Magyar Nemzet, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-23 / 121. szám

12 IKURUCZ GYULA A Kérdező A teremtmény nyújtózkodott és talpra állt. Körülnézett, aztán önmagát vette szemügyre. Nem talált kivetnivalót, szabályosan mozogtak a tagjai, némi gyakorlással a nyelve is forogni kezdett. Elindult a hegyektől átkarolt völgyben, a patakmeder mentén. Hosszú nyakú, pettyes állatok legeltek az elsimuló, fás réten. Jó ideig szemlélte őket, megérezte, hogy ezektől nem kell félnie. Ahogy tovább haladt, középnagyságú négylábúakkal találkozott: némelyiknek kis dudor emelkedett a hátán, a többinek szarva volt Később hatalmas bőrtömegek mozogtak a fűben, orrukon vaskos fegyver. Mikor a hegyek ölébe tért a Nap, kijutott egy széles rónaságra. Mögötte maradtak a magaslatok, felszabadultan szívta magába a levegőt — mintha a végtelen eget forgatná a szájában. Hűvösödött, méla érzés omlott el benne. Tagjai a simogató fűbe vágytak. Gerincremegtető ordítás szállt felé, felmászott egy fára. Elhelyezkedett egy ágterebélyen és mindenféle nyugtatószer nélkül szépen elaludt. A kelő Nap sugai ébresztették, meg az éles, friss levegő. Riadtan felült, kishíján lezuhant. Értetlenül nézelődött, hol van. Madarak fecsegtek körülötte. A hangjukra figyelt. Közelebb mászott hozzájuk, de hatalmas robajjal szárnyra keltek. Ismeretlen, kaparó fájdalom támadt belül, a teste közepén. Az ágak között apró, kerek kosárkákban fehér, szabályos micsodák hevertek. Megkocogtatta — törik. Megnyalta — ízlett. Kijjebb fürtös, barna gyümölcsök lógtak, azokat is elfogyasztotta, örömmel észlelte, hogy múlik benn az égés. Lemászott a fáró. Jó kőhajításnyira egy nagy fogú, elöl csupa bozont állat vicsorgott és felé rohant. Visszahúzódott az ágak közé. Teltek az első napok. Sokat kószált, ismerkedett, ám valami egyre motoszkált benne. Mind szigorúbban foglalkoztatta magát Lasanként megismerte a környezetét, az antilopok, gnúk, a páros ujjú patások válfajait, a puszta ragadozóit, az ártatlan és a horgas csőrű madarakat, a nagy testű, lomha vízilovakat, az elefántot, az örvösállatot, a hangyászt, tapírt. Megismerte szokásaikat, hangjukat, mozgásukat. Némelyiket kedvelte, némelyiket nem. Hiába repültek el a madarak, kicsit már otthon érezte magát közöttük. Megtanult menekülni és támadni, dolgozni és pihenni. A pihenésben ínyenccé vált. Többnyire a lankás szélét kereste fel, onnan kilátás nyílt a pusztára — egy ágon lovagolva zavartalanul szemlélhette az állatok békés vagy békétlen életét. Mégis úgy érezte, hogy valami nagyon fontos még hátra van. Egy borongás délután — épp egy szikla tetején emésztett — megrázta egy gondolat: minden állat, minden élőlény sajátos módon hozza tudomására, hogy létezik. És 67 Rémült keresgélés után jól forgó nyelvére esett a választása. A következő napokban a helyes artikulációra figyelve beszélgetni tanult. Hangosan gajdolva rótta útjait — különösen az ártatlan élőlények közelében hangosan. De mert szégyellte, hogy gyávának tűnik a nagyvadak előtt, minden alkalmat megragadott, hogy biztos menedékből képükbe ontsa beszédgyakorlatának gyümölcseit, más gyümölcsökkel együtt. Elnevezte az állatokat, a növényeket — mindent. Ez már adott. Átmeneti nyugalom következett Tovább gyönyörködött a pusztában, alázattal