Magyar Nemzet, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-25 / 175. szám

Vasárnap, 1976. július 25. A magyar külpolitika útja a Monarchia felbomlása után A két világháború közötti időszakkal foglalkozó diplomá­ciatörténeti munkában Ma­gyarország nem foglal el vala­­­­miféle előkelő helyet. Akár jó francia, akár német, akár an­­­­gol, akár orosz nyelvű szinté­zist vesz kézbe az érdeklődő, a magyar külpolitikáról alig­­ néhány oldalt olvashat. Hogy­­ miért e szűkmarkúság, arra­­ egy neves angol történész rög­tön magyarázatot is ad: Ma­gyarország sem mint barát, sem mint ellenség nem volt olyan számottevő, hogy a po­litika és a történetírás nagyobb , figyelemre érdemesítse.­­ Nehéz vitatkozni e kedvezőt­len ítélettel. A magyar külpo­litika valóban nem illeszkedett a kor uralkodó külpolitikai áramlataiba. A hegemóntörek­­v­­ésekben kifejezésre jutó mo­dern hatalmi politika éppoly távol esett tőle, mint a gyar­mati rendszert tagadó dekolo­­­­nizáció,­­és az államközi kap­­­­csőlátókat új alapokra helyező * internacionalizmussal is csak epizódszerűen talált érintke­zést. Magyarország a hatalmi * politika mérlegén sem nyomott számottevő súlyt. Kedevezőt­­len területi és népességi adott­ságai folytán a középkelet­­európai térség egyik legkisebb állama volt, és a hatalmi állás előnytelen hagyományos muta­­­tóit a hatalmi politika korsze­rű idexei sem ellensúlyozták. Korszerűtlen ipara a világter­melésben csak jelentéktelen mértékben részesedett, feudális maradványokkal átszőtt társa­dalmi szerkezete az elmúlt év­századot idézte, diktatúrát és parlamentarizmust vegyítő po­litikai berendezkedése pedig Spanyolországra emlékeztetett. A szintetizáló diplomáciatör­ténet mégsem jár el helyesen, amikor Magyarország és a hoz­zá hasonló kis országok meg-­­ nyilvánulásait sommás módon elintézi. A modern diplomá­­ciatörténet nem­­egyszerűen kronológia, hanem a külpoliti­kai mozgás törvényszerűségei­nek ábrázolása, és a kép csak úgy lehet teljes, ha a tipikus megnyilvánulások mellett az egyedi jelenségek, a sajátos vo­nások is számításba vétetnek. A magyar külpolitika már csak a szuverenitás érvényesítésé­nek különös volta folytán is érdemes a nagyobb figyelem­re A középkelet-európai tér­ség, a magyar külpolitika mű­ködési terepe a nacionalizmus századában a tartósan érvé­nyes etnikai-demográfiai adottságok hatása alá került. A térség keleti, illetve nyugati peremén két olyan etnikai egy­ség helyezkedett el, amely monumentális lélekszáma alapján alkalmas volt arra, hogy befolyását elhatározó módon érvényesítse. A napó­leoni háborúk után, amikor a cári Oroszország európai fő­hatalommá emelkedett, s a század közepén, amikor a né­met egység formálódni kez­dett, a térség szempontjából a befolyás nem elméleti lehe­tőség többé, hanem hódító tervek formájában jelentke­ző veszélyeztetettség. Közép­­kelet-Európában ugyanakkor, és ez a másik demográfiai sa­játosság, egyetlen olyan nem­zet sem élt, amely igényt for­málhatott volna a korlátlan vezető szerepre. Ráadásul ezek a nemzetek nem is éltek min­denütt összefüggő, tömör egy­ségekben, hanem gyakorta más etnikumokkal keveredtek. Az amúgy is csekély poten­ciált nem növelte, inkább apasztotta, hogy közülük mindegyik nagyobb területre formált igényt, mint amekko­rát etnikai értelemben tény­legesen benépesített. A sajátos etnikai viszonyok: a külső hatalmi túlsúly és a belső