Magyar Nemzet, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-01 / 26. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT Az elveszett Elektra A magyar dráma története soványka fejezet irodalmunkban, de kezdődni mindjárt remekművel kezdődik: Bornemisza Péter Elektrájával. A mai ember szemében e nagy mű születésének körülményei szinte egytől-egyig a csodával határosak. Gondoljuk csak el: Szophoklész tragédiáját egy huszonhárom éves fiatalember (a mi fogalmaink szerint „fiatal író”), költi újjá, s amit az eredeti műhöz hozzátesz, nem kisebb értékű annál! Munkája — részben — fordítás, de a tizenhatodik század közepén ahhoz, hogy fordíthasson, jóformán nyelvet kellett teremtenie. Dramaturgiai érzéke hihetetlenül erős; változtatásai azt célozzák, hogy a hősök tetteinek mozgatórugói kevésbé elvontak, vaskos realitásuk révén átélhetőbbek legyenek kortársai számára. S mindezen túl azt is eléri, hogy a görög sorstragédia keretei közt hitelesen, dokumentumértékűen jelenítse meg a korabeli magyar valóságot. Elektrája nyíltan politikus természetű íra úgy fogalmaznánk: „Közéleti töltésű" dráma lett, egyszerre égetően aktuális a maga idején, s századokon is átívelő érvényű. Nemzedékek sora tanulta meg az iskolában, hogy ez a tragédia kivételesen nagy alkotás, ám elvont tudásához igazi élmény nem párosulhatott. Különböző átdolgozások és színpadi értelmezések nyomán születtek ugyan értékes részeredmények, de maga a dráma sosem kelt igazán életre. Ápolták mint muzeális kincset s közben valahol rendszerint elveszett a benne lüktető eleven élet. Tiszteletreméltó, de holt szépségű nyelvemlékként fogadta a közönség (hogyan is fogadhatta volna másképp), hiszen az előadásoknak (beleértve a legutóbbi idők színházi bemutatóit) nemigen akadt üzenetük a ma számára. A megtalált Elektra Nagy dolgot vitt végbe a rádió Vígszínház-ciklusába méltán beiktatott előadás, amikor megszakította a Bornemiszama élvezhetetlenségének, föléleszthetetlenségének nyíltan ki nem mondott, de a hamvukba holt kísérletek által mégiscsak sugallt hagyományát. A rádióra alkalmazó Bárdos Pál, a dramaturg Magos György, s a rendező Varga Géza alkotói együttműködése olyan kivételes erejű, minden részletében tisztán értelmezett, lélektanilag pontosan kidolgozott, arányait s szerkezetét tekintve áttekinthetően, ökonomikusan fölépített, stílusában egységes előadást hozott létre, amilyenre nemcsak a rádióban, de másutt is ritkán akad példa. A magyar Elektra-dráma érezhetően megihlette és megrendítette a produkció minden résztvevőjét és közreműködőjét. Jó értelemben vett áhítat tükröződik az előadáson, szerencsére anélkül, hogy az alakításokban ez érzelmes vagy patetikus felhangok formájában ütne vissza. Abban nyilvánul meg, hogy talán soha ráér ilyen természetes könynyedséggel, ennyi átfűtött, benső meggyőződéssel nem szólalt meg a régi magyar nyelv a mikrofonok előtt, mint ezúttal. Más, hasonló korabeli művek előadása közben néha mindennek elébe tolakszik a színészek érezhető erőfeszítése, hogy egyáltalán megbirkózzanak ezzel a különös szépségű, de kétségkívül nehéz, szokatlan nyelvvel. Az Elektra szereplői gárdájánál — úgy tűnik fel — ennek megoldása volt a kiindulási szint. Művészi energiájuk ennélfogva a jellemek rajzára, az összecsapások fölépítésére, a konfliktusok kidolgozására irányulhatott. Hosszabb ideje először volt tapasztalható, hogy oldás és sűrítés nem véletlenszerűen, hanem dramaturgjaikig indokolt csomópontokon jellemzi a produkciót. A rendezés a darab egybemosódó végigpörgetése helyett tudatosan törekedett lélegzetelállító, emlékezetes, nagy pillanatok megteremtésére. Ennek köszönhető, hogy bár Elektra történetével