Magyar Nemzet, 1975. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-01 / 257. szám
4 £gy ' ECIIFEST BANGVEESEMYTERMEIEEN LUKÁCS PÁL brácsaestjének látogatottságán és zajos sikerén egyaránt lemérhető a nemrég lezajlott nemzetközi brácsaverseny propagatív hatása. Bár a verseny eseményeit nem kísérte a szakma körén kívül eső érdeklődés, nyilvánvaló, hogy mégis sikerült a közvélemény figyelmét erre a nemes hangszerre felhívni: a Mesterbérlet sorozatában rendezett hangverseny közönsége bizonyára a jövőben is híve marad a brácsás produkcióknak. Ha valaki, akkor éppen Lukács Pál hivatott arra, hogy művészetének híveket toborozzon. Őbelőle a régi muzsikusok lángoló hite és lelkesedése árad, letűnt századok hangszerjátékosának tévedhetetlen virtuozitása és alázata. De nemcsak a pódium tündöklő fenoménjainak aranykorát idézi az ő művészete, hanem a házimuzsikálás bensőséges légkörét is, a kamarazene meghitt örömét és míves finomságait. Műsorának java része kamaramuzsika volt Esztó Zsuzsával, a szerény és alkalmazkodó, ám a maga szólamát mindvégig fölényes biztonsággal ismerő és tudó zongorista partnerrel. Kettejük ragyogóan muzikális együttműködésének eredményeképpen ismerhettük meg az egykori eszterházi gordonkás, Xavér Hammer szonátáját, amely a bécsi klasszikusok zenei nyelvét gördülékenyen és ízléssel beszéli; Weiner nagy ritkán felhangzó Balladáját és a gyermek Mendelssohn ragyogó c-moll szonátáját. Már e műsor összeálítása is arról tanúskodik, hogy Lukács Pál hangszerének irodalmát céltudatos pedagógiával kívánja megismertetni. A három, javarészt újdonságként fogadott kompozíció közé csak egy közismert repertoárszámot iktatott: De Falla Spanyol népdal - szvitjét. A lelkes közönség a szép produkció után a ráadások egész sorát követelte. JEANNE-MARIE DARRÉ még mindig a régi! Ezt állapíthatta meg a vasárnapi zeneakadémiai est szem- és fejtanúja a széksorokat zsúfoltságig megtöltő közönség láttán és a szűnni nem akaró ováció hallatán. De nem közönséges látnivalót kínál maga a francia művésznő elpusztíthatatlan fiatalságával, változatlanul ragyogó megjelenésével és nem mindennapi a hallanivaló sem, amit produkciója nyújt: kristálytisztán pergő trillái és futamai éppoly tartósan állanak ellen az éveknek, mint szőkeségének és hibátlan eleganciájának vonzóereje A legutolsó ráadásul ajándékba adott Campanella — Darré verhetetlen világszáma — is a régi biztonsággal szólt virtuóz ujjai nyomán. Nem tagadható a „régi” szó ismételt használatával e beszámolóba a vieux jeu kifejezést belopni. Mert Darré zoaigorajátéka, minden pazar csillogása, örökifjú tökéletessége mellett is „régi játék”, átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt: az évtizedek nem kezdték ki tündöklését, de nem is mélyítették el művészi mondanivalóját. Amilyen hibátlan csevegésnek tetszik mindaz, amit zongoráján kifejez, olyan üres is egyszersmind, amilyen ízléses, épp olyan semmitmondó. A gondosan válogatott műsor egy része jól tűri ezt a csevegő attitűdöt: a két Lisztetűd nem szenvedett különösebb károsodást e tartózkodóan szórakozott társasági magatartás következtében, sőt a két Ravel-darabnak sem ártott. Chopin Barcarolájának és Prelüdjelnek érzékeny árnyalatai azonban megsínylették a sok évtizedes rutin taposómalmát: a puszta hangokon kívül alig maradt meg valami ebből a muzsikából. Az elragadtatással ünnepelt művésznő gavalléros ráadásszámai közül kiemelkedett Rossini La Danza című tarantellájának Liszt-féle