erőtlenség, ebben a tér­ségben a nacionalizmus korá­nak egészen rendhagyó állami berendezkedését eredményez­ték. Az itt élő nemzetek a kül­ső hódítástól való félelmük­ben lemondtak az önálló ál­lam megalakításáról, és tudo­másul vetf°k, elismerték an­nak az államalakulatnak a létm­nosultságát, amelyet a dia­­­nasztikus hódítás és a külpo­litikai szükséglet már koráb­ban létr­ehozott­­a Habsburg­monarchiáét. \ tiiHramác'"­vótpi. az elisme­rés feruT­ cgetecpo nem vett ér­dek nélküli. Azon túl, hogy a birodalomtól várták a bizton­ság szavatolását, egyben arra törekedtek, hogy a soknemze­tiségű állam külpolitikáját nemzeti értelemben orientál­ják, és arra, hogy nemzeti igé­nyeiket a monarchia keretei között a lehető legnagyobb mértékben érvényre juttassák. Azt lehet mondani, hogy a monarchia létéhez kapcsolódó különféle nemzeti elvárások közül a magyar igények rea­lizálódtak viszonylag a legtel­jesebb mértékben. A centra­lizált Habsburg-birodalom 1367-ben két központú, dualis­ta állammá alakult, Magyar­ország belpolitikai önállóságot nyert, a történelmi Magyaror­szág pedig teljes egészében magyar uralom alá került. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy a magyarság saját létszámá­nál nagyobb nemzetiségi la­kosság fölött gyakorolhatott fennhatóságot. A soknemzetiségű biroda­lom a térség sajátos etnikai viszonyainak köszönhette lé­tét, egzisztenciája azonban ko­­ránsem volt ellentmondások­tól mentes. Fennmaradása koc­kázatos módon összekapcsoló­dott a szubjektív mozzanatok­kal. Végeredményben csak ad­dig lehetett stabilitása, amíg a nacionalizmus kellő megér­tést mutatott irányába. A kül­ső helyzetről alkotott ítélet változása könnyen devalvál­hatta a monarchiát a naciona­lizmus értékrendjében, sőt azt fölöslegessé is nyilváníthatta. A nagyhatalmi politika érték­rendjében, ahol a monarchia az európai egyensúly fontos elemének számított, hasonló­képp könnyen bekövetkezhe­tett a visszaminősítés. Nem szolgálta a soknemzetiségű ál­lam szilárdságot az sem, hogy a nemzeti törekvések többsé­gét végül is képtelen volt ki­elégíteni, és hogy tulajdon­képpen még azok a nemze­tek (az osztrákok és a magya­rok) is elégedetlenkedtek ve­le, amelyek legtöbbet profi­táltak a dualista berendezke­désből. Az Osztrák—Magyar Monarchia legelfogultabb hí­vei sem hihették ezért, hogy a soknemzetiségű birodalom lesz ebben a térségben az ál­lamalakulás utolsó állomása. Az esedékes újjárendeződés a világháború után követke­zett be. A monarchia belső összetartása meglazult, külső támasztéka elveszett, az állam­­hatalom pedig a katonai ösz­­szeomlás után nem volt olyan helyzetben, hogy fegyverekkel pótolhatta volna a hiányzó politikai kötőanyagot. A térség sorsára befolyást gyakorló két nagyhatalom sem szólhatott bele a Duna mentén végbe­menő átalakulásba. Németor­szág tehetetlenül állott a győz­tes antant előtt, Oroszország pedig az intervencióval és a polgárháborúval küszködött. Az októberi forradalom állama különben is új normákat kö­vetett a nemzetközi politiká­ban, és határozottan elutasí­totta a has­’­’mányos érdek­szféra-megfontolásokat. A körülményekből adódóan az újrarendezés során azok­nak a nemzeti erőknek az akarata döntött, amelyek ér­­vényes-.i­tásét az eddigi struk­túra korlátok közé szorította. A béklyóitól megszabadított nacionalizmus ebben a vá­kuumszituációban erőfölény­nyel rendelkezett a hatalom eddigi birtokosaival szemben, ráadásul maga mögött tudta a győztes kis államok fegyveres támogatását, ugyanígy az an­tant jóváhagyását, sőt a fran­cia jelenlét fegyveres asszisz­tenciáját. A végeredmény az iskolai tankönyvek lapjairól ismert. Magyarország szempontjából 1918 csaknem a felbomlással volt egyértelmű. 