Magyar Nemzet, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-25 / 175. szám
Vasárnap, 1976. július 25. A magyar külpolitika útja a Monarchia felbomlása után A két világháború közötti időszakkal foglalkozó diplomáciatörténeti munkában Magyarország nem foglal el valamiféle előkelő helyet. Akár jó francia, akár német, akár angol, akár orosz nyelvű szintézist vesz kézbe az érdeklődő, a magyar külpolitikáról alig néhány oldalt olvashat. Hogy miért e szűkmarkúság, arra egy neves angol történész rögtön magyarázatot is ad: Magyarország sem mint barát, sem mint ellenség nem volt olyan számottevő, hogy a politika és a történetírás nagyobb , figyelemre érdemesítse. Nehéz vitatkozni e kedvezőtlen ítélettel. A magyar külpolitika valóban nem illeszkedett a kor uralkodó külpolitikai áramlataiba. A hegemóntörekvésekben kifejezésre jutó modern hatalmi politika éppoly távol esett tőle, mint a gyarmati rendszert tagadó dekolonizáció,és az államközi kapcsőlátókat új alapokra helyező * internacionalizmussal is csak epizódszerűen talált érintkezést. Magyarország a hatalmi * politika mérlegén sem nyomott számottevő súlyt. Kedevezőtlen területi és népességi adottságai folytán a középkeleteurópai térség egyik legkisebb állama volt, és a hatalmi állás előnytelen hagyományos mutatóit a hatalmi politika korszerű idexei sem ellensúlyozták. Korszerűtlen ipara a világtermelésben csak jelentéktelen mértékben részesedett, feudális maradványokkal átszőtt társadalmi szerkezete az elmúlt évszázadot idézte, diktatúrát és parlamentarizmust vegyítő politikai berendezkedése pedig Spanyolországra emlékeztetett. A szintetizáló diplomáciatörténet mégsem jár el helyesen, amikor Magyarország és a hozzá hasonló kis országok meg- nyilvánulásait sommás módon elintézi. A modern diplomáciatörténet nemegyszerűen kronológia, hanem a külpolitikai mozgás törvényszerűségeinek ábrázolása, és a kép csak úgy lehet teljes, ha a tipikus megnyilvánulások mellett az egyedi jelenségek, a sajátos vonások is számításba vétetnek. A magyar külpolitika már csak a szuverenitás érvényesítésének különös volta folytán is érdemes a nagyobb figyelemre A középkelet-európai térség, a magyar külpolitika működési terepe a nacionalizmus századában a tartósan érvényes etnikai-demográfiai adottságok hatása alá került. A térség keleti, illetve nyugati peremén két olyan etnikai egység helyezkedett el, amely monumentális lélekszáma alapján alkalmas volt arra, hogy befolyását elhatározó módon érvényesítse. A napóleoni háborúk után, amikor a cári Oroszország európai főhatalommá emelkedett, s a század közepén, amikor a német egység formálódni kezdett, a térség szempontjából a befolyás nem elméleti lehetőség többé, hanem hódító tervek formájában jelentkező veszélyeztetettség. Középkelet-Európában ugyanakkor, és ez a másik demográfiai sajátosság, egyetlen olyan nemzet sem élt, amely igényt formálhatott volna a korlátlan vezető szerepre. Ráadásul ezek a nemzetek nem is éltek mindenütt összefüggő, tömör egységekben, hanem gyakorta más etnikumokkal keveredtek. Az amúgy is csekély potenciált nem növelte, inkább apasztotta, hogy közülük mindegyik nagyobb területre formált igényt, mint amekkorát etnikai értelemben ténylegesen benépesített. A sajátos etnikai viszonyok: a külső hatalmi túlsúly és a belső erőtlenség, ebben a térségben a nacionalizmus korának egészen rendhagyó állami berendezkedését eredményezték. Az itt élő nemzetek a külső hódítástól való félelmükben lemondtak az önálló állam megalakításáról, és tudomásul vetf°k, elismerték annak az államalakulatnak a létmnosultságát, amelyet a dianasztikus hódítás és a külpolitikai szükséglet már korábban létrehozotta Habsburgmonarchiáét. \ tiiHramác'"vótpi. az elismerés feruT cgetecpo nem vett érdek nélküli. Azon túl, hogy a birodalomtól várták a biztonság szavatolását, egyben arra törekedtek, hogy a soknemzetiségű állam külpolitikáját nemzeti értelemben orientálják, és arra, hogy nemzeti igényeiket a monarchia keretei között a lehető legnagyobb mértékben érvényre juttassák. Azt lehet mondani, hogy a monarchia létéhez kapcsolódó különféle nemzeti elvárások közül a magyar igények realizálódtak viszonylag a legteljesebb mértékben. A centralizált Habsburg-birodalom 1367-ben két központú, dualista állammá alakult, Magyarország belpolitikai önállóságot nyert, a történelmi Magyarország pedig teljes egészében magyar uralom alá került. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy a magyarság saját létszámánál nagyobb nemzetiségi lakosság fölött gyakorolhatott fennhatóságot. A soknemzetiségű birodalom a térség sajátos etnikai viszonyainak köszönhette létét, egzisztenciája azonban koránsem volt ellentmondásoktól mentes. Fennmaradása kockázatos módon összekapcsolódott a szubjektív mozzanatokkal. Végeredményben csak addig lehetett stabilitása, amíg a nacionalizmus kellő megértést mutatott irányába. A külső helyzetről alkotott ítélet változása könnyen devalválhatta a monarchiát a nacionalizmus értékrendjében, sőt azt fölöslegessé is nyilváníthatta. A nagyhatalmi politika értékrendjében, ahol a monarchia az európai egyensúly fontos elemének számított, hasonlóképp könnyen bekövetkezhetett a visszaminősítés. Nem szolgálta a soknemzetiségű állam szilárdságot az sem, hogy a nemzeti törekvések többségét végül is képtelen volt kielégíteni, és hogy tulajdonképpen még azok a nemzetek (az osztrákok és a magyarok) is elégedetlenkedtek vele, amelyek legtöbbet profitáltak a dualista berendezkedésből. Az Osztrák—Magyar Monarchia legelfogultabb hívei sem hihették ezért, hogy a soknemzetiségű birodalom lesz ebben a térségben az államalakulás utolsó állomása. Az esedékes újjárendeződés a világháború után következett be. A monarchia belső összetartása meglazult, külső támasztéka elveszett, az államhatalom pedig a katonai öszszeomlás után nem volt olyan helyzetben, hogy fegyverekkel pótolhatta volna a hiányzó politikai kötőanyagot. A térség sorsára befolyást gyakorló két nagyhatalom sem szólhatott bele a Duna mentén végbemenő átalakulásba. Németország tehetetlenül állott a győztes antant előtt, Oroszország pedig az intervencióval és a polgárháborúval küszködött. Az októberi forradalom állama különben is új normákat követett a nemzetközi politikában, és határozottan elutasította a has’’mányos érdekszféra-megfontolásokat. A körülményekből adódóan az újrarendezés során azoknak a nemzeti erőknek az akarata döntött, amelyek érvényes-.itásét az eddigi struktúra korlátok közé szorította. A béklyóitól megszabadított nacionalizmus ebben a vákuumszituációban erőfölénynyel rendelkezett a hatalom eddigi birtokosaival szemben, ráadásul maga mögött tudta a győztes kis államok fegyveres támogatását, ugyanígy az antant jóváhagyását, sőt a francia jelenlét fegyveres asszisztenciáját. A végeredmény az iskolai tankönyvek lapjairól ismert. Magyarország szempontjából 1918 csaknem a felbomlással volt egyértelmű. 324 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer maradt, 20 millió lakójából 7 millió. A veszteségestén, a nemzetiségek elkerülését nem számítva, több mint hárommillió magyar szerepelt. Középkelet-Európában így nem jöttek létre ugyan színtiszta nemzeti államok, de az államvezető nemzet mindenütt a lakosság túlnyomó többségét alkotta. Ezek az államok létüket egyrészt nagyhatalmi támogatásra alapozták, másrészt az etnikai közösség megkülönböztető és egybeolvasztó erejére. A kor szellemével jobban egyező rendezés sem oldotta fel mindamellett az etnikaidemográfiai adottságokból származó ellentmondások valamennyiét. A rendezés egyik fogyatékossága az új határok meghúzásában mutatkozott. A világháború utáni határok jobban megfeleltek ugyan az etnikai követelményeknek, de mivel kevert népességű területeken húzódtak keresztül, és összefüggő idegen nemzeti testeket is magukba zártak, csak úgy alakulhattak ki, hogy számos jogos nemzeti igényt nem méltattak figyelemre. A vitatható határok miatt adva volt a lehetőség, hogy az érintett