Magyar Nemzet, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Egy vetélkedő tanulságai Véget ért a rádió irodalmi osztályának fél éven át tartó Ady-műveltségi versenye. Mindazt, amit korábban már méltattunk e gondosan előkészített és példásan lebonyolított sorozat erényei közül, most, a döntő után csak megerősíthetnénk. Célszerűbbnek látszik hát, ha ezúttal azt keressük, mi emelte az Ady-vetélkedőt a vetélkedők átlaga fölé? E sorozat adásai (utólag ez egyértelműen megállapítható), nemcsak önmagukban képeztek értéket, de az egyszeri és megismételhetetlen pillanatokon túl felhalmoztak néhány általánosabb érvényű tanulságot is, kirajzolódott bennük egy sok tekintetben követhetőnek sejtett vetélkedőmodell. A vetélkedő, mint olyan, közkedvelt műsortípusa a rádiónak, de kínos vergődését jelenleg többször tapasztalhatjuk, mint élvezetes, a játékjelleget megőrző megvalósulását. Az Ady-verseny létrehozói, közreműködői kétségkívül tudatában voltak annak, hogy a hallgatóságnak csak egyik hányadát elégítik ki a vetélkedő primer izgalmai. Ki hány pontot szerez, ki jut tovább — ezek a feszültségkeltő tényezők, ha más momentumokkal nem társulnak, a közönség tekintélyes részét hidegen hagyják. Az „Akarom, tisztán lássatok ...” című sorozat azzal nyert döntő csatát, s kínálta az első, általánosítható tanulságot, hogy nemcsak vetélkedő volt, műsor is tudott lenni. Dokumentumértékű archívfelvételekkel, Ady versek és prózák élményszerű előadásával, meghívott vendégek emlékidézéseivel lebilincselte és szórakoztatta azt a hallgatót is, aki egyébként nem rajongó híve a vetélkedőknek. Nem kevésbé követendő példa a zsűri kiválasztása és a kiválasztottak működése a verseny folyamán. Bebizonyosult, hogy nem elég megtalálni és közreműködésre megnyerni az adott téma kiváló szakembereit. (Ennek elmulasztásával a rádióban jelenleg zajló, más vetélkedők előkészítését sem vádolhatnánk). De a nagy tudás, a megszerzett tekintély még senkit sem tesz alkalmassá a zsűritagsággal járó feladatok ellátására, ha nem párosul más, ritka emberi adottságokkal. A távolságtartó merevséget nem a pontozáskor mutatkozó túlzott elnézésnek kell ellensúlyoznia. Az Adyverseny zsűrijének állandó tagjai nem szállították alább a mércét, de szabadon engedték érvényesülni egyéniségüket, megmutatták közvetlenebb, meghittebb arcukat is. A versenyzők szorongását az oldotta fel, hogy nyilvánvalóvá tették számukra: nem az iskolapadba ültették vissza őket, amikor résztvevőknek jelentkeztek, hanem véleményükre, ízlésükre, irodalmi élményük forrásaira és összetevőire őszintén kíváncsi, tudós emberekkel folytathatnak baráti beszélgetést, a nyilvános megszégyenülés kockázata nélkül. Hogy eközben látókörük is tágult, tudásuk is megsokszorozódott, élményük is gazdagabb, tartalmasabb lett, azt inkább csak a versenyt végigkísérő hallgatók vehették észre. Végül, talán legfontosabb tanulságként azt kínálta ez a verseny, hogy az alkotóművészt nem idealizálva, hanem értőn kell szeretni, hogy hamisan közeledik — például Adyhoz — az, aki csak egy retusált Ady-képet hajlandó magáénak elfogadni. (A zenei műveltségi versenyek szerkesztőinek különösen figyelmébe ajánljuk ezt.) Úgynevezett „kényes” kérdésekről is szó esett a vetélkedőben, s kiderült, hogy nem is kényesek. „Gyöngébbek kedvéért” laposra fogalmazott, „megcsócsált” igazságok helyett új összefüggésekre, merész gondolati koncepciókra hívta fel a figyelmet a zsűri, s az