átirata, ami valódi ritkaság, egyenrangú előadásához, éppen Darré könnyű kezű virtuozitása, eleganciája és bája illik. SÁNDOR JÁNOS néhány évvel ezelőtt még féktelen újat akarásáról és nem kevésbé féktelen temperamentumáról volt ismeretes. Az új zene eltökélt harcosa volt, lánglelkű újító maga is, szélvész sodrású zenekari bűvész, akiben a hatás biztos ösztöne mellett a szemfényvesztők ügyessége is rejlett. A Rádiózenekar keddi hangversenyén a karmester új vonásai jelentkeztek. Sándor János már nem szédül a maga viharos indulatainak forgatagában, de nem is szédít elképesztő effektusokkal. Lehiggadt és elmélyült, felelőssége az előadott művel szemben megnőtt, az előadás gondja nyomja azokat a vállakat, amelyek nemrég még Ikarus szárnyait hordozták. Ez a változás egészében előnyös, elsősorban azért, mert természetes, hiszen a fejlődéssel, a művészi éréssel kapcsolatos. Sándor János visszafogottabb temperamentumának és alaposabban körültekintő vezényletének szinte kézzelfogható eredménye volt Barber Adagiójának kitűnően felépített előadása. Az amerikai zeneszerző 1936-ban írt kompozíciója éppenséggel nem törekszik arra, hogy — akár zenei anyagában, akár megmunkálásában — újat mondjon. De amit mond, az őszinte, egyszerű és megkapó és ezt az interpretáció híven juttatta érvényre. Schumann IV. szimfóniája, amely a műsor második felében hangzott el, Sándor János mostani korszakának problematikus vonásaira irányította a figyelmet. Ez az előadás túlságosan óvatos volt, részletekbe vesző, hiányzott belőle a lendület, főképpen azonban a bensőség. Ezt várjuk a karmester további fejlődésétől. A hangverseny budapesti bemutatója, Láng István kantátája, amelyet Pilinszky János verseire írt és In memóriam N. N. címmel látott el, három évvel ezelőtt Debrecenben hangzott el első ízben. A darab címe és a költő személye eleve elárulja a zeneszerző célját: megrázni, felrázni, emlékeztetni, soha bele nem nyugodni, riasztani, égbekiáltani. Mozart annak idején azt írta ördögien gonosz, elfajzott operahősének, Ozminnak zenei jellemzésével kapcsolatban, hogy a zene minden körülmények között zene maradjon. Ez, mint esztétikai vezérfonal, máig érvényes és követendő elv. Legfeljebb annyit gondolhatunk hozzá korunk zeneszerzőinek mentségére, hogy az emberi gonoszságról Mozart mégsem tudhatott mindent, ha ennek abszolút megtestesítőjét a Szöktetés Ozminjában látta. Láng István mindennek ellenére igyekezett hű maradni a mozarti esztétikához és olyan módon megkomponálni a haláltáboroik „huszadik századi passiójátékát” (Pilinszky), hogy ne lépje túl a zene határait. A Rádiózenekar (karigazgató: Sapszon Ferenc) és a szólót éneklő Kalmár Magda értőn és megértőn segítette a zeneszerzőt e törekvése megvalósításában. A Rádiózenekar bőgősei, rézfúvósai és ütőhangszeresei — orgonán, hárfán és zongorán kívül e hangszerekből állt az előadó együttes — jelentős mértékben járultak, hozzá a mű megilletődött fogadtatásához. Pándi Mardinné SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: Csipkero/-ifj.Kalozektuy M. béri. 1.) (7) — Erkel Színház: Juranaut (11. béri. 2.) (7) — Nemzeti Színház: Igazolatlan ősz (7) — Alanach Színház: A pillangók szabadok (7) — Madách Kamara Színház: Egy. kerttí, három ... (7) — Vígszínház: Amormis és Cleopatra (7) — Pesti Színház: A kör négyszögesítése (7) — Fővárosi Operettszínház: Veronai fiúk (7) — Thália Színház: Agyag táblák üzenete (7) — József Attila Színház: Nálunk, nálatok, náluk . . (T. Kéri. I.) (7) — Mikroszkóp Színpad: Magától nem megy . . . (fél) — Huszonötödik Színház: Zsugori uram . . (fél 0) — Zeneakadémia: A hangszerek birodalma (Zenésk. béb. k l.) (du. 4) — Bücner Mihály Beethoven-estje (fél 8) — Budapesti Gyermekszínház: Amit akartok (de. 10, ifj. ea.) Állami Bábszínház: Óz, a nagy varázsló (fél 3 és fél 3) — Vidám Színpad: Él még a kabaré?! (fél 7) — Kamara Varieté: őfelsége a nő (du. 3. fél 6. 