Magyar Nemzet, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-22 / 44. szám
d A RÁDIÓ MELLETT „Még" és „csak" * Maga a tény pusztán enynyi: tizenötezer társbérlet van ma Budapesten. Ezt a számot felfoghatjuk úgy, hogy elenyésző az országos lakásproblémák közepette — és nem tévedünk, örvendezhetünk akkor, hogy biztatóak a kilátások; lám, már „csak” tizenötezer társbérlet akad. De gondolkodhatunk úgy is erről az adatról, ahogyan Kelemen Kata tette Nézzünk a számok mögé! című riportjában, azzal a jogos, megalapozott indulattal, hogy baj, ha „még” mindig ekkora a társbérletek száma — és felelősségteljesebb, mozgósítóbb következtetésekhez juthatunk. Társbérletről hallva a legtöbb ember szeme előtt olyan lakás jelenik meg, amelyben el két család él, keresztezve és zavarva egymás tevékenységét, nyugalmát. Legjobb szándékuk ellenére is összeütköznek a közös mellékhelyiségekben, nincs lehetőségük önálló, elkülönült életre, hiszen a legtöbb lakásban még a gondolat is áthallatszik az elválasztó falakon. Ez az úgynevezett „kettes” társbérlet is elviselhetetlen szörnyűségnek tűnik fel, de Kelemen Kata riportja azzal a megdöbbentő ténnyel szolgált hogy nem kevesen vannak, akik számára ez az elviselhetetlen szörnyűség is irigylésre méltó helyzet volna. Azokról van szó, akik nem „ skeletes”, hanem „négyes”, „hatos”, „nyolcas”, sőt (ilyen is van!): „tízes” társbérletben élnek. Méghozzá nem elhanyagolható számban: a tizenötezer társbérletnek mintegy harminc százaléka ebbe a kategóriába tartozik. Ha megpróbáljuk magunk elé képzelni egyetlen átlagos napját egy ilyen sokszoros társbérletnek, s aztán beszorozzuk ezt az élményt az így eltöltendő évek, sőt évtizedek számával, rá kell döbbennünk, hogy ennek a gondnak a megoldása a halaszthatatlan feladatok közé tartozik. A hallgató rádöbben, de tudomásul kell vennie, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. Mert arra ugyan van lehetőség, hogy évente háromszáz társbérletet megszüntessenek,ilyen ütem mellett ötven évig tartana valamennyinek a fölszabadítása!), de a boldog háromszázak közé csak azok kerülhetnek, akik viszonylag most is a legtűrhetőbb viszonyok közt élnek: a „kettes” társbérlők. Természetesen méltánylandók a tanács szempontjai is: egy lakásért kettőt adni még mindig könynyebb, mint négyet, hatot, nyolcat vagy tízet. Kevésbé volt meggyőző az a kommentár, amellyel a megszólaló illetékesek ezt a kényszerű megoldást körülbástyázták. Szemléletük mélyén mintha az az önmegnyugtató felfogást bujkált volna, amely a többszörös társbérlők gondjában „csak” pár ezer ember problémáját érzékeli, s a mások helyzetén könnyítő intézkedések fényében eltörpülőnek látja ezt a kérdést. Igaz, ugyanis, hogy a sokszoros társbérlőnek joga van föliratkozni az egyéni lakásigények listájára és lassan araszolgatva ott is előbbre juthat. De az már aligha fogadható el, hogy tűrhetetlen életviszonyaik nem jelentenek számukra ezen a téren különleges előnyt! Hiszen közülük sokan talán épp azért nem kerülhetnek át a méltán kiemelt nagycsaládosok közé, mert olyan társbérletben élnek, ahol nem lehet nagy családot alapítani. A tagadhatatlan objektív nehézségeknél, az illetékesek belátását korlátozó rendelkezéseknél is erősebben követeli társadalmi berendezkedésünk szelleme, hogy emberhez méltó élet lehetőségére mindenkinek — még a sokszoros társbérletbe szorultaknak is — egyenlően osszuk az esélyt. Szombat esti bemutató Jó ideig eltöprengtem azon, vajon Csörsz István Bolond