eredmény tökéletesen igazolta eljárását: a megemelt mérce csak a résztvevők önbizalmát növelte, felnövesztette tudásukat. Ismét meggyőződhettünk róla, hogy az érdekes válaszokhoz mindenekelőtt érdekes kérdések kellenek. A vetélkedőkön — sajnos — már megszokottá vált görcsös kapkodással és terjengő unalommal ellentétben, itt a „ki marad le, ki jut tovább” feszültségénél magasabb rendű szellemi izgalom is jelen volt a stúdióban. Perpetuum mobile Egy több mint harminc esztendeje nem működő részvénytársaság képtelen önmagát felszámolni. Az egyetlen, tulajdonát képező, a háború során lebombázott ház helyén maradt telekre ráépítették az Erzsébet-híd egyik lejáróját, mintha közterület volna, pedig nem volt az. A nemlétező részvénytársaság már nyugdíjas korú, s e terhes örökségtől szabadulni vágyó képviselőjére ugyanakkor évenként kivetik az adót e telek miatt, sőt, arra kötelezik, hogy fiktív közgyűléseket tartson, ezekről beszámolókat gyártson, elszámolásokat készítsen, s egyáltalán: a maga részéről teljes gőzzel kapcsolódjék be — ha már magántulajdona van! — a hivatalos levelezés körforgásába. Ám magántulajdonosként csak addig vesznek róla tudomást, amíg szóba nem hozza, hogy sajátítsák ki hivatalosan is a ténylegesen már kisajátított telket, azaz fizessenek részére kártérítést, engedjék befejezni a részvénytársaság fölszámolását. Ez a kérése elháríthatatlan akadályokba ütközik, hivatalok packáznak vele, rajta kérik számos egymás közti levelezésük elveszett darabjait, rendeletek sáncai mögé bújnak, aktákat gyártanak, melyekből megoldás nem, csak újabb akta születik. Minden szerv a másiktól várja, hogy elsőként lépjen az ügyben. Az Ironikus hangvételű kisfilmjeiből már ismert Oláh Gábor ezúttal kamera nélkül, pusztán mikrofont ragadva szegődött ennek a különös ügynek a nyomába. Telkemen az Erzsébet-híd című dokumentumjátéka minél visszafogottabb, tényszerűbb, annál fantasztikusabb, elképesztőbb. Főként az döbbenti meg a hallgatót, hogy ebben az ügyben személy szerint szinte mindenki segítőkész, türelmes, belátó és kedves. Az intézkedések eredménye ennek ellenére ugyanolyan, mintha az ügyfél korlátoltságba és rosszindulatba ütközött volna. Csodákra képes a bürokrácia: negatív csodákra. A legvilágosabb tényállást is úgy össze tudja kavarni, oly sokáig képes elhúzni, akkora halmazatig dagaszthatja, hogy a végén valóban átláthatatlanná és bonyolulttá válik. Vagyis: anélkül, hogy e felfedezést világgá kürtöltük volna, nálunk már működik a világ egyetlen, igazi perpetuum mobiléje, a bürokratikus gépezet, önmagának gyártja az új meg új elintéznivalót, sosem fogy ki üzemanyagából, hiszen önellátásra rendezkedett be. Mégis többe kerül nekünk, mintha mindig más feldolgoznivalóval táplálhatnánk. Nyerges András Augusztus 5-én kezdődnek a Savaria-napok Felújították a szombathelyi Isis-szentélyt, amely 15 éve nyaranként szabadtéri színházzá alakul át. Augusztus 5-én és 7-én a hagyományokhoz híven Mozart operája, A varázsfuvola hallható, Huszár Klára rendezésében, a budapesti és a drezdai operaházak művészeinek közreműködésével. Ezzel nyílnak meg a Savaria Ünnepi Napok, majd augusztus 12-én, 14-én és 15-én a Bajazzókat és a Parasztbecsületet adják elő az Iseumban. Próza is elhangzik majd itt: augusztus 8-án Kocsis István két kamaradrámáját adják elő, a Tárlat az utcánt és a Bolyai János estéjét A Savaria Ünnepi Napok a római kori szentélyen kívül is sok programot kínál. Említésre