8) — Fővárosi Nagycirkusz: a Moszkvai Nagycirkusz jubileumi műsora (fél 4 és fél 8). Magyar Nemzet Telexjelentés Salzburgból A századik Othello Sikert aratott a Madách Színház vendégszereplése A salzburgi Landestheater jubileumi programjának sok vonzó, érdekes, a közvéleményt megmozgató eseménye volt. A plakát, amely városszerte az ünnepi eseményre hívogat, színlaposztó hírvivőt ábrázol, a hajdani propagátort, jellegzetes korabeli öltözékben, kezében egy forgószerű szerkezettel. Feltehetően a műsordarabok leírásával. Emlékszünk mi is hasonló, naiv, kedves metszetekre, rajzokra, amelyek hajdan hírvivői, toborzói voltak a színháznak, már-már jelképpé lettek — hiszen a közvéleménnyel nem a színiaposztó, hanem a sajtó, a rádió, plakátok tömege, és maga a vonzó műsorrend teremt alkotó kapcsolatot. A Madách Színház salzburgi szereplését nem előzte meg hangzatos hírverés. Amikor a városba érkeztünk — a kedves, barati fogadtatás után felfigyelhettünk egy finom, artisztikus plakátra, mely hírül adta, hogy a jubileumi program ünnepi pillanata következik: a budapesti Madách Színház Othello előadása. A plakáton, amelyen az árnyalatos kompozícióból mindössze egy finom ívű kendő rajza emelkedik ki, érezni lehet az ízlés, a nemes szépség jelenlétét. Ahogy az egész városban nem a hivalkodó harsányság, de annál több tapintat jellemezte a vendéglátók gondos figyelmét, a sajtó érdeklődését, amely már az első estén, a sajtókonferencia óráiban jelezte, hogy színházunk vendégszereplése őszinte érdeklődést, örömet és rokonszenvet ébresztett. Emelte a pillanat ünnepélyes bensőségét, hogy megjelent a városban a vendégszereplés alkalmából hazánk nagykövete, dr. Nagy Lajos is — ebben a salzburgiak azt érezték, hogy a magyar—osztrák kulturális kapcsolatok jelentékeny eseményének tekintjük mi is ezt a vendégszereplést. Minthogy az is volt — vagy még pontosabban — azzá lett, hiszen egy találkozó hangulatát a vendéglátók kedvessége, érdeklődése nem minősítheti — az előadás maga és a közönség érdeklődése teheti csak ünneppé a színházi estét. Az előadás fogadtatása pedig minden várakozásunkat, reményünket felülmúlta. Féltünk attól, hogy az érdeklődés nem lesz rendkívüli, hiszen ezt a nagy hírű fesztiválvárosit eléggé elkényeztetik a vendégjátékok, a nagynevű híres vendégszereplők, művészek és együttesek. Annál nagyobb volt az örömünk, amikor láthattuk a zsúfolt nézőteret, s hogy az előadás ereje, szépsége, eredetisége eltüntette a nyelvi határokat. A közönség végig roppant érdeklődéssel figyelte a játékot, élvezte az előadás művészi kvalitásait, eredeti hangvételét, Ádám Ottó rendezésének szuggesztivitásait. Különös erővel hatott Bessenyei Ferenc és Huszti Péter játéka. Bessenyei Othelloképében érvényesült itt is a nemes mór lelkivilágának vibráló gazdagsága , amely ezernyi színt ötvöz együvé, a jellemzés végleteit komprimálva tudja összefogni. Huszti Péter játékában a mozdulatok, a gesztusok gazdagsága, intenzitása ötvöződött ezúttal a gondolati, akarati törekvések lendületével. A két főszereplő nagy jeleneteit