Magyar Nemzet, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-30 / 281. szám

4 A­­Televízió műsoráról ■MmuiuiuiiuimiiiiiiuiiiiiiiiiiiiuiiHllllHüluillluilllllimilllltlHllllllllllimmilMIIBIIPIWi A nagy képmás Bense, a technicista eszté­tika egyik fő teoretikusa és apostola, a művészet megúju­lását a technikai haladástól várja. Tanaival nincs egyedül; honfitársával, az ugyancsak NSZK-beli Thiellel együtt még sokan tartják, hogy a mű­vészet egyetlen lehetősége ma: a technika. Mint semmi az ég alatt, ezek az elméletek sem vadonatújak, korábbi száza­dok elméleti emberei is kisü­tötték már, hogy a gótika azért lett gótikus, mert valaki kita­lálta a csúcsíves építkezési formát. A televízióról szólván azonban elgondolkodtatóak ezek a technika primátusát hirdető tanok, hiszen a tele­vízió olyan új, önmagát még csak most keresgető művészet — vagy nem művészet, ez csak idővel dől el igazán —, amelynek léte, formája és jel­lemzői nagyrészt csakugyan a technikai fejlettségtől függe­nek. A technicista esztétikának, ha elméleti szakemberei nin­csenek is a Magyar Televízió­ban, gyakorlati bizonyítói an­nál inkább. Ha visszagondo­lunk Rajnai András televíziós kísérleteire, amelyeknek egyik műfajától, a tudományos-fan­tasztikus tévéadaptációktól a Buzzati-feldolgozással most ünnepélyesen búcsút vesz a rendező, rá kell döbbenni, hogy a legelső elektronikus kí­sérletektől kezdve egy tech­nikai lehetőséghez kereste Rajnai és­ kísérletező kedvű stábja a művészi formát. E kísérletezés utolsó terméke, csúcsa, s egyben tanulsága most e sci-fi hattyúdal, A nagy képmás. Tévédráma, írták a szerzők alcímként és műfaji megje­lölésként a nem éppen sokat­mondó, és a történet szem­pontjából sem túl szerencsés főcím alá. E műfaji megjelö­lés összetett szavából az első szó, a tévé minden szellemi megerőltetés nélkül érthető, televízióra szánt, televízióban bemutatott munkáról lévén szó. Ám a második, a dráma már csak akkor, ha elfogad­ható és feltételezhető, hogy a technikai csodák és az ügyes technikai megoldások között is feszülhetnek drámai konf­liktusok a technikai dramatur­gia vagy műszertan számok­kal és mértékegységekkel ki­fejezhető és mérhető szabályai szerint. A tévémű ugyanis úgy vitte képernyőre Dino Buzzati egyébként elgondolkodtató írá­sát, hogy a tudományos-fan­tasztikus „körítés” elhihető megjelenítése vált főszereplő­vé — nem először járt így ren­dezéseivel Rajnai András —, és nem akikről és akikért mind­ez íródott, az ember. Mi taga­dás, a jövőidejű világ megidé­­zése jól sikerült A nagy kép­más készítőinek. Más tévépro­dukcióknál most a díszletter­vezőt — itt Nagy Sándort — és az operatőrt — most Bónis Gyulát — illenék dicsérni ezért. A hiteles megjelenés azonban egyformán dicsér mindenkit. De hol maradt a dráma? Mint az antik tragédiákban, itt is jött olykor-olykor egy hírnök, ki egyik vagy másik hős halálhírét hozta az ókori hírnökétől közömbösségével meglehetősen elütő hangnemé­­ben. Azokat a fejezeteket, je­leneteket azonban rendre ki­hagyta vagy éppen a tech­nikára ügyelve elnagyolta a képernyőn megjelenő történet, amely a hős tragikus bukását megelőző tényleges összecsa­pásokat, a tragikus vétséget elbeszélhette volna a nézők­nek. Hogy egy avítt, idejét­múlt dramaturgiát kér ezáltal számon a néző egy a mi ko­runk előtt lépegető műfajtól? Meglehet, ám, ha a klasszikus drámaelmélet szabályai nem alkalmazhatók a jövőidejű fe­nyegetéshez (mert a legtöbb sci-fi ez, az emberiség elijesz­­tése önnön jövőjétől, saját fejlődésétől), valamiféle új dramaturgiát mégsem ártana felfedezni, éppen a dráma ki­bontása érdekében. Mert mit észlelhetett