Magyar Nemzet, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-08 / 211. szám
4 Fedőneve: Lukács Szovjet—magyar film „Ki tudná minden dolgát fölsorolni?!” — sóhajtja Zalka Máté elbeszélés-köteteinek előszavában Hidas Antal. Menynyire igaza van! lexikonok sűrített adatsorolásába sem lehet belegyömöszölni Zalka Máté kalandos, hányatott, tanulságos életének megannyi fordulatát, még kevésbé e forgatagból kiszabadítani élete titkát vagy titkait S ha erre nem vállalkozik az előszó írója, teheti-e film? Tehetné. Kiválasztva a sokból néhány lényeges vonást vagy akár csak egyet amely végül is jellemzi az egészet. Egyetlen élmény is érzékeltethet mindent. Hemingway például csak annyit ír: „Lucas derekasan helytállt Madridnál”, aztán később elejt egy megjegyzést: „Gáli, a magyar. A Gaylordban keringő hírek szerint a hadbíróság halálra fogja ítélni. Lehet, hogy így lesz, a Gaylord pletykáiból azonban csak minden tizedik szót szabad elhinni.” Még később: „Középtermetű, tömzsi, kedélyes arcú ember..., világoskék szemmel, gyér szőke hajjal, mosolygós szájjal világosszőke bajusza alatt__Magyar ember ... egy hadosztályt vezényelt az arcvonalon.” S ez a „magyar ember” azt mondja az Akiért a harang szól Karkov tábornokának: „Hogy győzhetne az, aki nem hisz a népben?” Néhány kiragadott mondat, csupa ellentét , s benne mégis fölsejlik a spanyol polgárháború lényege, háttere, a magyar internacionalisták hősiessége és veszedelme is. Pedig ez a könyv nem is Lukács tábornokról szól, a Huescánál épp negyven esztendeje hősi halált halt Zalka Mátéról. Fölfedi-e Zalka Máté élete eseményeit, élete titkát, halála értelmét a film, a Fedőneve: Lukács, amelyet J. Dunszkij és Valerij Frid írt, Manosz Zahariasz rendezett (a magyar Köő Sándor társaságában)? Az utolsó esztendőt választja ki a film a negyvenegyből, amennyi Zalka Máténak jutott, az utolsó esztendőt, amely valóban betetőzése lett életművének. Ez az év hivatott arra, hogy a filmen kifejezze, miért élt s miért halt meg Zalka Máté, vagyis Lukács tábornok, kicsoda volt valójában, vitatkozzék a nézettel, amit a film előzetesében Zalka Mátéról így fogalmaz meg Magyarországon élő rokona: „Az a vád érte, hogy kalandkereső, fanatikus harcos volt” Nem az időszak s a helyszín kiválasztása az oka, ha a film inkább csak érdeklődést kelt Zalka Máté iránt semhogy választ adna a kérdésekre. Bizonyára sok hiteles mozzanata rejlik a cselekményben — olykor történelmi neveket fed fel a kísérőszöveg —, de a hiteles részletek tipegőköveit a háborús-kalandos életrajzi történetek szokványainak gyepe nőtte be: lelassul benne a gondolat eltűnik közte az élmény. Kozák András, Oleg Vavilov, Konsztantyin Zaharov, Bujtor István, Bessenyei Ferenc, Heltai Róbert, Vahtang Kikobidze odaadó alakítása. Kende János mesteri fényképezése szürkül el azért mert a forgatókönyv a belső dráma kibontása helyett megelégszik az események felületének jelzésével, Zalka vívódása helyett kiragadott mondatokat idéz, s a történelmet csupán fölvázolja, ügyelve kevésbé lényeges mozzanatok egyensúlyára, s eközben szem elől tévesztve az igazi, a mély tartalmat, így tehát már-már inkább azt erősíti meg a film, ami ellen Vitázni hivatott, azt a látszatot kelti, mintha Zalka Máté csakugyan kalandkereső, fanatikus harcos lett volna csupán, élete csak kalandos élet. Csak itt-ott sejlik föl a forradalmár áldozatossága és bölcsessége, a spanyol polgárháború szabadságharcának igaza, a történelem tanulsága, fölsejlik, hogy érdeklődés keltsen Zalka Máté élete s halála iránt. Az érdeklődés kielégítéséül azonban nem elég a filmet látni. Z. L.