kutya gazdája című alkotása miért szombaton, a késő esti órákban került bemutatásra? Vajon a fiatal, de máris tetemes számú könyvből ismert író művében olyasfajta pikantériát vélt föllelni a műsorszerkesztés (akár szexuális, akár politikai értelemben), mint amilyen a néhány évvel ezelőtt divatban volt „Éjszakai Rádiószínház” adásait jellemezte? Vagy e meglepő adásidővel fokozott figyelmet kívánt a darabra irányítani? Netán arról volna szó, hogy — a szombati adás különlegesen kiemelő jellege megszűnvén — éppenséggel eldugni óhajtották a hangjátékot? A Bolond kutya gazdája mindenesetre az utóbbira szolgált rá. Lazán összefűzött állóképek, sehonnan sehová nem haladó dialógusok csordogáltak benne. Olyasformán, mint amikor egymásról mindent töviről hegyire tudó, hosszú idő után újra találkozó ismerősök akadnak öszsze — s mi, a beavatatlan idegenek, értetlenül hallgatjuk a számunkra rejtett célzatú párbeszédet. Ők nyilvánvalóan mindazt értik, amiről beszélnek, tisztában vannak vele, hogy mire céloznak, melyik megjegyzés miféle emlékeket idézhet fel, de mindezt az illetéktelen idegennek természetesen nem kötik az orrára. Efféle feszengő érzéssel hallgattuk a hangjátékot, mintha tapintatlanságot követnénk el azzal, hogy e sok privát ügy és személyes érdekű közlendő hallatán nem zárjuk el a készüléket. Csörsz István azonban időnként már-már úgy tett, mintha beavatna minket is a hallottak értelmébe, ezért hát kitartottunk a zárókonferálásig, de sokkal bölcsebbek attól sem lettünk. Annak próbája, hogy a szerző tehetséges-e a rádiójáték műfajában is, még odább van. Szombaton, késő este sugárzott műve alapján ez egyelőre megítélhetetlen. Nyerges András Felnőtt a csodagyerek Beszélgetés Kürthy Hannával Kürthy Hanna hamarabb tudott rajzolni, mint írni. Édesanyja, Kürthy Eta énekesnő, büszkén mutogatta gyermekének rajzait, aki akkor még ötéves sem volt. Később a csodagyerekről a Magyar Nemzet is írt Egy nagy albumban őrzi ezt a cikket és a többit, amelyek róla szóltak. Itt találhatók azok a rajzok is, amelyeket évek során készített, s amelyek szerte a világon díjakat, kitüntetéseket hoztak neki. A gyermek azóta felnőtt — már huszonöt éves —, s most jött meg Franciaországból. — Három hónapot töltöttem Senlisben. A Cziffra-alapítvány vendége voltam. Az alapítvány fele már a francia államhoz tartozik. Csodálatos volt a három hónap. A Senlis-i meseváros, a készülő múzeum, az épülő Liszt Ferenc auditórium rengeteg témát adott nekem. Lerajzoltam az ezeréves templomot, amelyet most alakítanak át hangversenyteremmé. Milyen lehetett eddig, s milyen lesz, ha elkészül? Jártam a párizsi múzeumokat, megismerkedtem azokkal a csodálatos műalkotásokkal, amelyek láttán bizony néha összeszorult a szívem, s felötlött bennem a kérdés: hát én is rajzolhatok? — Nagy eseménye volt életemnek a francia tévébeli szereplésem. Néhány tehetséges fiatal társaságában Cziffra György zongoraművész engem is bemutatott a francia közönségnek. És mialatt Cziffra rólam beszélt , egymás után jelentek meg a képernyőn a rajzaim. Az adásnak nagy sikere volt. Utána felkeresett René Huyghe, a Louvre és más francia képzőművészeti intézmények igazgatója. Megnézte rajzaimat, s kettőt elvitt. Ezeket a Grand Palais-ban, az egyik legnagyobb párizsi képtárban állítják ki. — Szeptemberben nyílik meg a Liszt Ferenc auditórium, művészeti ünnepségek közepette. Ismert és ismeretlen tehetségek lépnek majd fel. Talán az én képeimet is kiállítják. (herczeg) MaM