a magyarországi szerbek. Nemcsak Pomázról, Csabánkéról és Budakalászról jönnek ide, de Mohácsról és Battonyáról is. S természetesen ilyenkor nagy mulatságot csapnál... Szól a tambura, járják a kólót. Így van ez régóta, az idén is így volt. Én a Vujicsics fivérek jóvoltából ismerem a szentendrei búcsúk szép hagyományát. S Tihamérral jártam ott először, valamikor az ötvenes években, ő nem vett részt az idei szentendrei búcsún, e napon vitte el a repülőgép meszszire, Damaszkusz felé, oda, ahol már nem járják a hólót, ahol nem szól a tambura, és az ő furulyája sem sivít. Ott már nincsen búcsú. Búcsú. E szó a magyar nyelvben többfélét jelent: elsősorban egyházi emlékünnepet, vagy az elváláskor mondott köszöntést. S most, újra készülök a Sztaravodához, ahol augusztus utolsó vasárnapján, a szentendrei Belgrád-templom tiszteletére ugyancsak búcsút rendeznek a szerbek. Ha elmegyek is, nem a mulatságra, de az elbúcsúzásra kell odamennem. Mert Tihamérral itt is megfordultam, s én is beálltam a kóló forgatagába, amikor az ő furulyaszava vezette a tamburásokat. Napok óta nem szabadulhatok emlékképétől, s eszembe jut utolsó találkozásunk a Fészekben. Rövid beszélgetésünk több volt a szokványos hogyvagyozásnál. Boldogan újságolta iráni útitervét, és kedves álmáról is szólt, hogy ez alkalommal végre megpróbálja kideríteni a Rákóczi induló eredetét. Mert régen, valami korabeli följegyzésben megtalálta a Rákóczi induló egyik XVII. századi változatát, s ebből úgy következtetett, hogy perzsa katonazenéből született a dallam, s török közvetítésre jutott el Magyarországra. A harsány mulatságok Tihamérja, vagy Vujicsics Tihamér zeneszerző kiválósága mellett, engem egész személyisége foglalkoztat, amelyre oly jellemző ez az epizód, a Rákóczi induló történeti és népzenei nyomozása. Névjegyére rányomatta: zeneszerző és etnomuzikológus. Akkor nevettem rajta, s ugrattam is. S most bátran leírom: az összehasonlító népzenekutatásnak Bartók óta nem volt még olyan jelentős művelője, mint Vujicsics Tihamér. Félelmetes ismeretanyaga és emlékezete volt, s remek aszszociatív készsége. Ha csapongóit is, fantáziáját fegyelmezni tudta éppen azért, hogy meg-megpihenve mindig áttekinthesse az egészet. Nem lexikális műveltség volt az ismeretanyag, amit elkoptatnak a feledés hullámcsapásai. Olvasmányt, zenét élményszerűen fogadott magába, s minden új ismeretet átélt és szinte sejtjeibe épített. Hivatása volt az etnomuzikológia, ő vallotta. S ez a hivatás Közép-Európában, de azt hiszem a világon mindenütt, szellemi elkötelezettséget is jelent. Egyszersmind stílust, magatartást kényszerít arra, aki vállalja. S ez a kényszer belülről való. A hazánkban élő mintegy százezer délszláv nemzetiségű, különféle népcsoport életét, történetét és művelődését nála jobban senki nem ismerte. Nincsen az országban olyan szerb, horvát, bunyevác, sokác és vend település, ahol ő meg ne fordult volna. Soha nem tagadta meg őket, s azt a szellemet, amelyben nevelődött. Nem láttam még hozzá hasonlót, ahogyan föloldódott közöttük akár lagzin, vagy búcsún. Egész életét azonosította népe sorsával, de azt is mindig büszkén hangoztatta, hogy itt született. Nemcsak népzenénk dolgaiban igazodott el könnyűszerrel, de az egész magyar művelődést befogadta és magáénak vallotta. Ez is fontos alkotóeleme magatartásának. A magyar népzenei földolgozások sorozata, valamint a Balassi, Csokonai, Arany és Weöres verseire írt, jobbnál jobb művek bizonyítják, amit