* Tunyogmatolcson, Zalka Máté szülőfalujában szerdán díszelőadáson mutaták be a Fedőneve: Lukács című szovjet— magyar filmalkotást. A díszelőadáson részt vettek a fehérgyarmati járás és Tunyogmatolcs nagyközség párt-, állami és társadalmi szerveinek vezetői. Jelen voltak a magyarországi bemutató alkalmából hazánkban tartózkodó szovjet filmküldöttség tagjai. A nagy sikerű bemutató után a film alkotói találkoztak a közönséggel. A díszelőadás alkalmából megkoszorúzták a Zalka Máté szülőházán elhelyezett emléktáblát, bizony, e furcsa keresztezés miatt csak telben-harmadában, fogyatékosan, felszínesen. Efféle látszatokra épít Jean Chapot, nemcsak gyakran hatásos forgatókönyvében és rendezésében, hanem a színészek megválasztásában is. Valóban felsorakoztat csillagokat: a bájos Catherine Allegret-t, az erőteljes Renato Salvatorit, de kicsiny szerepekben, valamint Simoné Signoret-t az anya és Alain Delont a vizsgálóbíró alakjában, de a krimikből kölcsönzött, késleltető és körülményes helyzetekben. Különben is Simoné Signoret Rose-je — magyar hangja: Demeter Hedvig—nem múlhatta felül azokat a szuperlativuszokat, amelyekkel szüntelenül, végül is méltatlanul illették. De Alain Delon beírója — magyar hangja: Fülöp Zsigmond — kijátszotta a titokzatoskodó történetet, ha szavai alig voltak is rá, tekintete szólhatott a szeretesről és szánalomról az emberek iránt. B. E. Santiago fölött esik az eső Modern korunkban is teremnek forradalmi hősök, bizonyság rá Guevara, Victor Jara, Lambrakisz vagy Salvador Allende sorsa. Történelmi válsághelyzetekben ma is fölível az ember életútja: hitből, a körülmények folytán ma is vannak hősök közöttünk. Az elevenen élő chilei közelmúlt ilyen hőseiről szól Heino Soto francia—bolgár együttműködéssel forgatott filmje. Emlékezetesek még azok a híradások, amelyek az 1973. szeptember 11-i puccsot megelőző nehéz politikai helyzetről tudósítottak. Az események sűrűsödése, a jobboldal mozgolódása, a hadsereg gondosan előkészített beavatkozása rémlik föl csupán az európai újságolvasó emlékezetében, de közel jutnak-e hozzá az emberek, akik e latin-amerikai forradalmi kísérlet vezéralakjai voltak, emberi mivoltunkban? Chile messze van. Az emberek tragédiájáról szól Soto filmje úgy, hogy közben a chilei nép drámai harcáról beszél valójában. A módszer a nagy alkotók sajátja, az egyén sorsán át ad társadalmi körképet a művészeti alkotások legjava. Hogy Heino Soto a választott módszer ellenére sem tudott kiemelkedőt alkotni, az főként a műfaj — a politikai krimi — hagyományainak alázatos adaptálása rovására írható. Minden bizonnyal Costa Gavras teremtette meg e műfaj iskoláját „Z” című, emlékezetes filmjével, s a rendezők máig sem tudnak szabadulni az akkor újszerű megoldásoktól. Heino Soto engedett a kísértésnek, magával ragadta a politikai események kavargása, s elelfeledkezett az emberi kapcsolatok, hitvallások bemutatásáról. Georges Barsky kamerája feszültségteremtő erejét is főként a tömegjelenetek s a harcok fényképezésénél használta ki. A szereplők — Bibi Anderson, Matco Petrov, Bernard Fresson, Annie Girardot, Jean-Louis Trintignant — életteli figurákat elevenítenek meg, s elsősorban az ő érdemük, hogy a chilei tragédiáról szóló film mégis kiemelkedik a hasonló