Nemzet Arcunk a tükrökben Naplójegyzetek egy Pszichoterápiás Hétvégről Két elmeorvost játszik Agárdi Gábor és Horváth Tivadar egy most láthatóarinthy-műsorban. Az egyik doktor megvallja: az a mániája, hogy őrült. A másik megmagyarázza: a mániának éppen az a lényege, hogy ellenkezik a valósággal. Ha tehát a kollégának az a mániája, hogy őrült, akkor téveszme az őrültség, így hát nem őrült. De viszont akinek mániája van, az ugyebár... Hepehupa Ez a gonoszkodó tréfa, ez a „hepehupa” jutott eszembe, hogy ott ültem Zalaegerszegen, az újonnan épült Ifjúsági és Úttörő Házban, vagy száz ember között, a 8. Pszichoterápiás Hétvég egyik „nagycsoportjá”-nak gyakran meglehetősen furcsa érzéseket és indulatokat keltő közegében. A „csoportdinamiká”-val való gyógyítás gyakorlatában évek óta nálunk is helyet kapott ez a pszichoterápiás forma, amelyet nem irányítanak közvetlenül, mint egy értekezletet Sőt — legalábbis látszólag — sehogysem irányítják. A két vezető — voltaképpen nem is vezető, „csak” terapeuta — most is ott ült a terem közepén, és csak néha szólt egy-egy mondatot. Akkor is főleg azt mondogatták, hogy itt, most mindenki arról beszél — és arról hallgat —, amiről csak akar. „Ne tessék ránk hallgatni, még közvetetten sem! Ne tessék tőlünk várni indítást!” A magam részéről — mint egyike azoknak, akik először vettek részt ilyen Hétvégén — Karinthyról hallgattam. Hiszen — járt a fejemben —, ha nem követem a terapeuták direktíváját és mégis csak tőlük várok direktívát, akkor is az ő szándékukat követem. Vagyis utasításuk szerint azt kívánom, azt igénylem, ami bennem van... És érdekes: a hosszú szünetek után hangosan szólni merők is arról beszéltek, hogy mi az, ami belefér és mi az, ami nem ebbe az összejövetelbe. És mire igazán észrevettem magam, már két véleménycsoport szembesült egymással. Az egyik „irányzat” szerint itt mindent ki lehet mondani, akár még káromkodhatunk vagy nótázhatunk is, ha kedvünk tartja. A másik szerint az ilyesmi nem ildomos, tartsuk be a játékszabályt. Ami viszont az, hogy nincs játékszabály. Legfeljebb az, hogy percre pontosan kell nemcsak megkezdeni, hanem be is fejezni az ülést. Hogy utána kitóduljunk a folyosóra. Ott aztán az a benyomásom támadt, hogy a neves professzornak — aki az előbb még sokunkkal együtt mintha másodosztályú focimeccsen, vagy általános iskola tízperces szünetében érezhette magát — hirtelenében pocakja és tekintélye nőtt. És már magam sem tudtam, hogy valójában kimondtam-e az előbb, hogy a hepehupára gondolok, vagy csupán azt gondoltam, hogy kimondom?... • Nagycsoport, kiscsoport Késő este azonban, mikor a „nagycsoport” már vitázó, beszélgető csoportocskákra oszolva szálláshelyünk, az Arany Bárány felé tartott, kezdtem már sejteni, hogy még sok fejtörésre fog okot és módot adni az a helyzet, amibe ott, a teremben kerültem. Hiszen én sokszor voltam már életemben — ha nem is így nevezték — nagycsoportokban. És nem mindig azt mondtam, amit akartam mondani, de azt sem, amit hallani akartak tőlem. Meg is kellene számolni, hányszor zavarodtam már bele az ilyesmibe! Amikor még nem mint „csoporttag”, hanem csak mint turista Budapestről hallgattam meg Szilárd János doktor szegedi főorvos bevezető előadását a lélektani krízishelyzetekről, nem is gondoltam volna, hogy nemcsak az a krízishelyzet, ha az ember már ott áll az ablakpárkányon. Ilyen szituáció lehet az is, amikor nem szólítanak fel, de mégis halálfontos megszólalni, vagy éppen, hogy nyomatékosan