méltó a szombathelyi Forradalmi Múzeumban augusztus 12-én megnyíló kiállítás, amelyen Ránki-Roxi József grafikusművésznek és újságírónak, a Szocialista Képzőművészcsoport egykori tagjának, Vas megye első kommunista lapszerkesztőjének, később a Magyar Nemzet szerkesztőjének munkái láthatók. Magyar Nemzet NAPLÓ Augusztus 2 Petőfi Sándor szülőföldjén, a kiskunsági településeken az idén is kegyelettel emlékeztek meg július 31-én a költő haláláról. A szürrealista kalandnak már csak két nyejy öreg képviselője él: Aragon októberben lesz nyolcvanéves, Philippe Soupault pedig ma, augusztus 2-án éri meg ezt a tisztes kort. Jóban volt Déry Tiborral és Tihanyi Lajossal; a Nyugat meg a literatúra méltatta A néger című regényét; Palasovszkyék is kultiválták az Új Föld irodalmi estjein; Sándor Kálmán expresszionista kisregényében a József Attila mellett töltött párizsi bohém időkre emlékezve, a Szépművészeti Főiskola botrányos évi bálját leírva így emlékezett rá: „Amott a divatos Philippe Soupault jön, karján a varieté egyik csillagával.. . is ott volt 1926-ban a magyar modernisták nagy párizsi estjén a Tudós Társaságok termében Kassák, Illyés, Gáspár Endre és Nádass József oldalán. Radnóti az Ikrek hava című naplójában is említi verseit. Mindennek ellenére elég mostohán bántunk vele. Mindössze a Bretonnal közösen írt, híres 1919- es Mágneses terek című „önműködő írással” költött ciklusából jelent meg egy kis töredék A szürrealizmus című antológiában. Pedig még Mauriac is elismerte róla: „hihetetlenül gazdag szellemiségű” költő. Fél tucat verseskötete, tíz regénye jelent mek, esszét írt Lautramont-ról, Apollinaire-ről, Blakeről (akitől fordított is), Baudelaireről és Musset-ről. Műveit Lurgat, Hoffmeister, Picabia, Chagall, Masson, Brauner illusztrálta. Mint általában minden szürrealista társa, korán összeveszett Bretonnal. később „rendes” wolfrok nálván ért el sikereket, világjáró újságíró lett, Pétain alatt bebörtönözték (fél évet ült, kétszer megkínozták), a háborít után ő vezette a párizsi rádió külföldi adásait, majd az IMFSCO magas ranggú tisztviselője lett. Még egy érdekes magyar vonatkozás: 1910-ban ő is részt vett a Vu című képeslap szovjetunióbeli riportkörútján, Károlyi Mihály társaságában, s nemcsak cikkeket írt útjáról, hanem költeményt szentelt Moszkva Kitajgorod negyedének. (B. L. E.) A Budai Parkszínpadon vasárnap nagy sikerrel mutatkozott be a Kubai Állami Népi Együttes hatvantagú társulata. Az együttes augusztus 4-ig lép fel Budapesten. " Helytörténeti vetélkedőt szervezett a budapesti gyerekek szabad idejének hasznos eltöltése érdekében a Lapkiadó Vállalat, a Budapest című folyóirat és annak olvasószolgálata. A vetélkedők Budapest, hat kerületének nyári napközis táborában zajlottak le, harmadik és negyedik osztályos általános iskolás gyerekek részvételével; a II. III., VII., VIII., IX. és XII. kerület legjobb négy-négy fős csapatának döntője augusztus 4-én, csütörtökön lesz egy sétahajón. Az idén hetedszer nyitották meg Salgótarjában, a Tanácsköztársaság téren a nyári szabadtéri szoborkiállítást. A hétfőn megnyílt tárlathoz, amelyen ezúttal Vigh Tamás, Borbos Tibor, Bors István, Márkus Károly, Péter Zsuzsa, Ráthonyi József és Veszprémi Imre munkái láthatók, kisplasztikai kamarakiállítás egészíti ki Kiss István alkotásaiból a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ előcsarnokában. Két amatőr táncegyüttes utazott hétfőn külföldre. A debreceni