Magyar Nemzet, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-06 / 236. szám

4 mai Holtvágány Két esztendeje a veszprémi tévétalálkozón, ahol az élő magyar irodalom és televízió együttműködésének lehetősé- geiről zajlott a vita, Urbán Ernő kért szót. Éppen azokban a hónapokban lelte meg a he-lyét, írói, riporteri, szociológusi szerepét a televízióban. Saját tapasztalataiból tudta hat, miként és kiket érdemes munkára biztatni a televíziónak az irodalmi értékű tévéművészet reményében. Két pályakezdőt ajánlott a televízió szakembereinek a figyelmébe. Az egyik Zsombok Timár György volt. A film, amely Urbán Ernő biztatására indult el a megvalósulás felé, a most bemutatott Holtvágány. A megsejtett képességek formát kapott bizonysága. Zsombok Timár György Csepelen él és dolgozik a munkás. Filmtechnikát és forgatókönyvírást sehol nem tanult, mégis, a dramaturg Jánosi Antal és a rendező Horváth Tibor szerint a forgatókönyv, , amelyet a televíziónak átadott, pontosan írta elő a forgatást, képről képre, jelenetről jelenetre. Valamennyi képi szimbólumot — madarak röppenését, áttűnéseket — a szerző találta ki, a rendezőnek nem is volt más dolga, mint valóságos képekké formálni a leírt elképzeléseket. Mindez persze belső, szakmai kérdés, nem is igen tartozi a tévénézők nyilvánossága elé. Elmondani azért érdemes, mert miközben újra és újra felszínre dobódik irodalom és televízió kapcsolatáról a sajtópolémia, imitt-amott létrejönnek olyan munkák — mint például a Holtvágány című tévéfilm —, amelyek a látszólag egymással szemben álló táborok, irodalom és televízió szócsatájában az együttműködés tényleges lehetőségeit bizonyítják. Ez a film ugyanis a maga egyszerűségével rendre megcáfolta azokat a lassan már megkövesülő érveket és ellenérveket, amelyeket ebben a vitában mindig elmondanak a résztvevők, írók és tévészakemberek. Az írók nem értenek a televíziózás nyelvén — hangzik leegyszerűsítve a televízió vádja. Lám — bizonyítja ez az érzelmesen megható, de kemény emberségre figyelmező tévéfilm — mégiscsak konyítanak hozzá valamit. Képi fantázia kérdése, ki miként tudja jelenetről jelenetre felépíteni mondandóját, ki milyen külső jellemzők mozgóképpé álmodásával tudja megteremteni figuráit. A képi fantázia pedig minden írónak és poétának mesterségbeli eszköze, enélkül sem tájat, sem lelkiállapotot nem jeleníthet meg a szó elhitető erejével, szemléletesen. Az író elképzelt egy holtvágányt (mindegy, hogy léteznek effélék a valóságban is; aminthogy az is lényegtelen, vasutastörténet-e a filmbéli, vagy más), egy cél és értelem nélkül maradt sínpárt, amely éppen olyan bánatosanfeleslegesen magányoskodik a világban, mint hősei, az életből kiszorult öreg vasúti alkalmazottak. Nem a szociográfiai leírás érdekében volt szüksége Zsombok Timár Györgynek filmjében a vasútra, hanem érthető szimbólumként. És ez a szimbólum a filmkockákon rajzolódott pontossá, világossá, nyilvánvalóvá. A rendezők megmásítják az írói anyagot — így tartják a televízióval alkotói szövetségre lépő írók. A Holtvágánynál nem volt szükség másításra, lényegi beavatkozásra. Horváth Tibor jó anyagot kapott, amellyel láthatóan minden rendezői elképzelése megegyezett. Mi szüksége lehetett volna tehát az átírásra, a mozgóképes átfogalmazásra? A szerzőtársak közötti egyetértés a film egészének biztos, kiegyensúlyozott ritmusán, kimunkált teljességén mérhető igazán. A Holtvágányon nem éktelenkednek az elkapkodottság, a kölcsönös szerzői megalkuvások, az ideges forgatási hangulat laikusok számára is szembeszökő jelei. Egyenletes menetéért ugyan nem szokás semmiféle művet megdicsérni, a tévéfilmek és tévéjátékok szerkezeti és magvalósításbeli pontatlanságai azonban lassan annyira mindennapos élményei a rendszeres tévénézőnek, hogy