alkotások közül. (▼. P.) Égő pajták „Nagyszerű asszony!” — jegyzik meg minduntalan Réséről, helybeliek és idegenek egyaránt. Az égő pajták, egy isten háta mögötti tanya gazdasszonya fáradhatatlanul dolgozik a szerény megélhetésért. Példájával békességre és becsületre, család- és munkaszeretetre nevelné házanépét. Tanítónő-lánya, Francoise még az anyjára ül. Egyik fia, Paul azonban sűrűn a pohár fenekére néz, boldogtalan házassága miatt Másik Fia, Louis pedig éppen fivére könnyelmű hitvesével tölt gyengéd órákat, nem tulajdon feleségével, amint ez kiderül. Amint ez kiderül egy nyomozás idején, amelynek célja természetesen nem a családi ellentétek leleplezése, hanem egy asszony gyilkosának felkutatása. Ám e színes francia —olasz film csupán színleli, hogy bűnügyi történet, lényegében pedig társadalmi dráma. Madar Nemzet Ma kezdődnek a munkás filmnapok Ma kezdődnek a munkás fimnapok, és szeptember 28-ig tartanak. Gombár József, a Mokép igazgatója szerdán ismertette a sorozat programját. A Mokép tavaly rendezte meg első ízben a munkás filmnapokat A csepeli és szegedi tapasztalatok alapján a sorozat ez évtől kezdve országos jellegűvé válik. A filmnapok lehetőséget nyújtanak arra, hogy a munkások vitafórumokon mondják el véleményüket a filmekről és a filmekben felvetett társadalmi kérdésekről. Csaknem száz városban és nagyközségben, ötven nagyüzemben több mint 400 vetítést tartanak. A két hétig tartó filmnapok során 49 magyar filmrendező 72 filmjét mutatják be s a közönség újra láthatja az elmúlt évek legsikeresebb magyar filmjeit. Három új film is szerepel a programon: Bacsó Péter Riasztólövés, Mészáros Márta Ők kettek, Szijj Miklós Dübörgő csend című filmjét a munkás filmnapok műsorán mutatják be. NAPLÓI Szeptember 8 Harmincéves a Csepeli Munkás Művészkör. A jubileum alkalmából szerdán kiállítás nyitt meg a Csepeli Munkásotthonban. A tárlaton száz képzőművészeti alkotás, festmények, grafikák, szobrok és faliszőnyegek láthatók. 4* Ady-emlékműsort rendez szeptember 12-én 18 órai kezdettel az őrmezői lakótelep általános iskolájában (XI., Menyecske u. 2.) az Állami Könyvterjesztő Vállalat, a kerületi tanács és népfrontbizottság. Bevezető előadást tart Király István irodalomtörténész. A szombathelyi Derkovitsteremben ma nyitja meg Élesdy István tárlatát dr. Tóth Ervin művészettörténész. A Beethoven IX. szimfóniájának előadásával véget ért az idei Dubrovniki Nyári Játékok. Negyvenhat nap alatt 35 hazai és külföldi együttes Dubrovnik 19 színpadán öszszesen 107 előadást tartott. DD A fiatal filmesek fesztiválján, a franciaországi Hyeresben Kézdi Kovács Zsolt „Ha megjön József” című filmje nagydíjat nyert A fesztiválon bemutatták Lugossy László „Azonosítás” című filmjét is. Egy londoni felmérés szerint a televízióban bemutatott agresszív és „véres” filmek erőszakra nevelik a fiatalokat. Ezerötszáz fiú magatartását vizsgálják meg; kiderült, hogy akik sok erőszakábrázoló filmet néznek meg, sokkal agresszívabbak a viselkedésben, a sportban és a játékban egyaránt, mint azok, akik másban keresik a szórakozást. (Meglehet, a fonákja is igaz: az amúgy is agresszívabb fiatalok kedvelik, talán kizárólagosan az erőszakos témájú filmeket.) Balatoni tárlatok A cím — Balatoni tárlatok — csalóka: az alábbiakban szóba kerülő öt kiállításból ugyanis csak hármat rendeztek Balaton-parti városban, községben, a másik kettő arrébb esik a tótól. Pápán, illetve Veszprémben