felszólítanak, de hallgatni kéne. Ilyenkor életmentő lehetne egy terapeuta a mellényzsebben! A krízishelyzet és annak megelőzése, a lélektani „sürgősségi műtét" a központi téma ezen a hétvégén. Korábbiakon fő téma volt már a szocializáció vagy a családterápia. Közvetlenül azonban csak a vitacsoportokban esik szó arról, hogy miképpen lehet és kell beavatkoznia az idegorvosnak, a kórházi pszichológusnak, de akárki másnak is az olyan ember helyzetébe, akinek esetleg nagyon súlyos veszélyeztetettségét nem elsősorban fizikai tünetek jellemzik. A „nagycsoportok” - ban arról esett szó, amiről akartunk, — vagy tudtunk — szólni. Nagyjából ez volt a helyzet az úgynevezett „szabad interakciós kiscsoportban, és még közvetettebben lehetett csak a szó, a kifejtés szerepe az „autogén training"- gel vagy a hipnózissal foglalkozó, pontosabban: ezekkel a módszerekkel élő „kiscsoportok”-ban. Talán ezért is olyan nehéz szólni róluk. A magamfajta laikusok nem értik, vagy félreértik a „szakmai” elemzések rendszerint angolból vett, de az angol „kívülállók” számára sem a teljes igazságot mondó kifejezéseit. A filozófia „alapnyelve” és a filozófusok mondatszerkesztése, legalábbis nálunk, a német. A pszichológusok viszont még a statisztikai táblázatok útmutatásait is „pszicho-angolul” jelzik. Ami meg az ilyen naplójegyzeteket illeti, azok nyilvánvalóan nem tudományosak. A csillagász és a joghurt A legérdekesebb és legélvezetesebb „kiscsoport” azonban a pszichodráma. Részt vettem — mint néző, mint színész, mint rendező és talán mint szerző is — a négyszer másfél órás ülésből álló sorozaton. A négy ülés — felvonásnak is mondhatnám — három nap alatt zajlott le: a „szünetek”-ben nagycsoporttag voltam, vitáztam, sőt ettem, és egy keveset aludtam is. De, ha a pszichodrámára gondolok, eltűnnek a szünetek és úgy érzem, egyvégtében éltem át — tizennegyedmagammal — egy olyan előadást, amelynek egyes jeleneteit mintha Shakespeare ihlette volna, más jeleneteit Dosztojevszkij (Camus átírásában), de sor került Molnár Ferenc-szcénákra is. Gondolom, időbe telik még, és nemcsak nekem, hanem az egész javarészt képzett pszichológusokból álló társaságnak is, akár csak a legfontosabbakat megérteni abból, ami ebbe a színpadot és nézőteret elegyítő színházban történt. Nem szeretnék indiszkrét lenni, de annyit talán, elárulhatok, hogy az egyik „felvonás”-ban egy professzort alakítottam, egy csillagászati tanszék vezetőjét Annyit mindannyian tudtunk előre róla, hogy az illető törvénytisztelő állampolgár, jó csav, lábapa, nyájas főnök, aki önkezdeményezésre nem „fúr meg” senkit. Ez a derék férfiú domborításomban úgy tért ki az elől, hogy ítélkeznie kelljen két egymással összeütközésbe került munkatársa ügyében, hogy arról áradozott, milyen szép is a csillagos ég a fejünk fölött! És a kozmikus gyönyörűséget dicsérte akkor is, amikor egy általa régebben már támogatott, de végül is nem egészen „biztos" irányú javaslatot kellett volna aláírnia. Vállalom a szerénytelenség vádját: határozottan sikerem volt. Többen ráismertek — és nemcsak szövegemet, de még gesztusaimat illetően is — saját főnökeikre. És szavaik tükrében felvillant bennem, hogy vajon milyen is voltam, amikor ilyen-olyan alkalmakkor valamiféle „professzoros” helyzetekbe juttatott az élet? Mindenesetre szereplésem hozzájárult ahhoz, hogy a pszichodráma-kiscsoportban mind élesebb kontúrt kapott egy sajátos fogalom: a „joghurtember". Eredetileg csak mint „joghurtférjet” emlegették, vagyis