324 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer maradt, 20 millió la­kójából 7 millió. A veszteség­­estén, a nemzetiségek elkerü­lését nem számítva, több mint hárommillió magyar szerepelt. Középkelet-Európában így nem jöttek létre ugyan szín­tiszta nemzeti államok, de az államvezető nemzet mindenütt a lakosság túlnyomó többségét alkotta. Ezek az államok létü­ket egyrészt nagyhatalmi tá­mogatásra alapozták, másrészt az etnikai közösség megkü­lönböztető és egybeolvasztó erejére. A kor szellemével jobban egyező rendezés sem oldotta fel mindamellett az etnikai­demográfiai adottságokból származó ellentmondások va­lamennyiét. A rendezés egyik fogyaté­kossága az új határok meg­húzásában mutatkozott. A vi­lágháború utáni határok job­ban megfeleltek ugyan az et­nikai követelményeknek, de mivel kevert népességű terü­leteken húzódtak keresztül, és összefüggő idegen nemzeti tes­teket is magukba zártak, csak úgy alakulhattak ki, hogy szá­mos jogos nemzeti igényt nem méltattak figyelemre. A vitat­ható határok miatt adva volt a lehetőség, hogy az érintett fe­lek vég nélküli vitákba bo­nyolódjanak, és a térséget a permanens nemzeti feszültség zónájává változtassák. Az előbbinél is nagyobb fo­gyatékosság volt, hogy az új rendezés figyelmen kívül hagyta a térség hagyományos veszélyeztetettségét, és előre­látás híján véglegesnek fogta fel az ideiglenes jellegű nagy­hatalmi visszaszorulást. Pedig nem lett volna nehéz felismer­ni, hogy Németország semmit sem tanult a világháborúból, és keleti irányú terjeszkedése előbb-utóbb folytatódni fog. A kisállami szétaprózottság azzal a veszéllyel járt, hogy a szó­ban forgó országok nagyhatal­mi aktivizálódás esetén elszi­getelődnek, és külön-külön nem tudnak majd elegendő súlyt vetni a mérleg serpe­nyőjébe. Az önálló magyar külpolitika, amelynek a történelem során voltak már lehetőségei, 1918- ban kedvezőtlen csillagzata alatt indult útjára. A szituáció, amelyben a külpolitika tulaj­donképpeni célját, a szuvere­­nitás biztosítását érvényesíte­ni kellett, egészen különleges volt, és csak a körülmények józan, reális mérlegelése nyújtott némi esélyt a kibon­takozásra. Az elkövetkező esz­tendőknek kellett majd meg­mutatni, hogy van-e szándék és képesség a higgadt szám­vetésre. Diószegi István trozai József rajza m -----MiUcarNP vizet__________ ­ Tíz nap Hellaszban Két mennydörgés közt Delphiben akkor megdördült az ég. Mindenki döbbenten fordította fejét a Parnasszus felé. Egyetlen felhő sem lát­szott a kék égen. Csak Apol­lón lehetett. A múzsák istene fejezte ki véleményét. Nem ha­ragját. Inkább helyeslését. Amolyan jóakaratú dörmögés­sel. Villámlás nélkül. Néhány másodperc múlva csendesen megismételte pártoló üzenetét. Anna Synndinou nem tudta folytatni Kasszandra monológ­ját. A látnoki szavak elérzé­­kenyülésbe fúltak. De senki sem háborgott. Nem volt bot­rány. A delphi színház az­napi előadása nem maradt el. Minthogy nem is volt előadás. Csak mintegy száz színházi ember a világ minden tájáról látogatott el az ókori jóshely­re, csodálta a szavakkal le nem írható fenséges