nézte a megáradt folyót megfizette a termeszek szorgoskodását Magát „én”-nek hívta. Beköszöntött a hidegebb évszak — apró hegyekbe türemkedett szőrszálai körül a bőr. Menedék után nézett. Egy meredek sziklafal résében talált otthonra. Elsáncolta, kibélelte és beköltözött. Hogy unalmát elűzze, fadarabokkal szerszámokat fabrikált. Ám megint megszállta a szorongás, önmagával beszélgetett, s épp egy beszélgetésnél ébredt rá: egyszer eljön valaki, megkérdezi és neki felelnie kell. Kicsoda ő? Próbálkozott: ő az, akinek két lába van. No igen, csakhogy a struccnak meg a nandunak is két lába van. De két keze? Két keze, amivel magához ölelhet, amit akar, ölhet, szállíthat vele. Nos, a grizzli éppúgy megteszi. Megvan! Ő úszni is tud! Mint a halak? De a kezével, lábával. És a sakálok, ha megszorítják őket? Hát akkor beszél! Ö az, aki beszél! De a neve? Hol a szó, amivel magát jelölheti? Mi különbözteti meg a majmoktól? És ki állítaná, hogy változatosabban fejezi ki magát, mint a szerelmes vadmacskák? Nem, nincs mese, ki kell találnia valamit. Egész télen tervezett. Egész nyáron munkálkodott. Őszre ott állt az odúja alatt egy faszerkezet, ha ujjával megnyomta a végét, a másik oldalon cölöpöket vert a földbe egy jókora kőlap. Boldogan elindult sétálni, hogy megmutassa magát, a szerszámkészítőt. Amint felnézett egy fára, látta, hogy öszszedugott rudakkal kókuszdiót ver egy majom. Átkozódott és megtörten hazaindult. Jó, ő sokkal bonyolultabbat alkotott, megfontoltan, de olyat akar végre, amire csak ő képes! Felment a hegyekbe, berendezkedett egy hatalmas sziklán, alatta megművelt föld és befogott állatok. Kiállt a legmagasabb pontra — hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. Lenn végtelen gazdagon, hemzsegő élettel terült el a zóna — körülvette, békés magabiztossággal hirdette a nagyságot és örökkévalóságot. Betömte a fülét, mert már nem bírta, ahogy eredendő bájait, hatalmát keltett a világ. Minden idejét elfoglalta a munka. Lesoványodott, mellét verdeste a szakálla, de a következő nyárra készen állt a gép. Hatalmas volt, majdnem akkora, mint egy elefánt. Ha az egyik oldalon belefeküdt a kifeszített hálóba és megrántott egy madzagot, ringatni kezdte a masina, újabb rántásra a levegőbe dobálta — a másik oldalon fát hasogatott, elnyirt akármilyen vastag törzset. Megpihent. De másnap újra hatalmába kerítette az izgalom, munkához látott. Elindult a hegyekbe, ércet olvasztott, töprengett, és rövid időn belül készen állt a gépezet: egy szobácskát ölelt magába. Kényelmesen elhelyezkedett benne, emelést vezérelt. De most is jelentkezett a nyomasztó érzés. Dühödten visszatért a földre, kapta a fegyverét, kirohant a pusztára és agyonverte az elébe kerülő apróvadakat. Ő, aki agyonveri az apróvadakat. De keresztezte egy nagyfogú útját, s csak rémült futással mentette meg az életét. Egyre jobban fojtogatta, hogy eljön a határidő — akkor felelnie kell. Még magasabb kerítést épített maga köré és dolgozott. Hasán lengedezett a szakálla, betegesre sápadt a bőre, s ha a hatalmas égboltra nézett, nem kell benne a régi, csodálkozó érzés. Hogy még ez se zavarja, egy rózsaszínű hálóval elvette az égtől a színét. Beköszöntött a tavasz. Acélcsontvázakkal telezsúfolt kerítésvilágra mosolygott az első napsugár. Sosem