gyakran kísérte felcsattanó taps, ami mindenekelőtt a rendezői találatok, a színészi mutatvány felszikrázó tüzeit honorálta, s arról adott hírt, hogy a nézőközönség együtt lélegzik az előadással és nemcsak a történés fordulatait, de a játék aránylatait is pontosan érzékeli. Ez a vendégjáték az Othello 100., jubileumi előadása volt. Talán nem szerénytelenség, ha azt érezzük: a mi szereplésünk is része már a salzburgi színház két évszázados történetének. Illés Jenő NAPLÓ: Serém bér ! Párizsban háromnapos történészkollokvium zajlott le az Akadémia Történettudományi Intézete munkatársainak és a párizsi egyetem történelmi tagozata professzorainak részvételével. A tanácskozáson gazdaságtörténeti kérdéseket vitattak meg. A magyar történészküldöttséget Berend T. Iván, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora vezette. A Jeruzsálem óvárosában kutató régészek csütörtökön bejelentették, hogy megtalálták annak a hadjáratnak első kézzelfogható bizonyítékát, amely szerint két és fél ezer évvel ezelőtt Nebukadnecar babilóniai uralkodó leromboltatta a várost. Megnyitásának tizedik évfordulóját ünnepli a Bessenyei György emlékház Bakonszeg községben, Hajdú-Bihar megyében. Az évforduló alkalmából ünnepséget rendeztek, amelyen méltatták Bessenyei György munkásságát. Az NDK-ban megjelent Marx és Engels száz kötetre tervezett összes műveinek első két kötete, amely 1946-ig tartalmazza Marx és Engels írásait. A sorozatból évente négy kötet kiadását tervezik. A szovjet kultúra napjai alkalmából november 4-én helyszíni közvetítés látható a televízióban az Erkel Színházból, a fesztivál nyitó díszhangversenyéről. November 5-én este Tíz egyetem, tíz együttes címmel színes felvételben közvetítik a moszkvai Lomonoszov Egyetem kultúrpalotájában megrendezett ünnepséget. November 6-án Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című filmjét sugározzák. November 7-én reggel a moszkvai Vörös térről közvetítik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából rendezett katonai díszszemlét. oo A varsói nemzetközi Chopinzongoraverseny első díját Krystian Zimmermann, a katowicei Zeneművészeti Főiskola tizennyolc éves hallgatója nyerte. A második díjat Dina Dzsoffe, a harmadik díjat Tatjána Fredkina szovjet zongoraművész kapta. A versenyen 29 ország 119 zongoristája vett részt. oo Martha Graham A skarlát betű címmel balettet szerzett Nathaniel Hawthorne azonos című regénye alapján. .A balettet december 22-én mutatják be New Yorkban. Szovjet könyvkiálítás a Nemzeti Galériában Szovjet könyvkiállítás nyílik meg kedden, november 4-én 11 órakor a Nemzeti Galériában, a Budavári Palota C épületében. Megnyitó beszédet mond Jurevics Lembit Kaik, az Észt SZSZK minisztertanácsa könyvkiadói, nyomdai és könyvkereskedelmi bizottságának elnöke, és Gábor Viktor, a Kulturális Minisztérium kiadói főigazgatóságának vezetője. Németh Gyula akadémikus kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanács Németh Gyula Kossuth-díjas akadémikusnak, nyugalmazott egyetemi tanárnak kiemelkedő hazai és nemzetközi tudományos munkássága elismeréséül. 85. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozatú kitüntetést adományozta. A kitüntetést dr Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke adta át. Jelen volt a kitüntetés átadásánál Erdey-Grúz Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. .Szombat, 1975. november . Mohács a miniatúrákon Beszélgetés az isztambuli egyetem professzorával Zavarban voltam e találkozóra készülődve. Szívemben, s emlékeimben a sivár mohácsi gyásztér látványával viaskodva, bevallom, nemigen tudok mit kezdeni a hódoltság kori török—magyar szellemi kapcsolatokkal. S annak a két tömegsírnak az emlékképe, amelyet Papp László régész bontott ki 1960-ban, lelkemben minden ránk maradt török kori műemléket elhomályosít. Találkozásunkkor furcsa beszélgetés ígérkezett. Nemrég adtam át a Helikon Kiadónak Mohács emlékezete című vállalkozásunk szerkesztői javaslatait, s e kötet anyagának válogatása közben elolvastam valamennyi kortárs szemtanú beszámolóját nagy nemzeti sorsfordulónkról. S nemcsak Brodaricsot, Verancsicsot, Szerénát és Istvánffyt, nem csupán a magyarokat, hanem a törököket is: Szülejmán naplóját, valamint Kemálpasazade, Dzseleszade, Ferdi és Lutfi pasa leírásait is. Ilyen gondolatokkal ültem a Nemzeti Múzeumban, velem szemben dr. Nurhan Atasoy asszony, az isztambuli egyetem művészettörténész professzora. Dr. Fehér Géza, a török—magyar kapcsolatok jeles kutatója vállalta, hogy tolmácsunk lesz. A beszélgetésből így hármas eszmecsere lett. Új utakon Az érdekelt, hogy a török— magyar történelmi kapcsolatokat hogyan ítéli meg a mai török történetírás? Nurhan Atasoy így válaszolt : — Én Magyarországot, a magyar történelmet elsősorban a középkori török miniatúra ábrázolásából ismertem meg, tehát a kérdésre csak ebből az aspektusból felelhetek. Kisgyermek korom óta úgy nevelődtem, hogy a magyarságot testvérnépként tiszteljük. Enynyit személyes élményeimről. — A török történetírás új utakat lelt, olyannyira, hogy kutatóink a levéltári forrásokat alaposan vizsgálják már, elemzik és kezdik tárgyilagosan megítélni az eseményekben oly gazdag történelmi kapcsolatainkat. Olyan irányzat is kezd kibontakozni, kivált a fiatal kutatók körében, hogy a magyar nyelvvel megismerkedjenek éppen azért, hogy munkájukban a magyar forrásokat is fölhasználhassák. — Én a miniatúra-festészet kutatásával foglalkozom. Ebben rengeteg fogódzót leltem kapcsolataink mélyebb megértéséhez. A szultáni szerájműhelyben 1558-ban létrejött egy miniatúra kötet, a Szülejmannahme, amelyet a Top Kapu szerájban őriznek. Finommívű ábrázolásai közül hatvanhétről bizonyosan tudjuk, hogy megalkotásukban magyar mester is közreműködött. Pehrvane néven ismerjük ezt a művészt, s a XVI. századi oklevelek tanúsítják, hogy Isztambulban dolgozott. Munkássága erősen hatott a török miniatúra-festészet virágkorára. Fehér Géza közbeveti. Pehrvane-i Madzsar, vagyis magyar Pehrvane mester. A korabeli oklevelekből még az is kiderült, hogy mennyi bért kapott. Egy-egy munkaközösség készítette ezeket a miniatúrákat, s ezt a kötetet is, amelyben oly világosan fölismerhető a magyar mester keze nyoma. E műveken gyakran láthatunk nyugati jellegű építményeket, de az öltözékeken és arcvonásokon is világosan észrevehető a magyar mester megfogalmazása. Kölcsönhatások Nurhan Atasoy: — Paradoxon, de a Budáról elhurcolt Corvinák is mély hatással voltak a török miniatúra-festészetre. Fehér Géza: — Szép gesztus volt a törököktől, amikor 1877-ben viszszaadták 46 Corvinánkat. Ezek ma is drága kincsei a magyar művelődéstörténetnek. Nurhan Atasoy, Ibrahim nagyvezír többek között egy Diana szobrot is elvitetett Budáról Isztambulba. A Budáról elhurcolt szobrok művészeti hatása nyilván nem maradt nyomtalan. Sajnos, ezeket az alkotásokat később összetörték, amikor a szultáni udvarban fölülkerekedett a merev, ortodox irányzat. A Corvinákról beszélve, eszembe