környe­zetben emelt színházat, és pró­bálgatta tökéletes akusztiká­ját. A csíkfürge Takis Muzeni­­disz, az athéni Nemzeti Szín­ház volt főrendezője, a görög ITI (Nemzetközi Színházi In­tézet) főtitkára, fáradhatatlan Hermészünk, hiába törte ma­gát görögmódi hahózással, a Parnasszus felőli visszhang csak lustán, indiszponáltan vá­­laszolgatott neki. Radu Beni­­gan, az ITI elnöke, a bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, nálunk is jól ismert, kiváló színésze ezúttal ugyancsak cse­kély sikerrel próbálgatta hang­szálait . Apollón kivárta Anna Synodinou-t, a Sulyok Máriára és Tőkés Annára em­lékeztető görög tragikát, az athéni ITI-konferencia elnö­két, aki már játszotta ezen a színpadon a szerencsétlen sor­sú, átokhozó trójai királylányt. A múzsák istene, úgy látszik, elégedett volt szereplésével, amelynek ezúttal sajnos ez volt egyetlen színpadi mozzanata. Az országgyűlési képviselő­­asszonyt ebben a zsúfolt tíz napban csak az irodában, az elnökségben, a kirándulóbu­szokon és a fogadásokon lát­hattuk, ám ezeket a „szere­peit” is hibátlan átéléssel, tel­jes odaadással alakította. És néhány perc alatt, ott Delphi megszentelt orkhesztráján, is­teni jóváhagyással arról is bi­zonyságot adott, hogy aligha­nem tüneményes drámai szí­nésznő. Sok felsőfokú jelzőt hasz­náltam, meglehet, de nem ígér­hetem, hogy a hellászi tíz napra emlékező beszámoló­ban a továbbiakban takaré­koskodni fogok velük. Akárki­vel beszélgettem is a huszon­három országból érkezett kül­döttek közül, mindenki elbű­­völten fogalmazott a vendég­látó országról, a vendéglátók­ról és vendéglátásról. Amikor az ITI nyugat-berlini kong­resszusa elfogadta a görög központ meghívását, sejtettük, hogy a színházművészek e nemzetközi találkozója nem csupán egy lesz a megszokott rutinösszejövetelek között. Már maga a téma is sokat ígért: A görög dráma hatása az európai színházművészetre. És az epidauroszi fesztivál megnyitó előadásától, a többi bemutatótól is élményt vár­tunk. Aztán egy kicsit más­képpen történt minden, ám senki sem csalódott. Az előzetes szervezés egy ki­csit nehézkes volt, a pontos műsort csak az utolsó pillanat­ban kaptuk meg, de Athénba érkezésünk napjától minden lehető és lehetetlen kérésünket előzékenyen, udvariasan és kifogástalanul teljesítették. A hét konferenciaülés előadásai és korreferátumai váltakozó színvonalúak, olykor érdekte­lenek voltak, vita nemigen alakult ki, mert a nagyszámú görög küldött a túlszervezés miatt szinte elvette a szót a többi delegátus elől. De a lég­kondicionált teremben a több­nyire kielégítő görög, angol és francia szinkrontolmácsolás segítségével a vetítéssel, zenei illuszt­rációkkal kísért beszá­molókban azért mindenki ta­lálhatott magának annyi szak­mai érdekességet, hogy a hu­szonegy órányi tanácskozását nem tartotta elvesztegetett időnek — csak ritkán gondolt arra: a harminc fok feletti ká­nikulában jobb volna a stran­don. A tanácskozás szervezői és az egyes­ülések elnökei — köztük a közmegelégedésre működő és előadásával (Két magyar Elektra — Bornemisza és Gyurkó László drámája) is élénk figyelmet keltő dr. Szé­kely György, a Magyar Szín­házi Intézet megbízott igazga­tója — szigorúan megszabták a referátumok idejét tizenöt, a hozzászólásokét öt percben. Ennek köszönhető, hogy a túl­zsúfolt program frissen per­gett, és minden témában hall­hattunk valami figyelemre méltót. Szó