felek vég nélküli vitákba bonyolódjanak, és a térséget a permanens nemzeti feszültség zónájává változtassák. Az előbbinél is nagyobb fogyatékosság volt, hogy az új rendezés figyelmen kívül hagyta a térség hagyományos veszélyeztetettségét, és előrelátás híján véglegesnek fogta fel az ideiglenes jellegű nagyhatalmi visszaszorulást. Pedig nem lett volna nehéz felismerni, hogy Németország semmit sem tanult a világháborúból, és keleti irányú terjeszkedése előbb-utóbb folytatódni fog. A kisállami szétaprózottság azzal a veszéllyel járt, hogy a szóban forgó országok nagyhatalmi aktivizálódás esetén elszigetelődnek, és külön-külön nem tudnak majd elegendő súlyt vetni a mérleg serpenyőjébe. Az önálló magyar külpolitika, amelynek a történelem során voltak már lehetőségei, 1918- ban kedvezőtlen csillagzata alatt indult útjára. A szituáció, amelyben a külpolitika tulajdonképpeni célját, a szuverenitás biztosítását érvényesíteni kellett, egészen különleges volt, és csak a körülmények józan, reális mérlegelése nyújtott némi esélyt a kibontakozásra. Az elkövetkező esztendőknek kellett majd megmutatni, hogy van-e szándék és képesség a higgadt számvetésre. Diószegi István trozai József rajza m -----MiUcarNP vizet__________ Tíz nap Hellaszban Két mennydörgés közt Delphiben akkor megdördült az ég. Mindenki döbbenten fordította fejét a Parnasszus felé. Egyetlen felhő sem látszott a kék égen. Csak Apollón lehetett. A múzsák istene fejezte ki véleményét. Nem haragját. Inkább helyeslését. Amolyan jóakaratú dörmögéssel. Villámlás nélkül. Néhány másodperc múlva csendesen megismételte pártoló üzenetét. Anna Synndinou nem tudta folytatni Kasszandra monológját. A látnoki szavak elérzékenyülésbe fúltak. De senki sem háborgott. Nem volt botrány. A delphi színház aznapi előadása nem maradt el. Minthogy nem is volt előadás. Csak mintegy száz színházi ember a világ minden tájáról látogatott el az ókori jóshelyre, csodálta a szavakkal le nem írható fenséges környezetben emelt színházat, és próbálgatta tökéletes akusztikáját. A csíkfürge Takis Muzenidisz, az athéni Nemzeti Színház volt főrendezője, a görög ITI (Nemzetközi Színházi Intézet) főtitkára, fáradhatatlan Hermészünk, hiába törte magát görögmódi hahózással, a Parnasszus felőli visszhang csak lustán, indiszponáltan válaszolgatott neki. Radu Benigan, az ITI elnöke, a bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, nálunk is jól ismert, kiváló színésze ezúttal ugyancsak csekély sikerrel próbálgatta hangszálait . Apollón kivárta Anna Synodinou-t, a Sulyok Máriára és Tőkés Annára emlékeztető görög tragikát, az athéni ITI-konferencia elnökét, aki már játszotta ezen a színpadon a szerencsétlen sorsú, átokhozó trójai királylányt. A múzsák istene, úgy látszik, elégedett volt szereplésével, amelynek ezúttal sajnos ez volt egyetlen színpadi mozzanata. Az országgyűlési képviselőasszonyt ebben a zsúfolt tíz napban csak az irodában, az elnökségben, a kirándulóbuszokon és a fogadásokon láthattuk, ám ezeket a „szerepeit” is hibátlan átéléssel, teljes odaadással alakította. És néhány perc alatt, ott Delphi megszentelt orkhesztráján, isteni jóváhagyással arról is bizonyságot adott, hogy alighanem tüneményes drámai színésznő. Sok felsőfokú jelzőt használtam, meglehet, de nem ígérhetem, hogy a hellászi tíz napra emlékező beszámolóban a továbbiakban takarékoskodni fogok velük. Akárkivel beszélgettem is a huszonhárom országból érkezett küldöttek közül, mindenki elbűvölten fogalmazott a vendéglátó országról, a vendéglátókról és vendéglátásról. Amikor az ITI nyugat-berlini kongresszusa elfogadta a görög központ meghívását, sejtettük, hogy a színházművészek e nemzetközi találkozója nem csupán egy lesz a megszokott rutinösszejövetelek között. Már maga a téma is sokat ígért: A görög dráma hatása az európai színházművészetre. És az epidauroszi fesztivál megnyitó előadásától, a többi bemutatótól is élményt vártunk. Aztán egy kicsit másképpen történt minden, ám senki sem csalódott. Az