Építők Hajdú Táncegyüttese franciaországi fesztiválon vesz részt, a gyulai Körös Táncegyüttes Spanyolországban a pireneusi nemzetközi táncfesztiválon szerepel. Brunszvik Terézre, a magyar óvoda megteremtőjére emlékeztek a hét végén Martonvásáron a székesfehérvári járás óvónői. A Brunszvik-családi kriptában koszorút helyeztek Brunszvik Teréz sírjára, ezt követően pedig négy kategóriában lezajlott vetélkedőn vettek részt az MTA Mezőgazdasági Kutató Intézet szakszervezeti klubjában a kápolnásnyéki, martonvásári, lovasberényi, gyúrói és a pákozdi óvoda fiatal óvónői. Augusztus 4-én nyílik meg a harmadik nyíregyházi honismereti nyári egyetem, amelynek vendégei Magyarországról és Csehszlovákiából érkeznek. A program középpontjában Ady Endre élete, munkássága, valamint a magyar századforduló története áll . A műemlékvédelemmel foglalkozó nyári egyetemet hétfőn nyitották meg Egerben. Több mint tíz országból érkeztek vendégek. Szalai Sándor akadémikust, a nemzetközi összehasonlító társadalomkutatás terén szerzett tudományos eredményei elismeréséül tagjává választotta a New York-i székhelyű művészeti és tudományos világakadémia. A Ya című madridi napilap vasárnapi számában elismerő kritikát közölt a Rajkóegyüttesnek fellépéséről a madridi nyári népitánc fesztiválon. Csongrád megyében, a Mártély melletti Tisza-parton hétfőn megnyílt az országos ifjúsági képzőművészeti tábor. A Minisztertanács Diósy Antal, Munkácsy-díjas festőművésznek életművéért, különösen az akvarellfestészetben elért eredményeiért a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntető címet adományozta. Egy csöndes folyamatossággal fejlődő művészeti ág, a magyar akvarell mestereinek legidősebbikét érte Diósy Antal személyében ez a kitüntetés. Az alkalmat nemrég múlt nyolcvandik születésnapja szolgáltatta hozzá — okát azonban nem az évek számában, hanem tartalmában kell keresnünk. Egyszerűbb szóval, e hosszú pályáján mindmostanáig töretlen energiával és érdemes tehetséggel dolgozó művész életmunkájában. Festőnek indult Diósy. Körösfői Kriesch tanítványa volt az Iparművészeti Iskolán; mesterének azonban mindvégig csupán neveltje maradt, követője nem lett. Tán azért, mert festőként is, akvarellistaként is — és ami a legfőbb, emberként is — oly igen erős tisztelője volt a természet lényeinek és örömeinek, hogy életprogramjául elképzelni semmi mást nem tudott, csupán ennek szolgálatát. Kibontakozása mindvégig egyenletes maradt. Akkor is, amikor — már megérett művészként — tevékenységének súlyát fokozatosan a festészet egyik legnehezebb és legnagyobb figyelmet kívánó ágába, az akvarellművészetbe terelte. Egy hoszszú ideig mostohán kezelt műfajt tartott életben, sőt, fejlesztett tovább. A Sopron 700 éves jubileumára hirdetett országos fotópályázat képeiből hétfőn kiállítás nyílt meg a soproni Liszt Ferenc Művelődési Központban.S Rolf Hochhuth Egy vadász halála című Hemingway-ről szóló monodrámáját a berlini Volk und Welt Verlag megjelentette. M NINCSEN VÁSÁR Jr VETJT! CORVIN nélkül, Ej ^l^ilMIvÁSÁR AUG.1-13-IG -40 0/0^ '3* ' ÁRENGEDMÉNNYEL! Kínai farmer ^gyerekeknek Ft helyett 7wFt, helyett 48,90 ^flORVIN fyiiijl .Kedd, 1977. augusztus & Ötvenegy nemzetiség ünnepe Kanadában Utazó újságírók a neve a szervezetnek, amely Kanadában jártamkor meghívott: velük együtt vegyek részt a torontói Karavan ünnepségeken. A kétszáztizedik születésnapját ünneplő Kanada nagyvárosában gazdagon bontakozott ki az ott