esett az antik drá­ma és a mai rendező viszonyá­ról, korunk színészének az an­tik színpadi művekhez fűződő kapcsolatáról, a görög drámák fordításáról, zenei és koreogra­­fikus kíséretéről, díszlet- és jelmeztervező problémáiról, a két és fél évezredes művek filmvásznon és a televízió képernyőjén való megjeleníté­séről, ám a legfigyelemremél­tóbb mégis a két utolsó ülés volt, amikor az előző napok tanulságait foglalták össze a küldöttek. A részletes beszámolás a szakmai cikkek feladata lesz. Csak két jelzés utaljon itt a konferencia jelentőségére. A számos világhírű előadó között ott volt Elia Kazan, az ameri­kai színjátszás egyik bölcsőjé­nek, az Actors Stúdiónak meg­alapítója, kétszeres Oscar-dí­­jas, a Viva Zapata, az Édentől keletre és az Amerika, Ameri­ka rendezője. Jannisz Xenakisz a dodekafon, konkrét és elekt­ronikus zene Párizsban élő, görög származású mestere, K. A. Trypanis görög kulturális és tudományos miniszter, a klasszika-filológia egyetemi tanára és Dimitrisz Rondirisz, az idősebb nemzedékből való, kiváló rendező, aki 1938-ban az epidauroszi színházi játéko­kat felújította. A másik jelzés a tanácskozások tartalmi részét illeti: néhány aprólékoskodó és szakbarbár filológus hozzá­szólástól eltekintve és azokat nyomban megkontrázva, a küldöttek hevesen kifejezték azt a véleményüket, hogy a görög dráma mai előadása so­hasem lehet rekonstrukció — mindig korszerű eszközökkel a mai néző társadalmi, erkölcsi, pszichológiai és etikai problé­máihoz kell hozzászólnia. S hogy erre Aiszkhülosz, Szo­­phoklész, Euripidész és Arisz­­tophanész művei megannyi le­hetőséget kínálnak, arra szá­mos meggyőző érv és példa hangzott el. A színházi előadások, a­m­­e­lyeket a konferencia idején láthattunk, azt lehetne gondol­ni, hogy erre szolgáltak bi­zonyságul. Ámde tanácskozá­sokat könnyebb rendezni, mint olyan színházi produk­ciókkal szolgálni, amelyek az elmélethez kifogástalan illuszt­rációt nyújtanak. Az athéni Kaluta színház fiatal együtte­se a színházépület tetőterén kialakított nyári színházban a Lilszisztráté modernkedő, mű­kedvelő hatású előadásával el­­rémítette a kikapcsolódás és jó szórakozás reményében szinte teljes létszámban megjelent küldöttségeket. Le nem írha­tó, hogy milyen otromba és íz­léstelen fogásokkal erőltették a komikus hatást, amelynek legfőbb forrását, a női szere­peket, is játszó férfiszínészek végletesen exhibicionista, sze­mérmetlenül önmutogató att­rakciót szolgáltattak. Gyorsan elfelejtettük ezt az ízetlen előjátékot, amikor az eritreati antik színházban Ka­­rolosz Kunnak, a Művész Színház megalapítójának és igazgatójának rendezésében Arisztophanész nálunk kevés­bé ismert Akharnaibeliek cí­mű komédiáját kaptuk művé­szi ajándékul A spártaiakkal különbékét kötő athéni föld­­birtokosnak a háború híveivel vívott mulatságos, fennkölt és drasztikumokban bővelkedő csatája rendezői stílusremeklés és virtuóz színészi mutatvány volt — a szövegből semmit sem értettem, a történetre csak vázlatosan emlékeztem, ám egy pillanatig sem unat­kozhattam: mint annyiszor új­ra bizonyságot kaptam, hogy a színház nyelve nemzetközi, és ha kifejező, tolmács nélkül is élvezhető, érthető. A fősze­­replő remek komikai és moz­gástechnikai tehetsége mellett főként a kórus kiváló zenére komponált mozgatása ragadott meg, azután a természetes át­menet, ahogy a kar tagjai maszkjukat levetve, a mai né­zőhöz szóló