most A nagy kép­más közönsége? Nikkelezett idomok és csiszolt fémfelüle­tek között sétálgató, lebbenő szép hölgyeket estélyi öltö­zékben, mint munkaköpeny­ben és kevésbé vonzó külsejű férfiakat tréningruhában, amint egy személyiséggel is megáldott — vagy megvert — automata jövőjéről töpren­genek egészen addig, míg a teremtői fölé nőtt gép e töp­rengéseket engedélyezi szá­mukra. Mire a néző tájékozód­ni tudott úgy-ahogy a szerep­lők hovatartozásáról, a hely­színről és arról, mi köze le­het neki mindehhez; néhány, a karácsonyi hangulatot előle­gező csillagszóró sziporka fé­nyénél kihunyt a nagy kép­másnak becézett szuperauto­mata. És mindezzel, mit csak előhangnak remélt, végetért a tévéjáték. Buzzati,­s aligha­nem írásának televízióra al­kalmazói is többet szerettek volna elmondani ezzel a tör­ténettel. A technika azonban, miként az alaptörténetben, itt is kiütéssel győzött a humá­nus szándék és mondanivaló fölött csakúgy, mint e konok technika alkalmazói, a televí­ziósok fölött. A nagy képmás éppen technikai tökéletességé­vel bizonyította be, hogy az elektronika nem teremthet tévéműfajt, stílust sem. Ez a technikai vívmány, mint sok egyéb okos tévés szerkezet, csak alkalmanként használha­tó, de megsemmisít mindent és mindenkit maga körül, ha „személyiséggel” is humanizál­va egy új művészet megte­remtőjének tartja valaki. Buz­zati ■ figyelmeztetését a techni­ka embert pusztító veszélyei­ről nem ártana kiegészíteni a művészetet pusztító veszélyek felsorolásával is a tévéelekt­ronikával magas fokon kísér­letező televíziós kutatócsoport­nak. Röviden A térben és időben, s oly­kor-olykor formáiban is kissé túlméretezettnek tetsző Ady­­ünnepségsorozat egyik legter­jedelmesebb műsora fejező­dött be péntek este, az Ady­­szavalóverseny. Mint az efféle tévéversengésekről, erről is elmondható, hogy okos szerve­zésével és rendezésével száza­­kat-ezreket mozgósított a köl­tészetért, most Ady Endre köl­tészetéért. Ám tisztes jószán­dékával, tisztelettudó vers­­áhítatával egyszersmind arra is rádöbbenthette a higgadt, s az évfordulóktól önmaguktól meghatódni képtelen gondol­kodót, hogy a megrázó művé­szi élményeknek, a művészet nagy pillanatainak éppen mű­kedvelő jellege miatt híjával levő, heteken át tartó adás­sor nem sugároz már olyan művelődési hatósugarakat, amilyeneket — midőn még ezek a műsorfajták újdonság­nak hatottak a Magyar Tele­vízióban — hajdanán. Ha leg­feljebb egy-két elődöntőbe engedett volna betekintést a nagyközönségnek a televízió e nemes versengésből, s nem valamennyibe, hat teljes hé­ten át, talán nem fáradt vol­na ki a közfigyelem a végső finisre, amelyen csakugyan elhangzott az évfordulóhoz, s Ady poéziséhez méltó néhány verstolmácsolás. Egzotikus tájak, ahová a mi vidékünkről nemigen jut el a hétköznapi halandó, az európai kultúrától távoli s éppen távolságában lenyűgöző művészet, s a jelen minden­napi gondokkal és szépségek­kel fénylő és árnyalt képe — ezt hozta el a televízió rend­hagyó útifilmje, amelyet Lo­soncai Pál latin-amerikai út­ja alkalmából forgatott a Magyar Televízió. A film a rendhagyó jelzőt éppen for­gatásának körülményeivel ér­demelte ki. A hol andalító, hol lenyűgöző képsorokat okos mértéktartással váltják fel a világpolitikával és vi­lággazdasági kérdésekkel fog­lalkozó riportok és tudósítá­sok, olyan arányt találva az útifilm-műfaj és a politikai dokumentumfilm között, amely mindkét műfaj híveit meg­nyeri. Lőcsei Gabriella Megkoszorúzták Jankovich Ferenc sírját Születésének 70. évforduló­ja alkalmából kedden meg­koszorúzták Jankovich Ferenc sírját a Farkasréti temető­ben. A Magyar Írók Szövetsé­ge