élő ötvenegy nemzetiség táncos, énekes népművészete. Két évszázaddal ezelőtt az akkori kanadai kormányzat Európa különböző tájairól szívesen fogadta a földműveseket. S ők magukkal hozták otthoni viseletüket, megszokott mozdulataikat, kedves dalaikat magukkal hozták, és hat nemzedéken át megőrizték, fejlesztettek is. A Képzőművészeti Akadémia épületében az Ontario College of Arts előadást rendezett az ünnepi hét minden délutánján. A Figaro házasságát adták elő kivonatosan. Kezdetben csak egy szögletes torony állt a színpadon. Az énekesek maguk nyitogatták, bontogatták, a cselekményhez igazodva. Hol egy ablakon nézett di Rosina, hol egy karszékban ült a gróf, hol egy kristálycsillár világította meg álomszerű színekkel a társaságot. A québeci franciák előadása persze más karakterű. Faburkolatú színházterem, hoszszú asztalokkal. A színpadon a táncosok mellett fiatal műtörténész magyarázza, hogy itt történelmet táncolnak. És csakugyan, korabeli uniformisban katonák ragadnak meg lányokat, akik kissé kényeskedve tiltakoznak. A magyarázat elmondja, hogy a hadihajókról valaha sok katona maradt itt, házasodott meg és alapított családot. Azután különös tánc következik, hölgyválasszal. „Keresztelő táncnak” hívják és tartalma röviden az, hogy az újszülött keresztelőjén az anya viszi táncba az apát, megkérdezvén, telik-e még erejéből újabb gyerekre? Innét az ukránokhoz vitt az autóbusz. Hatalmas terem papírdíszekkel, a falakon történelmi arcképek. A színpadon fergeteges csoporttánc kezdődik a jellegzetes guggoló, tapsoló, ugró mozdulatoknak olyan tökélyével, mely magával ragadja a nagyrészt mégiscsak angolszáz publikumot. Az ukránok nagyon régen élnek itt, — magyarázza az egyik kolléga —, a családok nagyrészt száz évvel ezelőtt jöttek. Meggazdagodtak, mint szorgalmas farmerek, akiknek a földje ma milliókat ér. Gyerekeiket állandó táncórákon, zeneórákon oktatják ezekre a népitáncokra. Az örmények szabadtéren állítottak fel valami lépcsős, fehér színpadot. Csűrszerű fedél alatt hosszú asztalok. Fűszeres édességeket kínálnak. A táncoló lányok törékenyek, hoszszú kék fátylakban megannyi bizánci madonna. Kár, hogy itt nincsen magyarázó szöveg. Mert a tánc itt is mítoszon alapszik. Ütközet folyik a színen. A hős (sötét trikós sziluett), a rárohanó figurák ütései alatt összeomlik. A lányok ráborulnak, kék fátylaikkal eltakarják. Akkor egyszerre megváltozik a zene: a hős felugrik és a szereplők mind hirtelen gúlát alakítanak saját magukból, öreg, nagyon öreg sovány asszony ül mellettem. Profilja mint a sasé és szeme olyan kék, mint a lányok fátyla a színpadon. És ez a kék szem tele van könnyel. Ezen az ünnepen közelről látják az egyes népcsoportok egymás könnyeit is. Néhány nappal később jutottam el az Iroquois múzeumba. Az indián faluba, mely nem rezervátum. A Grand River partján dúslevelű fák, minden frissen zöld, mint ezen a vidéken mindenütt. Mégis itt láttam az első poros utat Kanadában. Ahová érünk, füves tisztásféle. Két nagy hodályszerű épület. Az egyikből határozott női hang szól ki, hogy a látogatók szíveskedjenek várakozni kissé, mert a helybeliek most ebédelnek, így mondja, helybeliek. Várakozunk. Megnézzük a nagy, nyitott, sátorfákra akasztott háncsépületet, melynek közepén téglákból tábortűznek való helyet raktak. Az ajtóhoz támasztva fából durván faragott medve áll. A tisztáson ide-oda járkál egy farkasformájú fiatal kutya. De talán nem is kutya, hanem szelídített