előzetes szervezés egy kicsit nehézkes volt, a pontos műsort csak az utolsó pillanatban kaptuk meg, de Athénba érkezésünk napjától minden lehető és lehetetlen kérésünket előzékenyen, udvariasan és kifogástalanul teljesítették. A hét konferenciaülés előadásai és korreferátumai váltakozó színvonalúak, olykor érdektelenek voltak, vita nemigen alakult ki, mert a nagyszámú görög küldött a túlszervezés miatt szinte elvette a szót a többi delegátus elől. De a légkondicionált teremben a többnyire kielégítő görög, angol és francia szinkrontolmácsolás segítségével a vetítéssel, zenei illusztrációkkal kísért beszámolókban azért mindenki találhatott magának annyi szakmai érdekességet, hogy a huszonegy órányi tanácskozását nem tartotta elvesztegetett időnek — csak ritkán gondolt arra: a harminc fok feletti kánikulában jobb volna a strandon. A tanácskozás szervezői és az egyesülések elnökei — köztük a közmegelégedésre működő és előadásával (Két magyar Elektra — Bornemisza és Gyurkó László drámája) is élénk figyelmet keltő dr. Székely György, a Magyar Színházi Intézet megbízott igazgatója — szigorúan megszabták a referátumok idejét tizenöt, a hozzászólásokét öt percben. Ennek köszönhető, hogy a túlzsúfolt program frissen pergett, és minden témában hallhattunk valami figyelemre méltót. Szó esett az antik dráma és a mai rendező viszonyáról, korunk színészének az antik színpadi művekhez fűződő kapcsolatáról, a görög drámák fordításáról, zenei és koreografikus kíséretéről, díszlet- és jelmeztervező problémáiról, a két és fél évezredes művek filmvásznon és a televízió képernyőjén való megjelenítéséről, ám a legfigyelemreméltóbb mégis a két utolsó ülés volt, amikor az előző napok tanulságait foglalták össze a küldöttek. A részletes beszámolás a szakmai cikkek feladata lesz. Csak két jelzés utaljon itt a konferencia jelentőségére. A számos világhírű előadó között ott volt Elia Kazan, az amerikai színjátszás egyik bölcsőjének, az Actors Stúdiónak megalapítója, kétszeres Oscar-díjas, a Viva Zapata, az Édentől keletre és az Amerika, Amerika rendezője. Jannisz Xenakisz a dodekafon, konkrét és elektronikus zene Párizsban élő, görög származású mestere, K. A. Trypanis görög kulturális és tudományos miniszter, a klasszika-filológia egyetemi tanára és Dimitrisz Rondirisz, az idősebb nemzedékből való, kiváló rendező, aki 1938-ban az epidauroszi színházi játékokat felújította. A másik jelzés a tanácskozások tartalmi részét illeti: néhány aprólékoskodó és szakbarbár filológus hozzászólástól eltekintve és azokat nyomban megkontrázva, a küldöttek hevesen kifejezték azt a véleményüket, hogy a görög dráma mai előadása sohasem lehet rekonstrukció — mindig korszerű eszközökkel a mai néző társadalmi, erkölcsi, pszichológiai és etikai problémáihoz kell hozzászólnia. S hogy erre Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész művei megannyi lehetőséget kínálnak, arra számos meggyőző érv és példa hangzott el. A színházi előadások, amelyeket a konferencia idején láthattunk, azt lehetne gondolni, hogy erre szolgáltak bizonyságul. Ámde tanácskozásokat könnyebb rendezni, mint olyan színházi produkciókkal szolgálni, amelyek az elmélethez kifogástalan illusztrációt nyújtanak. Az athéni Kaluta színház fiatal együttese a színházépület tetőterén kialakított nyári színházban a Lilszisztráté modernkedő, műkedvelő hatású előadásával elrémítette a kikapcsolódás és jó szórakozás reményében szinte teljes létszámban megjelent küldöttségeket. Le nem írható, hogy milyen otromba és ízléstelen fogásokkal erőltették a komikus hatást, amelynek legfőbb forrását, a női szerepeket, is játszó férfiszínészek végletesen exhibicionista, szemérmetlenül önmutogató attrakciót szolgáltattak. Gyorsan elfelejtettük ezt az ízetlen előjátékot, amikor az eritreati antik színházban Karolosz Kunnak, a Művész Színház megalapítójának és igazgatójának rendezésében Arisztophanész nálunk kevésbé ismert Akharnaibeliek című komédiáját kaptuk művészi ajándékul