feltűnik, mi több, elismerést csiholó rendkívüliségnek tetszik, ha harmonikus alkotási folyamatról tanúskodik a kész munka. Furcsa módon e tévéfilm hibái is a kimérten magabiztos alkotói módszerből származtak: túlságosan lassan mesélt, túlságosan sokat magyarázott a nézőknek, ráérősen fotografált, kiváltképp a történet kezdetén. A céltudatos munkafolyamatban persze a színésznek is könnyebb a feladata, csakúgy, mint valamennyi részvevőnek, operatőrnek, maszkmesternek egyaránt. Szabó Gyulát ritkán látni a képernyőn, de ha felfeltűnik is, akkor sem adottságaihoz, művészi erejéhez méltó szerepekben. A Holtvágánysran végre hálás komédiás szerepet kapott. Érzelmes-bolondos-tisztességes baktere alighanem jó ideig emlékezetes marad, noha a televízió gyorsan törli simára a memóriát műsoráradatával. A felszállás késik Az elmúlt hét tévéműsora a mai szentimentalizmus híveinek kedvezett filmjeivel. A Nagy kalandom északon könnyes ordító befejezése mellett érzelmes históriát mesélt el A felszállás késik című szovjet tévéfilm is. Akár őszi románcnak is nevezhetnénk Vera Panova és L. Marjagin közös művét, s e jelző nemcsak a bemutatás időpontját és hangulatát jellemezné, hanem a film hőseinek életkorát is. A második világháborút ifjan végigharcolt és végigszenvedett, mára már megállapodott középkorúak rezignált múltidézése ez a színműből forgatott tévéfilm. Az ifjúság, de maga a jelen is csak statisztál ebben a történetben, megértően, kedvesen, a háttérben maradva. A felszállás késik az elmúlt évben egy nyugat-európai tévéfesztiválon nagydíjat nyert. Könnyes-bús múltidézése, úgy látszik, nem egy ország, nem egy nép, hanem egy korosztály megértéséhez talál utat. A film főszereplőivel azonos korú, háborút megélt középkorúakhoz szól ez a csendes melankóliával forgatott repülőtéri mese, ám azoknak a megértését és megnyerését nem keresi már, akik kívül állnak a filmben megszabott korhatáron, akik még mit sem tudnak kezdeni az őszies érzelmekkel, legfeljebb tisztelettel statisztálnak a középkorúak érzelmi válságai láttán, akár a filmbeli fiatalok. Röviden kevés újdonságot hozó, mégis izgalmas dokumentumöszszeállítást készített Horváth J. Ferenc a nürnbergi perről, s azokról az előzményekről, amelyeket Nürnbergről szólva soha nem árt felidézni. Az ítélet című dokumentumfilm jórészt már bemutatott híradórészletekből, archív filmanyagokból fűzött egésszé egy valódi drámát. A múlthoz kiegészítőül csupán néhány jelenkori újdonságot csatolt: hanglemezeket, frissen kiadott nyugatnémet gyűjteményeket Hitler beszédeiből. Nem lehet eleget szólni a háborúról, nem lehet elégszer látni-hallani a nürnbergi vádlók érvelését. Másfajta, békés és boldogító korszerűség szólalt meg a televízióbeli családi magazinban, a Családi körben. Iskola és család kapcsolatáról szólt a műsor, a szeptemberi tanévkezdés „országos” gondjaihoz illőn. Ranschburg Jenő, a műsor állandó részvevője a tőle megszokott derűs dialektikával látott hozzá, hogy legalább felvázolja, mi mindent kellene tudnia a szülőnek az iskoláról és az iskolába járó gyermek lélektanáról. Ám a műsor szerkesztői nem hagyták, hogy a néző is, az előadó is hosszasabban elgondolkodhasson, legalább képzeletben párbeszédet folytathasson egymással erről a sokakat érdeklő fontos témáról. Egy szociológusnak adta át a szót a Családi kör, aki ugyanarról beszélt, mint a pszichológus, csak kevésbé világosan, szemléletesen. Majd reklám következett, egy másutt már amúgyis reklámozott készülő gyermekfilmről (a filmrészlet lát-tán úgy hiszem, kár a reklámért). Később a divat került szóba: megtudhatta a Családi kör nézője — nem azt, mit viseljen az iskolás — mi divatos az ápolónőnek, a közérti eladónak stb. A foglalkozási felsorolás értékes perceket vett el a műsortól, noha a