nyitt meg. Aki azonban járt már az utóbbi időkben a tó partján valamely borús hét végén, jól tudja, Pápa is, Veszprém is beleszövődött már a nyári Balaton világába — mind a két helyen egész napos közlekedési dugók jelzik: fölkerekedett s programot keres magának a napsütés nélkül hoppon maradt nyaralótábor — s aki valóban odafigyel, avval is tisztában van, hogy nemcsak a borongós szombatok, vasárnapok juttatják el a Balatonfelvidékre a balatoni pihenőket, hanem a kíváncsiság is. Például — miért ne? — egy tárlat híre. E körutazásban Siófok az első állomás: itt, a tavaly fölavatott Művelődési Központban három karikaturista — Balázs Piri Balázs, Dallos Jenő és Mészáros András — mutatja be rajzait. Vállalkozásuk kapcsán többen is fölvetették az ötletet: legyen Siófok nyaranta a karikatúratárlatok otthona. Meg kellene valósítani — ám nem azért, hogy vele a képzőművészet is „esztrádműsort” legyen kénytelen adni a nyaralóközönségnek, hanem azért, hogy — mint Balázs Piri, Dallos és Mészáros szereplése révén most részben megtörténik — ez az alkalmi bemutatóktól eltekintve vicclapba és újságoldalakra szorított műfaj kötöttség nélkül pályára léphessen és kifuthassa magát. Ezt a kötöttségnélküliséget persze nem kell félreérteni. Sem a Ludas szerkesztősége, sem a lapok karikatúrarovata nem veri béklyóba a rajzolókat. Egy kiállítás mégis más: ott ki-ki előállhat minden ötletével (magának bukik, nem a lapjának, senki se fogja miatta a fejét), s ott — ez még fontosabb — nincsen korlátozva se a művek mérete, se a technikája, ki-ki meggyőződése és tudása szerint élhet eszközeivel. Igaz, ez a szabadabb szereplés sem nagyon változtatja meg a vele élők természetét a siófoki karikatúra-kiállítás tanúsága szerint. Hiszen Mészáros Andrást itt is pontosan ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, mint publikált rajzain — legföljebb még szarkasztikusabban fogalmaz: lásd Demokrácia című sorozatát — és pont ugyanúgy rajzol, mint máskor — legföljebb ezúttal, nagyobb tere lévén, olykor több részletjátékot enged meg magának (apropó: mi volna, ha a lapokban is nagyobbak volnának olykor a rajzok?). Balázs Piri Balázsról hasonló megjegyzések tehetők — avval a kiegészítéssel, hogy az ő kollekciója most újra megerősíti pályafordulatának (publikációiból már sejtett) tényét: a felület helyett most újra a lényegről beszélnek rajzai: a „patyolat-humortól” visszatalált a szatírához. Dallos környezetvédelmi rajzai (részben meg is jelentek már) a rossz beidegzések elé tartanak görbe tükröt. Programja tiszteletre méltó — műnek azonban jobbak azok a rajzai (például a Fordított világ), amelyek mentesek az előre elhatározott világmegváltástól. Balatonszemes kultúrházában, egy macskaugrásra Siófoktól, Reich Károly műveinek bemutatóját rendezték meg. Anyagát az utóbbi esztendők termése szolgáltatta; fölfedezésre így kevés alkalom adódott termében, hacsak az utóbbi hónapok rajzainak (Pásztor, öregek, A megtalált bárány) keserűbb szálkásságát nem számítjuk annak. Stílusfordulatra, magatartásváltozásra azonban kár még gyanakodni: Reich alapvető optimizmusa nemcsak a balatonszemesi teremben, de a valóságban is alighanem győzni fog fájdalmasabb gondolatain. Az persze bizonyos, hogy ez újabb rajzok tanulságai, bárhogyan is forduljanak a dolgok, gazdagítani fogják őt, hisz maga és művészete továbbépítésére Reich mindig mindent föl tudott használni — légiesen lebbenő vonalainak ettől