olyan „családfőt”, aki nem segít a döntések meghozatalában, inkább felhozza a joghurtot a közértből. Később a „joghurt” már e férj egész személyiségét jellemezte. De a cselekmény kibontakozása során, megszületett a „joghurtorvos”, a „joghurtbeteg” és a „joghurt-tanszékvezető” is. „A mindenkori drámát a mindenkori közönség is írja” — figyelmeztetett annak idején Hevesi Sándor. Úgy tetszik, a pszichodrámát is. És nem lehetetlen, hogy néhány elméleti lélektannal foglalkozó kiscsoporttársam segítségével ez a „joghurt” rövidesen bevonul a tudományba is, mint pszichológiai és pszichiátriai, esetleg szociológiai fogalom. Humanizált emberek „A Hétvég feszesen szabályozott lélektani keretével lehetőséget nyújt ahhoz, hogy láthatóvá és megérthetővé tegyük belső világunknak azokat a rétegeit is, amelyek a kisgyermekkortól kezdve átszínezik kapcsolatainkat a valósággal. Ez a lélektani keret biztosítékot nyújt arra, hogy megtanuljuk szétválasztani a valóságot és belső világunk arra vetülő képeit. Az önismeretnek önmagunkon történő ilyen folyamata, amelyről a Hétvégén csak bepillantást lehet kapni, növeli alkalmazkodási készségünket a valósághoz, a realitásérzésünket. Ezt a képességet a betegeinkkel való lélektani foglalkozásban állandóan felhasználjuk.” — Hidas György főorvos, a Pszichoterápiás Hétvégek hazai fő szervezője magyarázza ezt egy kis társaságnak az egyik szünetben. „A pszichoterápiás hétvégek történetében kétségtelen fejlődés mutatkozik. Ezek az alkalmak humanizálják a részvevőket és rajtuk keresztül sok más embert is.” A végső értékelésen, ami szintén a zalaegerszegi ifjúsági házban de már „játékon kívül” történt, állapította meg ezt dr. Tariska István igazgató-főorvos, a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának alelnöke. (Akinek különben egykor páciense voltam, legalábbis annyiban, hogy 1944 novemberében és decemberében ő volt a szerkesztőm a Néplapnál, a felszabadult Debrecenben.) Hadd merjem hozzátenni, mint a tudományban járatlan, de pszichogén ártalmakban mégis elég nagy gyakorlattal bíró valaki, hogy egy kis körültekintéssel és kölcsönös szolidaritással talán gyógyíthatjuk egymást a mindennapi pszichoterápia nagy- és kiscsoportjaiban is... Antal Gábor .Kedd, 1977. február 22. NAPLÓ február 22 Németh László Győzelem című drámáját színes tévéfilmre rögzítette a szabadkai Népszínház előadásában az újvidéki televízió magyar nyelvű szerkesztősége. Az előadást Varga István rendezte, a két főszerepet Nagygellért Júlia és Nagygellért János játssza. A Arthur Rubinstein, korunk egyik legnagyobb zongoraművésze bejelentette, hogy látásának fokozódó romlása miatt többé nem versenyez. A kilencvenéves művész most emlékiratait rendezi. • H. Barta Lajos Kiáltás című drámáját március 9-én mutatja be a békéscsabai Jókai Színház Lovas Edit rendezésében. A „Rembrandt-operáció” hat hónapig tartott. Cérna, viasz és egy különleges vasaló segítségével a holland restaurátoroknak sikerült helyreállítaniuk az amszterdami múzeumban őrzött Éjjeli őrjáratot, Rembrandt híres művét, amelyet 1975. szeptember 14-én egy elmebeteg tanító késsel összevissza szabdalt. Hétfőn a Szegedi Nemzeti Színház művészeinek részvételével színházi hét kezdődött a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Műsoros és vitaesteket tartanak, vetélkedőket rendeznek, a főiskolán pedig díszlet- és jelmezkiállítás látható. Párizsban megalapították a Prix de l’Humour-t s azt a színészt vagy filmszínészt jutalmazzák