látott holmik formálódtak a keze alatt. Úgy érezte, elméletileg is közeledik a nagy felelethez. Harminc -negyven meghatározás állott készen lelki tarsolyában. Válaszai részletesen kidolgozott ellentmondássorok, s ha az egyiket nem fogadják el, be kell érniük a másikkal. Készültek a gépek, nyárra ott sorakoztak előtte. Az egyik villámgyorsan felugrott és elkapta a madarakat — öt perc múlva pástétomként jöttek ki belőle A másik elrepült, keresett egy legelésző állatot, rálőtt egy nagy követ és hazahozta. A harmadik hatalmas tükrével kinyúlt a korlátok mögül, felfogta a vidék képét, aprónak, színtelennek mutatta s közben gúnyos kacajt hallatott. Egyszer, kora hajnalban félelmetes zúgás ébresztette. Rémülten kiszaladt. Megszólalt egy hang: — Ki vagy te? Meglepődött, de kivágta: — A nagyszerű gépek alkotója. — Te magad ki vagy? Görcsös sietséggel, tervezett rendszerei nélkül hadarni kezdte a formulákat. Újra feldübörgött a kérdező: — Te ki vagy, azt kérdeztem! Nem tudott válaszolni. Némán súlyosodott fölötte az ég. Napokig ült szótlanul, körülötte részvétlenül várakoztak a gépek. Egy idő múlva feltámadt benne a dac — tervezni kezdett. Olyan gépet, amelyik elkapja a kérdezőt, ha fölé kerül. Sok nyár elmúlt — már nem nőtt szakálla, mert ügyelt magára. Sokasodtak az eszközök, nem hagyták töprengeni. Aztán egy reggel úgy érezte, megvilágosodik az elméje. Még magasabbra húzta a kerítést és nevetett, hiszen oly lényegtelen már, hogy kicsoda ő. Szilárd a fal, itt belül meg úgysem kérdezi senki. Elég, ha azok tudják, akik félnek tőle. (Szlovák György rajza) BOR AMBRUS Didergés, vigasszal Aprilis 28: megint kilelte a sarkvidéki hideg a tavaszt. Hajnalban rövid és vékony a takaróm. A fűtőtest reggel hatkor hideg. Hétkor a FOTÁM rádión közli, hogy fűteni kezd, máris. Némi türelmet kér: kazánok, vezetékek, hőközlők, csövek, testek csak fokozatosan melegszenek föl. Átlagcivilizáltak törpeségérzete, megint, két okból. Az egyik az, hogy nincs kegyelem: a mérsékelt égöv klímája változóban van. Törődjünk bele. Az izotermások következetesen leintenek ugyan, ha (sokadmagammal) azt motyogom, hogy azelőtt volt tavasz, most meg nincsen, hogy iskolás koromban kiskabátban mentem a március 15-i ünnepélyre, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszonykor melegen sütött a nap, s a többi, persze, a „régi jó idők”, „boldogult ifjúkorom”, tévemlékek ezek kérem, dilettantizmus, ötvenen túl fázik az elvtárs, húszévesen röhögve pisilte bele a hóba Zsuzsika nevét, akkor is kiskabátban kódorgott. Leintenek, pedig, akár dideregve, akár orrig mohersálban, szerintem hosszabbodik az évek holt fele, rövidül a vegetációs idő. A mezőgazdaság jól teszi, ha alkalmazkodik ehhez. Én, egy mérsékelt égövi európai, májusig kabátban járok, aztán itt a hirtelen hőség, fuldoklóm. Ki vagyok szolgáltatva a kozmikus erőknek. Bolygóm tengelye elpuhult szervezetemnek mostoha szögbe billen, lassú és folyamatos billenése már diderget. Milyen érdekes és közömbös volt ezt a tengelyszöget kisdiákkorom esztergált fatalpon álló, élvezettel pörgethető glóbuszán figyelnem. De hagyjuk az életkort, emberek, embertársaim. Embertársaim, ferdül a tengelyünk. Ne essünk pánikba, mert kozmikus lassúsággal ferdül, de figyeljünk már, mert emberiségméretben