mindenki tisztában van, a rádiós produkció mégis izgalmassá, feszültté tudott tenni egy-egy sorsfordulót, mintha meg minden a következő, ismeretlen pillanatban dőlne el. Latinovits Zoltán utolsó alakításainak egyike volt Aegistus szerepe. A bitorló zsarnok belső bizonytalansága mellé félelmetes erejét, nagy formátumú agresszivitását, uralkodói voltát is odafestette, nyilvánvalóvá téve ezáltal, hogy Oresztésznek és Elektrának csakis ilyen súlyú valaki lehet drámai ellenfele. Clytemnestrából Konyecz Mária formált visszataszító, mégis merőben emberi szenvedélyektől vezérelt, plasztikus alakot. Elektraként örvendetes meglepetéssel szolgált Jobba Gabi; ennyire mesterkéletlenül, modorosságait elhagyva talán még egyetlen szerepében sem tudott kibontakozni. A nagy indulatok, érzések kifejezésére végre csöndes hangokat is talált; suttogásaiban szinte több erő volt, mint harsány kitöréseiben. Meghitt gyöngédség és extatikus vadság egyaránt hitelesen szólalt meg alakításában. Bornemisza elgondolását érvényre juttató, nagyszerű rendezői lelemény volt a Chorus szerepére Horváth Teri kiválasztása. Határozottan parasztiízekkel, de minden naturalizmustól mentesen, gazdag árnyalással teremtett élő figurát ebből az elvont és gyakran megközelíthetetlen szerepből. Szándékosan méltattuk ezúttal a szokásosnál bővebb terjedelemben a Rádiószínház új bemutatóját. Kulturális életünk hajlamos arra, hogy legkönnyebben azokról az értékekről feledkezzék meg, amelyeketa rádió hoz létre. Az egymás sarkára lépő bemutatók amúgy is hozzájárulnak, hogy valamiképpen elsikkadjon, vagy éppenséggel nivellálódjék minden produkció. Az Elektra előadása azonban megérdemli a kiemelést a sorból, s hogy hosszabb idő múltán is emlékezzünk majd rá. Nem minden nap születik (nem is születhetne minden nap), ilyen harmonikus, egységes, átgondolt teljesítmény. Nyerges András Mamar Nemzet Györffy Péter képei a Fényes Adolf teremben A hagyomány programszerű vállalása idestova több merészséget — már-már különcséget — kíván ma egy fiatal művésztől, mint a kortársi tapasztalatok átvétele, avagy a zaklatott világ felzaklató képekben való ábrázolása. Györffy Péter e ritka merészek közé tartozik. Kereken kijelenti, hogy munkássága vezéreszméjének a „tradicionális festészet vállalásá”-t tekinti — és aztán pontosan tartja magát deklarációjához. Ideálja a klasszikus kép, persze korunk értelmezésében: nem utánoz senkit (mesterét, Bernáth Aurélt sem), de szigorúan tartja magát a századforduló táján kialakult magyar művészet útjaihoz. Stíluskategóriával, kétségtelen, nagyon nehezen volnának illethetők Györffy képei. Ha ugyanis a hetvenes évek nosztalgihullámába próbáljuk belevarrni , komolyságával kiáll belőle. De ha a folytatásra vállalt stílust próbáljuk kielemezni képeiből, végül egyiket se sikerül vegytisztán lepárolni e kompozíciókból. Mindez azonban nem (illetve még nem) szuverenitásának kétségtelen jele. Lévén ez a belső biztonság egy-előre csupán ígéret Györffy munkásságában. Képei, meg kell hagyni, a Fényes Adolf teremben felsorakoztatott kollekció alapján (ez az 1073-tól mostanáig eltelt négy év termését jelenti, e pillanatban Györffy teljes művészpályáját, hisz mindössze három esztendeje múlt, hogy befejezte a Képzőművészeti Főiskolát! — biztató formálódási folyamatról tudósítanak , az 1973-as Idős hölgytől a tavaly készült önarcképig ívein át sehol se törik meg. Györffy halad, művészete formálódik, h. gy. Szombaton temetik Vásárhelyi Zoltánt Vásárhelyi Zoltán Kossuthdíjas kiváló művész, a Zeneművészeti Főiskola nyugalmazott tanárának, temetése február 5-én, szombaton délben 1 órakor lesz a Farkasréti temetőben. Régi fénykép Berda