divatrevü mindig ugyanazt a modellt variálta: szaféri mindig, mindenkinek. (Talán még az iskolásoknak is.) A Családi kör szerkesztői úgy hiszik, akkor hívek a magazinjelleghez, ha sokféle témát és műfajt szerepeltetnek műsorukban. Nem figyeltek még fel rá, hogy a műsor pszichológusának fejtegetései, tanításait illusztráló jelenetei eleve biztosítják az érdekes és tanulságos magazinformát. Lőcsei Gabriella Zene, zene, zene Nagy várakozások és némi ellenállás közepette született meg a tévé zenei magazinja, a Czigány György vezette Zene, zene, zene. A várakozást igény és hiányérzet növelte — a műsor elődje, a Zenei Figyelő az évek során megmerevedett és nem tudta frissen, érdeklődést keltve követni a zenei élet eseményeit —, az ellenállás pedig Czigány György meghirdetett programjából fakadt, ő ugyanis azt vallotta, hogy az efféle híradó nem fordulhat kizárólag a komolyzene híveihez, hanem foglalkoznia kell a jazz, a népzene eseményeivel is. Hogy Czigánynak mennyire igaza van, azt a közönség ízlését firtató szórványos szociológiai vizsgálatok is igazolják: az ország közönségének nagy része (még a pallérozottabb ízlésű is) többé-kevésbé „mindenevő”. Igaz, az adagolás mértéke döntő: ha az összeállítás túlságosan kedvezne a könynyű műfajnak, akkor valójában senkihez sem szólna s mindenütt ellenállást ébresztene. A Zene, zene, zene első adása ebből a szempontból is mintaszerű volt: csak a finnyáskodás találhat kivetnivalót arányain. A magazin minden mozzanatából sugárzott a műsorvezető zenei agitációs meggyőződése, minden ötlet azt jelezte, hogy ez az új műsor valóban körképpé, a zenei élet szószólójává válhat. Az összeállítás átgondolt, tervszerű munkára vallott, könnyed nagyvonalúsággal peregtek a hónap zenei eseményeit, a közeljövő terveit, a televízió zenei műhelyeinek munkáját bemutató felvételek, a testvérművészetek kapcsolatát jelző, s ezzel a zene ügyét erősítő, egyben a műsort színesítő, élő adásban sugárzott riportok és a Ki nyer ma látványossá varázsolt továbbfejlesztését mutató kisvetélkedők. Tudatosság és koncepció jellemezte a nagyon sokoldalú összeállítást (Czigány társszerkesztője Vecsernyés János volt), olyan fajta nagyvonalú áttekintés, amely valóban országos érdeklődést akar kielégíteni, az ország eseményeit igyekszik felvillantani. Gondosságot tükrözött a rendezés is (Csenterics Ágnes munkája), a néző mindvégig úgy érezte, hogy a mozaikok szervesen illeszkednek egymáshoz, sehol sem bukkantak elő erőltetettségről árulkodó átkötések. Feuer Mária Altelevízió műsoráról Magyar Nemzet A Budapesti Művészeti Betek mai műsora Kadosa Pál szerzffi estje, Zeneakadémia, 19.30 — Ruszalka, a Prágai Nemzeti Színház vendégjátéka, Operaház, 19.00 — Lázroham, Vörös Csillag mozi, 18.15 és 20.30 — Mai magyar grafika és kisplasztika, Nemzeti Galéria, 16.00. A 90 éves Oskar Kokoschkának ítélték az idén az NSZK- ban a 10 000 márkás Lovis- Corinth-díjat. •1* A miskolci Herman Ottó Múzeum az idén újra kiírta a matyó és palóc népélet híres kutatója, Istvánffy Gyula emlékének szentelt néprajzi és honismereti pályázatot. A pályázat eredményét kedden hirdették ki. A bíráló bizottság a felnőtt kategóriában hat, az ifjúságiban három dolgozatot díjazott. Zenei jegyzetek FERENCSIK JÁNOS pénteki hangversenyén — nyugodtan mondhatjuk így — korunk zenéjének klasszikus alkotásait szólaltatta meg, remekművekhez méltó művészi színvonalon. Magyarországon első ízben hangzott fel Ligeti György nagyzenekari műve, az Atmoszférák. A másfél évtizede komponált mű a ritmust teljesen kiküszöbölni látszik: szél- tében kiterjedő hangzó síkok dinamikai és hangszínbeli effektusaival él, igen kifejezően és mindvégig a zene határai között maradva. Méltán nevezhető a hangversenypódium modern klaszszikusának Balassa