koszorúját Tatay Sándor és Vészi Endre, a választ­mány tagjai helyezték el. A Kulturális Minisztérium, a Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapja irodalmi szak­osztályának képviselői is el­helyezték a megemlékezés ko­szorúit. Magorb­izot Megkezdte munkáját a szovjet képzőművészek kongresszusa Kedden a Nagy Kreml Pa­lotában megnyílt a Szovjet Képzőművészek Szövetségé­nek V. kongresszusa. A csak­nem 16 ezer tagot számláló szövetség küldöttei megvitat­ják a képzőművészet helyze­tét, feladatait, a művészeti oktatás kérdéseit. A tanácsko­zás fő kérdése: hogyan, tük­rözi a művészeti alkotás a kor nagy társadalmi kérdé­seit, a fejlett szocialista tár­sadalmat? A képzőművészek munkája iránt i­gen nagy az érdeklő­dés a Szovjetunióban. Jellem­ző, hogy a legutóbbi kong­resszus óta az egyéni és cso­portos kiállítások száma mintegy 16 ezer volt. A nagy­­közönség rendkívüli érdeklő­dést tanúsított az alkotások iránt: több mint harmincmil­­lióan keresték fel a tárlato­kat. A kongresszus megnyitó­­ülésén jelen volt az SZKP KB Politikai Bizottságának több tagja, illetve póttagja: V. Grisin, A. Kirilenko, K. Ma­­zurov, M. Szuszlov, P. Gye­­micsev, továbbá I. Kapitonov és M. Zimjanyin, a Központi Bizottság titkárai. A szövetség tevékenységé­ről és feladatairól Nyikolaj Ponomarjov, a vezetőség el­nöke tartott beszámolót. A többi között hangsúlyozta: a szovjet művészek alkotásaik­ban a pártosság a néppel va­ló összeforrottság, a szocia­lista humanizmus és a prole­tár in­ternacional­izmus elveit kívánják hirdetni. Nyikolaj Ponomarjov rámutatott, hogy a művészi alkotás szabadsága egyértelműen kifejezésre jut a Szovjetunió új alkotmányá­ban. Az új szovjet alaptör­vény mindenkinek megadja a jogot, hogy meggyőződésének megfelelően, a kommunizmust építő nép javát szolgálva sza­badon alkosson. A szovjet képzőművészek tanácskozása három napig tart. Borisz Godunov Muszorgszkij operája Szegeden Három félkor keretezi a Szegedi Nemzeti Színház Borisz Godunov-előadásán a színpadot. Ez a keret azután végig a színen marad. Gyar­­mathy Ágnes, a díszletek ter­vezője — ő készítette az opera jelmezeit is — Muszorgszkij operájához a játékot egység­ben tartó, közös eszmevilágot mutató színpadot gondolt el. A keret jelképnek is fölfog­ható; hatalom és nép, gazdag egyház és szűkölködő szegé­nyek konfliktusát kívánja egy­befogni a díszlettervező, és természetesen Giricz Mátyás rendező. Kétségtelen, hogy a Borisz Godunovnak ez a leg­főbb mondanivalója, akár az operát, akár a forrást, Puskin drámáját vesszük is alapul. Csakhogy a rendező ezúttal olyan drámát állított színpad­ra, amely a zene nyelvén szó­lal meg. És méghozzá Mu­szorgszkij nyelvén, akinek mu­zsikájában fölösleges magya­rázkodás nélkül benne foglal­tatik a dráma minden motívu­ma is, így hát Giricz Mátyás, amikor a zenét még külön színpadi akciókkal értelmezni akarta, tulajdonképpen meg­kettőzte az előadás eszmevilá­gát. Az opera zenéje minden jellemet, vágyat, szándékos vezérmotívumokkal pontosan jelöl, de a színpadon ugyanez megelevenedik még egyszer, külön hangsúlyokkal, nem rit­kán éppen az operáról terelve el a figyelmet. Amilyen kivá­lóan jeleníti meg Giricz a trón­terem-képben a da­jkának a bánatos Xéniát fölvidító da­lát, vagy ahogyan mozgatja, egyéníti az első és az utolsó képben a tömeget, olyan fö­löslegesnek tetszik Vaarlam bordala közben az asztaldön­­tögetés, hordógurítás, a forra­dalmi jelenetben a lábánál fogva fölakasztott bojár erő­művész mutatványa, ízléstelen pőrére vetkőztetése. Mindez a lényegről tereli el a figyelmet. Ez a rendezés akkor is látvá­nyosságra törekszik, amikor