Józsefről ilyan költő ünnepelné most — ha megéri — hetvenötödik születésnapját, akit nem volt szokás ünnepelni. Legalábbis az ország színe előtt. Berda József, önként választott szerepe szerint, nem is óhajtott effélét. Egész életében azt sugalmazta minden felsőbbségnek, hogy rettegjenek idős korára is kamaszos, kiszámíthatatlan szabadszájúságától, mely szabadság szeretetének volt egyik kifejezési formája. Sosem lehetett biztonságban az ünneplő, aki Berdát kitünteti, hogy a legemelkedettebb szavak és pillanatok közepette miféle ördög bújik elő az ünnepeltből, egy csapásra összedöntve az alkalom fennkölt kártyavárát. Más kérdés persze, hogy ha választott szerepe szerint nem is, szíve szerint azért nagyon vágyott ez a társadalmon és irodalmon kívüli költő az ünneplésben is megnyilvánuló jó szóra. De nem volt könnyű neki babért átnyújtani. Talán azért nehezítette ő maga is, hogy megbizonyosodjék: aki végül mégis elszánta magát és vállalja a kockázatot, annak a közeledését már nem kell gyanúval fogadnia. Ezt a kockázatot azonban nem sokan merték vállalni. Ünneplésre, elismerésre maradtak tehát néhányan a költőbarátok és legfőként szeretett szűkebb pátriája, Újpest hű cipészei, asztalosai, timármesterei. A huszadik század magyar Villonjának ők voltak műhelyi illetőségű mecénásai. Ők elviselték ezt a kényelmetlen költőt, aki képtelen volt a színlelésre. Mintha valami biológiai kényszerűség akadályozta volna meg, hogy hazudjon. Hogyan is írta Alku nélkül című versében? „Vigyázz a Tálentum tüzére, mely akkor alszik ki, mikor hazudozol. „ Nyílj ki, mint a virág, szived szerint; s akár a menny jár rád, akár a pokol!Irodalomtörténeti méltatás helyett inkább egy emlékfényképet hívok elő a múltból. Irodalmi asztrál test helyett az eleven testet. Már az eddigiekből is kiderült, hogy finomkodó, kényes ember számára nem kis megpróbáltatást jelentett a vele való találkozás. Környezetét lehengerlő, hangos és szabadszájú ember volt. Nemcsak enni és inni szeretett, elragadtatott áhítattal ecsetelve egy jól sikerült kacsasült vagy egy vulkanikus zamatú bor gyönyörűségeit, szóban és versben , hanem egyáltalán nem tartózkodott az emésztés, az anyagcsere folyamatainak részletes ecsetelésétől sem. De micsoda költészetté tudta emelni ezt is! Micsoda nagy lírai pantheizmussal volt képes írni — a megirhatatlanról: „Mint mindig mosolygó, s leghűbb, legkedvesebb fiát, s úgy ölelt keblére egy / bő dömösi veterát. / Most, bánatomra, ezt is a vihar tépte szét: összedőlt. / — Ébressze virággá tartalmát / az áldott anyaföld!” Berda az embert lélek és gyomor elválaszthatatlan szövetségének látta. És kinevette — nem: kiröhögte —, aki e szövetség ellen tiltakozott. Amikor belépett egy társaságba, tévedhetetlen sasszemmel szúrta ki, egy pillanat leforgása alatt, azt a személyt, aki a legkényesebb, a legsebezhetőbb a társaságból. Mint egy fékezhetetlen, jókedvű faun, roppant élvezettel esett neki a kiszemelt áldozatnak, elárasztotta harsogó, derűs vaskosságaival. És jaj volt az illetőnek, ha Berda észrevette, hogy támadása hatásos, a páciens elsápad, szeretne a föld alá süllyedni. Ilyenkor Berda valósággal szárnyakat kapott. Mint egy sikertől megmámorosodott improvizátor, sosemvolt variációkat csiholt ki magából s addig űzte a rögtönzés magasiskoláját, míg áldozata elmenekült. Micsoda költő az ilyen? — kérdezik sokan —hiszen a költő az érzékeny finomságok embere. Csakhogy Berda éppen az efféle költőképzet ellen tiltakozott. A valóság fölött lebegő, anyagtalan és szeráfi költő-imágó ellen. Ő a hétköznapok fűszeres, nehéz, sűrű mártásaival átitatott költészetét művelte. Ám ne higgye senki, hogy e habzsoló, vaskos