lett szabad a futása s a szélesen áradó kedvet ez tudta minden művén a célhoz igazítani, hogy általa művet szüljön a szabadság s a rend. Keszthely a következő állomás ezen a tárlatokat kereső utazáson, s múzeumában az idei Kisgrafikai biennálé — mely látnivalóan egyre távolabb kerül eredeti funkciójától, az Ex Librisek bemutatásától, ám anélkül, hogy igazi feladatára találna. A súlypont eltolódása immár kétségtelen. Van ugyan alkalmi nyomat és könyvcímke a felsorakoztatott anyagban, de ez a kollekció — néhány kivételtől eltekintve — fölöttébb fáradt, sem grafikailag, sem tipográfiailag nem kielégítő." A mérleg tehát a kis méretű nyomatok szabadabb változatai felé billen — nyelvének elmozdulásában azonban nagyobb szerepe van az eredeti kisgrafikai formák kifáradásának, mint az utóbbi csoport erejének. Ami ugyanis ennek mezőnyéből kiemelkedik — Banga Ferenc, Csohány Kálmán, Reich Károly, Somogyi Győző, Stettner Béla, Szemethy Imre munkái kínálják magukat elsősorban említésre — nagyon kevés az öszszességhez viszonyítva, s erényei ellenére maga sem alkalmas a műfaj ,,megváltására”, útjának kijelölésére. Pápán, a helytörténeti gyűjteményben ismeretlen nevű művésszel találkoznatik az utazó. Kéglné Kalmár Anna emlékkiállításánál mégis érdemes megállni — vízfestményeinek békés Világa olyan élmény, melyet jó megszereznie az embernek. Stíluskategóriát keresve neki, ritka jelentkezései alkalmával jobbára impresszionistának nevezte Kéglné Kalmár Annát s művészetét a kritika. Okkal, bár figyelmetlenül. Az impresszionista típusú művészettel ugyanis csak felületi rokonságot mutat ez a festészet, igazi köze a festői realizmushoz van: folyamatait mindig a valóság szemlélete indította meg, s a művek ide, a való világ keblére tértek meg elkészültük után, hogy tartalmukat tovább sugározzák. Végül: Veszprémben, a megyei művelődési központban Kass János régi és új munkái fogadnak. A régiek: a fejek. Kass többször is kiállította már őket, bőséges szót ejtett már róluk minden fórumon a kritika, megérdemelt elismeréssel elemezve: mily változatos és mily találó eszközökkel teszi elevenné, személyessé, avagy más úton indulva, szimbolikussá Kass ezeket a „kalaptomp-egyéniségű” műanyag fejsémákat. Nem kell sok hozzá, elég egy könnycsepp (Feleségem), egy személyi igazolvány szám (önarckép), egy piros fonal (Dr. Böszörményi Zoltán ideggyógyász), egy vércsepp a száj sarkában (Történelem) — vagy egy fekete filctoll. S persze a vers, amit a tollal a koponyára ró a maga portréjának megfogalmazására felkért író, kötő (Somlyó György, Nagy László, Örkény István, Juhász Ferenc, Szokoly Tamás). Az újak: Kass különös, drótokból hajlított vonalakkal a levegőbe írt kisplasztikái. Külsőre furtóa, vézna lények ezek a cím nélkül egymás mellé sorakoztatott, többnyire emberalakokat mutató szobrocskák: inkább hasonlítanak az ötvösök igyekezete nyomán néhány évvel ezelőtt létrejött vonalfigurákhoz, mint „igazi” plasztikákhoz. Mégis, szobroknak fogadjuk őket és — Kass érdeméből, aki úgy tud bánni a vonallal — evvel a papirosról elszabadított s a levegőbe bocsátott, a semmibe író vonallal is — hogy habozás nélkül elhisszük neki a teret is, meg a figurát is. S ha most munkásságának e két ágához hozzáveszszük azt is, amit a szűkre szabott veszprémi teremben kiállítani már nem lehetett — Kass János betonplasztikaterveit, rajzait és könyveit — aligha lehet kétséges: megint eljött az ideje az