a róla készített portréfilm címe is megfogalmazott: „Két nyelven, egy húron” szólott Vujicsics Tihamér. S ki tudja még hány nyelven? Nemcsak a nagyobb népek nyelveit ismerte. Éppen hivatása, az összehasonlító népzenekutatás mellett sajátította el könnyűszerrel a balkáni népek nyelveit. Ezeken belül még a sajátosságokat is fölismerte. Mert ki foglalkozott nálunk valaha is például az aromán nyelvvel és népzenével? Vagy a különféle albán népzenei dialektusokkal ? Érdeklődési körének nem volt határa: neki ismernie kellett a görög, török, arab, perzsa, örmény és grúz népzenét is. Ahhoz, hogy megértse az egészet, Bartók szellemében ő is vallotta, hogy az egymás mellett élő népek művelődésében nemcsak azt kell hangsúlyozni, ami elválaszt. Az a szép, ami összefűz. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt baráti társaságban előadta Petőfi „Falu végén kurta kocsma” című versének népdalváltozatát. — Látjátok, barátaim — mondotta —, az igazi poézisnak nincsenek nyelvi határai. Petőfi a szerbeké is. Keresztnevének magyar változata Kisfaludy és Vörösmarty leleménye. Eredeti szerb neve Tihomir. Magyarul így fordíthatnánk: csöndes béke. S bizony ő nem a nomén est ómen jegyében kapta nevét. Nemcsak fizikai értelemben volt nyugtalan, örökmozgó. Egész személyisége, szelleme és lelke is az volt. Életében is mondták róla, hogy pazar tehetségét, s egész létezését elpazarolja. Így volna? Bizonyosat nem lehet mondani. Életműve megmarad. Elmenjek-e Szentendrére, a Sztaravoda forráshoz? Ma tartják azt a másik szerb búcsút. Szól-e majd a tambura, s járják-e a kólát? Ha lesz is mulatság, én majd leülök a kőre, ott a forrás mellett, s csak hallgatok, hátha messziről fölsüvít a jól ismert furulyaszó. Kiss Károly Meghalt Schaár Erzsébet Schaár Erzsébet szobrászművész, Érdemes Művész, augusztus 29-én elhunyt. Temetéséről később intézkednek. * Tiltakozva és rémülten lehet csak leírni ezt a három szóból álló, száraz és mégis égető, visszavonhatatlan mondatot: Schaár Erzsébet meghalt. Tiltakozva, mert képtelen igazságtalanság, hogy egy emberrel akkor végezzen a megfellebbezhetetlen végzet, amikor legtermékenyebb korszakát éli! És rémülten, mert a tiltakozó jól tudja, hiába perlekedik, nem teheti meg nem történtté a tényekké kövesedett dolgokat. Nem kiabálhatja és nem kérheti viszsza a haláltól a század egyik legnagyobb magyar szobrászát, Schaár Erzsébetet. A szavak szertefutnak ilyenkor. Nincsen alkalmas jelző, s az alanyok és az állítmányok se engedelmeskednek; közibük ugrik és előrefurakodik minduntalan a már leírt mondat: — Schaár Erzsébet meghalt. És mellettük kopottá és fénytelenné válik a többi. Nagy szobrász volt? Igen. Érzékeny művész? Igen. Nála többet kevesen tudtak a térről, amelyből a mű kihasítja magának az élet terét, s kevesen az anyagról, amellyel nem elég jól bánni ahhoz, hogy szobor születhessen. Mindez igaz és mégis szegény, törpe kísérlet annak elmondására, amit félbetört életműve elvégzett. Mert nincsen benne a legfontosabb, a leírhatatlan, hogy Schaár Erzsébet műveiben az élet lényeges dolgai kaptak formát, tiszta és egyéni, lényüket láthatóvá tevő testet. Életrajzát olvasva, s elmondva, Schaár Erzsébet művészete nehezen érőnek tetszhet a megértésére restek szemében. Hiszen ötven esztendős is elmúlt már, amikor munkásságának igazán fontos periódusához elérkezett, amikor jó művészből — hadd merjem kimondani most azt a szót, amelyet eleddig valamennyien csak kerülgettünk — zseniális szobrásszá változott. Vagy talán csak most, viszszapillantva tűnik fel így? Meglehet. Hiszen korai indulása — tizennyolc esztendős volt, amikor első művét bemutatta a nyilvánosság előtt — másról látszik tanúskodni. És másról beszélnek első művei is: húsz esztendős kora körül mintázott kislány feje már csodálatosan érett, nyugodt munka , plasztikailag hibátlan. Mesterhez illőn oldja meg a portrék örök dilemmáját, úgy váltja szoborrá a modellt, hogy közben hibátlanul megőrzi hamvasságát, kialakulatlan arcának ifjú báját. És tovább, a művek sora mind arról beszél, hogy Schaár Erzsébetnél kevesen tudtak jobban mintázni azokban az évtizedekben. Szinte vérében volt a szobrászi munka minden készsége, a formák engedelmesen simultak a keze alá, amikor az anyaghoz nyúlt, hogy arccá, testté, emberré és szoboré legyenek. Mi tette hát, hogy magával egyre elégedetlenebből és egyre nyugtalanabbul kereste útját, egészen addig a pontig, amelyet munkássága fordulópontjának mondtunk az irrtént, s amelyen — durván meghatározva tíz esztendeje — egyszerre felhagyott a mintázással, s építeni kezdte szobrait? Nehéz, majdnem lehetetlen szabatos választ adni erre a kérdésre. Túl sok összetevője van, hogysem néhány mondatba sűrítve összefoglalható volna. Fontos szerepet játszott benne a tér fontosságának felismerése, hogy a szobor nem csak környezetét teszi új módon szervezetté, hanem maga is önálló, térbeli mikrovilágként szerveződik, amelyben, mint egy modellben, jelen van a teljes emberi lét. És fontosat — az előbbinél még fontosabbat — annak az ötven esztendőnek a tapasztalata, amelyben Schaár Erzsébet megküzdött önmagával és birtokába vette a teljes világot. Érett, nagy művel, tétovázás nélkül kezdődött ez a tíz esztendő: a Tudósok kétalakos szoborcsoportjával, amely most a Tihanyi Biológiai Kutató Intézet kertjében áll, szinte beolvadva a táj hatalmas harmóniáiba, s mégis, jól láthatóan és tudhatóan az ember jeleként. És hatalmas műsorozatokkal folytatódott esztendőkön át, a léttel teli terek csodálatos világait bontva és építve szüntelen. És végül, most már, végül, visszavonhatatlanul, avval a csodálatos térrel, avval az „utcával” érkezett el csúcsához, amelyet Schaár Erzsébet az elmúlt nyáron épített a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett kiállításán. Ezen a tárlaton, s ebben a műben, Schaár Erzsébet — műveit, portréit, világépítő elemeit szerves egységgé építve — munkásságának művészettörténeti pontosságú és jelentőségű összefoglalását hozta létre. S egyben — így reméltük — az új kibontakozás alapjait rakta le. Halála ettől fosztotta meg a magyar szobrászától, jóvátehetetlenül. Ezért érezzük most fájdalommal torzónak életművét, mert távozása reményeinket vitte magával. Horváth György 11 Tizenhárom ország kétszáz galériája állít ki a november 6. és 10. között rendezendő művészeti vásáron Kölnben — az előrejelzések szerint főként expresszionista, kubista, szürrealista és pop-art képeket, szobrokat és grafikákat. A művészeti vásárt ezentúl két városban, Kölnben és Düsseldorfban tartják meg, felváltva. A Reymont Magyarországon címmel tart előadást a Lengyel Kultúrában szeptember 4-én este hétkor Csapláros István, a varsói tudományegyetem tanszékvezető tanára. # Richard Wagner Ring-tetralógiájának új betanítású előadásait készíti elő, több évad távlatában, a párizsi Opera. A Rajna kincse előadására 1976 őszén kerül sor, Solti György vezényletével, Peter Stein rendezésében.