kedélyű költőből hiányzott minden érzékenység: verseinek kézzelfogható, testszerű valóságát, mint a bőr alatti szöveteket, átérezi érzékenységének hálózata. Szegény volt egy életen át. De szegénységét nem sértetlen hordozta körül a világban. Nem csinált belőle állandóan alkalmazható, a sok használattal agyonfényesített költői magánszámot. Szegénysége meggyőződés volt, magatartás, életforma. Szabadságának záloga. Szabadságának szimbólumai pedig: hátizsák, bakancs, bot, a hátizsákban mindig egy darab szalonna, izzasztóan erős cseresznyepaprikával. És egy többnyire üres biztonsági borosüveg — hátha valaki valahol megtölti majd. Mint csiga a házát, úgy hordozta ezt a hátizsákot, és otthon volt mindenütt. Mert egyébként nem volt otthona. Újpesti ágyrajáró volt ez a nagyszerű költő, évtizedekig. Egyszer ősszel, a már-nemmost, még-nem-bor szénsavas murcik idején, megérkezett a szigligeti alkotóházba, et nem érdekelte az állomáson várakozó gépkocsi — ő egyenesen nekivágott az erdőknek, gyalog, gomba után. A gombászás Berda életében szent foglalatosság volt. Beleolvadás az erdő világába, egyesülés a nagy természettel. (Mi jut eszébe Berdának egy gévagomba láttán? „Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszi erdőn .. Tehát angyal jut eszébe. Más kérdés, hogy az angyal végeredménye — a gombapörkölt.) Mikor beállított az alkotóházba, hátizsákja már tele volt friss gombával. Minden gombát ismert és minden gombafajtáról himnikus dicsőítő éneket tudott zengeni. Ebédeltünk, ő sorra járta az asztalokat, s mindenkinek megmutatta zsákmányát. Valamelyikünk elragadtatva felkiáltott: — „De jó szaga van!” Berda József arca sötétlila lett. Felbődült: — „Szaga!? A gombának nem szaga van, hanem illata! A gomba mennyei eledel, aminek csak illata lehet!” — A rémült áldozatnak még kifejtette, hogy mi az, aminek szaga van — azután dörmögve kicsattogott a konyhába, hogy elmagyarázza a szakácsnőnek, miként kell a mennyei eledelt szakszerűen elkészíteni. Ebéd után murcibeszerző körútra indult a szőlőskertek pincéi felé. Egy kis pinceszerre, ahogy ott nevezik a hegtsi borozgatást. Útja eredményes lehetett, mert este a szobája felől énekszót hallottunk. De nem akármilyen éneket. Gregorián dallamokat. Néhányan kimentünk a kertbe, hogy belessünk az ablakán. Lenyűgözve néztük a jelenetet. Berda a mosdó tükre előtt állt, kezében újborral teli pohár , és misézett. Szabályos, énekes nagymisét mutatott be, szépen zengő baritonhangján, természetesen latinul. És csak akkor hajtotta fel a bort, amikor a szertartás is előírja. Az előírt mennyiségnél jóval többet ugyan, de megvárva a rituális pillanatot. Hány misét mutatott be aznap este — nem tudom. De a jelenet nem volt komikus. Inkább szépnek mondanám. Azt is értem már, miért. Mert A* ez a jelenet több volt egy borissza megbotránkoztató játékánál. . Berda minden jót, amit kapott, a gondoskodó természet ajándékának tekintett. S akkor úgy érezte, hogy az első újbort, amit azon az őszön lekortyol, csak ilyen profán, de őszintén megrendült hálaadással veheti magához. Megköszönvén, hogy ismét van bor, búza, békesség. Az életrajzi epizód, melynek Berda a főszereplője, hiánytalanul olyan, mint egy valódi Berda-vers. Erre most döbbentem rá, hogy emlékezetem fényképei közül éppen ezt hívtam elő. Talán ez a ritka azonosság Berda József költészetének egyetlen és legnagyobb titka. Görgey Gábor NAPLÓ • Február Több magyar zenei siker színhelye volt a hét végén Párizs. A francia lemezakadémia 1977. évi nagydíját kapta Vivaldi „Laudate pueri” című zsoltárát és két motettáját rögzítő Hungaroton-felvételével Kalmár Magda, továbbá cimbalomfelvételével Fábián Márta. A párizsi