maga a zene, az ének, a szöveg kifejezőbb. Szemmel látható, hogy Giricz Mátyásnak pontos elképzelése van az 1600-as évek Oroszországának törté­nelmi eseményeiről, de több önállósuló drámai elemet vitt be a Borisz Godunov cselek­ményébe, mint amennyit az opera elbír és megkíván. Köz­ben azonban figyelme eltere­lődött a címszereplőről, az opera kulcsfigurájáról; ez a Borisz csak szűkölő, gyönge báb, afféle orosz Dobzse Lász­ló, nem pedig előretekintő, ra­vasz politikus, aki rossz esz­közökkel akarja kezében tar­tani a hatalmat. A zene pontosan eligazít pedig a nem túlságosan szét­ágazó, lényegében két cselek­ményszálba összefogott törté­netben. Muszorgszkij zenéjét Rimszkij-Korszakov hagyomá­nyosnak nevezhető és bevált átdolgozásában pontosan és érzékletesen értelmezi a Pál Tamás zeneigazgató betanította zenekar, kórus és énekesgárda. Ezt az együttest, amelybe ör­vendetesen simul bele a ha­tást fölerősítve a szegedi egye­temi énekkar (karigazgató: Szécsi József), ezúttal fiatal karmester, Cser Miklós vezé­nyelte, rokonszenves drámai érzékkel, a nagy tömeg­jelene­tekre összpontosuló figyelem­mel, de olykor még nem elég­gé meggyőző tempókkal, hol túlságosan „meghajtva” a ze­nekart, hol lelassítva a játé­kot. Nagy nyeresége a szegedi előadásnak az egyetemi ének­kar és a szegedi Ságvári End­re gyakorló általános iskola gyermekkorának lelkes és ro­konszenves közreműködése. Emlékezetes néhány szereplő is. A címszerephez illő Gregor József hangja, alakítása azon­ban egyszerűbb, mint az ösz­­szetett jellem megkívánná. Székely Mihály óta aligha volt ilyen ércesen zengő basszusa a magyar operaszínpadnak, de ehhez a különleges adottság­hoz erőteljesebb szerepin­telli­­genciának kellene társulnia. Várható, hogy Gregor Józsefre még nagy feladatok várnak, remélhető színészi továbbfej­lődése is. Marina szerepében Lengyel Ildikó kelt figyelmet muzikalitásával, a szólam kü­lönlegesen szép megformálá­sával. A bolondnak a szegedi előadásban is hangsúlyos sze­repét a rádió dalversenyén fel­tűnt Bárdy Sándor énekli, megragadó szépséggel. A többi szereplő közremű­ködése is eredményes, Vámos­­sy Éva melankolikus Xéniája, Radóczy Zsuzsa határozott ka­rakterű Fjodorja, Gortva Irén­nek Muszorgszkij gyermek­dalait emlékezetbe idéző daj­kája, Réti Csaba szép hangú, meghunyászkodó Sujszkija,­­Varsányi Irén népies árnyala­tú korcsmárosnéja, Vághelyi Gábor Scselkalovja, Vargha Róbert Miszailja zeneileg és drámai eszközeivel is jól il­leszkedik be az opera együtte­sébe. Külön figyelmet érde­mel Pimenként a szerepét világosan, tudatosan fölépítő Sinkó György, a trónkövetelő­ként széles dallamíveket ének­lő Juhász József. Kenesey Gá­bornak a szükségesnél maga­sabb hangja azonban súlyta­lan Varlaamként, alakítása is ezért hat kevéssé meggyőzően. A Szegedi Nemzeti Színház a Borisz Godunovot apróbb húzásokkal és a Marina szo­bájában játszódó kép elha­gyásával adta elő, az opera végére téve — a műsorfüzet szerint az eredeti elgondolás megváltoztatásával — a forra­dalmi jelenetet. Borisz halála ugyan logikusabban következ­nék az utóbbiból, a Moszkva felé tartó trónkövetelő meg­jelenéséből, az új cárt és vál­tozást áhító nép haragjából, de az előadás a bolondnak a megtévesztett népet elsirató szólamával meggyőz ennek az elképzelésnek a hiteléről. Gábor István Ady-szobrot avatták ked­den Dunaújvárosban. Az Ady Lédával című kétalakos bronzszobrot, Borbás Tibor szobrászművész alkotását, az Ady Endre utcai díszparkban állították fel. Szerda, 1977. november 30. Tanulmányok, antológia, folyóirat A magyar-osztrák k­uturális kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei Szimpoziont rendeztek az osztrák és a magyar irodalom kölcsönhatásairól e hét elején a budapesti Osztrák Kulturá­lis Intézetben. A tanácskozás­ra Ausztriából érkezett hatta­gú íróküldöttség magyar írók­kal vitatta meg a két ország kulturális kapcsolatainak fej­lesztési lehetőségeit. Örömmel állapították meg, hogy a kö­zelmúltban megkötött kulturá­lis egyezmény mindinkább élettel és tartalommal telik meg. A szimpozion részvevői a két szomszéd nép kapcsola­tainak további ápolása céljá­ból több terv megvalósítását javasolták. Indítványozták, hogy készüljön elemző tanul­mány a magyar irodalom ausztriai és az osztrák iroda­lom magyarországi fogadtatá­sáról és visszhangjáról. Ugyan­csak egymás megismerését szolgálná egy kétévenként megjelenő közös antológia, amely magyar és német nyel­ben különféle műfajok képvi­selőit publikálná. Az írótanácskozás után az Osztrák Köztársaság nagykö­vete fogadást adott. A fogadá­son mutatták be a Pannónia című folyóiratot, melyet a kis­martoni (eisenstadti) Roetzer Verlag ad ki. A folyóirat — miként azt alcíme is mutatja — az európai együttműködést kívánja szolgálni, félévenként jelenik meg, s ezentúl hazánk­ban is terjeszteni fogja a Lap­kiadó Vállalat. „A Pannónia nevet választottuk lapunk cí­méül” — mondta Sebestyén György, a folyóirat főszerkesz­tője­­, „azét a római provin­ciáét, amely a mai Bécstől az Al-Dunáig húzódott, amelybe a mai osztrák Burgenland ugyanúgy beletartozik, mint a magyar Dunántúl.” A Panno­­niá­ba osztrák és magyar szer­zők egyaránt írnak, de a szer­kesztőség nyitottnak érzi ma­gát, s helyet kíván adni min­den szerzőnek a történelmi­­földrajzi Közép-Európából, amelynek népeit annyi kapocs kötötte és köti össze mind­máig. Az idei őszi-téli szám­ban Keresztury Dezső tanul­mánya olvasható Ady Endré­ről. Pozsgay Imre kulturális miniszter a közművelődési tör­vényt ismerteti, osztrák kollé­gája, Fred Sinowatz pedig a hasonló ausztriai törekvések­ről tudósít. Ortutay Gyula egy, a dunai népekről készülő do­kumentumfilm forgatókönyvét közli. De olvasható cikk a Balkán szerepéről az osztrák kultúrában. (J. ny.) Tanácskozás az ifjúsági könyvekről és lapokról Az ifjúsági és a gyermek­kiadók tevékenységét méltatta üdvözlő beszédében Barabás János, a KISZ központi bizott­ságánál­ titkára kedden a Gel­­lért-szállóban megkezdődött négynapos nemzetközi konfe­rencián, amelyen a szocialista országok húsz gyermek- és if­júsági könyv- és lapkiadójá­nak képviselői találkoznak. Szilvásy György, a Móra Fe­renc Ifjúsági Könyvkiadó igaz­gatója nyitotta meg a tanács­kozást. A Kulturális Minisztérium nevében Gábor Viktor, a kiadói főigazgatóság főigazgatója kö­szöntötte a részvevőket, majd a szocialista országok könyv­kiadói között kialakult mun­kakapcsolatokról szólt. El­mondotta azt is, hogy hazánk­ban az utóbbi hat esztendőben a megjelent könyvek száma csaknem megduplázódott, az ifjúsági művek példányszáma pedig 6 millióról 16 millióra emelkedett. A szocialista országok gyer­mek- és ifjúsági könyvkiadá­sának fejlődéséről, a kiadók közötti együttműködés további lehetőségeiről tartott előadást Valerij Nyikolajevics Ganyi­­csev, a Molodaja Gvargyija kiadó igazgatója. Maróthy László, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Magyar Kommunista Ifjú­sági Szövetség Központi Bi­zottságának első titkára, ked­den fogadta a szocialista or­szágok gyermek- és ifjúsági könyv- és lapkiadóinak ta­nácskozásán részt vevő kül­döttségek vezetőit. Marczali László kulturális miniszterhelyettes a Fészek klubban fogadást adott a nemzetközi konferencia rész­vevőinek tiszteletére. Meghalt Molnár Imre