ki vagyunk szolgáltatva a jelenségnek. Hű, de törpék vagyunk. Ámbár megvigasztalhat némileg az, hogy az emberiség mindeddig mindent föltalált, amit föl kellett találnia, hogy túlélje önmagát. Azon kívül, amit azért talált föl, hogy ne élje túl, szúró-, ló-, méreg-, atomfegyvereken, lombtalanító vegyszereken, német állócellákon és amerikai tigrisketreceken kívül emberségeset is föltalált, például Sabin-cseppet, dialektikus materializmust Majd föltalálja a földtengelyferdülés ellenszerét is, naperőműtől hőtárolóműig. Az piár csak morbid magánvigaszom, hogy hőre érzéketlen urna leszek én, mire a didergésem elképzeltette újabb jégkorszak bekövetkezik. Törpeségérzetem másik oka az a banális ok, amit minden metropolis-törpe megszenved, minden élelmes horrorsifiszerző pedig kiaknáz, hiszen szorongás és vacogtatás kell a lektűrolvasónak világszerte, századunk és korunk embertelenség tényei fél fogára sem elegendők: civilizációmnak kiszolgáltatott technicizált törpe vagyok. Rémes. Csakugyan. Mindenem megvan. Komfort. Víz, távmelegvíz, gáz, villany, hűtőgép, sok gép, kapcsoló, csapok, felvonó, telefon, telekommunikáció. Lenn a parkolóban a kocsi, fönn hajnali ötkor (éppen rövid volt a takaróm) bepottyant az ajtó levélnyílásán a napilap. De amint egy gépkomfort kihagy, üzemzavarba bénul, törpe vagyok. Ha eláll a víz, akkor egy gyűszűnyi sincs sehol, áldott volna egy gémeskút, még áldottabb egy deszkabudi (némi civilizált mosdatlanság semmi, de egy civilizált kis porceláncsésze a lakás kellős közepén?). Ha gáz nincs, vagy villany, egy bögre tejet sem tudok megmelegíteni, a hűtőgépben szétfolyik a spenót, elomlik a norvég tonhalfné. Ha nincs távfűtés, didergőnk. Áldott búbosok, vasdobjancsikályhák, hús falusi pincék. Félelmes távdolgaim: távvíz, távmeleg, távfűtés, távtájékoztatás, távmammutok távtechnikája. Közel, nekem, itt, csak egy öngyújtó, két hülye díszgyertya, mosdani nyál, melegedni a tévétorna, ha emlékszem rá, hogy mit távtornáztak elő tegnap. És már-már beleérzem magam abba a minapi transzformátor-robbanásba, amitől München, Bécs, jószerivel két ország borult sötétségbe, esett kólikába, és metróalagutakban tappogtak százezrek a derengő kijáratok felé, egymásra másztak csúcsforgalmi autóhordák a vak jelzőlámpák alatt, nem szeleteltek sonkát a villamos sonkaszeletelők, nem vetítettek szexfilmet a szexmozik, áruházakat fosztottak ki az éjszakai sötétségben a jóléti vevők, nem adtak áramzavar-távtájékoztatást a megsüketült rádiók: jaj, mi, technokrácia denaturált nyavalyásai, konnektor- és cső-csecsekre kötött vacak tömlők. Mégsem tagadhatom — és éppen ezt nem tagadom, sőt, ez volt fontos —, hogy egy apróság elég volt vigasznak. Egy emberi hang. A FŐTÁM közleményében az, hogy némi türelmet kérnek. Vezetékek, hőközlők, csövek, testek lassan melegszenek föl, s a többi: nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy némi türelmet kértek, kértek, és tőlem. Lám. Tizenegykor, délben türelmesen tapogatom a fűtőtestet. A vas még hideg. Nem didergek. A vas mintha már langyosodna, a vas már szinte langyos. A vasak, a távtechnikák, távszolgáltatott civilizációk majd melegek lesznek, kényeztetni fognak. Lám, igazában azért vagy törpénél több, azaz embertörpe, mert a távcivilizáció