újabb öszszefoglalónak, egy igazán nagy Kass-kiállításnak. H. Gy. ■Csütörtök, 1977. szeptember 8. Jubileumára készül a szolnoki művésztelep Az ország legrégebbi művésztelepe, a szolnoki művésztelep idén ősszel ünnepli fennállásának 75. évfordulóját. A jubileumi ünnepség programjáról szerdán Tari Kálmán, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője adott tájékoztatást. A művésztelep jubileumi ünnepségei egybeesnek a képzőművészeti világhét rendezvényeivel. Szeptember 18-án a Szolnoki Galériában kiállítást rendeznek a művésztelepen született alkotásokból. A Nemzeti Galéria és a Damjanich János Múzeum anyagából rendezett tárlat bemutatja a művésztelep múltját, s a kiállítás folytatása lesz az elmúlt években bemutatott Petenkoffentől Fényes Adolfig című tárlatnak. A városi tanács dísztermében szeptember 21-én művészettörténeti konferenciát rendeznek a művészetek és a közművelődés kapcsolatáról. A jubileumi ünnepség fővédnöke dr. Pozsgay Imre kulturális miniszter. A miniszter előadása után vitát rendeznek a szolnoki művésztelep életének aktuális kérdéseiről. A művészek tárlatvezetéseket tartanak szocialista brigádoknak, iskolásoknak s az évforduló alkalmából megalakítják a művésztelep baráti körét. Folytatódik az irodalmi lapok főszerkesztőinek tapasztalatcseréje Az írószövetség klubjában szerdán folytatta munkáját a szocialista országok irodalmi hetilap-főszerkesztőinek tanácskozása. Az értekezleten az Élet és Irodalom bolgár, kubai, csehszlovák, lengyel és mongol testvérlapjainak főszerkesztői számoltak be arról, hogy miként tükröződik a szocialista országok irodalmának közös vonása és sajátossága az irodalmi hetilapok hasábjain. A szerdai tanácskozás végén Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom főszerkesztője foglalta össze az eszmecserén elhangzott legfontosabb gondolatokat. Könyv a népi kollégiumokról Az Akadémiai Kiadó gondozásában a napokban jelent meg Kardos László szerkesztésében és tanulmányaival a Sej, a mi lobogónkat fényes ■szelek fújják című kötet, amely a népi kollégiumok 1939—1949 közötti időszakát ismerteti. A könyv az egykori népi kollégisták életével, tevékenységével, a mozgalom történetével foglalkozik eredeti dokumentumok alapján. A közreadott több mint félezernyi dokumentum többségét most publikálják első ízben. Ugyancsak a népi kollégiumok korszakát öleli fel az a kötet, amelyet a Statisztikai Kiadó adott közre Tánczos Gábor szociológus szerkesztésében. A népi kollégisták útja 1939-től 1971-ig című statisztikai-szociológiai tanulmány egy kérdőíves reprezentatív felmérés eredményeit foglalja össze. A felmérést 1970—71-ben végezték. Az adatokból kitűnik, hogy a népi kollégiumi szisztéma volt Magyarországon az első felső szintű politikaipedagógiai intézmény, amelyben a munkások és a parasztok gyermekei a lakosságon belüli arányoknak megfelelően szerepeltek. » Vasárnap temetik Hajnal Annát Hajnal Anna József Attiladíjas költő temetése szeptember 11-én, vasárnap 12 órakor lesz a X. kerület, Kozma utca 6. szám alatti temetőben. A debreceni Csokonai Színházban szerdán tartották meg az évadnyitó társulati ülést. Dr. Bényei József igazgató ismertette az idei évad terveit, feladatait. Az évadnyitó premiert szeptember 24-én tartják. Szabó Magda Az a szép fényes nap című történelmi játékát Orosz György rendezi. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Fővárosi Nagycirkusz, porondon a világ (fél 8).