közvetlen üzenetet tolmácsolták. Eritreában főként a kórus, Epidauroszban viszont csak a kórus tetszett, és váltott ki ál­talános elismerést. Szophok­­lész Gidipusz Kolónoszban cí­mű drámájának előadása a fesztivál ünnepélyes megnyitó­ján — a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a kormány több tagja, világhíres görög színészek, köztük Iréné Papasz és Melina Mercouri jelenlété­ben — erősen emlékeztetett azokra a produkciókra, ame­lyekkel a görög Nemzeti Szín­ház­ néhány éve Budapesten is vendégszerepeit. Hagyományos méltóságteljesség a dikcióban és a mozgásban, öntudatosság a mű birtoklásában, de mindez átütő erő nélkül, színészi egyé­niségek híján, két órán át ki­tartó unalmassággal. Az epidauroszi színház azon­ban lenyűgöző. A csodálatos argoszi tájban tizennyolcezer nézőt fogad be — minden helyről jól látni és hallani, azóta sem tudták ezt az építé­szeti remeket utolérni. Ha na­gyon elfáradtunk a kényelmet­len ülésben, a tikkasztóan egy­hangú előadás szemlélésében, a zsúfolásig megtelt impozáns nézőtéren kalandozott a tekin­tet, vagy a háttér hegyein, olajfaligetein. Azon tűnődtem, milyen varázs teszi, hogy ez a táj a sötétség sátra alatt is megőrzi derűs mediterrán egyéniségét. Másként süt a hold, vagy itt vannak körülöt­tünk az antik istenek, akik már Delphiben is kinyilvání­tották jelenlétüket, rokonszen­­vüket? És hallgattam a tücsköket. Epidaurosz tücskeit, a Deve­­cseri Gábor megénekelte tücs­köket. És a görög irodalom, dráma leghivatottabb rhagygr tolmácsolására kellett gond­ol­nom. Arra, akinek írásaival, fordításaival együtt töltöttem az utazás előtti heteket, aki velünk volt itt Hellászban, akiről a konferencia sem fe­ledkezett el. És akinek sokban köszönhető, hogy az antik tö­rök kultúra a mi nemzeti kultúránk elválaszthatatlan része lett. Megint megdördült az ég ekkor. Ezúttal villámlott is. De milyen más volt ez a dörgés és milyen bizarr a villámlás! Nem égi üzenet, hanem szín­padi trükk. Oidipusz végórá­jának jöttét jelezte. Megint a színpadra kellett figyelni, de a megvakított király históriája, elvonulása a szent ligetbe, alig kötötte le az érdeklődést. A sok-sok vaku másodpercen­kénti apró felvillanásaival szintén azt jelezte: a nézőket nem a drámai ünnep fensége, hanem a természeti díszlet, az ebbe illeszkedő néhány stílu­sos színpadi kőomladék, a vé­nek karának feketén suhogó mozgása érdekelte. Szophoklész nem volt jelen. Nem tudták megidézni. Kara­­manlisz miniszterelnök az elő­adás végén odalépett a dön­gölt földszínpad közepére Alexis Minotis rendezőhöz, Oidipusz alakítójához, meg­rázta a kezét, kétfelől arcon csókolta, közben szólt a taps. De a felsőbb sorokból, a diák­ság köréből bizony fütty is hallatszott. Lehet, hogy ott ül­tek az antik görög drámaírók igazi hívei és szószólói? Nem tudhatni. Annyi azon­ban bizonyos, hogy nem ez az epidauroszi este volt e konfe­rencia csúcspontja, igazi ér­téke és értelme. Hanem inkább az, arait Apollón nyugtázott két nappal korábban Delphi­ben. Barta András La Fontaine operaszínpadra került. A Nem York állam­beli Caramoor fürdőhely ün­nepi játékáénak során mutat­ták be a tíz meséből összaál­­lított „Fables" című srrját, zenéjét Hu­gh Silkens szerez­te és a Metropolisain Opera rendezője, Fodo Igesz állítot­ta szignódra. A mű négy fő­szereplője fehér trikóban ját­szott, amelyre a meséknek megfelelő állatmaszkok­at húz­tak.

Next