Sándor Requiem Kassák Lajosért című kompozíciója, amely az utóbbi esztendők legnagyobb hazai és külföldi sikerét aratta. De ha csak annyit tudnánk erről a műről, hogy Ferencsik János műsorára tűzte és határainkon túl is előadta, ez a körülmény eleve bizalmat ébreszthetne Balassa Requiemjével szemben, hiszen kényes ízlésű főzeneigazgatónk nem egykönnyen vállalkozik új magyar kompozíció külföldön való vezénylésére. Balassa Sándor valóban olyan művet alkotott, amely egyformán győzi meg értékeiről az előadókat és a közönséget. Szőkefalvi-Nagy Katalin éppoly elkötelezett lelkesedéssel kelti életre — minden anyagszerűsége mellett is igen nehéz — szólóját, mint Palcsó Sándor és Ütő Endre, a Rádióénekkar pedig szinte társalkotóként vesz részt az előadásban, olyan hiteles és szuverén biztonságú a monumentális kórusfreskók interpretációja. Az idők próbáját kiállt, igazi modern klasszikus mű ezen az estén Berg Wrozzeck-je volt, amelynek három részletét Andor Éva közreműködésével szólaltatta meg az Állami Hangversenyzenekar. Ennek az előadásnak nagyvonalú expresszivitása, hangzásbeli kiegyensúlyozottsága sokáig emlékezetes marad. Ferencsik János, aki nem első ízben vitte véghez azt a bravúrt, hogy a színpad illúzióját kelti a hangversenypódiumon, ez alkalommal is átmentette a szimfonikus előadásba a dráma valamennyi költői mozzanatát, tragikus szépségét. Andor Éva hangbeli diszpozíció, zeneiség, jellemformálás és hangulatteremtés tekintetében egyaránt remekelt. A BUDAPESTI KAMARAEGYÜTTES műsora csupán egyetlen bemutatót foglalt magában : Berio Kamarazenéjét énekhangra, klarinétra, gordonkára és hárfára. Ennek szenzációja azonban eltörpült a már ismert műsorszámok mellett. Maros Rudolf tizenegy előadóra komponált kamarazenéje az újabb divertimentomuzsika finomművű, poétikus darabja. Durkó Zsolt második ikonográfiája a kürtverseny irodalmának egyik legfrissebb értéke. S itt voltak az újra meg újra felfedezett Stravinskydarabok, az orosz népdal fenyőszagú üdeségét lehelő Pribautki, meg a jazz-ritmusokban és frappáns hangszerelési ötletekben valósággal tobzódó Katona története, amellyel alig tud betelni az elragadtatott hallgatóság, ezúttal is ráadásra késztette az előadókat, akik szemlátomást maguk is szívesen ismételték volna meg akár az egész kompozíciót. Mihály András szerencsésen egyesíti magában az elméleti és gyakorlati muzsikus valamennyi jeles tulajdonságát, s nemcsak oly mélyen ismeri korunk zenéjét, hogy minden műről legalább annyit tud, mint a szerző — olykor talán még többet is! —, de meg is tudja valósítani minden elgondolását kitűnő együttesével. Sziklay Erika és Tarjáni Ferenc szólista közreműködése ugyanezeket az erényeket — zenei tudatossággal párosult énekes, illetve hangszeres virtuozitást — csillogtatta. Nem volt egészen indokolt és szerencsés e világot járt, rutinos együttes hangversenyén olyan nagy jövőjű, de gyakorlattal még nem rendelkező kamarazenekart is felléptetni, mint a Jeunesses Kamaraegyüttes. Mihály Andrásék műsora enélkül is elég kiadós volt és a velük való összehasonlítás ebben az esetben oly nyers, hogy szinte értelmetlenné válik. A fiatalok társulata Ligeti András vezényletével Stravinsky Dumbarton Oaks című concertóját adta elő imponáló ritmikus biztonsággal. De azt, hogy még van mit tanulniuk tapasztaltabb kollégáiktól, nyilván ők maguk is tudják. FIATAL ZENESZERZŐINK bemutatkozásának színtere volt vasárnap délután a Zeneakadémia kisterme. Változatos és jól összeállított műsoruk figyelemre méltó képet adott a legújabb nemzedék törekvéseiről és azok megvalósítására szolgáló eszközeiről. Ez a kép általánosságban igen biztató: szélhámoskodásnak, nagyzoló semmitmondásnak a kilenc komponista egyikénél sem leltük nyomát, műveiket kivétel nélkül becsületes