Gavot-teremben adott nagy sikerű hangversenyt szombaton a Bartók-vonósnégyes.A Nyolcvan éve született Lestyán Sándor író és újságíró, a régi Budapest történetének és jellegzetes epizódjainak egyik kitűnő ismerője. A több mint húsz éve elhunyt Lestyán az első világháború után a haladó szellemű Világnál kezdte hírlapírói pályáját, dolgozott az Est-lapokba és a felszabadulás után is évekig volt szerkesztője a Friss Újságnak. Népszerű regényei közül legismertebb a Reményi Ede életét feldolgozó Repülj fecském, és nevezetessé lett az Utazás a fehér asztal körül című, a magyar vendéglátóipar történetét ismertető könyve is. Lestyán Sándor azonban nemcsak regények és tárcák szerzője volt, hanem bizonyos értelemben maga is regény- vagy legalábbis tárcahős. Férje volt Gaál Franciskának, a harmincas évek egyik sztárjának, és közben egyik önkéntes titkára Szomory Dezsőnek. Ebben a minőségében szerepel Kellér Akkor kis remeke, Az író a toronyban lapjain. (a.) . Galsai Pongrác A besurranó szerkesztő című kötetéről lapunk vasárnapi számában közölt kritika utolsó előtti mondata hibásan jelent meg. A mondat helyesen így hangzik: Szakmányban írott filmkritikáit például korántsem olvasom ilyen zavartalan élvezettel, kedélye a hősiesebb játékokat lomhábban követi, néha megcsikordul. A Erdélyi Miklós, az Operaház karnagya szombaton hosszabb külföldi turnéra indul. Útja első állomásán, az NSZK-ban a bambergi szimfonikusokkal a bajor rádió számára több felvételt készít, majd Bécsben két alkalommal Dvorzsák Requiemjét vezényli a Wiener Simphoniker és a Wiener Singverein kórusa élén. Utána Spanyolországba utazik, hangversenykörútra. Barcelonában magyar esten Erkel, Bartók és Kodály műveit dirigálja. Szép magyar sikerrel ért véget vasárnap a közép-franciaországi Tours-ban a „Főiskolás filmesek nemzetközi fesztiválja”. A harmadik díjat Vészi János „Mundstock úr” című filmjének ítélték. Sós Maria „Portréfilm” című alkotását pedig a zsűri különdíjával tüntették ki. A néhány hete elhunyt Henri Langlois, a francia filmmúzeum alapítója és volt igazgatója emlékére rendezett fesztivál első díját a nyugatnémet Walter Werne Schaffer kapta. ■ ♦ Faludi László színművészt három évtizedes kiváló művészi munkája elismeréseként a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagjának nyilvánította a város tanácsa. Faludi László huszonegy éve tagja a pécsi társulatnak. Magas szintű művészi munkáján kívül emberi magatartása, színházhűsége, munkaszeretete is példamutató. Simon Endre festőművész gyűjteményes kiállítását ünnepélyesen megnyitották a marosvásárhelyi Művelődési Palotában. oe Tinódi Lantos Sebestyén emlékünnepséget rendeztek hétfőn Sárvárott, a költő halálának évfordulója alkalmából. Tinódi Sárvárott élt, ott is halt meg, hamvai az egyik helyi templom kertjében pihennek. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operabál: Figaro házassága (A. béri. 6.) (7) — Erkel Színház: Traviata (Béri. szün.) (7) — Nemzeti Színház: Kulcskeresők (Feln. béri. K. sor. 2.) (7) — Madách Színház: Holt lelkek (Tímár— Ajtay-bérl.) (7) — Madách Kamara Színház: Egy szerelem ... (7) — Vígszínház: Szent Johanna (7) — Pesti Színház: A hirdetés (7) — Fővárosi Operettszínház: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak (7) — József Attila Színház: Villon és a többiek (7) — Thália Színház: Fecsegő ékszerek (7) — Mikroszkóp Színpad: Csendesek a hajnalok (7) — Vidám Színpad: Lehetünk őszinték? (tél 8) — Zeneakadémia: Kertész Lajos Liszt-estje (idé. 8) — Budapesti Gyermekszínház: Vitorla fehérült árván (du. 3). Varázslatos muzsika (du .1) (Marczibányi tér) — Állami Bábszínház: (VI., Jókai tér 10.). János vitéz (de. 