zenetudós Csetneki utcai budai ottho­nában, életének kilencvenedik esztendejében végelgyengülés­ben elhunyt dr. Molnár Imre zenetudós, nyugdíjas énekta­nár, a Zeneművészeti Főisko­la ének tanszakának egykori vezetője, énekművész nemze­dékek nevelője, több tudomá­nyos munka szerzője, az élő beszéd, az ének széphangzásá­nak fáradhatatlan kutatója és pedagógusa. A kivételes egyéniség sorsa és pályája rendkívüli. A ma­gyar és szerb lakosságú Bács megyei Péterrévén született. Az iskolában szerbül is meg­tanult, gimnazista korában már tudott németül és fran­ciául, később elsajátított több más szláv nyelvet is, bátyjá­val latinul levelezett, végül tizenöt idegen nyelvben sze­rezve jártasságot, tizenöt nyelvből fordított dal- és áriaszövegeket. Bölcsésznek indult, pályá­ját 1912-ben Szabó Ervin mel­lett a Fővárosi Könyvtárban kezdte, s 1919-ben a Tanács­­köztársaság a Markó utcai fő­reáliskola vezetőjévé nevezte ki. A forradalmak elvérzése után nyugdíjazták, újból könyvtáros, majd óraadó ta­nár lett és 1922-től 1933-ig a Nemzeti Zenedében tanított, majd 1933 és 1959 között, mi­kor másodszor, s most már ön­ként nyugdíjba ment, a Zene­­művészeti Főiskolán, mint az énektanszék vezetője, majd az énektanárképzés irányítója. A Daloskert­et, a XVII. és XVIII. századok legszebb ma­gyar dalainak gyűjteményét, amelyet Kern Auréllal közö­sen rendezett, 1925-ban adta ki. Ebből tankönyv lett a Ze­neakadémián. Lajtha László­val együtt írta és jelentette meg a Játékország című má­sik híres munkáját. Eufone­­tiká­ja, a hang keletkezésé­nek, útjának, a széphangzás­nak ez az alapvető munkája (ez is tankönyvvé vált) 1966- ban jelent meg a Zeneműki­adónál. Tanított a Gyógype­dagógiai Főiskolán is, eufo­­netikai rendeléseket vezetett a gégészeti klinikán, beszéd­technikai előadásokat tartott a Nemzeti Színház művészei előtt, s emlékéremmel tüntet­te ki őt az egyik orvosi, hiva­talos nevén a Magyar Foneti­kai, Foniátriai és Logopédiai Társaság. Lajtha László népdalfeldol­gozásai dr. M. I.-nek dedikál­va jelentek meg. M. I., Mol­nár Imre budai lakásán hét­ezer kötet könyvet őrzött és a magyar dalok kéziratos, több mint százezer cédulából álló katalógusát. Felesége, Hir Sári zongora­­művész gyászolja, családja, rokonsága, tanítványai és mindenki, aki roppant tudá­sából, e tiszta forrásból merí­­­teni tudott. (r. p.) A zenei és művészvilág rokon­szenves, nagy tudású egyéniségét búcsúztatták­­ kedden a Farkasréti temetőben. Dr. Lesznai Lajos ze­netudós Laurisin Miklóstól tanult zeneszerzést. Jórészt az illegalitás körülményei között , mert 1929- től tagja volt a kommunista párt­nak. A konspirációban kapta a „Lojó” fedőnevet, amelyet később becézésként használtak oly sokan, akik szerették. A felszabadulás után lektor volt a Szikra Könyv­kiadónál, a Zeneműkiadónál, egy ideig zenekritikus a Népszavánál, majd a Népművészeti Intézet munkatársa. Sok cikket, tanul­mányt publikált. „Mozart élete” című könyvét 1956-ban adta ki a Zeneműkiadó. Bartókról írt köny­ve először Lipcsében jelent meg, 1961-ben, majd bővített szöveggel Londonban is. Handel-életrajzát az NDK-ban adták ki. (Ez utóbbi két műve magyarul még nem je­lent meg.) Tagja volt a hallei és londoni Händel-társaságnak, veze­tőségi tagja az Eszperantó Szövet­ségnek, és számtalan előadást tartott, különböző nyelveken Európa-szerte — elsősorban a magyar népzenéről. Hatvanadik életévén túl szerezte meg a dok­torátust, ugyancsak a népzene tárgyköréből. Készült a kandidá­tusi fokozat elnyerésére, és élete 73. esztendejében japánul tanult, mert hívták a messzi ázsiai or­szágba is, előadás tartására. (r. gy. L)

Next