szakmai felkészültség és az alkotói szándék etikussága jellemzi. Legidősebb közöttük a harminckét éves Borsody László, akinek zongorára és cembalóra írt Tasks (Feladatok) című háromtételes darabja ízlésesen él a billentyűs hangszerek legrégibb és legújabb , ám szándékosan meghatározott korlátok közé szorított — effektusaival. Madarász Iván zongorára írt Metamorfózisában a teoretikus elem uralkodik, akárcsak Kósa Gábor tetszőleges hangszeren megszólaltatható Hoquetus című kompozíciójában, amely ez alkalommal cembalón hangzott el Szunyogh Balázs — ő a legfiatalabb, mindössze huszonkét esztendős — gordonkára és zongorára írt Négy duója megnyugtató záloga a szolid szakmai tudásnak és biztos ízlésnek. Fehér András kóruskompozíciója (Mars istenhez békességért) anyagszerű, hatásos mű, amelynek szerzője a kifejezés ökonómiájának ritka adományával is rendelkezik. Székely Iván prezentálta a műsor egyetlen elektronikus szerzeményét (For Alrun), amelyet magnó közvetítésével hallottunk. Victor Máté szólóhegedűre írt Expiationja több évvel ezelőtt íródott s a zeneszerző azóta más jellegű — elektronikus és popzene — munkásságot folytat. Így nem tudhatjuk, régi emléket kívánt e műve bemutatásával feleleveníteni, vagy újabb orientációjáról adott számot? Vajda János vonzó módon teszi magáévá azt a felismerést, hogy gyakorlatilag minden szöveg megzenésíthető: egy szociológiai felmérés adatait komponálta meg énekhangra és kamaraegyüttesre. Nyilván felismerte, hogy az általa választott szöveg nemcsak jól tűri a megzenésítést, de kifejezetten hatásos is. Huszár Lajos Musica concertante című kamarazenekari műve a rézfúvós hangszerek exponált szólamai révén nehezen fért el a kisterem falai között, ennek ellenére ezt tartom — Szunyogh Balázs és Fehér András művei mellett — a legtöbbet ígérőnek mindabból, ami ezen a kitűnően sikerült hangversenyen elhangzott. A közreműködő művészek névsora arról tanúskodik, hogy legjelesebb szólistáink egyértelműen hitet tesznek az arra érdemes új alkotások mellett, ezért külön elismerés és köszönet illeti Horváth Anikót, Körmendi Klárát, Fellegi Adá■ mot, Perényi Miklóst, Takács Nagy Gábort, Sziklay Erikát, valamint Párkai István kamarakórusát és a Jeunesses Kamaraegyüttesét, vezetőjével, Ligeti Andrással együtt. Pándi Marianne Meghalt Sugár Mihály színművész Hetvennégy éves korában meghalt Sugár Mihály, a Vidám Színpad nyugdíjas színművésze. Hamvasztás utáni búcsúztatása október 13-án, 9 órakor lesz a Farkasréti temetőben. Pályáját Debrecenben kezdte, Szegedien folytatta, táncoskomikusként aratott sok sikert, de számos prózai szerepet is játszott: Harpagont A fösvényben, Bobcsinszkijt A revizorban, Millert Az ármány és szerelemben. Az utóbbi években, nyugdíjaztatásáig a Vidám Színpad tagja volt, komikus karakterszerepekegész sorát alakította — rokonszenves egyénisége a kabaréműsorok és egész estét betöltő zenés vígjátékok jellegzetes színfoltja volt. .Szerda, 1976. október 6. Csehszlovák filmnapok kezdődtek A csehszlovák kultúra napjain bemutatásra kerülő filmekről tartott kedden sajtótájékoztatót a budapesti Csehszlovák Klubban dr. Gombár József, a MOKÉP igazgatója és Pavel Kuzma szlovák filmfőigazgató-helyettes. A bemutatósorozat kedden este, a Puskin filmszínházban Jaroslav Bálik Egy ezüst című filmjének díszbemutatójával kezdődött. A filmnapok — a Budapesti Művészeti Hetek keretében — október 6-án a Vörös Csillag filmszínházban Stanislav Strnad A bátyámnak klassz öccse van című filmjének vetítésével folytatódnak. A Toldi stúdiómoziban sorozat kezdődik: október 7-én Dusán Klein A város nem tud semmit, 8-án Jiri Hanibal Jana, Anna húga, 9-én Vera Simková-Plivová Srác urak, 10-én Karél Kachyna Ismét átugrom a pocsolyákat, 11-én Járónál Jires ... És üdvözlöm a