jutott a fonákja: népi kerámiánk egyes rétegein világosan látható a török ízlésvilág hatása. Tud-e róla Nurhan Atasoy, s ismeri-e a magyar népművészetet? — A magyar népi kerámiát nem ismerem, csak a hímzéseket. Ezekről letí a török hatás. S nem feltétlenül az 1526 utáni időkben kell keresnünk okait Az őstörténeti együttélésről sem szabad megfeledkezni. Fehér Géza: — Gondoljunk csak a honfoglaló magyarok fémművességére. A tarsolylemezekre. Ezek valóban mélyebb nyomok, s amikor az oszmán-törökök idejöttek, a művészetben kevés új dolgot mondhattunk egymásnak. Nunihan Atasoy: — Újra csak azt mondhatom, nálunk elevenen él a két nép testvériségének tudata. Természetesen Mohácsot nem lehet meg nem történtté tenni, s azt is tudjuk, hogy mit jelentett a magyarságnak. Ennek emléke nyilván erősen él nemzeti tudatukban, de én Budapesten járva azt is tapasztalhattam, hogy a testvéri kapcsolatokat sem feledték el Közös kutatások Szó esett magyar tájakról, ahol törökös etnikum él, s arcok és családnevek idézik emlékezetünkbe a hódoltság korát. Szeged és Eger környéke. A Kara, vagy Topál családnevek. De a magyarság is ott él a mai török etnikumban, hiszen a janicsárnak hurcolt ifjak, az elrabolt lányok és asszonyok utódai nem is sejtik, hogy eleik honnét valók. Ezeket a szálakat kibogozni úgysem lehet, s engem inkább az érdekel, ami megfogható valóság. Arra kértem török vendégünket, segítsen eloszlatni, vagy megerősíteni a török levéltárakról szóló legendákat, nevezetesen azt a föltevést, hogy ezekben a gyűjteményekben még rengeteg meglepetés érheti a magyar történetírást. — Levéltáraink valóban földolgozatlanok. A Top Kapu szeráj okleveleiről most készülő katalógus tartalmilag rendszerezi a szinte áttekinthetetlen anyagot. Az isztambuli miniszterelnökségi levéltárban ugyancsak rengeteg oklevél vár földolgozásra. Közbeszólok: A múlt században két kiváló magyar turkológus dolgozott Isztambulban: Thury József és Karácson Imre. Életművük fontos alkotóeleme a török—magyar kapcsolatok kutatásának, ám tudjuk mennyi nehézség akadályozta munkájukat. Lehet-e ma dolgozni magyar kutatóknak ezekben a levéltárakban? — Engedéllyel igen, például Káldy Nagy Gyula is sokszor megfordult e helyeken, de más külföldi kutatóknak is rendelkezésére állnak levéltáraink. Egyik kolléganőm most éppen a magyar Országos Levéltárat tanulmányozza, pontosabban a magyar metodikát. — Együttes kutatásokra nagy lehetőség van. Magam is szívesen vállalkoznék közös tanulmányokra. Ezek föltétlenül előbbre vinnék a török kutatást is, s megítélésem szerint az együttmunkálkodásból olyan eredmények születhetnének, amelyekről ma még álmodni sem merünk. A mélyebb összefüggéseket kell keresnünk. Afiatal nemzedéknek már ez a hitvallása. További terveiről és munkájáról kérdezem. — Monográfiát írtam Ibrahim pasa palotájáról, amelyet a közelmúltban helyreállítottak. Itt lesz a török—iszlám művészeti központ. A török miniatúra-festészet XII—XVIII. századi történetéről is írtam monográfiát, amelyben megpróbáltam fölvázolni kialakulásának körülményeit. Most adták nyomdába az Oszmánszerájról írott nagyobb tanulmányomat, s jelenleg a bécsi Staatsbibliothekban őrzött III. Murád szultánról szóló kézirat földolgozásán munkálkodom. Ugyancsak folytatom, a Top Kapu szeráj kialakulásának vizsgálatát s már félig-meddig elkészültem a vár rendszeréről írott tanulmányommal. Úgy érzem, hogy munkám, noha sok-sok áttétellel, a török—magyar kapcsolatokat is szolgálja. K. K.