10) — Kamara Varieté: Fiatalabbak is elkezdhetik (fél 6 és 8). .Kedd, 1991. február 1. Nyerges Pál művei a Ferencvárosi Pincetárlaton A tó vibráló vize, lombok lágy zöldje, tájak lélegzete, virágok ezernyi száne-formája adja Nyerges Pál legtöbb képének témáját. Ezt mutatja be most is, a Ferencvárosi Pincetárlat helyiségében megnyitott tárlatán. Ezeken a képeken vonzók a fények, derűsek a színek — szinte kiemelnek városi hétköznapjaink füstös szürkeségéből, zajából, s helyébe az ünnepek tiszta levegőjét hozza, mihelyt megpillantjuk. Világuk vágyaink világával rokon. Nyerges Pál érett művész. Életvezetése és művészi önépítése egyaránt mélyen tudatos: a festészetből nem megélni akar — tudományos és pedagógusmunkával kereste mindig a kenyerét —, hanem önmaga és világa elfogulatlan, kifejezésére akarta, s akarja fenntartani. Nyerges elfogulatlansága természetesen nem jelent egyszersmind társtalanságot, szemléletét olyan művészek alakították ki, mint Aba Novák Vilmos, Szőnyi István és Egry József. Velük való kapcsolata, s egyáltalán piktúránk Nagybányától mostanáig húzódó vonalához való kötődése életreszóló program. A kiállításán felsorakoztatott pasztellek, akvarellek és olajpasztell-kompozíciók mind e szemlélet és e program jegyében állnak . Nyerges bármit fest, velencei lagúnát, vagy budaörsi barackost, a Riva di Gardát, avagy egy egyszerű kerti kőpadot, e tradicionális, ám elevenen tartott látásmóddal formálja képpé modelljének látványát. (lelkes) Francia eredetűek a Grimm-mesék? A Grimm-testvérek mesegyűjteménye „Kinder, und Hausmärchen" címmel 1812- ben jelent meg először, s néhány évtized múlva már kétmillió példányban kelt el, több nyelvre lefordítva. Ma már több mint 70 fordítását tartják számon. Sokat vitatták másfél évszázad folyamán a mesék eredetét. Pontosan senki sem tudott erről. Egyrészt azért, mert a szerzők az első kiadás előtt minden, forrásukat megsemmisítették, nehogy félremagyarázással vádolhassák őket, másrészt pedig még életükben többször változtattak az egymást követő 17 kiadás szövegén, a kor ízléséhez igazodva. A Grimm-mesék mind ez ideig úgy szerepeltek a köztudatban, amiként azt a nemrég megjelent Világirodalmi Kisenciklopédiában is olvashatjuk: „Kiadásuk a gyűjtőket a népi nemzeti ideológiai programot hirdető heidelbergi romantikusokhoz kapcsolta”. Most váratlanul új irodalmi kutatás eredményeként kiderült, hogy alapjában véve kevés közük van ehhez az ideológiához. Az igazságot egy Heinz Röllecke nevű wuppertali nyelvész és irodalomtörténész derítette ki, akinek alkalma volt eljutni a forráshoz. A Grimmtestvérek ugyanis az eredeti kéziratot a feljegyzésekkel együtt még 1810-ben — tehát két évvel a kiadás előtt — elküldték Clemens Brentano költőinek, A fiú csodakürtje című nagy hatású népdalgyűjtemény „átírójának”, aki a maga zseniális feledékenységében többszörös sürgetés ellenére sem adta vissza a kéziratot. Halála után hagyatékával együtt ez az elzászi Oelenberg kolostorra szállt (1842) s ott porosodott több mint egy évszázadig. Majd csak 1953- ban jutott egy aukción a neves amerikai műgyűjtő, Martin Bodmer tulajdonába. Röllecke professzor nála jutott el a forráshoz. Az összehasonlító irodalomtudomány fejlett módszereivel és fáradságos munkával Röllecke minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a Grimm-mesék eredete nem német, hanem francia, Charles Perraux és Madame d’Aulnoy 1697-ben kiadott gyűjteményén alapszik. Aztán szóból szájra járt Elzászon keresztül Hessenig a Hófehérke és a hét törpe, a Csipkerózsika, a Piroska és a farkas, meg a többi mese. Maguk a Grimmtestvérek is francia asszonyoktól vették és dolgozták át a változatokat. (vámos)