fecskéket, 12-én Stefan Uher Ha nekem puskám lenne című filmjét vetítik. NAPLÓok,azert a Széchenyi István nemsokára magyarul is megjelenő Naplójáról szól a Radnóti Miklós Színpad műsora ma este 7 órakor a Batthyány téri Angelika cukrászdában. Jékely Zoltán, az egyik fordító vallomását Jancsó Adrienné mondja el, a Naplóból Pap János mutat be részleteket, a fordítókkal Katona Tamás és Szegedy- Maszák Mihály beszélget. Az Angelika irodalmi estjeinek szerkesztői: Jancsó Adrienné és Szentpál Mónika. ♦ Színházművészetünk manapság ritkán kap nemzetközi elismerést, színészeinket azonban ma is gyakran dicsérik külföldi szakemberek. Csodálják a nagy színpadi egyéniségeket, akik olykor egész előadások sivárságáért kárpótolni tudják a nézőt. Gazdag hagyományaink örökösei, éltetői ők, akik játékukkal együttesek stílusát határozzák meg, előadások sorsát döntik el. Olyan művészek hagyatékából táplálkoznak, mint Jászai Marié, aki fél évszázada halt meg — egyéniségének hatása azonban ma is elevenen él színjátszásunkban. Utódai szerepről szerepre őrizték, formálták, továbbadták a tragikai fenségben megnyilatkozó nemes magatartás, az átszellemült, mélyen átélt alakteremtés és a kidolgozás műgondjának tradícióját, amely az idők és a színpadi felfogás változásai ellenére is az alkotó színészei alapja maradt. Jászai Mari, a dunántúli ácsmester leánya, tizenhét éves korában lépett először színpadra, és néhány esztendei vidéki színészet után 1872-ben került a Nemzeti Színházhoz, amelynek rövid megszakítással ötvenhárom évig volt tagja. Kirobbanó sikerek, országos ünneplések, díjak és kitüntetések, elragadtatott kritikák kísérték legendás hírű színészi pályafutását, amelynek legfényesebb állomásai tragikai szerepformálásai voltak. Könyvtárnyi irodalom emlékezik meg Antigonéjáról, Iokasztéjáról és Elektrájáról, játszotta Cleopátrát, Lady Macbethet, Margit királynét, volt Phaedra, Stuart Mária és Erzsébet, Medea és Éva Az ember tragédiájában, Mirigy a Csongor és Tündében, Gertrudis a Slank bánban. Szavalt és fordított, cikkeket, novellákat és emlékezéseket írt; sokoldalú és a magánéletben olykor ellentmondásos egyénisége nemcsak a színpadon, hanem egész művészeti életünkben vezérszerepet játszott több mint fél évszázadon át. Gyergyai Albert, aki az első világháború után még néhány nagy szerepében látta Jászait szép és érzékletesen felidéző portréjában így emlékszik rá: Bármily szerepben, hogyha egyszer előlépett a háttérből, egyszerre minden eltörpült körülötte, mielőtt még megszólalt volna, minden szem csak őt figyelte, mindenki sejtette, várta, tudta, hogy Jászaival a színpadon valami megható, felemelő, megrendítő eseménynek kell történnie, valami drámai fordulatnak, valami sistergő összecsapásnak, vagy legalább egy gyászos, izzón lobogó kitörésnek .. . Amikor aztán megszólalt, senki sem vonhatta ki magát hangjának varázsa alól... Csodálatosan hajlékony, mintegy mélyből feltörő, s könynyekkel átitatott orgánumával, talán nem szép, de annál kifejezőbb, lélekteljesebb arcával, s szoborszerű termetével ... mintha csak arra termett volna, hogy szerepeit szolgálja, s hogy megmutassa, mit jelent ma is az igazi tragédia ... természetadta adományait egyrészt a végletekig felfokozta, másrészt a végletekig fegyelmezte, s egyszerre volt patetikus és átlátszóan egyszerű.” Ha olykor valamelyik színészünkről ma elmondható ennek akárcsak egy hányada is,akkor e színész művészetében ott él és munkál Jászai öröksége. Vajon hagyományozhat-e színművész ennél többet utókorára? Vajon végezhet-e bárki is többet pályáján, mint Jászai, aki ötven esztendővel halála után még mindig példakép lehet színjátszásunkban? —a aaoo A Fővárosi Operettszínház a Csárdáskirálynő német nyelvű díszelőadásával mutatkozott be hétfőn este Hágában.