farkaskölyök? Nem tart soká az ebéd. Jóformán nincs is időnk elolvasni a szerződést, melyet ez a törzs is megkötött annak idején III. György angol királylyal, kilép a hodályból Vera Logan, barna bőrű asszony. Végigvezet a múzeumon, ahol rajta kívül még két nő dolgozik. Az egyik egy szokványos pénztárnál. De közben háncsot fon. Mrs. Logan megmutatja a háncsból font sokféle kosarat, a bölcsőket, melyekben a gyerekeket háton hordták és melyek ősei a mai bébi-hordancsoknak. Megmutatja a gyönggyel hímzett vagy szőtt öveket, tasakokat, ékszereket. És mindez egyáltalán nem új, mert Torontó tele van ezzel az ékszerstílussal. A grafikát is elöntötte az indián stílus. Mrs. Logan tiltakozik: — Az európaiak még azt sem tudják, hogy mi nem vagyunk indiánok? Ez ősi tévedés! Mi soha nem jöttünk ide Indiából; bennünket a teremtő itt teremtett meg ezen a földön, amit a fehérek elvettek tőlünk ... Megkérem, mondjon valamit az életéről. Tudom, hogy ő a falu alapítója. — Apám bányász volt — kezdi, nyilván nem először. — Nagyon szegények voltunk. Kicsi kertünkben burgonyát termeltünk. Úgy neveltek bennünket, hogy nagyon sokat kell dolgozni. A férjem is bányász volt. Azután egyszer, amikor már gyerekeim voltak és szerettem volna almát főzni nekik és nem volt almánk, elmentünk a legközelebbi szomszédunkhoz almát kérni. Akkor jutott eszembe: csinálhatnánk egy falut, úgy mint a régiek, s mindenünk lenne, közösen. Sok évig dolgoztunk rajta, amíg lett. Igazi képe a régi településeknek, a mi hat törzsünknek. Én például Mohawk vagyok, a farkas klánból. Mi azt akarjuk, hogy az idegenek ismerjék meg a hagyományainkat, a meséinket. Mi nem táncolunk és nem is vagyunk nyitva egész nap, pedig úgy többet kereshetnénk.. Mi azt akarjuk, hogy a fehérek minél többen ismerjék meg a mi igazságunkat. Mi nem helyeseljük a rezervátumokat. Mi ugyanolyan állampolgárok vagyunk, mint a többiek. A lányom férje már tanult ember, tanító. A lányom csinálja ezeket a szép gyöngymunkákat, amiket úgy megcsodált. Elmehetnénk bárhová a városba, megélnénk jól. De mi azért dolgozunk, hogy egész népünk elégtételt kapjon. Arra a jóindulatú igyekezetre gondolok, amit a mai kanadai hatóságok kezdeményeznek az indiánok érdekében. A segítségre, ha munkába állnak, az indián építőmunkás különösen keresett munkaerő, mert állítólag soha nem szédül. Az ingyen tanításra, különféle kurzusokon. Iparművészeti tárgyak állandó kiállításaira, és arra gondolok, milyen nehéz későbbi nemzedékeknek jóvátenni azt, amit apáik vézettek. Kanadában legalább komolyan megpróbálják. Hiszen ezt a múzeumot is állami támogatás tartja fenn és népszerűsíti, mint érdekességet. De új nevet kellene találni nekik, ha egyszer az „indiánt” sértőnek érzik. Fedor Ágnes Megnyílt a tokaji írótábor Tiszaladányban vasárnap megnyitották a hatodik tokaji írótábort. Résztvevői Borsod megyéből elszármazott vagy ma is a megyében élő, valamint a miskolci Napjaink című folyirathoz kötődő írók, művészek. Az idei tábor fő témája: „A szocialista életmód, az értelmes és korszerű élet, a szocialista életeszmények és életvitel”. A téma vitaindítóját Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója tartotta. Nemzetközi gitárfesztivált és szemináriumot rendeznek augusztus 3. és 18. között Esztergomban. A megnyitó augusztus 3-án, délelőtt, a Technika Házában lesz, a Bakfark Bálint gitárzenekar műsorával, a zárókoncert pedig augusztus 17-én este, az esztergomi Bazilikában.