vele, aki az év folyamán legjobban megnevettette a közönséget természetes humorával, vidámságával. Az 1976- os év Humor-díját Anny Duperey nyerte el az Yves Róbert rendezte „Un élephant la trompe énormément” című filmvígjátékban nyújtott kiemelkedő alakításával. És Filmfelvevő gép elé állt a legfiatalabb Hemingway unoka, a 14 éves Mariei, ő már nem ismerte a világhírű nagyapát, s állítólag könyvei közül is csak kettőt olvasott. Londonban megjelent a The Encyclopaedia of Opera, a Pitman kiadó gondozásában. Az új angol nyelvű operalexikont Leslie Orrey szerkesztette. A Olaszországban hamarosan forgalomba bocsátják a Michelangelo születésének 500. évfordulójára vert 500 lírás ezüst pénzérméket. A pénzérmék egyik oldalán Michelangelo portréja látható. ♦ A kulturális miniszter előadása a művészeti életről Hétfőn a Fészek Művészklubban ülést tartott a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének központi vezetősége. Vess Imre főtitkár megnyitója után Pozsgay Imre kulturális miniszter művelődési, művészeti életünk helyzetéről, az időszerű feladatokról beszélt. Elmondta, hogy a legutóbbi hónapokban megélénkült a magyar művészeti élet. Sok fórumon hangzottak el tájékoztatók a kulturális-művészeti politikáról, elemezték az amatőr művészeti mozgalom helyzetét, a fiatal írók, művészek munkásságát, a játékfilmgyártás és a filmforgalmazás kérdéseit. A művészeti életben tapasztalt fejlődésről és az időszerű gondokról számoltak be a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének kongresszusán, a különböző művészeti szövetségek közgyűlésein. A miniszter utalt arra, hogy a kulturális politikai irányelvek az alapkérdésekben változatlanok. Döntő cél a szocialista kultúra fejlesztése: minden humanista alkotás előtt nyitva a kapu. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy közösség és közönség nélkül nincs művészet. Az alkotóknak nem a rossz értelemben vett közérthetőségre kell törekedniük, hanem az értelmes, értékes megközelítésekre. Változatlan igény a művészek iránt a közéleti felelősség, a társadalom aktuális kérdései iránti érdeklődés, de ma már nem a művészeteknek kell a politikai kérdéseket megoldaniuk. A Kulturális Minisztérium az alkotó műhelyek önállóságának csorbítása nélkül, jobb koordinálással kívánja elősegíteni a színvonalas, értékes művészi tevékenységet. Változatlanul támogatják az ország különböző vidékein önállóan, kezdeményezett alkotó műhelyek munkásságát, de nem tesznek minőségi engedményeket. SZÍNHÁZAK mai műsora Magyar Állami Operaházi a cédrus (Filak. bárt. xm. sor. 4.) (7) — Erkel Színház: Nabucco (Ifj. bért. IX. sor. 4.) (fél 6) — Nemzeti Színház: Csongor és Tünde (T) — Madách Színház: Ióvá tett lovagok (I. bért.) (7) — Madách Kamara Színház: Vássza Zseleznova (B/2. béri) (7) — Vígszínház: Bolha a fülbe (7) — Pesti Színház: Egy őrült naplója (7) — Fővárosi Operettszínház: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak (7) — József Attila Színház: Villon és a többiek !?l — Thália Színház: A Prométheuszrejtély (7) — Mikroszkóp Színpad: Ki fog gólt lőni? (fél 9) — Egyetemi Színpad: A magyar filmművészet műhelyei (7) — Vidám Színpad: Lehetünk őszinték? (fél 8) — Zeneakadémia: az I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekarának hangversenye (vez.: Ferencsik János) (a gimn. bérlete 4.) (fél 8) — Állami Bábszínház: Jókai tér: A gyáva kistigris (de. 10) — Kamara Varieté: Nincsen múzsa tövis nélkül (fél 6, és 8) — Fővárosi Nagycirkusz: szünnap.