A spártaiakkal különbékét kötő athéni földbirtokosnak a háború híveivel vívott mulatságos, fennkölt és drasztikumokban bővelkedő csatája rendezői stílusremeklés és virtuóz színészi mutatvány volt — a szövegből semmit sem értettem, a történetre csak vázlatosan emlékeztem, ám egy pillanatig sem unatkozhattam: mint annyiszor újra bizonyságot kaptam, hogy a színház nyelve nemzetközi, és ha kifejező, tolmács nélkül is élvezhető, érthető. A főszereplő remek komikai és mozgástechnikai tehetsége mellett főként a kórus kiváló zenére komponált mozgatása ragadott meg, azután a természetes átmenet, ahogy a kar tagjai maszkjukat levetve, a mai nézőhöz szóló közvetlen üzenetet tolmácsolták. Eritreában főként a kórus, Epidauroszban viszont csak a kórus tetszett, és váltott ki általános elismerést. Szophoklész Gidipusz Kolónoszban című drámájának előadása a fesztivál ünnepélyes megnyitóján — a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a kormány több tagja, világhíres görög színészek, köztük Iréné Papasz és Melina Mercouri jelenlétében — erősen emlékeztetett azokra a produkciókra, amelyekkel a görög Nemzeti Színház néhány éve Budapesten is vendégszerepeit. Hagyományos méltóságteljesség a dikcióban és a mozgásban, öntudatosság a mű birtoklásában, de mindez átütő erő nélkül, színészi egyéniségek híján, két órán át kitartó unalmassággal. Az epidauroszi színház azonban lenyűgöző. A csodálatos argoszi tájban tizennyolcezer nézőt fogad be — minden helyről jól látni és hallani, azóta sem tudták ezt az építészeti remeket utolérni. Ha nagyon elfáradtunk a kényelmetlen ülésben, a tikkasztóan egyhangú előadás szemlélésében, a zsúfolásig megtelt impozáns nézőtéren kalandozott a tekintet, vagy a háttér hegyein, olajfaligetein. Azon tűnődtem, milyen varázs teszi, hogy ez a táj a sötétség sátra alatt is megőrzi derűs mediterrán egyéniségét. Másként süt a hold, vagy itt vannak körülöttünk az antik istenek, akik már Delphiben is kinyilvánították jelenlétüket, rokonszenvüket? És hallgattam a tücsköket. Epidaurosz tücskeit, a Devecseri Gábor megénekelte tücsköket. És a görög irodalom, dráma leghivatottabb rhagygr tolmácsolására kellett gondolnom. Arra, akinek írásaival, fordításaival együtt töltöttem az utazás előtti heteket, aki velünk volt itt Hellászban, akiről a konferencia sem feledkezett el. És akinek sokban köszönhető, hogy az antik török kultúra a mi nemzeti kultúránk elválaszthatatlan része lett. Megint megdördült az ég ekkor. Ezúttal villámlott is. De milyen más volt ez a dörgés és milyen bizarr a villámlás! Nem égi üzenet, hanem színpadi trükk. Oidipusz végórájának jöttét jelezte. Megint a színpadra kellett figyelni, de a megvakított király históriája, elvonulása a szent ligetbe, alig kötötte le az érdeklődést. A sok-sok vaku másodpercenkénti apró felvillanásaival szintén azt jelezte: a nézőket nem a drámai ünnep fensége, hanem a természeti díszlet, az ebbe illeszkedő néhány stílusos színpadi kőomladék, a vének karának feketén suhogó mozgása érdekelte. Szophoklész nem volt jelen. Nem tudták megidézni. Karamanlisz miniszterelnök az előadás végén odalépett a döngölt földszínpad közepére Alexis Minotis rendezőhöz, Oidipusz alakítójához, megrázta a kezét, kétfelől arcon csókolta, közben szólt a taps. De a felsőbb sorokból, a diákság köréből bizony fütty is hallatszott. Lehet, hogy ott ültek az antik görög drámaírók igazi hívei és szószólói? Nem tudhatni. Annyi azonban bizonyos, hogy nem ez az epidauroszi este volt e konferencia csúcspontja, igazi értéke és értelme. Hanem inkább az, arait Apollón nyugtázott két nappal korábban Delphiben. Barta András La Fontaine operaszínpadra került. A Nem York állambeli Caramoor fürdőhely ünnepi játékáénak során mutatták be a tíz meséből összaállított „Fables" című srrját, zenéjét Hugh Silkens szerezte és a Metropolisain Opera rendezője, Fodo Igesz állította szignódra. A mű négy főszereplője fehér trikóban játszott, amelyre a meséknek megfelelő állatmaszkokat húztak.