üzemzavarán, megnémulásán, elsötétülésén áthangzó szó, némi emberi hang, csak egy hangsúly elég. Földtengely, jégkorszak, technohorror, betondobozban-étel, huzal- és csőszopók metropolis-szorongása: nevetem magam, olyan szép-szép kevéssel beérem. A vas még mindig hideg, de már elevenen-kajánul vigyorgok a fűtőtestre, már azt dünnyögöm, hogy gyorsan bemondattad a vigaszhírt, apafej, hogy meg ne őrjítsenek tébolyultan csörgő telefonok és basszbaritonba kőszült hőreklamálók, közben meg egyszerűen hálás vagyok, két szó árán. Kozmosz meg technokrácia ellenében két szó: jó ez így. Ha akarom és amíg akarom, egyensúlyos. Lám. _ Masar Nemzet _ Csorba Győző CSIPKERÓZSIKÁK Utakat nem találok. Pedig ezerfelé várnak a szunyó Csipkerózsikák. Néhányuknál ott voltam már, de nem mondtam el, holott tanulságnak se lett volna utolsó. De még enyémmé is így váltak volna. Például egy szikrázó-derűs téli vasárnap délután falun. Barátaimmal. Az ünnepi ebéd ízével szánkban és az ifjúság túlcsorduló gazdagságával bennünk. Az a néhány óra tucat jegyeivel is esszencia volt Falusi udvar, szalmakazal, rajta átvetett rudak a szél ellen; érdesen megfagyott s nyomokat őrző sár, mely nyúlósan engedett a talpnak; kopár eperfa, körtefa, kövér tyúkok, teli góré, drótrácson át harsogó, napsárga kukoricacsövek, vakító házfalak, fáradt-piros cseréptető... S a többi szokvány-kellék — kinek-kinek fantáziája és tapasztalata szerint. Mindezzel együtt esszencia volt És mondhatnám még és mondhatnám még... Gyarapszanak a falak és a zárt kapuk. S mérhetetlen szabad területek elhanyagoltan. Most a hozzájuk vezető utak felszabadítása lenne a legfontosabb. Szalai Csaba MINTHA MÉLY ODÚK hasából a búgócsigák felpörögnek, a kertből hangos dobbanások jönnek, nyekkent görcsöket dobál a kút magából. Ilyenkor mint dobhártya zúz az ablak, és érzem, hogy a házon nincs üveg. Bemászik hozzám, lélegzik velem a macskaszem parázsa szürkület. Vagy kört hasítanak puhán a vadgalambok — míg lomb a köd, levélnek tépi szárnyuk, vagy sárba ütnek árva gyomharangot a szélben zongorázó kugli bábuk? Mert máig rekonyít redőnysötétbe zárt vetített vásznaján a „Különös házasság”. (Mikor szobám bedumázta az éj, s kint lámpa kókadt, mint veres taréj, jött a sánta Medve doktor, és tőr csapott rá orgyilkos bokorból.) Bényei József KÉT VERS EGY ÚJSÁGÍRÓ HALÁLÁRA Szétsárgult, ujjaink alatt töredező megfakult újságlapok — ennyi a halhatatlanságod, HALOTTAINK Ne bántsátok a holtakat — türelmük kényszer és gyalázat. Felröppenő játékainkért velük fizetett ez a század. Tandori Dezső A KOALÁKRÓL JOHANN SEBASTIAN B.-NEK, WEÖRESNEK, KLEE-NEK Mikor olyan vagy itt, hogy nem vagy ott; akkor a legjobb; nem már- s nem még-alig; készen-kapott; mit félbe-hagynod; kit alakítanod; sokat-kicsit; mert így idétlen; így tükre-vissza-dob; össz-szét-esik; legjobb igétlen. Itt érne véget az; itt érne ez; össz-vissza-hagytad; központnyi körterasz; feltételes; mid is maradt ott; mihaszna részletez; egy-egy arasz; átér a lényen; kit kér ne hagyj eressz; halassz-marassz; lomhán serényen. Ha majd igétlenül; ha csakugyan; ha mint e mackók; ha majd feltétlenül; ha te magam; „amint akarnak”; ha majd akárhogyan; játékszerül; gyökér kezében; elvész hiányosan; s meg-megkerül; itt-ott egészben. Vasárnap, 1976. május 23.